Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

May
13
2022

Gyermekjóvátétel – Beszélgetés Kende B. Hannával

A Mosoly Alapítvány történetében a mesék, a történetek, az együtt játszás öröme és élménye, kezdetek óta fontos szerepet töltenek be. A Kende B. Hanna által kidolgozott gyermekpszichodráma módszert számos mosoly terapeuta használja nap-mint-nap a gyerekekkel végzett terápiás munkában.

Kende B. Hanna a Société Francaise de Psychanalyse Adlérienne kiképző pszichoterapeutája, a Magyar Pszichodráma Egyesület szupervizora, a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület tiszteletbeli elnöke, emellett éveken át szupervizorként követte és segítette a Mosoly terapeuták munkáját. Az általa megteremtett és évtizedek óta oktatott módszert ma már a világ számos országában sikerrel alkalmazzák. Magyarországon kívül Szerbiában, Olaszországban, Franciaországban, Ruandában, Erdélyben, a Vajdaságban és Romániában játszanak gyermekpszichodráma csoportok az ő módszere alapján.

Életútról, szakmáról, és a játszás öröméről beszélgetek mesterünkkel, Kende Hannával.

Szentes Annamária: Ha visszagondol a kezdetekre, arra a családi fészekre, ahonnan útnak indult, milyen emlékek, milyen városok jutnak az eszébe?

Kende Hanna: Ha a kezdetekre gondolok, gyakran Kolozsvár jut az eszembe. Ugyanis ott születtem, ott töltöttem gyerekkoromat. Nagyon szeretem azt a várost és a kolozsvári embereket. Itt dolgozott az apám is, aki szemorvos volt és az ottani zsidókórház szemészeti osztályának főorvosa. Emlékszem, hogy a váróterem falán fényképek voltak, amelyek kancsal betegeket ábrázoltak műtét előtt és után. Ez a változás számomra azt szimbolizálja, ami a gyerekterápia célja: széppé, jóvá tenni, ami eltorzultnak tűnik, mondhatnánk, a reziliencia.

Anyám, Becski Irén, 1900-ban született és valamikor a 20-as években kezdte el az egyetemi tanulmányait. Orvosnak tanult majd Pesten Szondi Miklósnál specializált gyermekpszichiáterré József Attila és Illyés Gyula Flórájával egyidőben. Kolozsváron gyermekpszichiáterként a Rousseau Intézetben és magánpraxisban dolgozott. Még medika volt, amikor a kolozsvári egyetemen megismerkedett a nála pár évvel feljebb járó apámmal. Ebből szerelem, majd házasság lett. Anyám bentlakásos gyerekeket is gondozott, akikkel korán kapcsolatba kerültem. Volt közöttük Down-kóros, anorexiás, magatartásproblémás is. 16 éves voltam, amikor egy tanulási nehézségekkel küzdő kislányt iskolai vizsgákra készítettem fel.

Sz. A.: Mindig pszichológus szeretett volna lenni?

K. H.: Irodalmárnak készültem és lektorként könyvkiadónál dolgoztam. A gyerekpszichológiához vagy a gyerekek kezeléséhez később tértem vissza. Amikor 56-ban Franciaországba emigráltam, mivel ott irodalmárokkal Szajnát lehetett volna rekeszteni, a Sorbonne-on a pszichológia szakra iratkoztam be.

Sz. A.: Ekkor már egyértelműen pszichológusnak készült?

K. H.: Igen, tulajdonképen férjem, Kende Péter kezdeményezte, mondván nekem ehhez jó érzékem van, s mivel egyetértettem vele, elindultam ezen az úton. Franciaországban 25 éven át dolgoztam pszichológusként a francia Igazságügyi Minisztériumnak a Gyerekbíróság mellé rendelt diagnosztikus és speciális nevelést biztosító intézményében. A Consultation d’Orientation Educative hatáskörébe tartozott a prevenció, több szakember (szociális munkás, pszichológus, pszichiáter, szakképzett nevelők) részvételével, hogy a többnyire halmozottan hátrányos helyzetű családok veszélyeztetett gyerekei ne váljanak maguk is bűnözőkké. Anélkül, hogy kiszakítanák őket családi környezetükből. Felmerült a problematikusabb gyerekek pszichoterápiás kezelésének kérdése. Ezeket a gyerekeket nehéz volt egyéni terápiába venni, mert bizalmatlanok voltak a felnőttekkel szemben. A francia közoktatás a gyerekek számára heti egy hétköznapon szabad napot biztosít. Ezeken a szabad napokon délelőtt gyerekcsoportokat létesítettünk. A Konzultáció gyerekeit csoportba hívtuk, ahol mozgásterapeuták, művészetterapeuta tanfolyamot végzett szakpedagógusok részvételével nagyobb csoportokat hoztunk létre, melyekben a gyerekekkel egyéni foglalkozást (bábterápiát) is folytattunk. Az évek során a gyerekek segítségével és kezdeményezésére alakult végül ki a gyerek-csoportterápiás módszer, amelynek célkitűzése a résztvevők személyiségének, önbizalmának, önbecsülésének megerősítése saját kreatív tevékenységük mozgósításának segítségével. Ebben a keretben alakultak ki az első individuálpszichológiai szemléletű gyerekpszichodráma csoportok.

Pszichodramatista képzésemet Párizsban a lacanista Paul & Giny Lemoine házaspárnál és a Didier Anzieut vezetésével pszichoanalitikus irányzatú CEFRAP csoportban végeztem. Az analitikus teoretikusok közül legfontosabb mestereimnek Didier Anzieut és Daniel Widlöchert tekintem.

Sz. A.: Tehát ők voltak azok az emblematikus alakok, akik hatással voltak a szakmai életútjára. És mellettük milyen pszichológiai iskolák, irányok játszottak meghatározó szerepet a gondolkozásában?

K. H.: Itt elsősorban az individuálpszichológiát említeném, ami anyai örökség. 13. születésnapomra kaptam anyámtól ajándékba Alfred Adler Emberismeret című könyvét. Párizsban csatlakoztam a francia Individuálpszichológusok egyesületéhez az SFPA-hoz, 1979-ben lettem a Société Française de Psychanalyse Adlérienne kiképző analitikusa és pszichoterapeutája. Franciaországban a 60-80-as években az igazságügy pszichológusainak nagy része lacaniánus, Jacquies Lacan excentrikus freudista irányzatának követője volt. Tőlem ez nagyon idegen volt és ott sokat vitatkoztam velük. A freudi pszichoanalízisnél sokkal többet jelentett számomra az adleri megközelítés, mert azt gondoltam, hogy a gyerekeket nem a szexuális kapcsolataik határozzák meg. Az adleri pszichológiának központi fogalma a kisebbértékűségi érzés, melynek terápiás célja az önbizalom, vagy önérték érzés ki- vagy helyreállítása (lásd erről Alfons Aichingeren át a modern gyermekpszichológiai irányzatokig jelentős részét, melyekben az énerősítés, illetőleg az önmagában való bizalom és önérték felismerése fontos kategóriák). A gyógyulás egy másik fontos tényezője, amelyet kizárólag Adler ismert fel, az öngyógyítás. A terápiában a gyerek és a terapeuta között kialakul a potenciális tér. A jeles angol pszichoanalitikus, Winnicott megállapítása szerint a terapeuta játéktere találkozik a gyerekével, és kialakul a közös játéktér, ahol a terápia (Winnicottnál többnyire egyéni és nem csoport terápia) zajlik. Ez fokozottan áll a pszichodrámára, ahol a közösen megteremtett csodavilágban vagyunk együtt. Én a winnicotti közös játékteret azzal egészíteném ki, hogy a potenciális teret nem egyenlő mértékben tölti ki a gyerek és a terapeuta képzelőereje. A terapeuta csak annyiban van benne, vagy oly módon, ahogy az a csoport és a gyerekek érzésvilágába befér. Tehát azt mozgósítja magában, ami ezeknek a gyerekeknek a problémamegoldását segíti. A gyerek azonban teljes valójával benne van. A csoport találkozások során a gyerekek önmagukról alkotott képe megváltozik; a terapeuták és társai által elfogadott gyerek átértékeli önmagát. Ezt a jóvátétel érzést tartom nagyon fontosnak, méghozzá két vonatkozásában, mert a jóvátétel kétértelmű. Vagyis egyrészt azt jelenti, hogy a múltban ért sérelmeket dolgozza át és jóváteszi azt, amiben bántást vagy hiányt szenvedett. Ez az egyik értelme a jóvátételnek. A másik, hogy a bántalmazott, traumatikus légkörben felnőtt gyerekek elhiszik, hogy ők nem jók. Úgy érzik, hogy ha a szülők őket bántják, akkor biztos megérdemlik, mert ők rossz gyerekek. Ezeket a gyerekeket kell a terápiás légkörben jóvá tennünk. Ráébreszteni arra, hogy ők eredeti, szeretetreméltó gyerekek.

Sz. A.: Erről eszembe jut a reziliencia fogalma, ami szintén fontos számos pszichoterápiás irányzatban.

K. H.: Igen, a reziliencia valamelyest hasonlít a jóvátételhez. Nem az eredeti értelmében, mert a reziliencia eredetileg a fémeknek arra a tulajdonságára vagy helyesebben képességére utal, hogy ha csapás éri, vissza tudja nyerni természetes állapotát. Személyekre vonatkoztatva: testi-lelki szenvedés átélése után helyreállítja egészséges állapotát. A traumatizált gyerekek többségükben a kezdeti, elsődleges kapcsolataikban sérülnek, ami nagyon érzékennyé teszik őket későbbi pszichotraumákra is. Tehát a reziliencia ebben az értelemben is használatos. Ebben az is fontos, hogy egy traumatizált gyerek saját kreativitása által gyökeresen meg tudja változtatni saját énképét. Ebben a folyamatban nemcsak a terapeuta személye, hanem a csoport-holding is közösségépítő szerepet játszik. Ez is amúgy egy adleri tétel, hogy az egyén eredetileg önérvényesítésre törekszik. Természetesen nem a nietzschei értelemben, mert Nietzsche a hatalomra törekvésre érti. Adler ezt annyiban vette át, hogy az egyén saját önérvényesítési vágya egy fontos mozgatórugó és úgy fejlesztette tovább, hogy szerinte maga a tevékenység bír mozgatóerővel, vagyis nem magamért, hanem az enyéimért küzdök, tehát mások megsegítéséért. Az adleri terápia abból indul ki, hogy egy boldog ember segíti az embertársait és nem él a gyűlölködés vagy a megvetés szellemével. Nem úgy értékesíti magát, hogy lenyomja a másikat, hogy magasabbnak lássék, hanem a Gemeinschaftsgefühl értelmében, úgy haladja meg önérékesítés igényét, hogy csoporttársaival, gyerektársaival, embertársaival együttérez, együtt, sőt értük cselekszik. A József Attila-i „Érted haragszom, nem ellened” értelmében.

Sz. A.: Maga a módszer is sokat gazdagodott az elmúlt években.

K. H.: Igen, gyermekpszichodrámát is számos egyéb módszerrel ötvözik a tanítványok itthon és külföldön is. Az adleri gyermekterápia sokféle módszerrel ötvözhető, sokféle tevékenységgel kiegészíthető. Zene-, mozgás-, lovas-, művészet- és meseterápiával, filmfelvétellel. Többféle irányban nyitnak ezek a terapeuták vagy pszichodramatisták. Másrészt minden kollegának kialakul a saját egyéni stílusa, rítusai, időbeosztása, ötletei. Közös azonban a hozzáállás abban, ami a gyerekek feltétlen tiszteletben tartását jelenti és a fent jelzett szempontokon túl abban is, hogy nem a betegség tüneteivel foglalkozunk, hanem azzal, hogy kiteljesedjenek a gyerekek és önálló, önmagukért és másokért is felelősséget vállaló emberekké váljanak.

Sz. A.: Beszéltünk korábban Winicott-ról. Mit gondol arról, hogy mit jelent terapeutaként, vagy pszichodramatistaként a “jól segítés”? Hogyan tudunk “elég jó” gyerekdramatisták lenni?

K. H.: Hát azt gondolom, úgy, hogy az ember beleéli magát a másik lelki állapotába. Tulajdonképpen ez a fontos. Van olyan pszichodramatikus „mélylélektani” elképzelés, hogy a pszichodramatistának saját tudatalattijába kell befogadnia a csoportot. Én inkább fordítva gondolom, szerintem nekünk kell bekérezkedni a gyerekek világába. Nem úgy, hogy betörünk, hanem úgy, hogy megvárjuk míg beengednek. Ez lehetőséget ad a terapeutának is, hogy azonosulni tudjon a gyerekekkel. Megérti, elfogadja őt és szeretné, ha a gyerek tudna kiteljesedni, úgy is mondhatnám, hogy szeretné, ha boldog lenne. Eszembe jut egy kisfiú, aki hozzám járt terápiába. Nehéz sorsa volt, az apját fiainak szexuális bántalmazása miatt ítélték börtönbüntetésre. Egy csoportfoglalkozás alkalmából egy szépséges lepkét rajzolt. Amikor rajzát megcsodáltuk fogta és darabokra tépte. Én meg fogtam a papírdarabkákat és összeragasztottam őket. Nagyon kedves, okos, 9 éves súlyosan bántalmazott kisfiú volt. Meg kellett engednie magának, hogy szépet alkosson. Ezek a szimbolikus gesztusok nagyon fontosak, ezekre kell tudnunk érzékenyen reagálni. Nincs minden esetre egy formális séma, hanem inkább az, hogy megérezd, megértsed és ne engedd, hogy önmagát bántalmazza.

Sz. A.: Belépek az ő világába és ott segítem az öngyógyítás folyamatát.

K. H.: Igen, ez az én oldalamról, vagy a te oldaladról, a gyerek oldaláról pedig az a lényeges, hogy megértse, neki kell változtatnia és hogy ő erre képes. A te lényednek az empatikus része belép az ő világába, hogy ott legyél vele úgy, ahogyan neki szüksége van rá. Segíted, hogy a játszás örömén keresztül megélje saját nagyszerűségét. Ez az úgynevezett cselekvés-katarzis. Nem kell feltétlenül kimondani, mert inkább az segít, hogy megtalálja a megoldás módját a saját problémáira.

Sz. A.: A megélés, az átélés, a cselekvés által.

K. H.: Igen, az olykor költői, néha nagyszerű mesealkotás, az összedolgozás és a dinamikus kijátszás. Maga a játék is egy fontos hatótényező. Bergson, a nagy francia filozófus, azt gondolja, hogy ha boldog vagy, az öröm érzése annak bizonyítéka, hogy jó úton jársz. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek nehéz pillanatok. Ugyanakkor a türelem is fontos. A terapeutának legyen türelme kivárni, hogy a gyerekekben beérjenek a dolgok. Nem szabad siettetni, előre szaladni, hiszen mikor a gyerek odaérkezik, hogy szembe tud nézni a dolgokkal, akkor majd ki is tudja játszani. Ez is a reziliencia egyik vetülete.

Sz. A.: Hanna néni, ha visszatekint az elmúlt évekre, mi az, amire igazán büszke?

K. H.: Ha mérleget kellene készítenem, azt mondanám, hogy azokra a kollégákra, vagy tanítványaimra, akik a mi módszerünkkel dolgoznak, akik a gyerekeket boldogabbá teszik, kiteljesítik. És ha ebben nekem valamely szerepem van, akkor talán nem éltem hiába…

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás