Földanya áramló haja

Robin Wall Kimmerer könyvében, a Szentperjefonatban arra a feladatra vállalkozott, hogy összekapcsolja a mai modern, tudományos ismereteken alapuló természetfelfogást egy ősi, tapasztalati tudásra épülő szemlélettel. Személyében is egyesül ez a két világ: Kimmerer az amerikai őslakos potavatami törzs tagja, botanikus, valamint a New York-i Állami Egyetem Környezettudományi és Erdészeti Főiskolája Őslakosok és Környezetvédelmi Központjának igazgatója. A természet nagyköveteként felhívja rá a figyelmünket, hogy az élővilág szerves részei vagyunk, ezért kötelességünk viszonozni neki mindazt a jót, amit kaptunk tőle, hogy meg tudjon újulni.

A könyv sokat foglalkozik az őslakos indiánok és a gyarmatosítók gondolkodásbeli és kulturális különbségeivel, melyet visszavezet egészen az egyes kultúrkörök teremtéstörténetéig. Ezek a történetek alapozzák meg egy nép identitását, a világhoz való viszonyát, így magyarázatot adhatnak arra, miért olyan eltérő a természetfelfogásuk. A zsidó-keresztény kultúrkörben a Genezis könyve írja le a világ teremtését és az emberiség történetének a kezdeteit, melynek tanítása szerint az élővilág növényei és állatai felett az ember uralkodik. Mózes első könyvében azt mondja Isten: „Töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” Ez a szemlélet az embert a többi élőlény fölé helyezi, egyben el is távolítja azoktól.

kép forrása: https://indigenouspeoplenet.wordpress.com/

A potavatamik teremtésmítosza szerint a világot azok az ajándékok teremtették, melyeket Ég-asszony hozott magával. Úgy tartják, az égen támadt hasadékon át zuhant ide, kezében tartva a gyógyító növények gyümölcseit, magjait, az Életfa egy darabját. Az óceánban élő állatok hoztak fel számára iszapot, melyet egy óriásteknős hátán terített szét és ebbe ültette el a magokat. A mítosz szerint a növények és állatok elterjedése után a négy szent elemből alkotta meg a Teremtő az ember-őst, Nanabozhot, aki azt a feladatot kapta, hogy az Ég-asszony által teremtett világon úgy haladjon végig, hogy „minden lépésével üdvözölje Földanyát”. Mutatkozzon be az állatoknak és a növényeknek, majd adjon nekik nevet aszerint, amilyennek megismerte őket. Így kapcsolódott össze Nanabozho azzal az élővilággal, amely jóval az ő érkezése előtt már létezett. Mivel semmit nem tudott arról, hogyan tud életben maradni, ezért a többi élőlénytől kellett minden tudást elsajátítania. A potavatami törzs tagjai Nanabozho leszármazottainak tartják magukat, ezért természetes számukra, hogy a növényekben és állatokban tanítóikat köszöntik és végtelen tisztelettel és hálával bánnak velük, a róluk szerzett tudást pedig átadják a következő nemzedéknek.

Hitük szerint az első növény, ami virágzásnak indult a földön, az illatos szentperje volt. Ezt a növényt több indiántörzs is tiszteli és rítusaikhoz használja: learatják, befonják, ajándékba adják azoknak, akiknek (testi vagy lelki) gyógyulásra van szüksége, végül pedig elégetik. Kimmerer szerint az illatát belélegezve olyan dolgokra is elkezdünk emlékezni, melyekről nem is tudtuk, hogy elfelejtettük. A szentperjével végzett rítusoknak épp ez a célja: emlékeztetni minket, embereket – például arra, hogy a növények és állatok a rokonaink. Amikor az illatos szentperjét levágják és kötegekbe fonják, azt mondják róla, hogy „Földanya áramló haja”. Amilyen gyengédséggel és szeretettel fonják kislányuk vagy barátnőjük haját, úgy árasztják el Földanyát figyelmükkel, szépsége és jólléte iránti gondoskodásukkal és hálájukkal mindazért, amit kaptak tőle.

Furcsának tűnhet, hogy egy növény levágását jócselekedetnek tartják, hiszen az a példány pusztulásával jár. Az őslakosok tapasztalata azonban az, hogy ha tisztelettel és a „méltányos betakarítás” elvei szerint bánnak egy növényfajjal, akkor az – a néhány egyed leszedése ellenére – gyarapodni fog. Kimmerer egy botanika szakos hallgatója diplomamunkáját az őslakosok módszereivel végzett illatos szentperje betakarítás növénypopulációra gyakorolt hatásáról írta, így lehetőség nyílt az ősi tapasztalat modern tudományos vizsgálatára. Az egyetemi tanszék professzorai meg voltak győződve arról, hogy a növény leszedése a populáció csökkenésével jár majd, a hallgató azonban gondos megfigyeléseire és tudományos igényességgel végzett méréseire alapozva kimutatta, hogy azokon a területeken, ahol az őslakosok rendszeresen leszedik a szentperje populáció felét, ott a növények szára „felszabadul az erőforrásverseny alól” és sokkal erősebb egyedek nőnek, méghozzá sűrűbben, mint ott, ahol nem szedték le. Ez a fajta betakarítási mód tehát kedvez a populációnak. Ahol nem gyűjtik be rendszeresen az egyedek felét, ott pusztulásnak indul a szentperje.

Kimmerer szerint a méltányos betakarítás az őslakosok számára inkább egyfajta szemlélet, életfilozófia, mint szabályrendszer. A lényege, hogy mielőtt bármit is elveszünk a természettől, ismerjük meg alaposan. Derítsük ki, milyen szokásai vannak és milyen ajándékot hozott nekünk, hogy meg tudjuk hálálni a róla való gondoskodással. A hála kifejezésének módjaira több javaslatot is tesz. Az őslakosok a szavakon túl a növény életkörülményeinek javításával (pl. invazív fajoktól megóvásával), szaporodásának elősegítésével tesznek eleget kötelességüknek. A modern városi ember számára is több lehetőség adódik egy növényfaj védelmére: tisztán tarthatja az élőhelyét (műtrágyázás elkerülése, vízszennyezés elleni környezetvédelmi akciók), petíciókat írhat, szemléletformáló előadásokat, foglalkozásokat tarthat stb. Ezek a saját ajándékaink, melyet az élővilágnak adhatunk. Ha felismerjük, mennyi mindennel tudjuk viszonozni a Föld ajándékait, önismeretünk és kompetenciaérzésünk is fokozódik.

Előző cikkünkben röviden már írtunk arról, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe vennünk, ha pl. művészetterápiás foglalkozáshoz növényeket gyűjtünk. A méltányos betakarítás elvei ezt tovább árnyalják. Kimmerer megismertet minket az indián hagyománnyal, mely szerint mielőtt leszedünk egy növényt, illik neki bemutatkoznunk, ahogy egykor Nanabozho tette, majd elmondanunk, miért jöttünk és engedélyt kell kérnünk tőle, hogy leszedhessük. Ez elsőre bizarr ötletnek tűnhet, de gondoljunk a gyakorlatra úgy, mint szemléletváltásunk első lépésére. Ha élőlényként tisztelünk egy növényt, nem kezelhetjük tárgyként, nem vehetjük el csak úgy, kérés nélkül, amit adni tud nekünk.

Figyelmeztet arra is, hogy csak azt vegyük el, amit adnak. Előfordul, hogy hiába próbálkozunk, nem sikerül letépni egy virágot. Ez jelezheti, hogy a növény még nem áll készen arra, hogy az életét adja értünk. Fogadjuk el és hagyjuk élni. Az éretlen vagy gyenge növényeket se szedjük le. Bízzuk magunkat az ösztöneinkre: egy erőtől duzzadó élénkzöld levél szinte kiáltja felénk, hogy „Szedj le!”, míg egy tavaszi napfényre váró, téli álmából éppcsak éledező növénynek még időre van szüksége. Ha terméseket szedünk, könnyebb dolgunk van, hiszen azok felkínálják magukat. Az evolúció évmilliói során úgy formálódtak, hogy minél kívánatosabbak legyenek az őket elfogyasztók számára, hogy magjaik messzire juthassanak. A mi felelősségvállalásunk velük szemben ez: a magokat elszórni, elültetni, az életet megsokszorozni. Csak annyit vegyünk el, amennyire szükségünk van, mégha nehéz is a mai fogyasztói társadalomban szétválasztani a szükségleteinket a vágyainktól.

A betakarítás végén mindig mondjunk köszönetet azért, amit kaptunk. Ezt akkor is megtehetjük, ha nem mi magunk vettük el az életét egy növénynek, pusztán felhasználói vagyunk a belőle készült tárgyaknak. Erre egy egyszerű gyakorlatot kínál Kimmerer, melyet akár gyerekcsoportokkal is elvégezhetünk a napi rutin részeként, pl. egy foglalkozás kezdő rítusába ágyazva. A lényege, hogy nézzünk szét a szobában és minden minket körülvevő tárgyat szemügyre véve lássuk meg benne az eredetét. „Kövessük végig az élet fonalát”, vegyük észre a papírzsebkendőben a fát, az erdőben eltöltött éveit, „a padlóban rejlő tölgyeket”. Még a műanyag is szerves eredetű, évmilliókkal ezelőtt élt kovamoszatok és tengeri gerinctelenek maradványaiból keletkezett. A föld irtózatos erejű nyomásának hatására alakult ki belőlük a kőolaj, melyet az emberek alakítottak tovább műanyaggá. Köszönetet mondhatunk a hegyeknek, melyekből a fémeket bányásztuk vagy a tengernek, mely a homokot ringatta, mielőtt kvarckristályaiból üveget fújtunk. Adózzunk előttük tisztelettel és fogadjuk el bennük a természet ajándékát.

Az őslakosok természetszemléletét könnyebb megértenünk, ha pl. egy erdőben sétálva elkezdünk úgy tekinteni a minket körülvevő fajokra, mint rokonainkra. Egyes mesék is őrzik még ennek a rokonságnak az emlékét, melyeket felidézve megpillanthatjuk a tölgyben a nagyapót vagy a virágzó vadrózsában a serdülő lányt. Ahogy a mítosz szerint egykor Nanabozho tette, engedjük el egy kicsit a növények általunk ismert (magyar vagy latin) nevét és friss szemmel rájuk nézve adjunk nekik újat. Ez a névadási rítus segít összekapcsolódni az egyes növényfajokkal, mert benne lesz a személyes viszonyulásunk is. A gyerekek ezt maguktól megteszik abban a korai életszakaszban, amikor még nagyon kevés ismeretük van a világról, de óriási igényük van rá, hogy kapcsolódjanak mindennel, ami él. A szülőket gyakran megmosolyogtatja, ahogy bölcsődés vagy óvodás gyermekük – pusztán a benyomásai alapján – próbál megnevezni egy élőlényt. Felnőttként mi magunk is átélhetjük ezt, amikor egy messzi tájra utazva számunkra különös, ismeretlen állat- és növényfajokkal találkozunk. Egy szabadtéri foglalkozáson akár idősebb gyerekekkel is játszhatunk ilyet: Bíztassuk őket arra, hogy lássák meg a növényekben társaikat, ismerkedjenek meg velük úgy, mintha személyek lennének és nevezzék el őket kedvük szerint.

A könyv alaptézise, hogy a modern városi emberek növényvakságban szenvednek: nincsenek tudatában a növények jelentőségével az ökoszisztéma működésében, emiatt nem látják a világot „ajándékokkal teli kertnek”. Ha le tudnánk lassulni annyira, hogy legyen időnk megfigyelni őket, ráébrednénk, hogy az egyes fajok milyen ajándékokat adnak nekünk, melyekért hálásak lehetünk, az ajándékokat pedig – az őslakosok felfogása szerint – illik viszonozni. Az őshonos kultúra „ajándékgazdaságként” működött, vagyis mindent, amit kaptak, igyekeztek továbbadni valamilyen formában. Nem tartották meg, mint a magántulajdon birtoklására épülő gyarmati kultúrák, hanem folyamatosan mozgásban tartották. Míg a magántulajdonra épülő társadalmakban az ajándék olyan értékes dolog, melyet ingyen kapnak és megtarthatnak, a természettel egységben élő őslakosok szemében nincs ingyen, mert magával vonja a viszonzás kötelezettségét. Az ajándékozó kapcsolatot hoz létre a megajándékozottal, legyen szó emberről, más élőlényről vagy akár a teljes élővilágról.

A potavatamik rendszeresen tesznek felajánlásokat Földanya tiszteletére. Kiterítik pokrócaikat a mezőn és telepakolják az általuk készített ajándékokkal, cserébe azért a sok jóért, amit kaptak tőle és kárpótlásul mindazért, amit elvettek. A felajánlás történhet a föld nevében született művészeti alkotásokkal, akár versekkel, dalokkal, zenével is, melyek születésének célja nem a megőrzés, hanem a megosztás. Egy fából készült hangszeren pl. eljátszhatunk egy dalt az adott fa tiszteletére. Ez egy apró gesztus, mégis nagy hatása lehet a hallgatóság természettel kapcsolatos szemléletére.

Hálánkat kifejezhetjük szavakban is, ahogy az őslakos gyerekek minden hét elején teszik nemzetiségi iskoláikban. A könyvben gyönyörű irokéz hálaadó szöveget olvashatunk, mely így kezdődik: „Az a kötelességünk, hogy egyensúlyban és összhangban éljünk egymással és mindennel, ami él. Fonjuk hát eggyé elménket, és üdvözöljük egymást, köszönetet mondva egymásnak Emberekként. Elménk mostmár egy.” Ezt követően Földanyát köszöntik, majd az égtájaknak, a növényeknek, állatoknak, a természet erőinek is kifejezik hálájukat és a velük alkotott egységet. Óriási közösségteremtő és szemléletformáló ereje van egy ilyen reggeli szertartásnak, mely hatással van az iskolai napjukat kezdő gyerekekre. Kimmerer arra bíztat minket, ne az őslakosok szertartásait vegyük át, hanem saját közösségünkkel teremtsük meg azokat, hogy valóban rólunk szóljon és a mi egymáshoz és természethez fűződő kapcsolatunkról. A modern világban főként az egyén életének jelentős fordulóit vagy a család életében fontos eseményeket ünnepeljük, rítusaink ezeket erősítik. Kimmerer felteszi nekünk a kérdést: „Képesek vagyunk kiterjeszteni ünnepi kötelékeinket és támogatásunkat saját fajunkról a többiekre is, akiknek szükségük van ránk?” Meg tudunk ünnepelni egy növény- vagy állatfajt, melyet elfogyasztunk, meghaladva a terményfesztiválok kommerszitását? Arra bíztat, keressük a kapcsolatot az élőlényekkel, élőhelyekkel és vegyük át a terheiket, mert így lesz kölcsönös a kapcsolat köztünk.

A könyv hatására óvodákban, iskolákban is kidolgoztak speciális nevelési terveket, mely visszavezeti a gyerekeket abba a ma már elfeledett szemléletmódba, hogy a természetnek nem urai, hanem gyermekei vagyunk. A szerzőt is meglepte, mennyi helyi kis közösséget inspirált arra, hogy megismerkedjenek a közvetlen élő környezetükkel, és lépéseket tegyenek annak érdekében, hogy helyreállítsák a pusztulásnak indult élővilágot. Ezekben a kezdeményezésekben látja az élhető jövő magjait, melyeket „most kell begyűjtenünk és szeretettel kézről kézre adnunk”. A magjait mindannak, amit „az ökológiai és kulturális krízisnek a túloldalán látni vágyunk”.