A természet, mint eszköz vagy társterapeuta a lelki problémák kezelésében

A benti alkalmakon a természeti jelenségek, az évszakok változásai, a természetből gyűjtött kincsek – termések, levelek, kövek, magok – vagy a mesékben fellelhető természeti szimbólumok adtak témákat, eszközöket a szakemberek kezébe, melyekkel hatékonyan tudták aktivizálni a különböző lelki problémákkal küzdő gyerekek belső erőforrásait, s ezzel előmozdítani a terápiás változást. A lovasterápiákon nem a természetet hozták be a foglalkozásokba, hanem a gyerekeket vitték ki terapeutáink a természetbe, ahol közvetlen tapasztalatokat szerezhettek a növényekhez, állatokhoz való kapcsolódás öröméről. A gyerekek természettel való kapcsolata spontán is gyakran előjött a művészetterápiás alkalmakon az alkotásokban és az arról való beszámolókban. Egy-egy természeti jelenségről, természeti katasztrófáról szóló beszélgetés, vagy éppen egy „táncoló fát” megörökítő rajz formájában, illetve a drámajátékokban is előhozták a gyerekek a természeti környezet és a klímaválság kérdéseit, valamint az ehhez kapcsolódó pozitív és negatív érzéseiket.

Az elmúlt évek járványfenyegetése felerősítette ezeket a hangokat mind a szakemberek, mind a gyermekek kezdeményezésére. Egy nemzetközi trend is élénkülőben van, mely mindinkább előtérbe helyezi az ember természethez való kapcsolódásának fontosságát. Különféle megközelítésekkel találkozhatunk, különböző elnevezések alatt, mely területek mindegyike kiemelt szerepet tulajdonít az ember-természet kapcsolatnak. Ide tartozik többek között a környezetpszichológia (Dúll, Dósa 2005) és annak egyik ága, a természetvédelmi pszichológia, a klímapszichológia (Hoggett 2019), az ökológiai pszichológia, az ökopszichológia, valamint alkalmazott területe, az ökoterápia (Molnos 2020), és még lehetne tovább sorolni… Ezeknek a területeknek az elméleti megalapozása, központi gondolatai és kutatási kérdései hangsúlyukban eltérnek egymástól, de sok hasonlóságot is találhatunk közöttük. Ebbe az ágas-bogas témakörbe tekintünk bele a Mosolyblog következő cikksorozatában, hogy ötleteket merítsünk belőle arra, hogyan lehet a természetet nemcsak eszközként, hanem akár társterapeutaként is alkalmazni a terápiában.

A természet és az ember kapcsolatával foglalkozó interdiszciplináris tudományterületek, melyekkel terápiás szakemberként is érdemes alaposabban megismerkednünk, először ott válnak el, hogy mit helyeznek vizsgálódásuk, szemléletük középpontjába. A pszichológiai iskolák általában, s benne a környezetpszichológia, emberközpontú megközelítéssel dolgozik (Molnos 2020). A környezetpszichológusokat a természeti környezet kapcsán leginkább az érdekli, hogy a természetes élőhelyek vagy a városi zöldövezetek milyen hatással vannak az emberekre, vagy milyen tényezők határozzák meg például a környezettudatos viselkedést. Az ökopszichológusok ennél továbbmennek, s nemcsak az emberek viselkedését szeretnék megváltoztatni, hanem a szemléletmódjukat is. Ez a paradigmaváltás az emberi gondolkodásban azért kulcsfontosságú, mert a szakemberek szerint csak ilyen módon lehet megállítani a klímaválságot és az ökológiai rendszerek összeomlását. Az ökopszichológia rendszerszemléletben gondolkozik, mely szerint az ember is a természeti rendszerek része, s mint ilyen nem tudja függetleníteni magát a természet globális anyagkörforgásától, az energiaáramlástól és a természeti változásoktól (Molnos 2020).

Mindezek a nézőpontbeli különbségek megjelennek abban is, hogy az egyes tudományterületek hogyan tekintenek az ember-természet kapcsolatra. Bonyolult egymásra hatásokról van itt szó, amelyek a kutatások alapján nem írhatók le egyszerű ok-okozati összefüggésekkel. Ha például az emberek mentális-fizikai jólléte és a természettel való kapcsolat közti viszonyt vesszük górcső alá, egy körkörös, önmagát erősítő hatásrendszert lehet elképzelni (Mihók et al. 2021): a természettel való találkozás pozitív érzéseket és fizikai változásokat vált ki (növekszik a jóllét), ez megerősíti a kapcsolódás élményét (jobban kötődünk ezáltal a természethez). A kapcsolódás élménye pedig hozzájárul a jóllét fenntartásához és a további természetélmények kereséséhez. Továbbá, ha valaki jobban kötődik, nagyobb empátiával fordul a természethez, akkor a természet- és környezetvédelem iránti elköteleződése is megnő.

A természet és az emberi jóllét kapcsolatának szerteágazó témájáról, kutatási eredményeiről nyújt egy hasznos összefoglalót Mihók és munkatársainak Természet és lelki egészség c. írása (2021). A szerzők az egyik jelenleg uralkodó iránynak az ún. „ökoszisztéma-szolgáltatások” megközelítést tartják, melynek segítségével a szakemberek a természet emberi jóllétben játszott szerepét mutatják be a piacgazdaság központú társadalmak fogalmi kereteihez illeszkedve. Az idevágó témájú tanulmányokban a természethez való kapcsolódás, a zöldben töltött idő, mint eszköz jelenik meg, melyet különböző – köztük lelki és fizikai egészséget támogató – célokra is használhatnak az emberek. Ettől eltérően az ökopszichológia és alkalmazott területe, az ökoterápia, azokhoz a múlt- és jelenbeli közösségekhez hasonlóan tekint az emberi egészség-természet kapcsolatra, melyek természet és emberfelfogása ökocentrikus. Ezekben a kultúrákban gyakran a természet és az ember fogalmilag és nyelvileg sem válik el egymástól, ezért számukra a „természetpusztítás” egyúttal emberpusztítás is, illetve a „természet” jólléte egyúttal az ember jólléte is (Mihók et al. 2021). Az ökoterapeuták a természettel nem mint felhasználandó erőforrással, eszközzel, illetve nem mint ideális vagy festői háttérrel dolgoznak, hanem mint társterapeutával (Jones, Nash 2023).

Az elmúlt évtizedekben számos kutatás tárta fel a természetnek való kitettség egészségügyi előnyeit, és számos elméletet találták ezeknek a jelenségeknek a magyarázatára. Kotura és munkatársai (2020) a japán erdőfürdő módszeréről írva kiemelik a Kaplan-féle figyelem regenerálódási elméletet (ART: Attention Restoration Theory), mely azt állítja, hogy a természetben töltött idő úgy állítja helyre a koncentrációt, hogy az erőfeszítés nélküli figyelem gyakorlását teszi lehetővé. A szerzők megemlítik még a stresszcsökkentési elméletet, mely szerint a veszélytelen természeti környezetben való tartózkodás csökkenti a stresszt, javítja a releváns fiziológiai funkciókat (például a szívritmust és a vérnyomást), és erősíti az immunrendszert is. A stressz csökkentésére és a figyelmi működésre gyakorolt pozitív hatásokat az ADHD-val diagnosztizált gyerekek ellátása során is kimutatták, és alkalmazzák egyre szélesebb körben, például ökoterápiás módszerek bevonásával (Mihók et al. 2021). Az erdőterápiában emellett a természethez való kapcsolódás segítheti az érzelmek szabályozását, a félelem, a szorongás és más szimpatikus idegrendszeri változások mérséklésével, valamint a nyugalom, a pihenés, azaz a paraszimpatikus rendszer aktiválásával (Richardson et al. 2016). A természetben töltött idő mindezeken túl összefügg a depresszió alacsonyabb szintjével is (Kotura et al. 2020).

Mihók és munkatársai (2021) arról is írnak, hogy a természeti környezet kedvező hatása a mentális egészségügyi problémák megelőzésében szintén fontos. A tanulmányukban említett átfogó dán kutatás szerint azoknál a gyerekeknél, akik erdők, mezők és zöld kertek által körülvéve nőhettek fel, 55%-kal ritkábban alakult ki mentális betegség. Továbbá a természet a gyermekek önmagukról alkotott képében is fontos helyet foglal el. Nyilvánvalóan vannak egyéni különbségek abban, hogy a gyerekek mennyire érzik magukat közel a természethez. A szerzők szerint ezek a különbségek leginkább abból adódnak, hogy mennyi közvetlen élményt szereztek (és szereznek) a természeti környezetről. A kutatási eredmények ezen a téren egybevágnak azzal az elképzeléssel, hogy mindannyian velünk született vonzódással rendelkezünk a természeti környezethez (biofília hipotézis), és ezt a pozitív viszonyulást a gyermekkori tapasztalatok tovább erősíthetik vagy gyengíthetik (Mihók et al. 2021).

A „biofília” fogalma Edward O. Wilson értelmezésében (Kellert, Wilson 1993) az ember veleszületett vonzalmát írja le a természet iránt. A hipotézis az életre és az életszerű folyamatokra irányuló figyelmet biológiailag megalapozott szükségletnek tekinti. A vonzalom abból ered, hogy az embert évmilliókon keresztül természeti környezet vette körül, s a mesterséges környezethez való alkalmazkodás nagyon új fejlemény evolúciós szempontból. A biofília gondolata számos tudóst arra ösztönzött, hogy különböző – pszichológiai, biológiai, kulturális, szimbolikus és esztétikai – nézőpontokból ezt az elméleti hipotézist empirikus bizonyítékokkal támassza alá (Gaekwad et al. 2022). Kellert és Wilson írásukban (1993) számos kutatási eredményekből származó példával illusztrálják azt az elképzelést, hogy a biofília genetikai összetevővel rendelkezik. Például az emberek vonzóbbnak találják a mászható és széles, ernyőszerű lombkoronával rendelkező fákat, mint az ilyen jellemzőkkel nem rendelkezőket; inkább nézik a vizet és a zöld növényzetet, mint az üvegből és betonból épített szerkezeteket; azokat a tájakat preferálják, melyek egyszerre nyújtanak búvóhelyet és jó kilátást (Appleton 1975). A biofília hipotézisből is az következik, hogy a természetet a maga sokféleségében meg kell őriznünk, mivel súlyos következményekkel jár a jóllétünkre nézve, ha a társadalom egyre jobban elidegenedik attól. Ezen elméletalkotók szerint a környezetpusztítás jelentős hatással lehet életminőségünkre, nemcsak anyagi, hanem pszichológiai, sőt spirituális értelemben is (Kellert, Wilson 1993).

Eddig főként a harmonikus természeti környezet pozitív fizikai és lélektani hatásairól, az ember-természet kapcsolat jó oldaláról esett szó. Azonban az érem másik oldala, az urbanizáció és a gyorsuló technicizálódás nyomán bekövetkező természettől való elidegenedés súlyos következményei (Gabrielsen, Harper 2018), valamint a környezeti pusztítások nyomában járó ökológiai- és klímaszorongás, legalább ilyen fontos területek. Ahogy az emberiség belépett az antropocén korba, az emberi befolyás lett a meghatározó a világunkban, miközben a bolygónk öngyógyító képessége nem változott (Berners-Lee 2020). Az eltolódott egyensúly miatt, ha így folytatódik az emberiség energiafelhasználása és a természet kizsákmányolása, nem túl bíztató jövő vár ránk. Ma már ugyan a hétköznapi emberek többsége sem vitatja a klímaválság valóságát, azért még mindig nagy számban vannak, akik tagadják, elhárítják a témát – vagy mert túl ijesztőnek tűnik számukra, vagy mert a gazdasági növekedést helyezik előtérbe (Hoggett, 2019). A félelem és a szorongás mellett még sokféle erős érzelmi reakciót válthatnak ki az éghajlatváltozással és más ökológiai problémákkal kapcsolatos kérdések: kétségbeesést, depressziót, reménytelenséget, dühöt, gyászt, bűntudatot és szégyent (Harvey 2020). A klímapszichológia ezeknek az érzéseknek a kezelése mellett még olyan további témákkal foglalkozik, mint hogy milyen pszichológiai jelenségek állnak a klímaváltozás és a fenntarthatóság mögött (Hoggett 2019).

Amikor felismerték az éghajlatváltozás emberi egészségre gyakorolt hatását a kutatásokban, a mentális egészség eleinte csak a periférián szerepelt. Kezdetben a fertőző betegségek és a súlyos időjárási események okozta fizikai sérülések voltak azok, amelyeket az egészségre gyakorolt hatások közül kiemeltek a tudósok. Mivel azonban a fizikai és a mentális egészség szorosan összefonódik, számos fizikai és mentális egészséget érintő rendellenesség között erős az összefüggés, ma már ezt a területet is sokan kutatják (Lawrance et al. 2022). A Covid19 világjárvány szintén azt mutatta, hogy a fizikai egészségre gyakorolt hatások közvetlen és közvetett befolyással egyaránt járnak a mentális egészségre és jóllétre. A Mosolyblogon korábban már írtunk arról, hogy a pandémia hogyan hatott a mentális egészségre világszerte.

Lawrance és munkatársai (2022) a klímaváltozás mentális egészségre gyakorolt hatásairól szóló tanulmányukban a klímaszorongás elterjedtségéről írnak a világban. A szerzők által említett egyik vizsgálatban, melyet 2020-ban 40 országban végeztek, a felmérésben résztvevők 69%-a érezte úgy, hogy az éghajlatváltozás nagyon vagy rendkívül súlyos, míg 9%-uk nem tartotta súlyosnak azt. Egy magyar kutatásban pedig ennél is magasabb értékeket mértek: a válaszadók 87 %-a szorongott a klímaváltozástól. A klímaszorongás mellett az ökológiai szorongás tágabb fogalma is ide kapcsolható, mely nemcsak az éghajlatváltozásra vonatkozik, hanem más környezeti problémák – például az eldobott műanyaghulladék hatása a természetre, az óceánok elsavasodása vagy a biodiverzitás drámai csökkenése – okozta nehéz érzések is benne foglaltatnak (Hickman 2019).

A gyerekek különösen érintettek ezen a téren, hiszen az ő jövőjüket még inkább fenyegetik az ökológiai problémák. Éppen ezért gondolják úgy a szakemberek, hogy az ökológiai katasztrófa megelőzése érdekében szükséges radikális változások a gyerekektől, fiataloktól, a jövő felnőttjeitől fognak elindulni (Harvey 2020). Azonban a mostani felnőtteknek is nagy felelősségük van abban, hogyan készítik fel a gyerekeket lelkileg a rájuk váró jövőre, feladatokra, milyen megküzdési módokkal vértezik fel őket a kihívásokra. Hickman (2019) az ökológiai szorongásról értekezve rámutat arra a paradoxonra, hogy a szülők úgy érezhetik, hogy meg akarják védeni a gyermekeiket az ökológiai szorongástól, de ugyanakkor erőtlennek bizonyulnak abban, hogy ténylegesen tegyenek valamit a szorongás forrása ellen. A szerző lehetségesnek tartja, hogy a gyermekek ökológiai szorongása egészséges válasz az idősebb generáció azon „egészségtelen” képtelenségére, hogy hatékony lépéseket tegyen a bolygó védelmében. Szakembereknek és szülőknek egyaránt hasznos támogatást nyújt ehhez egy magyar klímapszichológia blog, melyben többek között arra is kaphatunk jó tanácsokat, hogyan kommunikáljunk ezekről a kérdésekről a különböző életkorú gyerekekkel.

Sokan gondolják úgy, hogy a mentális egészség területén dolgozó szakembereknek nemcsak abban lehet fontos szerepe, hogy megelőzzék és kezeljék az ökológiai problémákkal összefüggő mentális betegségeket, hanem ennél jóval többet is tehetnének környezetvédelmi és egészségügyi kérdésekben. Ching Li és munkatársai (2022) szerint az éghajlati és ökológiai válság a XXI. század meghatározó közegészségügyi kihívása lesz, amely példátlan globális fenyegetést jelent az egészség valamennyi meghatározó tényezőjére és az egészségügyi ellátórendszerekre. A szerzők úgy vélik, hogy a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek abban a feladatban is részt vállalhatnának, hogy az éghajlati válság megértését előmozdítsák a közvéleményben, kiemelve annak fizikai és mentális jóllétre gyakorolt hatásait, valamint olyan rendszerszintű változásokat szorgalmazhatnának, melyekkel korlátozni lehetne az emberi egészségre és a környezetre káros viselkedéseket. Cikkük – miközben ismerteti a mentális egészség és az éghajlatváltozás közötti kapcsolatot – egy sürgős felhívás is a szakemberek számára, hogy mielőbb vállaljanak szerepet az éghajlati és ökológiai válsággal összefüggésben.

Mindenkinek a saját erejéhez, képességeihez és a helyzethez mérten kell döntenie arról, hogy milyen módon venne részt egy ilyen szemléletváltás előmozdításában. Mi ebben a Mosolyblog sorozatban támpontokat, utakat szeretnénk bemutatni azoknak a szakembereknek, akik szívesen gazdagítanák terápiás eszköztárukat az ökológiai megközelítések mentén. Hogyan segíthetjük a különböző módszerekkel dolgozó terapeutákat az arra való felkészülésben, hogy akár maguk bevigyenek ökológiai témákat a foglalkozásokra, vagy megfelelően tudjanak reagálni a gyerekek felől érkező kérdésekre ezen a téren? Először abból érdemes kiindulni, amit a terapeuták már tudnak, és nagy tapasztalattal rendelkeznek benne: a gyógyító kapcsolat létrehozásából és fenntartásából.

Berners-Lee (2020) Nincs B bolygó című könyvében érdekes párhuzamot von Carl Rogers, a személyközpontú terápia atyjának gondolatai és az emberek békés együttéléséhez szükséges jellemzők között, melyek szerinte kulcsfontosságúak abban, hogy életben tudjunk maradni a bolygón, egészségesebbek és boldogabbak legyünk, és finomabban bánjunk egymással és a környezetünkkel. A Rogers által meghatározott terapeuta kompetenciák, melyek a terápiás kapcsolat alapfeltételei is egyben: az empátia, a hitelesség és a feltétel nélküli elfogadás. A szerző szerint az antropocén korban is ezekre a belső értékekre lenne szükség minden kultúrában. A feltétel nélküli elfogadás és tisztelet számára azt jelenti, hogy minden ember természettől fogva értékes és egyenlő, ezért mindenkinek lehetővé kell tenni, hogy olyan életet éljen, amelyben a legjobban kiteljesedhet (természetesen azzal a feltétellel, hogy ezzel másokat sem foszt meg ettől a lehetőségtől). Ha képesek vagyunk empátiával fordulni a másik ember és a természet felé, akkor tudunk tiszteletet és törődést mutatni a világ, annak szépsége, a benne élő minden élőlény és a természet bonyolultsága iránt, amelynek életünket köszönhetjük. Ebben az ember-ember, ember-természet kapcsolatban a szerző még fontosnak tartja a hitelességet, az őszinteséget, vagyis az igazság és a tények tiszteletét is. Berners-Lee ennek az elgondolásnak az eredetéről írva idézi David Brazier Zen Therapy (2001) c. írását, melyben Brazier összeveti a zen filozófiát és gyakorlatot, illetve Rogers pszichoterápiáját. Eszerint a zen buddhista filozófiában az emberi szenvedés gyógyírjai – az empátia, az őszinteség és a feltétel nélküli tisztelet – szintén jól illeszkednek Rogers jellemzőihez.

Berners-Lee (2020) ezeken a belső értékeken, viszonyulási módokon túl gondolkodási dimenziókat is felsorol, melyek segíthetnek a globális környezeti problémák megoldásában és a fenti értékek kialakításában. Amikre a szerző szerint égető szükségünk van a 21. században: átfogó és jövőorientált gondolkodás, egyetemes empátia, önreflexió (a világ megértése önmagunk megértésén keresztül), kritikai gondolkodás, az igazság felismerése, az összetettség és bonyolultság értelmezése, az összekapcsolt perspektívák (technológia, természettudományok, pszichológia, szociológia, filozófia, teológia, politika, művészetek) kezelése. Ezeken túl létfontosságú lenne, hogy több időt tudjunk fordítani egymásra és a körülöttünk lévő világ megcsodálására, hála érzésére mindazért, amink van. Ezek közül a gondolkodási dimenziók közül számos területtel lehet dolgozni terápiás keretek között is.

A három érték gyakorlásával pedig, melyek a terápiás kapcsolatban is megjelennek a terapeuták kapcsolati kompetenciái között, mintát adhat egy szakember az ember-ember kapcsolat ideális módjáról, mint lehetőségről. Ezt a viszonyulási módot lehetne kiterjeszteni az ember és (az emberen túli) természet kapcsolatára is, melyhez a terápiás szakembereknek el lehetne mélyíteni a tudását az ökológiai kérdésekben. Önmagában az elméleti tudás a kutatások szerint nem feltétlen vezet egy olyan kapcsolathoz a természettel, melyre szükség lenne a további környezetkárosító magatartások felszámolásához. Vannak azonban olyan, a közvetlen tapasztalásra építő technikák, melyek már hatékonyan képesek támogatni egy tiszteleten, elfogadáson és törődésen alapuló kapcsolat kialakítását és fenntartását a természettel.

Az „Öt út a természettel való kapcsolódáshoz” (Mihók et al. 2021; Lumber et al. 2017) egy olyan letisztult módszertani keretet kínál a természetvédelmi szemléletformálás területén dolgozóknak, melyet akár művészetterápiás foglalkozásokon is jól lehetne hasznosítani. Az első út a természettel való közvetlen kontaktussal dolgozik, olyan minden érzékszervet bevonó technikákkal, mint például a tudatos jelenlét (mindfulness), mely a látvány mellett tudatos odafigyelést jelent a természetből származó hangokra, illatokra, tapintási érzetekre. A kutatások szerint a tudatos jelenlét és a természeti környezet jótékony hatása összeadódik, azaz számos jólléti program hatékonyabb, ha a természetben tartják meg (Mihók et al. 2021). A második út a természettel való kapcsolódásra, újrakapcsolódásra az érzékszervi tapasztalatokon túl a természethez kötődő érzelmeink azonosítása, tudatosítása, érzelmi viszonyulásunk megélése lehet. A természeti elemek, mint jelentést hordozó szimbólumok használata jelentik a harmadik utat. A negyedik út a természet szépségével függ össze: egy tudatos reflektálás a természet esztétikai minőségére, a szépség megragadása a művészeteken keresztül. És végül az ötödik az együttérzés útja, melyen járva az én kiterjeszthetővé válik a természetre, annak elemeire. Ez egyfajta etikai állásfoglalást, rendszerszintű mérlegelést is kíván az embertől, mindannak átgondolását, hogy cselekedeteink, választásaink hogyan hatnak a természetre (Mihók et al. 2021).

A cikksorozatban ezeket az utakat szeretnénk végigjárni, bemutatva, hogy egy-egy út hogyan alkalmazható különböző művészetterápiás módszerekben, technikákban, hogyan gazdagíthatja az érdeklődő szakemberek terápiás eszköztárát az ökológiai dimenzióval. A soron következő cikkben Vásárhelyi Kriszta klinikai szakpszichológussal, az Erdőmerülés program egyik alapítójával fogunk beszélgetni, arról, hogy mindezek az elméletek hogyan ültethetők át a gyakorlatba.

Irodalom

Appleton, J. (1975): The experience of landscape. Wiley and Sons, London.

Berners-Lee, M. (2020): Nincs B bolygó. Pallas Athéné Könyvkiadó, Budapest.

Ching Li, Lawrance, E. L., Morgan, G., Brown, R., Greaves, N., Krzanowski, J., Samuel, S., Guinto, R., Belkin, G. (2022): The role of mental health professionals in the climate crisis: an urgent call to action, International Review of Psychiatry, 34:5, 563-570, DOI: 10.1080/09540261.2022.2097005

Dúll A., Dósa Zs. (2005): A természeti környezet – környezetpszichológiai megközelítésben. Tájökológiai Lapok 3 (1): 1–12.

Gabrielsen, L. E., Harper, N. J. (2018): The role of wilderness therapy for adolescents in the face of global trends of urbanization and technification, International Journal of Adolescence and Youth, 23:4, 409-421, DOI: 10.1080/02673843.2017.1406379

Gaekwad J. S., Sal Moslehian, A., Roös, P. B. and Walker, A. (2022): A Meta-Analysis of Emotional Evidence for the Biophilia Hypothesis and Implications for Biophilic Design. Front. Psychol. 13:750245. doi: 10.3389/fpsyg.2022.750245

Harvey, A., Manley, J., Hickman, C. (2020): Ecology, psychoanalysis and global warming: present and future traumas. Journal of Social Work Practice, 34:4, 337-348, DOI: 10.1080/02650533.2020.1843418

Hickman, C. (2019): Children and climate change: Exploring children’s feelings about climate change using free association narrative interviewing methodology. In Hoggett, P. (Ed.), Climate psychology. On indifference to disaster (pp. 41–59). Palgrave Macmillan.

Hoggett, P. (Ed). (2019). Climate psychology. On Indifference to Disaster. Palgrave Macmillan.

Jones, V., Nash, G.: Environmental Arts Therapy & the Circle of Trees. Letöltve: 2023. március 21. https://arttherapycentre.com/blog/environmental-arts-therapy-circle-trees-vanessa-jones-gary-nash-3/

Kellert, S. R., and Wilson, E. O. (eds.). (1993). The Biophilia Hypothesis. Washington, DC: Island Press.

Kotera, Y., Richardson, M., Sheffield, D. (2020): Effects of Shinrin-Yoku (Forest Bathing) and Nature Therapy on Mental Health: a Systematic Review and Meta-analysis. International Journal of Mental Health and Addiction (2022) 20:337–361. https://doi.org/10.1007/s11469-020-00363-4

Lawrance, E. L., Thompson, R., Newberry Le Vay, J., Page, L. & Jennings, J. (2022): The Impact of Climate Change on Mental Health and Emotional Wellbeing: A Narrative Review of Current Evidence, and its Implications, International Review of Psychiatry, 34:5, 443-498, DOI: 10.1080/09540261.2022.2128725

Lumber, R., Richardson, M., Sheffield, D. (2017): Beyond knowing nature: Contact, emotion, compassion, meaning, and beauty are pathways to nature connection. PLoS ONE 12(5): e0177186. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0177186

Mihók B., Fekete M., Frankó L., Martos T., Pataki Gy., Sallay V., Báldi A. (2021): Természet és lelki egészség. ELKH Ökológiai Kutatóközpont, Vácrátót-Budapest.

Molnos Zs. (2020): Ökopszichológia-alapkönyv. Ökopszichológiai Intézet, Budapest.

Richardson, M., McEwan, K., Maratos, F. et al. (2016): Joy and Calm: How an Evolutionary Functional Model of Affect Regulation Informs Positive Emotions in Nature. Evolutionary Psychological Science 2, 308–320. https://doi.org/10.1007/s40806-016-0065-5