A magtól az égig érő fáig – a természetkapcsolat támogatása a szimbólumok használatával

Lumber és munkatársai (2017) sokat hivatkozott kutatásaikban – melyek az öt út hatását vizsgálták a természetkapcsolatra – szintén aktív sétákat vezettek vizsgálati alanyaiknak a Derby Egyetemet körülvevő zöldben. A sétákat a bejárt útvonal három pontján megállították, és a résztvevők egy részét arra kérték, hogy lépjenek fizikai kontaktusba a természeti szereplőkkel. Másokat arra, hogy a természettel kapcsolatos érzelmeikről beszélgessenek a kutatóval, vagy éppen azokról a szimbólumokról, melyeket az adott szép táj elemei előhívnak belőlük. Egy negyedik csoportnál pedig a természettel való együttérzést mozdították elő. Mind a négy beavatkozási feltétel alkalmas volt a természethez való kötődés mélyítésére. Ezek a szisztematikus kutatások eredményeikkel sokat segítenek abban, hogyan lehet növelni a környezettudatosságot és a természetkapcsolatból eredő jóllétet a természettől már eltávolodott, civilizált világunkban. Azonban, ha a természeti elemekre, mint szimbólumokra gondolunk, vagyis azon elmélkedünk, hogy milyen jelentést hordozhatnak az egyes tájak, természeti szereplők a különböző emberek és közösségek számára, az sokkal messzebbre vihet bennünket térben és időben, kultúrákon és korokon át, túl azon a határon, melyen belül a pszichológia tudománya vizsgálódik.

Egy hétköznapi természeti táj is alkalmas lehet a testi és lelki egészség támogatására, de vannak olyan különleges, gyógyító tájnak (therapeutic landscape) nevezett természeti környezetek, melyek – akár emberi alkotásokkal is kiegészülve – kiemelt jelentőségűek lehetnek (Mihók et al. 2021). Szerte a világban, számos kultúrában évszázadok óta léteznek olyan helyek, melyeket az ott élők a gyógyulást adó erejükről ismernek: ide tartozhatnak a zarándokutak, a szent hegyek, fák, folyók vagy a gyógyító források környéke is. Ezek a bizonyos helyek fontos szerepet játszanak egy közösség életében, szimbólumok, jelentések és történetek kapcsolódnak hozzájuk. A gyógyító táj mai koncepciója túlmutat a vallási vagy spirituális jelentőségű tájakon. A kutatók napjainkban a táj szubjektív, gyógyulást segítő jelentését hangsúlyozzák: az egyéni jelentésadás folyamatában egy ösvény, egy fa vagy egy földdarab egyszerre válhat személyes jelentőségűvé, és egyszerre hathat inspirálóan az emberre.

Ahhoz, hogy lehetséges magyarázó modelleket találjunk a gyógyító természeti tájak, szimbólumok működésére, a fizikai környezet külső tájairól a belső tájak felé fordulunk, a lélek tudattalan útvesztői felé vesszük az irányt. Jung (1993) az álmok és a mítoszok tanulmányozása közben felismerte, hogy vannak olyan alapvető szimbólumok, amelyek előfordulnak a legkülönbözőbb történeti korokban és kultúrákban, s úgy vélte, hogy ezek az emberi pszichéből származnak. Akárcsak az emberi test, szerinte a psziché is átment egy evolúción, s ahogy az emberiség története alakult, úgy rakódtak egymásra az ősi rétegek a pszichében. Az emberiség egyetemes szimbólumait Jung nem csupán jelentéssel teli jeleknek tekintette, hanem olyan nagy erejű képeknek – archetípusok, ősképek megnyilvánulásaiként –, melyek érzelmileg is hatnak ránk, inspirálnak, motiválnak, bizonyos irányokba terelnek bennünket. Ez az elgondolás vezette őt az aktív imagináció technikájának kidolgozásához is, melyben az ember képzeletben a tudattalanja mélyén szunnyadó ősképekkel találkozhat az őket kifejező szimbólumok előhívásával, amelyekkel aztán tovább lehet dolgozni a terápiás céloknak megfelelően. A technika valójában nem új, számos meditációs módszer régóta alkalmaz hasonló eljárást például különböző természeti vagy természet feletti szimbólumok, istenségek vizualizálásával (Pressing 2009).

Míg az imaginatív technikák a személyes élményvilággal, a szimbólumok egyéni jelentéseivel dolgoznak, addig a vizualizációs eljárások a személyes mellett behozzák a különböző hagyományok, kultúrák szimbólumait, melyek hosszú időn keresztül fejlődtek a civilizált társadalmak elfogadott kollektív képeivé (Jung 1993). Jung ezt úgy különbözteti meg, hogy az előbbieket egyéni, természetes szimbólumoknak nevezi, és emellett léteznek a kulturális szimbólumok, melyeken egy adott kulturális közösség osztozik. Az emberi psziché tudattalan tartalmaiban létező természetes és a kulturális szimbólumok egyaránt közösek abban, hogy erős érzelmi reakciókat váltanak ki, amely hatásuk miatt többféle segítő szakmában fel lehet őket használni az emberi lélek gyógyítására. Az álmokban vagy egyéb módon felbukkanó természetes szimbólumok az archetipikus képek nagyszámú variációit mutathatják, és sok esetben visszavezethetők az emberiség archaikus gyökereihez. A kulturális szimbólumok pedig az „örök igazságok” kifejezésére szolgálnak, sok vallásban még ma is használják őket (Jung 1993). A nap például számos vallásban fontos szerepet töltött be, központi, kulturális szimbólum volt. A nap szimbóluma különböző kultúrákban, különböző korokban többek között jelenthette a vitalitás, a hatalom, a fény, a melegség, a tudatosság és a remény forrását. Hiedelmük szerint a pueblo indiánok a Nap Atya fiai voltak, s ez a hit adott számukra olyan perspektívát, mely túlmutatott a korlátozott emberi létükön, értelmet és célt adott az életüknek. A mai ember képzeletében a nap, mint természetes szimbólum, sok egyéni jelentéssel is kiegészülhet, amellett, amit a saját kulturális, vallási háttere megalapoz. Lehetnek benne gyerekkori jó élmények, melyeket a testi, érzékszervi tapasztalatokon keresztül gyűjtött be a nap melegéről, a fények játékáról a faleveleken, de olyan szorongató élmények is, melyeket a nap káros sugaraival való találkozásból épített bele a saját, egyéni képébe az égitestről.

Jung a kulturális szimbólumok világi léten túlmutató (transzcendens) dimenzióját lélektani valóságnak tekintette, a vallásos szükségletet pedig a lelki élet egy fontos összetevőjének (Pressing 2009). A szimbólumok erőteljes hatása az emberi viselkedésre és az érzelmekre akkor is megmutatkozik, ha Junghoz hasonlóan a szellemi jelenségek érvényességét a szubjektív szférára korlátozzuk, egy belső realitásnak tekintjük, és akkor is, ha valóságos létezőnek, „a létezés valódi tengelyének” (Pressing 209), mint ahogy sok más gondolkodó véli, legyen akár vallási vezető vagy tudós. Ennek a dimenziónak a hiánya okozza Jung szerint a civilizált ember magányosságát, és inspirációs forrásainak kimerülését: „A tudományos megismerés fejlődésével világunk egyre embertelenebbé válik. Az ember magányosnak érzi magát a világban, mivel kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi »tudattalan azonosságát«. A természeti jelenségek lassan elveszítették szimbolikus jelentőségüket. A mennydörgés többé már nem a haragvó isten hangja, a villámlás sem az ő bosszúálló nyila. A folyóban nincs többé szellem, a fa már nem az ember életforrása, a kígyó nem a bölcsesség megtestesítője, a hegyi barlangban már nem laknak hatalmas démonok. Nem szólnak az emberhez a kövek, növények és állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. A természettel való kapcsolatát elveszítette, és ezzel együtt elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is.” (Jung 1993, 95. o.) Jung szerint ezért a hatalmas veszteségért az álmaink szimbólumai kárpótolnak bennünket (Jung 1993), mindemellett a mesék szimbólumai és a meseterápia is képes lehet hasonlóra. Hogyan képesek a mesei szimbólumok megváltoztatni az ember-természet kapcsolatot, s ezen keresztül jótékony hatást gyakorolni az emberi pszichére? A meseterápiás munkában a sokféle mese közül milyen meséket, azokon belül milyen szimbólumokat válasszunk a természetkapcsolat erősítésére? A következőkben ezekre a kérdésekre keressük a választ a teljesség igénye nélkül, hiszen a mesék kimeríthetetlen kincsestárából csak pár példát tudunk itt bemutatni.

Meseterápiában a meséket tudatosan alkalmazzuk egy-egy élethelyzetben a belső erőforrások mozgósítására, miközben létfontosságú információkat adunk át a mesékkel a világ és benne az ember működéséről (Boldizsár 2010, 2023a). A mesék segítő funkciói többféle megközelítésből is leírhatók. A pszichoanalízis követői a személyiségfejlődés konfliktusait, az egyén lelki feszültségeinek gyógyítási lehetőségét látják leképeződni a mesék képeiben és szimbólumaiban. Jung mélylélektani irányzata szerint az archetípusok és a kollektív tudattalan szimbólumai fejeződnek ki a mesékben, s ezzel az emberiség általános problémáira kínálnak megoldásokat (Jung 1993). A szociálpszichológia és a néprajz nem az egyén, hanem a társadalom szintjén elemzi a kérdést, vagyis olyan beavatási útnak tekinti a mesét, amire minden korban, minden embercsoportnak szüksége volt és van, hogy az életkori változásokhoz kötődő rítusokat, ismereteket átadhassák a következő generációknak (Pressing 2009). Tovább árnyalható a kép, ha nemcsak a varázsmeséket nézzük meg, hanem a témánk szempontjából fontos egyéb mesetípusok funkcióit is. Az eredetmagyarázó mesék például a különböző természeti jelenségek eredetét magyarázzák, a fabulák tükröt tartanak az emberi viselkedés elé, a klasszikus állatmesék pedig szorongató helyzetek megoldására adnak mintát (Boldizsár 2023a).

Ezért nem olyan egyszerű arra a kérdésre felelni, hogy milyen mesék, milyen mesei szimbólumok a legalkalmasabbak a természetkapcsolat mélyítésére. Sokféle céllal el lehet indulni az ember-természet kapcsolat erősítésének útján, mindenre meg lehet találni a megfelelő mesét és szimbólumot az adott ember személyes és kulturális hátterének ismeretében. Az emberközpontú gondolkodásmódból való kilépésre, a környezeti problémákkal való szembesülésre és a természeti szereplőkkel való érzelmi azonosulás elősegítésére többféle meserégióból is választhatunk történeteket. Az arab ökológiai állatmesék például lesújtó kritikai véleményt fogalmaznak meg az emberről, aki nem bánik jól a természettel, s benne az állatokkal (Boldizsár 2023a). Az orvosság eredete c. észak-amerikai indián népmese pedig azzal a képpel kezdődik (Boldizsár 2019, 105. o.), amikor még az emberek és az állatok barátságban éltek, értették egymás beszédét. Aztán azzal folytatódik a történet, hogy az ember, ahogy elszaporodott a földön, fokozatosan kiszorította az állatokat lakhelyükről, majd elkezdte pusztítani őket húsukért és bőrükért. Az állatok ezután megharagudtak, a különböző állatok egymás után összeültek tanácskozni, és elhatározták, hogy hadat üzennek az embereknek. Fegyvert készítettek, terveket kovácsoltak, különböző testi betegségeket és lidérces álmokat bocsájtottak a nyugalmukra törő, őket nem tisztelő emberekre. A növények, amikor hírét vették ennek az emberek elleni hadjáratnak, elhatározták, hogy ellenszegülnek az állatok terveinek. A fák, a füvek és a bokrok ugyanis szerették az embereket – így szól a mese – s ezért minden egyes növény megfogadta, hogy gyógyírt ad az állatok által küldött betegségek valamelyikére. A mese szerint így keletkeztek az orvosságok…

Bár az állatok ebben a mesében az emberek ellen fordultak, a mesehősök segítőtársainak legősibb formáját éppen ők adják, és szerepük kulcsfontosságú az ökológiai tudatosság alakításában, a természettel való újrakapcsolódás előmozdításában. Boldizsár Ildikó a mesei segítő kapcsolatokról szóló legújabb könyvében (2023a) az állatokhoz való kötődésünk ősi, történeti gyökereinek kapcsán arról ír, hogy egykor az ember együtt élt az állatokkal, akik mindennapi segítői vagy ellenfelei voltak. A mesekutató többek között példaként említi a sámánisztikus kultúrákat, ahol a sámánok is állatsegítőkkel dolgoztak, és az indián beavatási szertartásokat, melyeken szintén közülük kellett segítőt választania a beavatandónak, akihez bármikor lehetett aztán fordulni. Ezeknek az időknek a lenyomatait a szerző szerint nemcsak a mesék, mítoszok, hanem a kollektív tudattalan is megőrizte archetípusok, szimbólumok formájában, melyek előhívhatók meseterápiában vagy más imaginációs eljárásokban. Az is alátámasztja ezt a történeti magyarázatot, hogy a mesék és mítoszok állati segítői minden népnél azok, melyek az adott területen együtt éltek az emberrel. A legrégebbi állatsegítők között ír a szerző a madarakról, a lovakról, és az ebből a kettőből összerakott mesebeli táltos paripáról. Véleménye szerint az állatasszisztált terápiák (pl. lovas terápiák, kutyaterápia) sikere is az állatokkal való kapcsolat mély gyökereiből eredeztethető (Boldizsár 2023b).

De miért is jelentős a szerepe ezeknek a segítőknek a hős mellett a mesékben? A varázsmesékben azokból lesznek a hősök, akik képesek saját korlátaik meghaladására, fejlődésre (Boldizsár 2023a). A történet elején a jövőbeli hős még nem elég bátor, tele lehet félelemmel, de végül félelmeit legyőzve végrehajtja kötelességét. Ha a mesékben megnézzük, hogy egy adott történetben mit tanul a mese hőse, miben fejlődik, kikkel találkozik útja során, miket kap a segítőktől, s ezekkel hogyan él, hogy megoldja a próbatételeket és a mesei konfliktust, akkor előtűnik a segítők jelentősége (Boldizsár 2023a). Boldizsár Ildikó meseterápiás módszerében a segítőtársak a hős azon képességeinek megszemélyesítői, amelyek a történet elején hiányoznak a hősből, de szükséges őket megszerezni ahhoz, hogy a konfliktus megoldódjon, az elveszett egyensúly helyreálljon. Az állat és növény segítők és más természeti szereplők számtalan módon tudják támogatni a mesék hőseit, de van ezekben a módokban valami közös: jobb hellyé tenni a világot és az embernek önmagát. A mesehősök segítőtársaik révén a történet végére megtanulják, hogyan lehet harmonikusan jelen lenni a világban, minden létezőre figyelve, egyensúlyban a természettel (Boldizsár 2023a). Éppen azokat a fontos tudnivalókat sajátítják el, melyeket az ökopszichológusok, és más szakemberek, művészek is szeretnének átadni, megtapasztaltatni környezettudatos, természetkapcsolatra épülő foglalkozásaikon.

Tátrai Vanda, a MeseErdő program elindítója, hasonló párhuzamot von A természetművészet és a népmese szerepe a természethez kapcsolódás segítésében c. cikkében (2022), melyben a hagyományos népmesék hőseinek és a természetművészeknek a világhoz való kapcsolódását hasonlítja össze. Mindkettőre jellemző többek között az intenzív, élő, közvetlen kapcsolat a természettel, a hétköznapinak tűnő anyagok átváltoztatása, a jelképekben való gondolkodás és a szimbolikus tettek, valamint hogy az úton levés vagy az alkotás folyamata fontosabb számukra, mint maga a célba érés… Osztoznak még azokban a sajátosságokban, hogy a természet és benne az emberi közösség javára cselekednek, példát mutatnak a többi embernek ökotudatos magatartásukkal, empatikus, partneri viszonyulásukkal a környezethez, a természeti elemekhez, valamint felelősséggel vannak a világ iránt, és keresik a természettel való egységet. A szerző szerint, akárcsak a mese, a természethez való kapcsolódás is elemi szükséglete a kisgyereknek, e kettő egyszerre szolgál örömforrásként és gyógyító lehetőségként. A mesékben és a természetművészeti alkotásokban is megjelenik az idő múlandó természete, a természet körforgásáról való tapasztalatok pedig sokat segíthetnek az elmúlással való szembenézésben is.

Egy angliai környezeti művészetterápiás irány, mely a kelta és más kultúrák hagyományaiból származó történetekre, rituálékra, mítoszokra és szimbólumokra épít, megközelítésében szintén a természet ciklikus működésének megértésére alapoz, illetve arra, hogy mindez hogyan kapcsolható az egyén belső folyamataihoz. Egyik képviselőjük, Nash szerint (2020), ahogy kapcsolódunk belső, egyéni drámáinkhoz, veszteségeinkhez vagy traumáinkhoz, úgy találjuk őket megtartva és visszatükröződve a természet nagy narratíváiban, a születés, az élet és a halál váltakozásában, amelyek a természet éves ciklusában ismétlődnek. A környezeti művészetterápia gyakorlatát Ian Siddons Heginworth dráma- és művészetterapeuta írta le Environmental Arts Therapy and the Tree of Life című könyvében először 2008-ban. Ebben bemutatja, hogy a természet hogyan képes fizikai és szimbolikus találkozásra késztetni bennünket önmagunkkal és a tudattalanunkkal. Majd 2020-ban Nash szerkesztőtársával együtt megjelentettek egy könyvet mélyebb áttekintést adva erről az új irányról. A könyv a természeti ciklusokkal és évszakokkal való munka értékét egy olyan integratív művészeti megközelítéssel mutatja be, amely magába foglalja a dráma- és szerepjátékot, a költészetet, a természetes anyagokkal való művészi alkotást, a történetmesélést, a szimbólumokkal való munkát, valamint a mozgáson, hangon, ritmuson és hangon keresztül történő testmunkát, amely technikákat a természettel való találkozás során használnak a terület szakemberei. A természettel, a kreativitással és a terápiás gyógyítással való kapcsolatról szóló könyvben a kreatív művészetek, a pszichoterápia és az ökoterápia oktatói és gyakorlói egyaránt hasznos írásokat találhatnak.

Az említett szerzők módszerében központi motívum az életfa szimbóluma. A világfa, életfa vagy tudás fája elterjedt szimbólum világszerte, akárcsak a mesék többi növényi segítője. Az állatokhoz hasonlóan a növények is sokféleképpen támogathatják a hőst az útján: átmeneti otthont, rejtekhelyet nyújthatnak számára (pl. egy virágban, nádszálban, gyümölcsben vagy fában), gyógyulást hozhatnak (mint az orvosságok eredetéről szóló fent említett mesében), fizikai megújulást, újjászületést biztosíthatnak, termékennyé tehetnek, tükrözhetik a hős egészségi állapotát stb. (Boldizsár 2023a). Az ember és a növények közti ősi kapcsolat ereje éppúgy a történeti múltból származik, mint ahogy az állatoknál. Minden nép hiedelemvilágában fellelhető az az elképzelés, hogy a fák és a növények az emberhez hasonlóan lélekkel bíró lények, ezért tisztelettel kell bánni velük (uo.). A növények a vitalitás, életerő megtestesítői is lehetnek a mesék hősei számára: folyamatosan meg kell küzdeniük az életben maradásért az elemekkel, gyökereikkel kapcsolódnak a természet állandó körforgásához, virágoznak, gyümölcsöt hoznak, elhullajtják a leveleiket, majd mindig képesek az újrakezdésre (Boldizsár 2023b).

Természetesen egy-egy állat vagy növény szimbólum mást és mást jelenthet egyes kultúrákban, egy kultúrán belül is különböző kontextusokban, vagy bizonyos embereknek. Mindemellett a terápiás alkalmazásban Bettelheim (1985) szerint azok a történetek, mesék fogják lekötni a hallgatót, amelynek motívumai, szimbólumai intenzív érzelmi munkára késztetnek, vagyis nem feltétlenül a főmotívum vagy a hős alakja számít egy mesénél, hanem a segítőkkel is jól lehet azonosulni. A Mosoly Alapítvány kórházi meseterápiás foglalkozásainak sok éves tapasztalata, hogy ugyanaz a mese vagy meseelem mennyi mindent jelenthetett különböző gyerekeknek, akik sokszor azzal a mellékszereplővel azonosultak, akit a terapeuta a mese kiválasztása során nem is gondolt fontosnak (Korbai 2010). Ilyen esetekben a gyerekek a kulturális szimbólumokból létrehozták saját, egyedi szimbólumaikat, erős érzelmekkel viseltettek irántuk, és ezekkel tudtak a legjobban dolgozni a terápiás munkában. Természetesen voltak olyan meseelemek, amelyek sokaknál hasonló vagy azonos hatást váltottak ki; ezeket az archetipikus szimbólumokhoz sorolhatjuk. Mindezek figyelembevételével a fák példáján keresztül szeretném bemutatni, hogy milyen változatos alakban, változatos jelentéstartalmakkal jelennek, jelenhetnek meg ezek a természeti szereplők a mesékben, mítoszokban és a terápiás foglalkozásokon egyaránt.

Nancy Davis egyik meséjének megégett, villámsújtotta, majd újra kizöldellő fája nagyon messze van a népmesék erőteljes, égig érő életfájától, de jó azonosulási felületet nyújt a traumát átélt gyerekeknek, és segít megtapasztalni, hogy a gyógyító erőről való tudás ott van mindenkiben (Korbai et al. 2010). Azért tud jól működni a meseterápia az ilyen esetekben, mert a traumatikus emlékek a mesei szimbólumokhoz hasonlóan az agy jobb féltekéjében raktározódnak el képek, testi érzések, ízek, hangok, metaforák, szimbólumok, szagok formájában. Az agy jobb féltekéjének nyelvén kommunikáló terápiás technikák – például a meseterápia, a játékterápia, a vizuális képalkotó eljárások, a hipnózis, az NLP (neurolingvisztikai programozás), vagy az EMDR (Eye Movement Desensitization and Reprocessing, azaz szemmozgással történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás) – így fontos szerepet játszanak a kezelésében.

A traumák kezelése mellett a szorongásoldásban is sokat segíthet a gyerekeknek a természeti szereplők közül a fával való szimbolikus munka. Lukács Angéla Ősz című versének kis fája fél, remeg, ahogy a szél lefújja ágáról a leveleket. A természet körforgása jelenik meg a vers végén azzal a sorral, hogy: „Ej-haj! Semmi baj, Újra zöldül majd a gally.” Ehhez a vershez egy mozdulatsor is tartozik, amelyet elmutogatva a gyerekek közvetlen testi tapasztalással is átélhetik a szimbólum belső erőforrásokat aktiváló, szorongást csökkentő erejét. A szorongó kis fa, mint azonosulási felület azonban nemcsak a természet körforgásában való részvételével lehet fontos szimbólum a gyerekek számára, hanem annak okán is, hogy jól megjeleníti azt a gyermeki alapélményt, hogy hosszú út vezet a mag állapotból a magoncon és a kis fán keresztül az életerős, kifejlett fáig. A növekedés során számtalan szorongató élménnyel, veszéllyel kell megküzdenie a fiatal, gyenge növénynek, de egyúttal azt is közvetíti a természethez való kapcsolódása révén, hogy minden tudással rendelkezik, ami a felnövekedéséhez, állandó megújulásához szükséges. Mag állapotától kezdve benne van a teljes fa lehetősége.

Az égig érő, eget és földet összekötő életfa sokrétű szimbolikus jelentésével számos meseelemzésben lehet találkozni (pl. Boldizsár 2023; Pressing 2009), és a hozzá kapcsolódó elképzelések megjelennek a világ minden táján nemcsak a mesékben, mítoszokban, hanem még a hagyományos testtudati rendszerekben is gyakorlatok formájában (ld. taichi chuan fa meditációja vagy a jóga faállás gyakorlata). Boldizsár Ildikó az ilyen fák legfőbb szerepét abban látja a mesékben, hogy segítenek a dimenzióváltásban, ha felmásznak rájuk a hősök, vagy az élet megújításában, ha gyógyító, fiatalító gyümölcsök teremnek rajtuk (Boldizsár 2023a).

A fa a mesékben lehet egy reszkető levelű nyárfa (Bajzáth 2023, 129. o.), vagy egy öreg, repedezett kérgű terebélyes gesztenyefa az útelágazásban, mely menedéket nyújt az arra járóknak (Boldizsár 2019, 56. o.). Lehet egy madarak ültette, dúslombú, tápláló aranyalmafa (uo. 242. o.) vagy egy büszke és mindenkinél magasabb fa, aki aztán kidől, elsodorja a megáradt folyó, akiből kajakot készítenek, majd emberré válik (uo. 51. o.). A történetekben előfordulhat lépegető tölgy (uo. 187. o.), vándorló óriásfa, mely előbb elsöpör egy falut, majd gyümölcseiből halak lesznek (uo. 107. o.), vagy éppen éneklő, eget tartó, felhőt lökő, örökzöld vén fenyő, mely őrzi az erdő népét és kívánságokat teljesít (uo. 140. o.). A fák táncolhatnak is örömükben, ahogy egy kamaszlány mesélte, aki a járványidőszakban vett részt egy Mosolyos foglalkozáson (Korbai et al. 2023). Akár a meseterápiában és képzeletben dolgozunk a fa szimbólumával a négy fal között, akár kimegyünk a természetbe, és ott aktiválódnak spontán vagy terápiás intervenció hatására a látott természeti szereplő keltette szimbólumok, egyaránt jól hasznosíthatók ezek a motívumok a gyerekek belső erőforrásainak mozgósítására és a természethez való kapcsolódás erősítésére.

Írásunkban azt próbáltuk bemutatni, hogy a szimbólumokkal való terápiás munka a belső erőforrások működésbe hozása mellett milyen sokféle módon lehet alkalmas a természethez kötődő pozitív érzések és érzelmek kiváltására. Például a természeti szereplőkkel kapcsolatos azonosuláson keresztül együttérzést alakíthat ki, és emellett környezettudatos cselekvésre ösztönözhet. A természetkapcsolat tudatos, szimbólumok segítségével is történő formálása társadalmi szinten szintén fontos kérdés napjainkban. Nem azért, hogy újabb központi szimbólumokat adjunk a politikusok kezébe, hanem azért, hogy a közelgő klímakatasztrófa elkerüléséhez valódi, az egyének számára is alkalmas megoldásokat találhassunk. Ehhez a probléma tudományos ismeretek közvetítette kognitív belátása nem elegendő, szükség van a természethez való érzelmi odafordulásra is. A mesék szimbólumaikkal sok támogatást nyújthatnak ezen a téren, mivel képesek változást hozó, konkrét cselekvésekre buzdító erők felszabadítására a pszichében.

Irodalom

Bettelheim, B. (1985): A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Gondolat Kiadó, Budapest.

Boldizsár I. (2010): Meseterápia. Mesék a gyógyításban és a megelőzésben. Magvető Kiadó, Budapest.

Boldizsár I. (2023a): „Hogyan segítsek én terajtad?” – Segítő kapcsolatok a mesékben. Magvető Kiadó, Budapest.

Boldizsár Ildikó interjú (2023b) „A megoldás attól függ, hogy össze tudunk-e kapcsolódni a segítővel, aki bennünk van” – Lélektani határ, 2023. április 20. Letöltve: 2023. 06. 14.: https://wmn.hu/lelektani-hatar/59888-a-megoldas-attol-fugg-ossze-tudunk-e-kapcsolodni-a-segitovel-aki-bennunk-van–lelektani-hatar

Hankiss E. (2001): Fears and Symbols. CEU Press, Budapest.

Jung, C. G. (1993): Az ember és szimbólumai. Göncöl Kiadó, Budapest.

Korbai, H., Davis, N., Simms, L.: (2010): Az aranytök – Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek I. Mosoly-Terápiák sorozat, L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Korbai H. (2010): Lotilko szárnyai – Terápiás történetek és mesék traumát átélt gyerekeknek II. Mosoly-Terápiák sorozat, L’Harmattan Kiadó, Budapest.

Korbai H., Rábainé Domszky Zs., Varga A. H. (szerk.) (2022): Táncoló fák. Terápiás történetek és módszerek a Mosoly kincsestárából. Budapest, L’Harmattan Könyviadó.

Lumber, R., Richardson, M., Sheffield, D. (2017): Beyond knowing nature: Contact, emotion, compassion, meaning, and beauty are pathways to nature connection. PLoS ONE 12(5): e0177186. https://doi.org/10.1371/journal.pone.0177186

Mihók B., Fekete M., Frankó L., Martos T., Pataki Gy., Sallay V., Báldi A. (2021): Természet és lelki egészség. ELKH Ökológiai Kutatóközpont, Vácrátót-Budapest.

Nash, G. (2020): Taking art therapy outdoors – a Circle of Trees. In: Environmental Arts Therapy – The Wild Frontiers of the Heart, edited by Siddons Heginworth, I. and Nash, G. Routledge, Abingdon, Oxon.

Pressing L. (2009): Az égig érő fa – Szellemi tanítások a magyar népmesékben. Pilis-Print Kiadó.

Siddons Heginworth, I. (2008): Environmental Arts Therapy and the Tree of Life. Spirits Rest: Exeter.

Siddons Heginworth, I., Nash, G. ed. (2020): Environmental Arts Therapy – The Wild Frontiers of the Heart. Routledge, Abingdon, Oxon.

Tátrai V. (2022): A természetművészet és a népmese szerepe a természethez kapcsolódás segítésében. In: Tér-Természet-Művészet. Balázs Péter szerk. Farkaskő NBME ISBN 978-615-01-3879-4

Mesegyűjtemények

Bajzáth M. szerk. (2023): Erdők-mezők népmeséi. Central Kiadói Csoport, Budapest.

Boldizsár I. szerk. (2019): Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért. Magvető Kiadó, Budapest.

Luzsi M. szerk. (2012): Mesélj nekem fákról és virágokról. Manó, Budapest.