Természetkapcsolat a pszichológián innen és túl

„A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”
David Brower, környezetvédelmi aktivista (Forrás: https://wwf.hu/kornyezeti-neveles/)

A klímaszorongás vagy az ökológiai szorongás más formái általában nem egymagukban, hanem gyakran más öko-érzelmekkel, például szomorúsággal, kétségbeeséssel, tehetetlenséggel, dühvel, bűntudattal, szégyennel és gyásszal együtt jelentkeznek (Pihkala 2022; Ágoston et al. 2022). Éppen emiatt ezeknek az érzelmeknek a kezelése a pszichoterápiás vagy művészetterápiás gyakorlatban rendkívül változatos lehet. A módszerek sokszínűségéhez az is hozzájárul, hogy a terapeuták egyéni sémáikkal és személyiségükkel különböző pácienseket kezelnek, akik mindannyian saját sémákkal, személyiséggel és élethelyzettel rendelkeznek (Raile 2023). Az ökoszorongás sokféle megnyilvánulásának sikeres kezelése során, akárcsak más lelki problémáknál, a jó szakember az intuícióját is használja, és a konkrét helyzetnek és terápiás kapcsolatnak megfelelő beavatkozásokat vagy technikákat választ. Ezért is tartottuk mindig fontosnak a Mosoly Alapítványnál azt, hogy támogassuk szakembereinket új perspektívák, megközelítések, módszerek és technikák felfedezésében, és a folyamatos tovább képződésben.

Kitágítva a látószögünket, az ökoszorongás nemcsak egyetlen egyén érzelmi állapotának tekinthető, hanem társadalmi perspektívában is vizsgálható, mivel kiváltó okai általában nem kizárólag természeti események (Raile 2023). Crandon és munkatársai (2022), akik a klímaszorongást egy valós fenyegetésre adott adaptív válasznak tekintik, azt állítják, hogy a gyermekek és a serdülők különösen hajlamosak lehetnek erre a típusú szorongásra. Áttekintő írásukban egy társadalmi-ökológiai keretet használnak a fiatalok éghajlati szorongását befolyásoló tényezők azonosítására. Vizsgálják az egyéni tényezők, a fizikai környezet, valamint a mikro- (család, kortársak), mezo- (iskola, közösség), exo- (kormányzat, média) és makro- (kultúra) rendszerek hatásainak irányát és kölcsönhatásait a gyermekek és serdülők klímaszorongására. Véleményük szerint a tömegmédiában és a társadalmi hálózatokban az éghajlati válság és más, emberek által okozott környezeti problémák katasztrofális hatásairól szóló beszámolók, valamint az illetékes döntéshozók és a lakosság nagyobb részének tétlenségével kapcsolatos elégedetlenség fokozza a közvélemény szorongását (Crandon et al., 2022). Sok kutató és gyakorló terapeuta egyetért ma már abban, hogy az ökológiai szorongás általában egy valós fenyegetésre adott adekvát és nem patologikus reakció. Ha azonban túl intenzívvé válik, és jelentősen korlátozza az életminőséget és a hétköznapokban való működést, akkor szükség lehet pszichoterápiás kezelésére (Raile 2023).

A különböző terápiás megközelítések nagyon eltérnek az ökoszorongás értelmezésének és kezelésének módjait illetően, vannak azonban közös pontjaik. A módszerek, technikák és beavatkozások hatását Raile (2023) hét téma mentén foglalja össze. Valamennyi módszerben fontos: az ökoszorongás mögött megbúvó szorongást fokozó tényezők feltárása; valami magasabb rendű dologhoz való fordulás (értelem, spiritualitás, Isten, közösség stb.); a szorongás, a félelem, a gyász vagy a harag érzéseitől való eltávolodás; a problémamegoldó erőforrások erősítése; az érzés enyhítése, a szorongás ellensúlyozása humorral, reménnyel vagy bátorítással; a perspektíva megváltoztatása és a szorongással való szembesülés. Egy magyar vizsgálatban nagyon hasonló megküzdési módokat találtak az ökológiai coping területén (Ágoston et al. 2022).

Az ökológiai szorongással való megküzdés kérdése azonban kritikai megközelítéseket is életre hívott, amelyek amellett érvelnek, hogy a pszichotudományok és a pszichoterápia eszközei sok esetben a probléma valódi természetét nem feltárni segítik, hanem inkább elfedik. Bigazzi és Kormos (2023) például a trauma történeti, társadalmi és kritikai vonatkozásairól szóló írásukban a klímaválság okozta trauma kapcsán azt emelik ki, hogy nem a tüneti oldalról kellene megragadni azt, hanem a krízis oldaláról, mely manapság erősen áthatja az emberek mindennapjait. Vagyis nem a klímatrauma szorongásos és más tüneteivel kellene elsősorban foglalkozni, hanem a valódi problémával, ami pedig egy elhúzódó krízis formájában jelenik meg. A szerzők szerint a klímatrauma megtapasztalása folyamatosan aktiválja az összes múltbeli személyes, kulturális és generációk közötti traumáinkat, és ez mindaddig így lesz, amíg nem ismerjük el, és nem születik olyan valós gazdasági, politikai akarat a károk csökkentésére, amely feloldaná a berögzült szokásokat, a személyes érdekeket és a profitorientált megközelítéseket.

Csányi és Kiss (2022) is úgy vélik, hogy önmagukban a pszichológiai eszközök nem elegendőek ezen traumák kezelésére. Szerintük az egyénre fókuszáló pszichotudományos nyelvezet, amelyben jelenleg az ökológiai válság pszichológiai hatásai és az arra adott válaszlehetőségek megfogalmazódnak, inkább fenntartják azokat a társadalmi, politikai, hatalmi viszonyokat, amelyekben létrejöttek. Ez a szerzők szerint úgy történhet meg, ha a terapeuta pusztán az egyén személyes élettörténetének, testi-lelki működésének tulajdonítja a szorongást vagy más negatív érzelmeket, és ekként kezeli, mivel ezzel akaratlanul fel is oldozza ezt a jelenséget a társadalmi felelősség súlya alól. Mivel az uralkodó kulturális-gazdasági környezet ez esetben csupán „hétköznapi problémaként” jelenik meg az egyén életében, a szorongás mainstream felfogása pedig patologizálja az egyén érzelmeit (azaz az optimálison túli reakcióként tünteti fel azokat), így maga az ökológiai helyzet realitása súlytalanná válik (Csányi, Kiss 2022).

Csányi és Kiss (2022) radikális ökopszichológiai megközelítésükben azt mondják, hogy mindezek miatt teljesen át kellene értékelnünk az ökoszorongásként meghatározott jelenséget. Ha ugyanis összemossuk a patológiás és nem patológiás eseteket, és pusztán az ökológiai szorongás megszüntetésére törekszünk egyéni szorongáskezelő technikák alkalmazásával, akkor elveszíthetjük az ebben az érzelemben rejlő pozitív potenciált az új megoldási stratégiák feltalálására. A szerzők ezért egy másik megnevezést javasolnak a patológiás szorongáson kívül eső esetekre: az ökoaggodalom kifejezést, mivel ez a negatív érzelmeket a külső krízisre adott realisztikus válaszként írja le. Idézik több helyütt Pihkala írását is a témában (2021), aki szerint, ha a klímaszorongásról mint társadalmi jelenségről beszélünk, akkor míg a szorongás feltételezése megbénítja a cselekvést és gyenge problémamegoldó stratégiákkal jár együtt, addig az aggodalom problémaközpontú adaptív megküzdési stratégiákat aktivál. Az ökológiai aggodalom továbbá nemcsak egy individuális elmében lejátszódó folyamatra utal, hanem „magában hordozza a bolygó jövőbeli állapotával, az emberi és nem emberi élettel, valamint az ökoszisztémák egészségével kapcsolatos törődés motívumát” (Csányi, Kiss 2022: 171). Erre az ökoaggodalomból születő törődésre jó példa lehet a frissen megjelent Klímakönyv is, melyben több mint száz szakértő – többek között geofizikusok, oceanográfusok, meteorológusok, mérnökök, közgazdászok, matematikusok, történészek és klímaaktivisták – írókkal, újságírókkal együtt közérthető formában osztja meg a tudását a klímaváltozásról.

Pihkala (2021) egyébként az ökológiai válsághoz kapcsolódó többi negatív érzelmet is konstruktív átkeretezéssel pozitív, cselekvésre ösztönző értelemben mutatja be. Véleménye szerint a hatékony cselekvéshez mindezekre szükségünk van: a félelem segít eligazodni a lehetséges veszélyekben; a bűntudat segít felismerni, hogy bizonyos dolgokat rosszul csináltunk és ezeket jóvá kell tennünk; a szégyen az emberi tevékenység természeti környezetre gyakorolt hatásának súlyát érteti meg velünk és egy becsületesebb életmód felé terel bennünket; a gyász bizonyos dolgok elkerülhetetlen elvesztését tudatosítja bennünk; a harag pedig energiát szolgáltathat a változáshoz, az ellenálláshoz akár a politikai cselekvés terén is.

Habár a fent említett szerzők szerint sem léteznek jelenleg egyértelmű megoldások és válaszok az ökológiai válság kezelésére, vagy az azt övező szorongás feloldására, Csányi és Kiss (2022) további reményt adó érzelmekről, jelenségekről is írnak cikkükben. Ökológiai katasztrófák esetén az a tapasztalat, hogy az emberek egymás kölcsönös segítésével reagálnak, túllépnek a személyes létfenntartás előtérbe helyezésén, s képesek lehetnek a szeretet és öröm átélésén keresztül egy olyan transzcendenciaélményben részesülni, amely az embert „magasabb rendű” célok beteljesítése felé terelheti. Az elszenvedett nehézségek és veszteségek ellenére, ez azt eredményezi, hogy sokan az átélt katasztrófa időszakát életük legértelmesebb szakaszának tekintik, amelyben túl tudtak lépni egyéni érdekeiken, valamint a felhalmozás és az egymással való versengés kultúráján (Gagyi 2019).

Az ökológiai katasztrófák vagy krízisek során az ember egyszerre tapasztalhatja meg a természet félelmetes erejét, de azt is, hogy valami nagyobb egésznek a része, és ennek az ökológiai rendszernek valamennyi eleme dinamikus kapcsolatban áll egymással. Az ilyen és hasonló transzcendencia élmények átélése hozzásegítheti az egyént, hogy a természet iránti tisztelete, felelősségérzete növekedjen, valamint az emberi közösségeket, hogy a természet-ember kapcsolatot újraértékeljék etikai szempontok alapján is. Ehhez érdemes lehet az emberiség kultúrtörténetére is rápillantani a természettel való kapcsolata szempontjából, a természet szakralizációjának fogalmán keresztül (Kirchhoff 2023). A környezeti etikai megközelítésekben és kutatásokban a természet szakrális szerepét általában a hagyományos társadalmak természetvallásainak és népi hiedelmeinek a kontextusában tárgyalják. A modernizáció klasszikus elméletei szerint ugyanis a modern kor és a tudományos forradalom a világot teljesen „varázstalanította”: benne a természet egy deszakralizált, objektívan megfigyelhető tárgyként, valamint az ember technikai és kulturális törekvéseinek puszta erőforrásaként jelenik meg (Max Weber 2004, 20. o. id. Kirchhoff 2023).

Kirchhoff (2023) figyelemreméltó írásában ezzel szemben azt állítja, hogy a modern nyugati kultúrákban szintén létezik a természet szakralizációja többféle formában is, az egyházi alapú vallásokon innen és túl egyaránt. A kutató szerint fontos a természet nem anyagi jellegű megközelítése is, amelyeket a környezeti etikában gyakran egyszerűen „spirituális értékeknek” neveznek, és amelyek nem mutathatók be megfelelően az ökoszisztéma-szolgáltatások nyelvén (Kirchhoff 2019). Írásában számos példát hoz a természet „szakralizációjára” modern társadalmunkban: kezdve a felvilágosodásra adott romantika válaszától a mélyökológiai szemléletig. A természet „szakralizációjának” fogalma alá sorolja a szerző a természet minden olyan felfogását, amelyben isteni, szent, félelmetes, magasztos vagy mindent átfogó, nem vitatható, abszolút jelleget tulajdonítanak neki. Az emberi tapasztalás egy sajátos típusa ez, egy „szelf-transzcendens emberi tapasztalat”, a saját énünk meghaladásának tudata, amikor az én úgy érzi, hogy valami nagyobb dologba van ágyazva, mint ő maga (Kirchhoff 2023).

Kirchhoff (2023) egyik példája erre, hogy a legtöbb modern nyugati társadalomban jól megalapozott és széles körben elterjedt az a nézet, mely a természetesnek a mesterségeshez képest való sajátos felsőbbrendűségét feltételezi. A „természetesség kultusza” is egyfajta morális szakralizációnak tekinthető, melynek számos változata Jean-Jacques Rousseau-ig vezethető vissza, és a civilizáció elidegenítő tendenciájával szemben jött létre. Ide tartoznak például: a vidéki tájak és a vidéken élők megbecsülése, az úgynevezett nemes vadember toposza, az őslakosok és tudásuk tisztelete, vagy az életmód reform-mozgalmak számos ága, köztük a házi gazdálkodó életforma (Kirchhoff 2023). A „nemes vadember” ideája például, a modern társadalomtól még nem érintett romlatlan vadember képével, a 18-19. században élte virágkorát Karl May vagy J. F. Cooper indián történeteinek idején, de hatása még ma is jelentős, s az elképzelés időről-időre újra felbukkan. Elég, ha az Avatar filmek népszerűségére gondolunk, vagy egy hazai példát említve Cseh Tamás bakonyi indián táboraira.

Kirchhoff (2023) az ember és a természet kapcsolatának 19. század elején kidolgozott „kultúrtáj” koncepcióját is a természet szakralizációjának körébe sorolja. Arról ír, hogy napjainkban, mikor a klasszikus földrajz és a felfedezések kora már lejárt, az egyedülálló kultúrtájak megbecsülése továbbra is jelen van olyan intézményekben, mint például az UNESCO Kultúrtájak Világöröksége (UNESCO’s World Heritage of Cultural Landscapes), valamint a társadalmi-ökológiai rendszerekre vonatkozó elképzelések formájában. Ez utóbbira példa, mikor a 19. században a természet és a nemzet összekapcsolásával bizonyos idealizált tájak, mint társadalmi konstrukciók, mint a nemzeti identitás szimbólumai váltak meghatározóvá számos nyugati társadalomban. Az Egyesült Államokban például a nemzeti parkok vadonjaira tekintettek az archetipikus Amerika szimbólumaiként, és a nemzetet egyesítő mítoszokat gyártottak köré (Ross-Bryant 2005 id. Kirchhoff 2023). A hortobágyi puszta, a Fertő-táj vagy Tokaj történelmi borvidéke – melyek az UNESCO világörökségi helyszínek, kultúrtájak listáján szerepelnek – szintén meghatározó elemei a nemzeti identitásunknak. Az ezekhez a természeti tájakhoz való erős kapcsolódás a fent említett negatív ökológiai érzelmekhez vagy aktív környezetvédő cselekvéshez is vezethetnek az érintetteknél, amennyiben veszélybe kerül az adott kultúrtáj megőrzése eredeti állapotában, mint ahogy az a Fertő tavi beruházások esetén is történt.

A tudomány sem tudta elkerülni a természet szakralizációját Kirchhoff szerint (2023), amikor úgy tekint rá, mint egy optimális, önszerveződő ökoszisztémára. Az integritást mutató természetes ökoszisztémák megőrzését az ökológiai válság leküzdésének és az emberiség hosszú távú túlélésének szükséges feltételeként tárgyalják a tudósok, mivel szerintük az ilyen természetes ökoszisztémák jelentik azt a végső erőforrást, amelytől az emberiség léte függ (Westra 1994 id. Kirchhoff 2023). A Gaia-hipotézis képviselői például egyenesen azt mondják, hogy az egész Föld természetes módon egy önszabályozó élő rendszerként, organizmusként működik. Az ökoszisztémák ezen elméletei a természet kettős, tudományosan megalapozott szakralizációját képviselik. Először is, a természetet azáltal szakralizálják, hogy egy olyan ökológiai szerveződést tulajdonítanak neki, amely optimális és meghaladja az emberi tudományos elemzés, a kiszámíthatóság és a technikai konstrukciók hatókörét. Másodszor azzal az állítással is szakralizálják, hogy az embernek meg kell őriznie a természet adta ökoszisztémákat, sőt, végső soron vissza kell illeszkednie azokba, ha hosszú távon fenn akar maradni. A természet a tökéletes ökoszisztémák és a mindent átfogó Gaia formájában adja meg az emberiség számára a követendő normákat.

A természet, mint organizmus tudományos-ökológiai koncepcióit nemcsak az ökológia tudománya, hanem az ökológiai mozgalom is kritizálta, nevezetesen Arne Naess norvég filozófus (1973), mint antropocentrikus „sekély ökológiát”. A filozófus ehelyett egy spirituális „mély ökológiai” nézőpontot sürgetett, amely a földi ökoszisztémának és a földi élet teljes sokféleségének abszolút belső értéket tulajdonít, függetlenül attól, hogy az az ember számára hasznos-e vagy sem. Ez a természetfelfogás több más hasonlóval együtt nemcsak szubjektumként tekint a természetre és erkölcsileg elismeri azt, hanem magában foglalja azt a feltevést is, hogy az ember nem a társadalomban lehet igazán ember, hanem csak az állatokkal és növényekkel, a széllel, a vízzel, az éggel és a földdel alkotott természetes, közös egységben (Meyer-Abich, 1987 id. Kirchhoff 2023).

Hasonlóan gondolkodnak az újpogányság hívei is, akik a „természettel harmóniában” való életre törekszenek, de nem a természetről szóló tudományos ismeretek segítségével, hanem a természetről szerzett egyéni vallásos tapasztalat alapján (Kirchhoff 2023). Ahogy Kirchhoff (2023) is írja cikkében, az újpogány mozgalom az 1960-as évek végén alakult ki, és számos modern nyugati társadalomban jelentős népszerűségre tett szert. A humanista értelmiségi körökben született európai újpogányság az európai történelem pogány hagyományaira épít, nevezetesen a klasszikus ókori vallási érzetekre és eszmékre. Követői a természet szeretetén túl rokonságot vállalnak valamennyi természeti létezővel, a fákat és az erdőket pedig szentnek tartják. Különösen fontos számukra az életerő és az élet-halál körforgásának tisztelete (Pagan Federation, 2023). A természettel kapcsolatos egyéni tapasztalatok szerintük a tudatosság kitágulásához vezetnek, a természettel és az egész világgal való harmonikus egység tudatosításához. Az újpogányok úgy tartják, hogy minden ember képes megtapasztalni ilyen módon a természetet és a világot, anélkül, hogy szüksége lenne bármilyen közvetítőre. Ennek megfelelően a második neopogány morális alapelv szerint „az egyén felelőssége, hogy felfedezze és fejlessze valódi természetét harmóniában a külső világgal és a közösséggel” (Pagan Federation, 2023).

Kirchhoff (2023) példaként hozza még fel a nagy sikert aratott Wohlleben könyveket is, melynek szerzője a természetes erdőket – az ember által létrehozott erdőkkel ellentétben – szolidáris közösségekként írja le, amelyekben az egyes fák egymást támogatják létezésükben. Wohlleben (2022) szerint még az elhalt fák is részesei maradnak ennek a közösségnek, amit az a tény mutat, hogy a kivágott fák tuskói, mivel kapcsolatban maradnak más fák élő gyökereivel, képesek a vágás felett védőkérget képezni. Kirchhoff szerint az a tény, hogy az erdők ilyen szemlélete óriási visszhangra talált kultúránkban, annak a növekvő „nyugtalanságnak” a kifejeződése lehet, mely körülvesz bennünket manapság. Az erdők, mint a szolidaritás stabil közösségei erkölcsi ellenpéldát jelenthetnek egy olyan társadalommal szemben, amelyet egyre individualistábbnak, szolidaritás hiányosnak és gyorsuló ütemben változónak érzékelünk (Kirchhoff 2023).

Kirchhoff elemzése (2023) megmutatta, hogy az általa a természet szakralizációjának körébe sorolt jelenségek széles körben elterjedtek a modern nyugati társadalmakban is. Írásának ilyen részletes tárgyalása azért volt fontos, hogy tudatosítsuk a természet sokféle lehetséges szerepét az emberi életben. Ez a megközelítés messze túlmutat azon, amelyből elindultunk, mikor a természetkapcsolat lelki egészségre gyakorol hatásaihoz a pszichológia tudományának szemszögéből közelítettünk. A terápiás gyakorlatban és azon túl a természet lehet csupán egy hasznos eszköz a szorongás vagy más negatív érzelmek kezelésében, de ennél sokkal több is. Lehet társterapeuta, gyógyító, tanító, egy rendszer, amelynek részei lehetünk, hordozhat társadalmi, gazdasági és spirituális értékeket az ember számára, de önmagában is bírhat egy abszolút belső értékkel, mint saját jogán létező. A döntés minden ember kezében ott van, hogyan kapcsolódik a természet lenyűgöző világához, vagy hogyan tudatosítja a már meglévő kapcsolódását, mely akkor is létezik, ha a mindennapokban nem látható.

Irodalom

Ágoston, C.; Csaba, B.; Nagy, B.; Kőváry, Z.; Dúll, A.; Rácz, J.; Demetrovics, Z. (2022): Identifying Types of Eco-Anxiety, Eco-Guilt, Eco-Grief, and Eco-Coping in a Climate-Sensitive Population: A Qualitative Study. Int. J. Environ. Res. Public Health 2022, 19, 2461. https://doi.org/10.3390/ijerph19042461

Bigazzi S., Cs. Kormos N. (2023): A trauma történeti, társadalmi és kritikai vonatkozásai. In: Árkovits A., Terenyi Z., Varga S. K. (szerk.) Trauma-Kaleidoszkóp. Budapest, Oriold és Társai Kiadó

Crandon, Tara J., Scott, James G., Charlson, Fiona J., and Thomas, Hannah J. (2022). A social–ecological perspective on climate anxiety in children and adolescents. Nature Climate Change 12 (2) 123-131. https://doi.org/10.1038/s41558-021-01251-y

Csányi, G., Kiss, K. D. (2022): Klímaszorongás vagy ökoaggodalom? Egy radikális ökopszichológia felé. Fordulat, 31, pp. 151-181.

Eliade, M. (1998): Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. Budapest, Osiris Kiadó.

Gagyi Á. (2019): Félelem helyett kölcsönös segítség: a katasztrófaszociológia tanulságai a klímaválságra való felkészülésre. Fordulat, 25, pp. 237-246.

Kirchhoff, T. (2019): Abandoning the Concept of Cultural Ecosystem Services, or Against Natural–Scientific Imperialism. BioScience, Volume 69, Issue 3, March 2019, Pages 220–227, https://doi.org/10.1093/biosci/biz007

Kirchhoff, T. (2023): Sacralisations of nature beyond church-based religion in modern western societies. Landscape Research, DOI: 10.1080/01426397.2023.2238619

Lumber, R., Richardson, M., Sheffield, D. (2017): Beyond knowing nature: Contact, emotion, compassion, meaning, and beauty are pathways to nature connection. PLoS ONE 12(5): e0177186. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0177186

Næss, A. (1973): The shallow and the deep, long‐range ecology movement: a summary. Inquiry: An Interdisciplinary Journal of Philosophy. 16 (1–4): 95–100. doi:10.1080/00201747308601682. S2CID 52207763

Pagan Federation. (2023): Pagan Federation International. Letöltve 2023. november 11-én: https://www.paganfederation.org/about-the-pf/

Pihkala, Panu (2021). Eco-anxiety. In Krieg, C. Parker és Toivanen, Reetta (szerk.), Situating Sustainability: A Handbook of Contexts and Concepts (119–134). Helsinki University Press.

Pihkala, P. (2022): The Process of Eco-Anxiety and Ecological Grief: A Narrative Review and a New Proposal. Sustainability 2022, 14, 16628. https://doi.org/10.3390/su142416628

Raile, P. (2023) Multiple psychotherapeutic approaches and perspectives on eco-anxiety. Front. Psychol. 14:1162616. doi: 10.3389/fpsyg.2023.1162616

Wohlleben, P. (2022): A fák titkos élete – Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Budapest, Park Kiadó.