Mosoly terapeuták a természetben

Még a színes őszben kérdeztük meg terapeutáinkat arról, hogy ők hogyan kapcsolódnak a természethez. Most, mikor már benne járunk a télben, és pihenőben a természet, közreadjuk válaszaikat, hogy az ünnepi készülődés közepette közösen emlékezhessünk mindarra, ami összeköt bennünket a körülöttünk élő világgal és szeretteinkkel. Ahogy szakembereink írásait olvastuk, nemcsak a természetben való figyelmes jelenlét pozitív hatásai rajzolódtak ki szépen belőlük, nemcsak a természetkapcsolat lehetséges útjai, hanem az élményeik közötti kapcsolódási pontok is… Az alábbi gondolatokkal egyben szeretnénk megalapozni ennek a hihetetlenül izgalmas és gazdag témának a folytatását is, a jövő év első blogcikkét annak szentelve, hogy szakembereink hogyan forgatják át terápiás munkájukba a természettel való kapcsolódás lehetőségeit.

„Az én életemben mindig ott volt a természet, a közvetlen közelemben, így nőttem fel. A kavicsos udvaron tanultam meg járni, mintha egy kicsit emlékeznék is rá: ahogy dülöngéltem a kavicsokon, tyúkok, kecskék, kacsák között, megfogtam őket, játszottam velük. Négyéves korom körül az első barátom egy kecske volt, az ő elvesztésével találkoztam először az elmúlással. A nagyapám is ekkor halt meg. Gyerekként reggeltől estig az udvaron, a kertben, a mezőn voltunk, vagy a patakban mezítláb ugráltunk a házunk előtt. Tavasszal szőlőt metszettünk, kapáltunk a kertben, krumplit, kukoricát vetettünk, paprika, paradicsom palántákat ültettünk. Gyakran járt a kezemben föld, és mindennapos volt az állatok gondozása. Az állatok ennivalóját is magunk készítettük el: például a kiscsirkéknek frissen vágott csalánt darált kukoricával és vízzel összekeverve. Volt kevésbé szerethető része is ennek a közvetlen kapcsolatnak: a kukorica kapálása például nehéz volt, az őszi kukoricaszedést sem szerettem, mert a levelek felhorzsolták a bőrömet. A szüretre viszont mindig örömmel készültem. Emlékszem, nagy dézsákba szedtük a szőlőt és taposni kellett, hogy minél jobban engedje ki a levét. Sokat másztunk fára az unokatestvéreimmel, volt egyfajta verseny is ebben, ki mászik ügyesebben. Most is van a szőlőhegyen egy diófám, amire mindig felmászom, amikor arra járok. Abban a fában van egy kis kihívás is, de mégsem túl nehéz a megmászása. Úgy szeretnék élni, hogy arra a fára mindig fel tudjak mászni. Ősszel a szénapadláson bújócskáztunk, vagy a búzában, zabban hemperegtünk a nagy tárolókban. Hűs érzés volt, ahogy körülvett az a rengeteg búza, és nagyon jó illata volt.

Később, amikor elkerültem otthonról, ez a közeli kapcsolatom a természettel megváltozott, de mindig nagyon hiányoztak a régi érzések. Ezért igyekeztem magamnak megteremteni a természetet bárhol is voltunk. Ha kisebb lakásban laktam, szobanövényeket neveltem. Most nagy kertem van, amiben igyekszem különlegesebb gyümölcsfákat is nevelni: van fügém, gránátalmám, kínai datolyám, nyugati szamócafám. Két cicám is a kert lakója. Az erdő közelében lakom, gyakran járok ki sétálni. Egy nehezebb nap után a gyaloglás közben az az érzésem van, hogy magam mögött hagyom a terheket, a nyomasztó dolgokat. Általában gyorsabb tempóban szeretek menni, ami még jobban felerősíti ezt az érzést. Az erdő megnyugtat. A Mecsekben májusban az erdő alja olyan, mintha zöld hullámzó tenger lenne, mivel a szív alakú leveles indás növény teljesen befedi a talajt. Sehol máshol nem láttam ilyet, lenyűgöző élmény. Évente párszor hegyet is szoktam mászni, kedvencem a Fogarasi havasok. Nagyon szeretek sziklákat mászni, talán ez még „a kecskés múltamból” jön. Ebben azt jó megélni, hogy minden lépésem előtt mérlegelnem kell, hogyan lépek, mert az élet-halál kérdése lehet. Ez egyszerre izgalmas érzés, ugyanakkor pozitív visszajelzés a képességeimről, hogy meg tudom csinálni. Hihetetlen látványban van ott részem, ami akár pár méterenként is változhat. Magamra és a látványra egyaránt figyelni kell, ami roppant koncentrációt igényel. Ez egy önismereti út is egyben. Nem tévedhetsz: minden lépésednél fel kell mérned, hogy mennyit bírsz és hogy vállalod-e.” Boda Gyöngyi

„Rengeteget túráztam az elmúlt másfél évben magas hegyekben, a Kaukázusban, Szlovéniában, Ausztriában. Most ez az egyetlen, ami ki tud kapcsolni: a természet. Ha túrázom, nem gondolkozom semmin, bármilyen dolgok is aggasszanak. Amúgy szétszórt a figyelmem, terelődik, de egy magashegyi túránál jól tudom koncentrálni, meg tudom élni az itt és most valóságát. Emelkedik a pulzusom 3000 méteren, ott már magamra kell és tudok koncentrálni. Eleinte 500 m szintemelkedéstől majd meghaltam, de azóta belerázódtam. A teljesítőképességem megélése, hogy megtapasztalom, mire vagyok képes, ez kell a testi és pszichés jóllétemhez. Jó fokmérője a pszichés állapotomnak, hogy hogyan vagyok jelen az erdőben ezeken a túrákon. Ha jobban vagyok lelkileg, könnyebben mennek a túrák is. Egy erős tudatos jelenlét kell ahhoz, hogy ne essek szét ezekben a helyzetekben: a helyek kiszámíthatatlansága, a veszélyesebb szakaszok mind fókuszált figyelmet igényelnek. Ha jön egy medve vagy mászni kell, ezeket a helyzeteket mind meg kell oldani, ami sokat segít a szorongások oldásában. Mindebben azt találom izgalmasnak, hogy mennyire ott kell lenni fejben, és mennyi fizikai terhelést kibír az ember. De a növényzet, a levegő és az egész atmoszféra nyugtató hatással is van rám. No meg a látványtól is elalélok a hegyen. Persze ez nemcsak a magas hegyekben történhet meg. Valamelyik nap a Káli medencében bicikliztünk, csak a mezők voltak, állatok legelésztek, sehol egy ember. Ahol semmi nincsen, az nagy erőforrás nekem. Minél kevesebb ember és hétköznapi inger ér, annál jobban ki tudok kapcsolódni.” Stánicz Nikolett

„A kerékpáron keresztül kötődöm a legerősebben a természethez a hétköznapokban. A pandémia alatt kezdtem el rendszeresen biciklivel közlekedni. Ez a szokás a mai napig kitart. Az utam gyakran visz keresztül a Városligeten, mely megunhatatlanul csodás látvány a hatalmas fáival, bokraival, virágaival. A biciklizés visszanyúlik a gyerekkoromba. Vidéken nőttem fel, ahol már korán megtanultam tekerni a kerékpáron. Emlékszem, zenetanáraim aggódva figyelték, ahogyan – a kis Csepel bicikli kormányára téve csellómat – tekerek a zeneórára a jeges úton. Miként a zeneiskolába, úgy a közeli erdőbe is biciklivel jártam a barátokkal. Kamaszkorom is azonnal felidéződik bennem, ha a természetre gondolok. Nagymamám kertje a hatalmas diófával, az udvar a rózsabokrokkal, és a járda, ahol minden ősszel sepregettem a faleveleket. A természet nem csupán különböző helyszíneket jelent számomra, hanem emlékeket mélyen szeretett családtagokról és barátokról. A természethez való kötődésem megmaradt felnőtt koromra is. Rendszeresen járok vidéken élő rokonaimhoz és barátaimhoz, ahol kiülni a kertbe beszélgetni, sütni a tárcsán vagy főzni a bográcsban ugyanúgy nagy élmény számomra, mint elmenni egy sétára, kirándulni a közeli erdőben vagy felmászni a közeli kilátóba.” Kiss Debóra

„2018-ban még a Covid előtt költöztünk ki az agglomerációba Pest belvárosából, a Városliget mellől, ami nekem a mindennapi kutyasétáltatások miatt egy nagyon mély kapcsolódást jelentett a természethez. Kutyásként nemcsak a zsúfolt vasárnapi délutánokon láttam a ligetet, de esőben, ködben, sötétben, hajnalban is. A velem lévő állat miatt is ez egy nagyon aktív és megnyugtató élmény volt. Kiszakadás, felszabadulás, csend, a föld illata. Lehetőségem volt, hogy napi többszöri látványgyűjtéssel végig kísérjem például egy fa őszi levélhullatását és megkopaszodását. Az ott lesétált tizennégy év alatt ismerős lett szinte az összes fa, és jobban megéltem az évszakok változásait, mint pár méterre, a városban. Ezeket az élményeket az agglomerációba való kiköltözés csak még inkább kiterjesztette. A hálószoba ablakomból fenyőket látok, ahogy feketéllenek a hajnalodó égbolt előtt. Rögtön látom a szelet és hallom az esőt. A napot is látom felkelni, és bár hamarabb kelek fel nála, a lehetőségem megvan arra, hogy a hasamra süssön. Amikor lemegyek a konyhába kávét főzni, kinézek a konyhaablakon. A kutyák ekkor még bent vannak, de kint látok mókust és madarakat – leggyakrabban fekete rigót, cinkét és Mátyás madarat –, mert etetjük őket. Ha van annyira jó idő, akkor kimegyek a kávémmal a teraszra, és csak úgy vagyok azzal a nyugalommal, amit a kertem és azzal a reménnyel, amit a reggel adott.

Sokat kertészkedek. Legjobban az évelők, különösen a hagymások nyűgöznek le, ahogy évről évre kihajtanak. A kertemben először az orgona virágzik, majd a bodza. Gyönyörűszép körforgás, amit láthatok. Mindennek megvan az ideje. Ez türelemre is tanít, a felsőbb erők elfogadására, mert hiába ültettél el valamit és gondoztál, jöhet aszály, a gyökerét megrághatja a lótücsök, és el kell fogadni, hogy nem minden rajtad múlik. Ugyanakkor nagyon sok minden igen. Mert törődhetsz a körülötted lévő világgal. Szeretem, ami körülvesz. Ami élő, legyen az fűszál, paradicsom, vagy bármilyen állat, minden a teremtés sokszínűségét mutatja.” Kiss Enikő Hajna

„Nekem ez a téma a részem. A családom az Alföldről származik, mindig voltak állatok, kert, és az ezzel együtt járó alázat az időjárás és a természet erői felé. Ötéves korom óta a szorongásom tárgya az, hogy mit csinálunk mi emberek a természettel, az élőlényekkel. Gyerekkoromban természetes volt, hogy elárvult állatokat fogadunk be, vagy keresünk nekik gazdát, vagy épp addig ápoljuk, amíg szabadon nem engedhetők. Később főleg szemétszedésben, természetvédelmi területekért való tüntetésekben lettem aktív. Jelenleg a Balaton mellett lakom, és amióta az egyetemen tudatosítottam is, hogy gyógyít a természetben lenni, nem ember alkotta dolgokat látni, érezni, szagolni, fogni akkor elvégeztem az outdoor tréner képzést is. Ha a tó mellett kerékpározhatok, azzal kitisztulok egy időre, és hálát érzek, hogy vagyok. Legszívesebben mindenkit magammal vinnék, hogy mások is érezhessék, amit én!” Kecskeméti Éva

„A természet rendezettsége, szépsége segít elviselni az emberi világ kiszámíthatatlanságát, fájdalmait. Számomra a mindennapok része a természethez való kapcsolódás – amúgy is inkább szemlélődő alkat vagyok. Gyalog járok, ha tehetem, közben töltődőm a növények, az égbolt, a Mecsek látványából. Az ablakunk is fákra, hegyoldalra néz, így a reggeli kávézás közben is ezt teszem. Hétvégente gyakran túrázunk a környéken. Sajnos kertünk még nincs, de már nagyon készülünk rá…” Puskás Ildikó

„Nekem a legerősebb kapcsolatom a természettel mindig a Balatonon volt. Amikor először megyek be fürdeni az évben, akkor szó szerint megölelem a vizet: kitárom a karom és átkarolom a Balatont. Mindig nagyon vágyom le a tóhoz, nekem az a teljes rekreáció helye. Van egy nyaralónk, ezért sokat vagyok ott. A telkünk mögött indul a nádas, amin keresztül egy kis, öreg lejáró vezet a vízhez. Ahogy átmész a bereken, az nagyon izgalmas, vadregényes. Jó érzés elmenni a naplementébe SUP-ozni vagy csak kiülni az udvarra, ahol a teljes zöld vesz körül, meg madarak, vaddisznók, és mindenféle állatok. Otthon is van kertem, egy ilyen tűzfallal körülvett kis belvárosi, mediterrán, fehér termésköves kert. Itt szoktam kertészkedni, rendet rakni. Reggelente hajnalban innen indulok Kiflit, a kutyámat sétáltatni, épp amikor felkel a nap. Hálás vagyok a kutyámnak ezekért a sétákért.

Régen sokat jártam kirándulni az erdőbe, de az utóbbi években ez elmaradt. Most voltam Erdélyben, és ott is volt egy különleges élményem a Fogarason, mikor felmentünk a hegytetőre. Nem is tudom leírni azt az érzést, nem találok rá szavakat, csak úgy tudnám megfogalmazni, hogy olyan ez, mint amikor egybeolvadsz a világmindenséggel. Hálával vegyülő érzés volt, hogy ezt megélhettem, hogy ott lehettem. Úgy éreztem, hogy fent vagyok a világ tetején, messzire ellátok. Ott volt a kristálytiszta tó, jó volt belenyúlni a vízbe, megtapintani a hűvös hullámokat. Azért mérges vagyok például magamra, hogy Pécsen, ahol lakom, itt a Mecsek, bármelyik hétvégén felmehetnék és bejárhatnám, és mégsem tudok rá időt szakítani. Egyelőre, de ez hátha változik. Hát így vagyok a természettel.” Kanizsai Melinda

„Nagyon kapcsolódom a természethez, abszolút feltölt. Ez a kapcsolódás még a gyerekkoromból jön. Faluról származom, agrármérnökök voltak a szüleim. Így fontos része volt az életünknek a természet, tudtuk, mi mi fán terem, tudtuk, mikor minek van a rendje. Sokat túráztunk, a nyarakat pedig a Balatonnál töltöttük. Egész nyáron ott voltunk, a víz, a nád, a vízi világ fontos kapcsolódási pontok voltak nekem a természethez. A felnőtt életemben is fontos a természethez való közelség. Nyáron sok időt töltök mohácsi vízparti nyaralónkban, ahol látom az áradást, az árhullámot, vagy ha alacsony a Duna szintje, a homokpadokat. Ha tehetem, evezek, kajakozok. Ezt az örökséget szeretném a gyerekeimnek is tovább adni, kicsi koruktól kezdve próbáltam kapcsolni őket a természethez, Waldorf iskolába jártak, ahol szintén hangsúlyos az évkörrel, a természettel való kapcsolódás.

Ha töltekezni szeretnék, „resetelni” az agyamat, akkor terepfutok. Nem versenyszerűen, csak hobbi szinten, mentálhigiénés céllal. Ennek minden formája jöhet, minden évszakban, esőben, hóban. Többnyire a Mecsekben futok, de ha több időm van, szívesen keresek fel új helyeket. Bárhová megyek, utazom, „megfutom” a környéket. Egy futóverseny akkor érdekel, ha szép helyen van. Ősszel különösen gyönyörű a Balatonfelvidék, ott van a kedvenc terepfutó versenyem. Szeretem a látványt, az erdő változásait, illatát, hangjait, formáját. Sok időt töltök az erdőben. Futás közben zenét hallgatok, de egy idő után már nem is figyelek rá, más üzemmódba kapcsol az agyam. Az erdő és a futás bennem annyira szervesen összekapcsolódik, hogy futógépen például nem tudok futni. Az erdőben azt szeretem, hogy minden lépésemre figyelni kell: hová lépek, emelkedő vagy lejtő jön, mi változott a legutóbbi alkalom óta az erdőben. Lehullottak-e már a levelek, találok egy gombát, virágot. Szeretek új utakat kipróbálni, emiatt sokszor el is tévedek. Legtöbbször nem találkozom emberekkel, viszont gyakran látok vadállatokat, az nagyon izgalmas. Nagyrészt egyedül futok, mert ez az én „énidőm”, amikor a saját gondolataimmal lehetek.” Standovár Ágnes

„Szeretek szobanövényeket tartani, számomra ez teszi lehetővé most a természethez kapcsolódást a hétköznapokban. Két szobányi, hozzávetőleg 15-20 növényem van jelenleg, de mindig szerzek újakat, ha úgy érzem, hogy van még egy kis hely, ahova odasüt a napfény. Ezenkívül Budapest környező hegyeiben szoktam kirándulni, bár nem vagyok nagyon gyakorlott túrázó, inkább csak sétálni szeretek a hegyekben.” Fazakas Mátyás

„Nagyon szeretek túrázni, de sosem szerettem a kifejezetten gyors vagy tempós túrákat, inkább azt a formát, amikor kellemes tempóban, nyugodtan barangolsz az erdőben, van időd és lehetőséged minél több kis részlet felfedezésére, van időd elmélyedni és csöndben lenni még akkor is, ha többen vagytok együtt. Az őszi időszakban ez egészen lenyűgöző tud lenni. Nemrég épp az ötéves unokaöcsémmel kellett várnunk az édesapjára a szabadban, ahol nem sok lehetőségünk volt, csupán pár tölgy volt ott egy kupacban és körülöttük a hatalmas avarréteg. Körülbelül egy órán keresztül csak leveleket gyűjtögettünk, szebbnél szebbeket, ő is én is csodás nyugalomban elvoltunk a várakozással. A természet szépsége és a vele való fizikai kapcsolódás sok más élményemben is előjön: szeretek biciklizni, kerékpárral hosszan, különböző helyeket bebarangolni. Az is nagyon jó, ha a rohanó hétköznapokon csak egy félóra biciklizést be tudok iktatni két munka közé, és akkor kicsit kapcsolódom a természethez, a szélhez, a mozgáshoz. Van egy macskám, aki szintén abszolút kikapcsolódást tud jelenteni; valamint ha a szüleimhez haza látogatok vidékre. Falun nőttem fel, tyúkok, malacok, kutyák és macskák között. Nekem ez a természetes közegem. Nagyon szeretem itt a csendet, a nyugalmat, a meglassúbbodott életmódot – ez sokszor hiányzik nekem a nagyvárosban.” Hajdu Anna

„Vidéki lány vagyok. Nekünk volt szőlőnk, kertünk, voltak állataink. Amikor hazaértem az iskolából, mindig egy ágyást ki kellett gyomlálnom, az állatokat meg etetni, takarítani kellett. Jártunk ki metszeni és venyigét aprítani a szőlőbe. Azt hiszem, szervesen benne voltam a természetben, de nagyon sokáig volt bennem egy ellenállás is ezzel szemben, mert nekem a természet a munkát jelentette. Aztán jött egy másik fázis. Az anyukám csapatvezető volt a szocializmusban, és kéthetes sátortáborba vitt bennünket, gyerekeket egy elhagyatott legelőre a Zemplénbe. Ahol forrásról hordtuk a vizet, a patakban lehetett fürdeni vagy egy mosdósátorban. Nekem ez a gyerekkorom fénypontja volt, mikor oda kivonultunk két hétre, és felépítettük a tábort. Egy álom volt. Máig is a szívem csücske a Zemplén, de hát onnan is származom.

Sokáig itt Budapesten nem volt olyan mély kapcsolódásom a természettel, csak néha kirándulgattunk. De a fiatal felnőttkor szerintem nem is erről szól. Aztán lett egy kertem, ami az elején szintén munka volt, de mostanra átalakult valami mássá. Ha egyedüllétre vágyom, kimegyek a kertbe, és ott mindenki békén hagy. Beteszek valamilyen zenét, vagy azt sem, és akkor ott molyolok. Egy átlagos városi embernél sokkal jobban ismerem a természetnek minden oldalát. Nemcsak a szépet meg gyönyörűt, hanem a lebomló oldalát is. Ez szerintem nagyon fontos. Azt hiszem, hogy egyre jobban elfogadom a természetnek ezt a részét is, mert megéltem, hogy salakanyag nélkül nincs semmi, és a lebomló növényekkel is foglalkozni kell. Az én fejemben a természet egyre jobban összekapcsolódik mindezzel. A húshoz is másképp állok emiatt. Gyerekkoromban mi csak hétvégén ettünk húst, és akkor tyúkot kellett vágni. Gyerekként végignéztem, hogy ahhoz, hogy mi finom pörköltet együnk, valakinek fel kellett áldoznia az életét. A mai gyerekek ezt nem tudják, vagy talán még a vidékiek igen. De egy mai városi gyereknek a hús a műanyag tálcán kifilézett, lefóliázott csirkemell. Már azt sem csináljuk meg, hogy kifilézünk egy csirkemellet, mert ha a csonthoz hozzáérünk, akkor talán eszünkbe jut az állat. Ez szerintem nagy baj.” Majoros Andrea

„Egy kisebb faluban nőttem fel, az állattartás és növénytermesztés pedig a családom mindennapjainak a része volt. Leginkább különböző típusú paprika-és paradicsomfajtákat termesztettünk, amely hónapokig tartó folyamat a mag kicsíráztatásától kezdve a palántázás, ültetés folyamatán át a zöldségek beéréséig. Így már gyerekkoromban közelről megtapasztalhattam a természet körforgását. Emlékszem milyen izgalmas volt látni, hogy a kis magokból csíra nő, azt elültetve pedig vékony hajtás, végül pedig a kis palánta bő terméssel hálálja meg a mindennapi gondozást. A természethez való kapcsolódásomat talán ez a gyermekkori élmény határozza meg a legjobban. De emellett a természet feltöltődést, kikapcsolódást, nyugalmat is jelent számomra, így lehetőség szerint szeretek minél több időt kint tölteni kirándulás, vagy egy-egy délutáni séta keretein belül, de olykor kimegyek a természetbe rajzolni vagy festeni is.” Katona Kitti

„Bár alapvetően városban töltöm időm nagy részét, amikor van lehetőségem kijutni a természetbe, mindig az otthonosság érzése tölt el. Megnyugszom, biztonságban érzem magam, és nem utolsó sorban úgy hat rám a körülöttem lévő környezet, mintha csodálatos műalkotások között sétálnék. Az utóbbi időben a Normafa lett rövidebb úti céljaim egyike azokon a napokon, amikor úgy érzem, egy kicsit ki kell szakadnom abból a létből, amiben épp vagyok. Szinte gyógyító hatása van annak az 1-2 órának, amit ilyenkor ott töltök. Ha szerencsém van, akkor rálelek egy ösvényre, ahol senki sem jár, és belekezdek egy lassú sétáló meditációba. Legutóbb egy ilyen alkalommal tapasztaltam meg, hogy milyen sokat nézek előre az úton, tekintgetek a jövő felé, de mennyire fontos ott is körülnézni, ahol épp vagyok, vagy akár fogalmazhatnék úgy is, hogy jelen lenni.” Jakab Fruzsina

„Szeretem a természetet. A fákat, a bokrokat, a lepkéket és mindenekelőtt a madarakat. Akkor érzem igazán jól magam, ha kint lehetek. Amikor csak tehetem, kimegyek a szabadba. Erős kötődésem van Soroksárhoz. Mivel a munkám ideköt, ezért gyakran járok kirándulni a gyerekekkel a közeli Molnár-szigetre, és a Kakas dombra. Hétvégéken távolabbra is elmegyünk. Jó együtt lenni, beszélgetni. A közös piknikezés is maradandó élmény. A Dunapart nagy kedvencünk, ide a kamaszcsoportommal látogatunk el, ahol gyakran alkotunk közösen. A közeli játszótér is szívesen látogatott hely. Üldögélünk, beszélgetünk. Mindenki elmondhatja az aznap történteket. Ez mindenkit megnyugtat, elcsendesít, itt mindenki hátra hagyhatja hétköznapi gondjait.” Csák Éva

„Vidéken nőttem fel, sokat sétáltunk, kirándultunk gyerekkoromban. Azóta ez sajnos kikopott az életemből, most nem annyira kapcsolódom a természethez, mint régen, ami szomorú. Mert imádom az erdő illatát, a moha tapintását, a virágokat. Élmény, ha meglátok messziről egy szarvast a szabadban. Most a gyerekeim kapcsolódnak erősebben a természethez, és dolgoznak is magukban ezzel. Nyáron például gyűjtöttünk lapos köveket a tengerparton a kicsi fiammal, és ragasztottunk belőle kő képet. Szedtünk mediterrán leveleket – narancsfáról, gránátalmafáról, kiwi lugasból –, hazahoztuk, a kisfiam beragasztotta őket egy füzetbe, és készített mindebből egy kis házi növényhatározót. A lányom pedig le szokta festeni az aktuális élményeinket a természetben, például a balatoni levendula mezőt. Nekem ebben annyi a szerepem, hogy tanítom a gyerekeimet, megmutatom nekik a természetet, leginkább a növényvilágot. Sok évig ellátogattunk a téli időszakban Bükkszentkeresztre is a gyógyító kövekhez. Van ott egy csoda kis szállás kandallóval öt percre a kövektől, ahova szerettünk elvonulni évente többször is.” Peltekianné Cseke Otília

„Kisvárosban, Mátészalkán nőttem fel. Gyerekként mindig a Tiszaparton nyaraltunk. Most is érzem az ujjaimban a Tisza finom szemű homokját, amibe jó érzés volt belefeküdni, ha jól felmelegítette a nap, vagy beletúrni kézzel, lábbal és hagyni, hogy az ujjaink között kifolyjon a vizes homok, és amiből csurgatott várat lehetett építeni. Nyaranta a nagymamámnál szerettünk felmenni a testvéremmel a közeli hegyre, dombra, és fentről lefutni versenyezve, hogy ki ér le hamarabb. Volt egy telkünk meggyfákkal és mindenféle zöldséggel: paprika, paradicsom, répa, krumpli, uborka, hagyma, dinnye, karalábé. Ott fúrt kútból pumpáltuk fel a vizet, a jéghideg vízből locsoltunk, aminek még most is érzem az illatát. Mezítláb járkáltunk a zöldségsorok között, és a nap végére csupa földes, sáros lett a lábunk. Láttuk, ahogy növekszik a paprika, paradicsom, ha megérett, leszedtük, és jóízűen ettük vele a zsíros kenyeret. Szerettem felmászni a meggyfára, vödörbe szedni a meggyet és közben eszegetni. Az óvodában az udvaron papsajtot ettünk, az ablakpárkányról letörtük a jégcsapot és azt is megkóstoltuk. A tél illata belengte az utcát, ha ma ezt megérzem, a gyerekkorom jut eszembe.

21 évesen kerekesszékes lettem, és megváltozott a természettel való kapcsolatom. Megszűnt a közvetlen testközeli élmény-tapasztalás. Megszűnt az, hogy szabadon azt csinálsz, amit akarsz, odamész, ahova akarsz, odaszaladsz, leguggolsz, felmászol, átmászol, megmászol egy hegyet, egy dombot, vagy pusztán az avarban, a hóban sétálsz. Mindezek helyett inkább szemlélődés van, az apró részletek megfigyelése, észrevétele, a változások követése. Debrecenben a Nagyerdőn szeretek kimenni a Békás tóhoz és figyelni a vízben úszó halakat, teknősöket és a vadkacsa családokat, ahogy a víz felszínén úszkálnak, tisztogatják magukat. És van egy kertünk, egy mini dzsungel, amiben apukám a kertész. Tavasszal és nyáron egymás után nyílnak a virágok: a hóvirág, a krókusz, a nárcisz, a tulipán, a liliomfélék, az írisz, az aranyeső, a babarózsa, a bazsarózsa, a labdarózsa, a rózsalonc, a hibiszkusz, és a kanzán díszcseresznye fánk. Évről évre figyelem, ahogy a csupasz földből előbújnak a pici zöld hajtások és virággá fejlődnek, aztán a cserjéken, bokrokon, fákon is megjelennek a rügyek majd virágba borulnak. Rigó, gerle, cinke, rozsdafarkú pár is fészkelt már a kertünkben, akiket a macskánk mindig szeretne elkapni, és van visszatérő szajkónk és szarkánk is. Őket szintén figyelem, hallgatom. Csodaszép madárénekre ébredek tavasszal és nyáron. Egy pici ékszerdoboz a mi kertünk, nagyon szeretem fotózni is, ahogy napról napra hétről hétre hónapról hónapra változik. Szeretem a szépet, bármi legyen az: egy tárgy, egy ékszer, egy épület, egy festmény, egy látvány, egy táj, utak, amik szűkülnek a távolban, fasorok, egy virág, egy bogár, egy kacsa a vízen… Kicsi korom óta számomra gyönyörű állat a kacsa, a feje, a csőre formája, az íve, szinte már tökéletes. Mindig vágytam kézbe venni egy kacsát, és megsimogatni a fejét, de eddig még nem volt rá alkalmam. Egyszerűen jól esik a szememnek szépet látni, lelkileg tölt engem.” Miholecz Judit