Természet – Művészet – Terápia

Írásom második felében sorra veszem azokat a művészettörténeti szempontból jelentős irányzatokat, melyek a természethez kapcsolódás útjának egyre magasabb lépcsőfokait érték el és összevetem Buzzell ökoterápia szintjeivel, valamint példákat hozok az adott szinthez tartozó képzőművészet-terápiás gyakorlatokra is. Szeretném kihangsúlyozni, hogy az egyes lépcsőfokoknál tárgyalt művészettörténeti irányzatok és képzőművészet-terápiás tevékenységek önmagukban mind értékesek és fontosak, a sorrendbe állítás kizárólag a természethez kapcsolódás mértéke szerint történt.

A szépség jókedvre derít, életörömmel tölt el, egyfajta lelki táplálék. Felerősíti azt az érzést, hogy életben vagyunk (May 1985). Ösztönösen felismerjük és reagálunk a szép dolgokra, legyen az egy szimmetrikus arc vagy színes játék már egészen kicsi gyerekkorunktól kezdve (Langlois et al. 1991; Hoss and Langlois 2003; Wilson 2010). A környezet azon tényezői váltják ki belőlünk ezt a választ, melyek megragadják a figyelmünket, izgatják az érzékeinket, intellektusunkat és felkavarják az érzelmeinket (Dutton 2009).

Az ókortól napjainkig számtalan eszmefuttatás látott napvilágot az esztétikai élményről. Jelen írásomban az evolúciós pszichológia és neurológia irányából közelítem meg a szépség felismerése és az esztétikai élmény kérdéskörét, ugyanis – ahogy erről korábban már írtunk – a biofília elmélet (Kellert és Wilson 1993) és az abból eredő természethez kapcsolódás öt útja elmélet (Lumbert és munkatársai 2017) is ezekben a tudományágakban gyökereznek.

Az alábbiakban idézett vizsgálatok alapja a következő kijelentés: A környezetünkben előforduló ingerek közül azokra figyelünk fel és tartjuk vonzónak, melyek a túlélésünket és fajunk fennmaradását elősegítik, tehát evolúciós szempontból előnyösek (Kaplan 1987; Kellert és Wilson 1995; Thornhil 2003). Az agyunk csak akkor generál esztétikai élményhez vezető reakciót, ha annak haszna van a túlélés szempontjából (Zaidel 2015). A szépség tehát a jól működés igérete (Greenough 1958, idézi Thornhill 2003). Noha a nyugati kultúrában úgy gondolkozunk a szépségről, mint valamely tárgy, élőlény vagy hely egy adott pillanatban megjelenő egyedi tulajdonságáról, valójában választásunkat és értékítéletünket meghatározza az a rengeteg tapasztalat, melyet emberré válásunk többszázezer éves folyamata során gyűjtöttünk. Amikor egy lombos fát megcsodálunk, tudattalanul bennünk van őseink tapasztalata a fáról, mely könnyen megmászható és rejtekhelyül szolgál a ragadozók elől (Kellert és Wilson 1993). A természet szépségének megélése tehát több mint egy tárgy vagy élőlény tulajdonságainak felfedezése, benne van az emberi faj teljes története, szerves kapcsolódása környezetéhez.

Vessel és munkatársainak vizsgálata (2014) megerősíteni látszik, hogy a természetes képződmények, illetve élőlények megítélésekor működik bennünk egyfajta biológiai előre huzalozottság. Kimutatták ugyanis, hogy az emberek hajlamosabbak egyetérteni abban, hogy egy adott táj vagy emberi arc szép, míg épületek vagy műalkotások esetében jobban eltér a véleményük, ebben az esetben értékítéletüket inkább korábbi élettapasztalataik valamint kultúrális tényezők határozzák meg.

A szemet gyönyörködtető élőlények és tárgyak jelentős részére igaz, hogy alakjuk vagy mintázatuk megfeleltethető valamilyen szabályos geometriai formának (pl. kör, spirál, fraktál, középpontosan szimmetrikus alakzat). A geometriai formák és törvényszerűségek mindenütt megtalálhatók a természetben, az ásványok kristályszerkezetében éppúgy, mint a növények növekedési mintázatában, az állati vagy az emberi test arányaiban. Ezek a törvényszerűségek mikro és makro szinten is összekapcsolnak mindent, ami a természet része, évezredek óta ámulatba ejtik az embereket és megihletik a művészeket. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Vitruvius tanulmányára, mely az emberi test arányait és a geometria szabályait egyesíti egy rajzban.) Rhodes és munkatársai (1998) vizsgálatukkal kimutatták, hogy a legtöbb ember szebbnek találja a nagyobb szimmetriát mutató arcokat, melynek hátterében az az összefüggés állhat, hogy a szimmetria az egészség és szaporodóképesség jele.

Azokat a vizuális ingereket is előnyben részesítjük, melyek megtornáztatják az agyunkat. Például a részben rejtve maradó tárgyak felismerése nagyobb élvezettel jár, mint a közvetlenül látott alakok, mert „az evolúció során valószínűleg az önjutalmazó mechanizmusunk, a limbikus rendszer és az amygdala nagyon erős AHA-jelzést küldött akkor, ha egy rejtőzködő ragadozót az ember előbb felismert, mielőtt az támadhatott volna” (Ramachandran és Hirstein 1999, idézi Tarnay 2011). Egy látott mintázat bonyolultságának foka is meghatározza, hogy szépnek találjuk-e. A túl egyszerű minta unalmas, a túl bonyolult zavarba ejtő és feldolgozása megterheli az idegrendszert, így a legszebbnek valahol e két végpont között elhelyezkedő mintázatokat találjuk (Berlyne 1971). Ha ezek valamilyen érdekes elrendeződést, rejtett törvényszerűséget mutatnak, pl. ritmusosan ismétlődnek, szívesebben nézegetjük őket (Kaplan 1987).

Tájak esetében közkedveltebbek az átlátható, ennél fogva biztonságosnak ítélt területek (pl. egy szavanna látványa) vagy a rejtélyes, felfedezésre hívó tájak (Kaplan és munkatársai 1989), a vizuálisan ingergazdag, változatos természeti környezet (Kaplan 1987), különösen, ha nagyobb biodiverzitással jellemezhető (Tribot és munkatársai 2018). Vannak azonban egyéni eltérések: az élettapasztalat (pl. milyen környezetben nő fel valaki) (Kaplan 1987) vagy akár a szemlélődő ember aktuális érzelmi állapota is befolyásolhatja, hogy hol érzi jól magát: energikus, jóhangulatú személyek a felfedezésre hívó (nagy kiterjedésű, bebarangolható) területeket, míg a lehangolt, fásult állapotban lévők inkább a rejtőzködésre alkalmasakat kedvelik (Mealey és Theis 1995).

A környezetünkben található szép és figyelemfelhívó ingerek mind fontos üzenetet közvetítenek felénk, ennek felismerése azonban még kevés ahhoz, hogy kapcsolódjunk a környezetünkhöz. Lumbert és munkatársai megállapították, hogy a szépség inkább egyfajta mediátor szerepet tölt be ebben a folyamatban: felkelti a figyelmünket és érdeklődésünket, további vizsgálódásra ösztönöz, mely elvezet a mélyebb érzelmi kapcsolódáshoz, az együttérzés megjelenéséhez és a jelentést hordozó szimbólumok megalkotásához (Lumbert és munkatársai 2017). Diessner és munkatársai (2015) vizsgálatukban kimutatták, hogy azok a vizsgálati személyek, akiket egy 10 alkalmas programsorozat révén rendszeresen elvittek a természetbe és felhívták a figyelmüket az ott található szépségre, érzékenyebbé váltak a környezetük esztétikai minőségeinek érzékelésére, ez azonban hosszú távon nem fokozta a természethez kapcsolódásuk mértékét és nem csökkentette az általános szorongásszintjüket vagy depresszív hangulatukat.

A kapcsolódáshoz vezető út következő lépése a szépség által kiváltott érzelmek megélése. Azok a személyek, akik erős pozitív érzelmeket élnek meg a természet szépségének hatására, hajlamosak empatikusabban, segítőkészebben viselkedni, nagylelkűbbek és általában jobban érzik magukat, mint akiknek nincs ilyen élménye (Zhang 2014). Ez a hatás akár a környezetvédelem felé is terelheti az embereket: hajlamosak nagyobb empátiát érezni és jobban védeni azokat az állatfajokat, melyeket szépnek találnak, függetlenül attól, hogy az adott fajt mennyire tartják értelmesnek, ehetőnek, az emberhez hasonlónak vagy veszélyesnek (Klebl és munkatársai 2021). Vannak olyan a szépség iránt elkötelezett kutatók, akik a szépség felismerését esztétikai felelőséggel kapcsolják össze (Knill és munkatársai 2004, idézi Atkins 2017). Ennek értelmében meg kell védenünk mindent, ami szép. Ez lehet egy első lépés a környezetvédelem felé, de nem korlátozódhat csupán ezeknek a fajoknak a megóvására.

Richardson és McEwin (2018) 30 Days Wild elnevezésű longitudinális természetkapcsolat vizsgálatukban arra kérték a résztvevőket, hogy egy hónapon keresztül minden nap végezzenek olyan tevékenységet, mely közelebb hozza őket a természethez, pl. készítsenek a természet szépségéből inspirálódó művészeti alkotásokat. A résztvevőkkel kitöltették a szépségen keresztüli kapcsolódás mértékét vizsgáló kérdőívet (Engagement with Beauty scale – Diessner és munkatársai 2017), mely a természet szépsége által kiváltott érzelmek mellett a spirituális (az Univerzummal való egységérzés és szétáradó szeretet) élményt és testi érzéseket (pl. mellkasfeszülés vagy elszoruló érzés a torokban) is vizsgálta. Azt találták, hogy a program végén, illetve két hónappal a vizsgálat után is megállapítható volt a nagyobb mértékű kapcsolódás a természethez és a pszichés jóllét és boldogság fokozódása azoknál, akik magasabb pontszámot értek el a természet szépségén keresztüli kapcsolódás skálán. A kutatók összefoglalóan megállapítják, hogy aki testi, lelki és spirituális szinten is átéli az esztétikai élményt, az örömöt, nyugalmat és pozitív érzéseket tapasztal, mely az érzelmi egyensúly megteremtéséhez és végső soron a lelki jóllét állapotához vezet (Gilbert 2009; Richardson és munkatársai 2016). Ehhez azonban nem elég kimenni a természetbe és nézelődni, az is kevés, ha tudományos ismereteinket bővítjük a séták során (Bruni és munkatársai 2015). A környezetünkkel kapcsolatos mélyebb érzelmi élmények aktív kapcsolaton keresztül, pl. a fantáziánkat is megmozgató alkotói folyamat által teremthetők meg.

Az ökopszichológia alapgondolata szerint az ember és a természet szerves egységet alkot, mely a bolygótól való elidegenedése és a természetes kötelék megszakadása során megbomlott és egyre inkább eltávolodott egymástól. Ebben az elkülönült helyzetben az ember olyan gazdasági rendszereket épített ki, melyek károsak a környezetre és végső soron önmagunkra is. Ezt az ártalmat úgy tudjuk megszüntetni és önmagunk mellett a természetet is meggyógyítani, ha elkezdünk újrakapcsolódni vele. (Molnos 2020, 34-35.o.)

Azok a természeti népek, akik megőrizték egységüket a környezetükkel, fogalmi gondolkodásukban is megtartották ezt az egységet. Ez pl. a navajo indiánok esetében abban is tetten érhető, hogy nincs külön szavuk a dolgok szépségére. Amikor kimondják azt a szót: „hozho”, nemcsak valaminek a vonzó mivoltára utalnak, hanem arra a fajta szépségre, amely körülvesz minket minden irányból, amikor egyensúlyban és harmóniában vagyunk minden élővel magunk körül, és értékeljük a mindenséghez kapcsoltságunkat. A navajok számára a szépség nem egy absztrakt minőség, hanem az élő környezet természetes mintázata, a létezés legvágyottabb formája. A szépséget nem tárgyakban fedezik fel, hanem a dolgok dinamikus kölcsönhatásában. Műalkotásaik létrehozásakor sem arra törekszenek, hogy valami nagy és maradandó művet hozzanak létre, azok értékét ugyanis nem a megőrzésükben, hanem az elkészítés folyamatában látják. Ez mutatkozik meg rituális keretek között készülő gyönyörű homokrajzaikban, melyeket aztán megsemmisítenek (Atkins 2017).

Bár a természeti népek művészi önkifejezési módjaiból is sokat tanulhatunk, mivel cikkem fókuszában az elidegenedett ember újrakapcsolódási szándéka áll, így arra terjedelmi korlátok miatt nem térek ki.

A következőkben a művészi alkotáson keresztüli természethez kapcsolódás négy szintjét fogom bemutatni. Művészettörténeti példákkal szemléltetem, hogyan jelent meg a természet (mint téma, eszköz vagy partner) az alkotói folyamatban. Négy kapcsolódási szintet különítek el: 1. Alkotás beltérben természeti témában, természetes anyagok felhasználásával 2. Alkotás a szabadban a természet megfigyelésével 3. Szabadban alkotás a természet felhasználásával 4. Kölcsönös egymásra hatás a természettel, partneri viszony az alkotásban. A művészeti gyakorlatot Linda Buzzell ökoterápiás elveivel (2016) összekapcsolva eljutunk a természetben végzett művészetterápiához, melyre mind a négy szinten hozok gyakorlati példákat. Buzzell elmélete szerint az ökoterápia alacsonyabb szintjén a természet erejével gyógyítunk, a természetet eszközként alkalmazzuk, mely az alábbi három lépcsőfokon egyre hangsúlyosabban jelenik meg. Ökoterápiás szempontból a legmagasabb szintet akkor érjük el, amikor tartósan megváltozik a természettel kapcsolatos gondolkodásunk, viselkedésünk és megéljük a vele alkotott egységet. Ezt az állapotot az általam bemutatott rendszerezésben csak a negyedik lépcsőfokon érjük el.

I. Alkotás beltérben, mesterséges környezetben

Az újrakapcsolódás felé vezető út első lépcsőfokának tekinthetjük azt, amikor beltérben ábrázoljuk a természet szépségét. Egy tájkép megfestése előhívja a korábbi tapasztalatokat, elindít érzelmi és gondolati asszociációkat a természettel kapcsolatban. Művészettörténeti szempontból kiemelném azt a jelenséget, hogy a XIV. századtól hangsúlyosabban jelenik meg a tájképfestészet, talán abból fakadóan is, hogy az életmód megváltozásával egyre kevesebb időt tölthettek az emberek a szabadban. (Ferenczy 2013). A műtermi alkotómunka történhet természetes anyaggal is (pl. agyag, fa megmunkálásával), mely egy kicsit már közelebb viszi az alkotót az egységélményhez. Ez a példa azonban csak akkor helytálló, ha a természetes anyaggal a művész a műhelyben találkozik, nem ő maga megy ki érte a természetbe, az anyag kiválasztásának és birtokba vételének rítusa ugyanis mélyebb érzelmi munkát indít el, így magasabb szintű kapcsolódáshoz vezethet.

Képzőművészet-terápiás szempontból a természet mint terápiás eszköz megjelenhet pl. egy biztonságot nyújtó, erőt adó táj lefestésekor.

II. Az alkotó kivonul a természetbe.

Egy forradalminak mondott művészettörténeti korszak köthető ide: az impresszionizmus az 1860-as években Párizsban kezdődött és többek között olyan neves festők munkásságához köthető, mint Claude Monet, Pierre-Auguste Renoir, Alfred Sisley, Frédéric Bazille vagy Rippl-Rónay József. A művészek egy adott pillanat fényhatásait igyekeztek megragadni, melyhez a műtermi körülmények már nem voltak alkalmasak, így kimentek a szabadba festeni. Ezt nevezték plein air (szabad levegőn történő) festészetnek. Ezzel a forradalmi gesztussal közvetlen kapcsolatba kerültek a természetes fény- és árnyékhatásokkal, melyeket újszerű módon értelmezték és újszerűen is ábrázolták azokat. A fényviszonyok tűnékenysége, változékonysága került a fókuszba, így az impresszionista képek sokszor szabálytalannak, vázlatszerűnek hatnak, ugyanakkor betekintést nyújtanak a művész saját benyomásáról az adott tájról a megragadni kívánt pillanatban. Hiába volt botrányos az impresszionisták tette a XIX. században, a természet továbbra is csak eszköz számukra, így ökoterápiás szempontból nem léptünk feljebb.

Művészetterápiás tevékenységként ide sorolnám a szabadban alkotást hagyományos eszközökkel, a környező növények, állatok, természetes képződmények megfigyelésével. Ezen a szinten elindul a kapcsolatteremtés: a páciens körülnéz, kiválasztja a számára szép, érdekes természeti szereplőt, tapasztalatait azonban csak saját terápiás folyamataiban hasznosítja. Pl.körülrajzolja egy ágas-bogas növény vagy érdekes kő árnyékát, majd képkiegészítéssel valamilyen fantázialényt készít belőle, melyre rávetítheti saját szorongásait, félelmeit, vágyait.

III. A művész aktív kapcsolatba kerül a tájjal

Ezen a szinten a művész megfigyeli a táj jellegzetességeit, majd nyomhagyással reflektál rá, de még mindig eszközként és nem partnerként tekint rá. Ide kapcsolnám a land art (vagy Earth art) kezdeményezést, mely 1968-tól kezdődően Amerikában, majd Európában is teret hódított. Képviselői pl. Michael Heizer, Walter De Maria, Robert Smithson, Richard Long, Hamish Fulton, Hans Haacke a természet adta térben kísérleteztek többnyire monumentális alkotások létrehozásával. Úgy is nevezték őket, hogy a „nagy gesztus” képviselői (Erőss 2022a). Nem voltak egységesek az alkotói elvek, így talán irányzatról sem tudunk beszélni, inkább különböző területekről érkező művészek egyéni megnyilvánulásainak halmazáról. Alkotásaik részben vagy egészben természetes anyagokból készültek és kirívóan nagy méretükkel követeltek figyelmet, mely újítás az addigi uralkodó „bekeretezett” táj ábrázolásokhoz képest (Ferenczy 2013). Ezek a művek továbbra is be- és körüljárhatóak, így bár a művészeti aktus már a tájban valósul meg, mégis a táj az eszköz mivoltán még mindig nem jut túl. Ez utóbbit jól mutatja, hogy gyakran természetvédelmi szempontból megkérdőjelezhető módon bulldózerekkel ástak ki hatalmas gödröket az alkotáshoz, azaz a tájat egyértelműen eszközként és nem partnerként kezelték művészi mondanivalójuk kifejezéséhez. A mű és a természet közötti egymásra hatás mégis fontos része ezeknek az alkotásoknak, pl. De Maria Lightning Field-jének lényegi eleme a villámlás, mely a területre jellemző gyakori viharok miatt aránylag sokszor csap bele az alkotó által leszúrt 400 db acélkaróba. Smithson Spiral Jetty alkotását a mű helyszínéül szolgáló tóban spirál alakban kirajzolódó sókiválás ihlette. Az évek során a kész művet is belepte a só, így a természet és az alkotó egyfajta párbeszédet folytatott a műalkotáson keresztül.

A művészetterápia szemszögéből ide tartozik az az alkotófolyamat, mely természeti környezetben zajlik a természetben talált eszközökkel, azok megfigyelésével, de az alkotás során a környezet folyamataiba, állapotába történő beavatkozás mértéke és milyensége az alkotó szempontjait veszi figyelembe. Alkotása saját belső folyamataira reagál, nem a természettel megélt kapcsolatára. Pl. a páciens az erdőben gyűjtött faágakból, termésekből és virágokból készülő bábokkal megjeleníti saját családtagjait, majd ennek módja alapján beszélget a terapeutával a hozzájuk fűződő viszonyáról (pl. kit milyen anyagból formált meg és ez hogyan függhet össze az illető tulajdonságaival).

IV. A negyedik lépcsőfok a természettel való teljes kapcsolódás állapota

Ez az ökoterápia legmagasabb szintjét, mely tartósan megváltoztathatja a természettel kapcsolatos érzéseinket, gondolatainkat és viselkedésünket. Itt ejtenék szót a természetművészet irányzatáról, mely a land artnak sok szempontból ellentéte. Európában, azon belül is első sorban keleten indult, jeles képviselői közül (pl. Borgó György Csaba, Molnár László József és Bukta Imre) többen a marosvásárhelyi MAMŰ művészeti társaság tagjai, akik az 1980-as években költöztek Magyarországra (Erőss 2022a). A társaság második generációs tagjai közül kiemelném Erőss Istvánt, aki Európában egyedülálló módon elsőként oktatta egyetemi szinten a módszert. Grandiózus (és költséges előállítású) alkotások helyett jóval szerényebb méretű, általában helyben talált természetes anyagokból készülő műveket hoznak létre. Őket a „kis gesztus” képviselőinek is nevezik. „Olyan intim alkotói tettekben nyilvánulnak meg, amelyek sok esetben az alkotók bensőséges, meditatív művészeti aktusai maradnak, és teljesen nélkülözik a radikális beavatkozást, megőrizve a táj eredeti karakterét” (Erőss 2022). A természetművészek kapcsolódnak az adott évszakhoz, az alkotás pillanataiban zajló környezeti eseményekhez, természeti jelenségekhez, és így az alkotói folyamat performansz jellege felerősödik. Andy Goldsworthy – ahogy az a Rivers and Tides című, a természetművész alkotófolyamatairól készült díjnyertes dokumentumfilmben is látható – a Skóciában gyakori heves záporok kezdetén lefekszik a puszta földre és pár percig hagyja, hogy a csapadék mindent eláztasson körülötte, míg a teste alatt szárazon maradt terület elég nagy és látványos kontrasztot nem rajzol ki a földön. Így használja saját teste, a talaj és az éppen eleredő eső kapcsolatát egy tűnékeny pillanat megragadására. „Megfigyelhető, hogy előbb-utóbb a folyamat részévé válik a saját természetfelfogás újragondolása, az egyéni kapcsolat keresése és sok esetben az igény a közvetlenebb tapasztalásra, így megjelenik a saját test „használata”, hogy az ember valóban a saját bőrén tapasztalja meg a természet erőit és elemeit, és az önkifejezés új rétegét fedezze fel.”- írja Egervári Júlia természetművész az alkotófolyamat hatásairól (Egervári 2022). Ennek változatos módjaival kísérleteztek az alkotók, pl. agyagos földben saját testük lenyomatát jelenítették meg, magas fűvel fonták össze a hajukat vagy hennafestéssel hoztak létre mintákat a bőrükön, melyet az erős napsugárzás konzervált (Egervári 2022). A természetművészet „a keleti kultúrák felfogásában gyökerezik, és olyasfajta jelhagyást tart kívánatosnak, amelynek a pusztulás éppúgy része, mint a keletkezés, ahol a MŰ a mágikus aktus maga” (Erőss 2022). Más szemmel néz rá az alkotni vágyó ember a természetre. Képes lesz „látni valamit, ami mindig is ott volt, de vak volt rá addig” (Goldsworthy, Rivers and Tides). Beindulnak a kreatív folyamatok, asszociációkat kelt benne a látvány. Ehhez el kell engedni minden gondolati kontrollt, minden konvenciót. Sürgető késztetést érez arra, hogy a belső munkát aktív cselekvésbe fordítsa: kapcsolatba kerüljön környezetével és jórészt intuitív késztetései mentén átformálja azt. Meg kell értenie a természetben található anyagok tulajdonságait és a jelenségek működését. A természetművész rengeteg próbálkozás, tapasztalás és sikertelenség útján jut el a megfelelő mélységű megismeréshez. Goldsworthy szemléletes példája mutatja ezt: a tengerparton próbált napokon keresztül kövekből megépíteni egy óriási magot, és bár az alkotás minden alkalommal összedőlt, mindig egyre tovább jutott vele. Ahogy gyarapodott a kövek természetéről szerzett tapasztalati tudása, úgy lett a kőszobor egyre magasabb. Akkor sikerült elkészülnie vele, amikor megszerezte a szükséges tudást. (Goldsworthy, Rivers and Tides)

Visszatérve Buzzell ökoterápiás szintjeire, ezen a legfelső lépcsőfokon már kétirányú gyógyító kapcsolatról beszélhetünk, mely során gondolkodásunk és viselkedésünk megváltozik. A terápiás hatás nemcsak az esztétikai élmény hatására megélt katarzisból fakad, hanem a természettel kapcsolódás mélységéből, a spirituális élményből is. Előtérbe kerül a természettel való patológikus kapcsolat helyreállítása. Ami az alkotó és az éppen akkor és ott jelenlévő környezet kapcsolatából születik, szükségszerűen múlandó is, az aktuális találkozás élményére reflektál. Ez a tűnékeny, múlandó, „efemer jelleg” (Kiss 2021) szemben áll a szép tárgyak birtoklásának vágyával, melyre fogyasztói társadalmunk épül, épp ezért a természettől elidegenedett életmódot folytató ember számára nehéz egy ilyen alkotói folyamatba belehelyezkedni. Mindenképp fokozatosságot igényel ennek a szemléletnek az átadása, így pl. gyerekek művészetterápiás foglalkozásainak tervezésekor szem előtt kell tartani, hogy ha nem készítjük fel őket kellően, veszteségként élhetik meg, ha pl. a színes falevelekből készített alkotásukat elfújja a szél. „Múlandóságunknak ez a gyengéd, szimbolikus megtapasztalása a gyerekek számára először nagyon furcsa, hiszen komoly tabut érint. Azonban ahogy végigkövetjük egy-egy elkészült munka hasznosulását, visszaolvadását, rothadását a természetben, majd újabb és újabb munkák születését és elmúlását, a játék védett terében zajló ismétlés felszabadít. Összekapcsol a természeti körforgással, emberi létünk időbe ágyazottságával” (Tátrai 2022, 89.o.).

Egy rövid esetismertetéssel szeretném inspirálni a természetművészetben rejlő terápiás irányokat felfedezni vágyó szakembereket. Egyszer egy kisfiú a családjával többszáz kilométerre költözött addigi otthonától és pár nappal a költözés után új óvodába kellett mennie. Aznap reggel nagy hó esett, mely örömmel töltötte el, ugyanakkor szorongott az új, ismeretlen közösséggel való első találkozástól és nem akart elválni édesanyjától. A költözés önmagában rosszul érintette, nehezen hagyta ott addigi megszokott életét, kicsit ez is benne volt aznap reggeli szorongásában. Ahogy elindultak, észrevette, hogy a hó rátapad a csizmájára és lába nyomán fekete folt marad az aszfalton. Ebből az az ötlete támadt, hogy készít egy hógolyót, amit elkezd görgetni az úton, így kirajzolva a házuktól a pár utcányira lévő óvodáig vezető utat. A hógolyó egyre nagyobbra és nagyobbra hízott, végül az anyával ketten is már alig bírták gördíteni, amin jót mulattak és ez oldotta a kisfiú szorongását. A hatalmas hógömböt egészen a csoportszoba ablakáig gördítették, hogy amikor a kisfiú kinéz majd az ablakon, lássa. Mielőtt elbúcsúztak, a kisfiú megfogalmazta, hogy az egész utat belegyúrták. Sikerült egy olyan szimbólumot alkotnia a friss hó segítségével, mely a kapcsolatban maradást (anyjával, az otthonnal) és az út során megélt örömteli együttes élményt jelentette neki, ezáltal megkönnyítette az elválást, az anya nélkül töltött idő elviselését (személyes közlés alapján).

A téma iránt érdeklődőknek ajánlom Antalfai Márta Alkotás és Kibontakozás című könyvét, melyben a természetet fókuszba állító Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata is nagy igényességel kerül bemutatásra. A fenti lépcsőfokok több szintjére is találni benne példákat. Angol nyelven Atkins és Snyder Nature-Based Expressive Arts therapy, Integrating the Expressive Arts and Ecotherapy című könyvében többek között a természetalapú művészetterápia pszichológiai és filozófiai hátteréről olvashatunk, valamint elméleti szempontokat és gyakorlati példákat találhatunk Harper, Rose és Segal Nature-Based Therapy című könyvében arra, hogyan tudjuk fokozatosan kivinni a természetbe gyermekterápiás csoportjainkat, hogyan készíthetjük őket elő pl. egy természetkapcsolattal dolgozó szabadtéri művészetterápiás folyamatra.

Irodalom:

Atkins, S., Snyder, M. (2017): Nature-Based Expressive Arts therapy, Integrating the Expressive Arts and Ecotherapy. Jessica Kingsley Publishers, London, Philadelphia.

Berlyne, D.E. (1971): Aesthetics and sychobiology. Appleton-Century-Crofts, New York In. Halász L. szerk. (1983): Művészetpszichológia. Gondolat.

Bruni, C.M., Winter, P.L., Schultz, P.W., Omoto, A., Tabanico, J.J. (2015): Getting to know nature: evaluating the effects of the Get to Know Program on children’s connectedness with nature. Environmental Education Research. 2015; advance online publication: 1–22. https://doi.org/10.1080/13504622.2015.1074659

Buzzell, L. (2016): The many ecotherapies. In. Martin Jordan & Joe Hinds (Eds.): Ecotherapy: Theory, research and practice. London: Palgrave.

Csókási K., Teleki Szidalisz Á. (szerk.) (2022): Sorsunk – jelenünk – Tanulmányok Prof. Dr. Kiss Enikő Csilla köszöntésére Kiadó: Akadémiai Kiadó ISBN: 978 963 454 829 4 Letöltve: 2023.05.31. https://mersz.hu/dokumentum/m987sj__9/

Davis, J. (2017): Drawing nature In. Kopytin, A., Rugh, M. (ed.) Environmental Expressive Therapies: Nature-Assisted Theory and Practice. Taylor & Francis.

Diessner, R., Woodward, D., Stacy, S., Mobasher, S. (2015): Ten Once-a-Week Brief Beauty Walks Increase Appreciation of Natural Beauty. Ecopsychology. Sep. 2015. 126-133. http://doi.org/10.1089/eco.2015.0001

Diessner, R., Steiner, P. (2017): „Interventions to increase trait appreciation of beauty.” Indian Journal of Positive Psychology 8.3: 401-406.

Dutton, D. (2009): The Art Instinct: Beauty, Pleasure and Human Evolution. New York: Bloomsbury Press.

Egervári J. (2022): Hely- és közösségalapú természetművészeti gyakorlatok – a „vitális tapasztalat” In. Tér-Természet-Művészet. Balázs Péter szerk. Farkaskő NBME ISBN 978-615-01-3879-4

Erőss I. (2022a): Természetművészet a felsőoktatásban In. Tér-Természet-Művészet. Balázs Péter szerk. Farkaskő NBME ISBN 978-615-01-3879-4

Nem land art! Természetművészet! – interjú Erőss Istvánnal, Oktogon magazin, Zöldi Anna riportja 2022.02.23. http://www.octogon.hu/design/termeszetmuveszet/

Ferenczy B. (2013): A land art kezdetei; kitekintéssel az irányzat magyar képviselőire. Szakdolgozat. PPKE-BTK Szabad bölcsészet szak Letöltve: 2023.05.28. https://www.academia.edu/25248740/A_LAND_ART_KEZDETEI_KITEKINT%C3%89SSEL_AZ_IR%C3%81NYZAT_MAGYAR_K%C3%89PVISEL%C5%90IRE_Hungarian_Text_

Gilbert, P. (2009): The Compassionate Mind: A New Approach to the Challenges of Life. London: Constable & Robinson.

Greenough, H. (1958): Form and function: remarks on art, design and architecture. University of California Press, Berkeley, CA.

Hoss, R. A., Langlois, J. H. (2003): „Infants prefer attractive faces,” in The Development of Face Processing in Infancy and Early Childhood, eds O. Pascalis and A. Slater (New York, NY: Nova Science Publishers), 27–38.

Kaplan, S. (1987): Aesthetics, affect and cognition: Environmental preference from an evolutionary
perspective. Environment and Behavior, 19, 3-32.

Kaplan R., Kaplan S., Brown T. (1989): Environmental Preference: A Comparison of Four Domains of Predictors In. Environment and Behaviour. Volume 21 Issue 5, September 1989, pp. 509–530 https://doi.org/10.1177/0013916589215001  https://journals.sagepub.com/doi/abs/10.1177/0013916589215001?journalCode=eaba    

Kellert, S. R., Wilson, E. O. (eds.). (1993): The Biophilia Hypothesis. Washington, DC: Island Press.

Kiss V. (2021): Efemer művészetpedagógia; Az itt és most, a pillanat megformálásának művészete a vizuális nevelésben. In. Élni a kultúrát! – Játék Művészetpedagógia és Tudomány. Konferenciakötet. IV. Művészetpedagógiai konferencia 2021.05.20-21 ELTE TÓFK.

Klebl, Ch., Luo Y., Poh-Jie Tan, N., Ping Ern, J.T., Bastian B. (2021): Beauty of the Beast: Beauty as an important dimension in the moral standing of animals In. Journal of Environmental Psychology Volume 75, June 2021 Letöltve: 2023.05.18. http s://doi.org/10.1016/j.jenvp.2021.101624 https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/S0272494421000773

Knill, P. J., Barba, H. N., Fuchs, M. N. (2004): Minstrels of Soul. Toronto: EGS Press. (Original work published 1995.)

Langlois, J. H., Ritter, J. M., Roggman, L. A., Vaughn, L. S. (1991): Facial diversity and infant preferences for attractive faces. Dev. Psychol. 27, 79–84. doi:10.1037/0012-1649.27.1.79.

Leder H.,  Belke, B., Oeberst, A., Augustin D., (2004): A model of aesthetic appreciation and aesthetic judgments. Brittish Journal of Psychology, Nov; 95(Pt 4):489-508. doi: 10.1348/0007126042369811. https://pubmed.ncbi.nlm.nih.gov/15527534/

May, R. (1985): My Quest for Beauty. Dallas, TX: Saybrook Publishing Company.

Mealey, L., Theis, P. (1995): The relationship between mood and preferences among natural landscapes: An evolutionary perspective. Ethology and Sociobiology Volume 16, Issue 3, May 1995, Pages 247-256 https://www.sciencedirect.com/science/article/abs/pii/016230959500035J

Molnos Zs. (2020): Ökopszichológia-alapkönyv. Ökopszichológiai Intézet, Budapest.

Ramachandran, V. S., & Hirstein, W. (1999): The science of art: A neurological theory of aesthetic experience. Journal of Consciousness Studies, 6(6-7), 15–51.

Richardson, M., McEwan, K., Maratos, F., and Sheffield, D. (2016): Joy and calm: how an evolutionary functional model of affect regulation informs positive emotions in nature. Evol. Psychol. Sci. 2, 308–320. doi: 10.1007/s40806-016-0065-5 Idézi Richardson, 2018.

Richardson, M., McEwan, K. (2018): 30 Days Wild and the Relationships Between Engagement With Nature’s Beauty, Nature Connectedness and Well-Being. Frontiers in Psychology, 03 September 2018. Sec. Environmental Psychology Volume 9 – 2018 | https://doi.org/10.3389/fpsyg.2018.01500  Letöltve: 2023. 05.26. https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fpsyg.2018.01500/full

Rhodes, G., Proffitt, F., Grady, J.M., Sumich, A. (1998): Facial symmetry and the perception of beauty. Psychonomic Bulletin & Review volume 5, pages 659–669, Letöltve: 2023. 05. 18.   https://link.springer.com/article/10.3758/bf03208842

Sérullaz, M. (1983): Az impresszionizmus enciklopédiája. Corvina, Budapest.

Dr. Tarnay, L. (2011): Az esztétikai tapasztalat alapjai, előadás, Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Letöltve: 2023. 05. 28. http://janus.ttk.pte.hu/tamop/tananyagok/esztetika_tap_alap/i_az_eszttikai_tapasztalat_alapjai.html

Tátrai V. (2022): A természetművészet és a népmese szerepe a természethez kapcsolódás segítésében In. Tér-Természet-Művészet. Balázs Péter szerk. Farkaskő NBME ISBN 978-615-01-3879-4

Thornhill, R. (2003): Darwinian Aesthetics Informs Traditional Aesthetics In book: Evolutionary Aesthetics (pp.9-38) January 2003 Editors: K. Grammer E. Voland Publisher: Springer-Verlag DOI:10.1007/978-3-662-07142-7_2

Tribot A.S., Deter, J., Mouquet, N. (2018): Integrating the aesthetic value of landscapes and biological diversity In. Proceedings of the Royal Society B – Biological Sciences Published: 05 September 2018 https://doi.org/10.1098/rspb.2018.0971. Letöltve: 2023. 05. 18. https://royalsocietypublishing.org/doi/full/10.1098/rspb.2018.0971

Vessel, E. A., Stahl, J., Maurer, N., Denker, A., Starr, G. G. (2014): „Personalized visual aesthetics,” in Proceedings. SPIE 9014, HumanVision and Electronic Imaging XIX, 90140S, eds B. E. Rogowitz, T. N. Pappas, and H. de Ridder (San Francisco, CA), 1–8. doi: 10.1117/12.2043126 https://www.researchgate.net/publication/262952067_Personalized_Visual_Aesthetics

Wilson, R. (2010): Aesthetics and a sense of wonder. Exchange, May/June. 24-26.

Zaidel, D. (2015): Neuroesthetics is not just about art In. Frontiers in Human Neuroscience, 17 February 2015 Sec. Cognitive Neuroscience, Volume 9 – 2015 | https://doi.org/10.3389/fnhum.2015.00080

Zhang, J. W., Piff, P. K., Iyer, R., Koleva, S., Keltner, D. (2014): An occasion for unselfing: beautiful nature leads to prosociality. J. Environ. Psychol. 37, 61–72. doi: 10.1016/j.jenvp.2013.11.008