Miholecz Judit klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, integratív gyermekterapeuta már 7 éve alapítványunk munkatársa. Judit nem csak ezért különleges, hanem mert kórházban és hosszútávú csoportokban is dolgozik, így rengeteget tud mesélni a Mosoly terápiákról. Kórházban jelenleg a Debreceni Egyetem Klinikai Központ, Gyermekgyógyászati Intézet, Diabetológia-Endokrinológia osztályán dolgozik velünk, és hosszútávú terápiát tart a dr. Kettesy Aladár Általános Iskola és Kollégium tanulóinak. Judittal többek közt arról is beszélgettünk, hogy segítenek a szimbólumok, melyik módszer a kedvence, és miként jelennek meg a gyerekeket foglalkoztató témák a közös játék, alkotás során.
- Hogyan kezdtél el meseterápiával foglalkozni?
- 2011 februárjában már a gyermekklinikán, a hematológiai-onkológiai osztályon voltam osztályos pszichológus, és ennek kapcsán kerültem kapcsolatba a Mosoly Alapítvánnyal. Abban az évben indult el Boldizsár Ildikó meseterapeuta képzése, amin én is részt vettem. Ezzel a saját élményű hétvégével, és utána következő szupervíziós lehetőséggel, elméleti oktatással kezdtem el megismerkedni a meseterápiával. A későbbiekben a gyermekonkológiai osztályon Hajduné Fábián Irénnel együtt, párban dolgoztunk Mosoly terapeutaként. Mivel Irén művészetterapeuta, nagyon sokat tanultam tőle a foglalkozások alatt. Ugyanúgy ahogy a gyerekek is, én is velük együtt tanultam egyre többet a művészetekről, különböző technikákról. Emellett soha nem áll tőlem távol az alkotás, gyerekkoromban jártam rajzszakkörre, képzőművészeti táborba, tűzzománcoztam, linót metszettem; többféle technikát kipróbáltam. Később elvégeztem a gyermekintegratív képzést, ami során rájöttem, hogy már addig is sok non-verbális módszert alkalmaztam a munkámban. A gyerekeknél, az onkológián a művészetterápia volt a fő módszerünk, ott ez nagyon bevált, hiszen nekik sokkal nehezebb megfogalmazni az érzéseiket, kommunikálni azokról. Irénnel azt vettük észre, hogy sokkal könnyebb nekik ezeket egy alkotásban megjeleníteni, mint szóban megfogalmazni. Ami bennük dolgozik, azt könnyebben ki tudják rakni, meg tudják mutatni egy rajzban. Volt olyan gyerek is, akihez a mese volt a kulcs. Neki a meseterápiás foglalkozások segítettek abban, hogy elfogadja a betegségét és azt, hogy meg kell vele küzdenie. Voltak gyerekek, akikkel nagyon szerettem bábozni. A bábbal való munka főleg a kicsiknél, a 3-4 éveseknél használható jól. Ez a technika nem non-verbális, hiszen beszélhet a báb, de alapvetően itt is szimbólumokkal dolgozunk, és van arra lehetőség, hogy különböző szerepekbe bújjunk.
- A non-verbális módszerek közül melyik a kedvenced?
- Én mindig a gyerekhez alkalmazkodom, mert úgy gondolom, hogy nekünk, terapeutáknak kell rugalmasnak lennünk. Az onkológián is dolgoztam évekig pszichológusként, és az ottani munkám során megtanultam, hogy a gyerekeknek annyira változó a fizikai, és a fizikaiból következően a lelki állapotuk is, hogy ehhez nekem kell alkalmazkodnom szakemberként. A művészetterápián belül a képzőművészet-terápiát preferálom, de ha a gyerek a bábozást igényli, akkor azzal dolgozunk.
- Kérlek mesélj arról kicsit, hogy néz ki egy kórházi foglalkozás.
- A diabetológián csoportfoglalkozásokat tartunk a gyerekeknek, általában 2-4 gyerekkel foglalkozunk egyszerre. Ez nem egy zárt csoport, mindig új tagokkal találkozunk, hiszen a résztvevő gyerekek nem fekszenek bent hosszútávon, maximum egy hétig. Így többségükkel jóformán csak egyszer találkozunk. Ezért egy ilyen foglalkozást rövid távú segítségnek kell tekinteni.
- Min segíthet egyetlen terápiás foglalkozás?
- Több esetben előfordult, hogy a kezelőorvosnak jeleztük, ha bárkinél láttunk bármilyen olyan jellegű problémát, ami pszichológiai szempontból további kezelést igényelt. Ezt szakemberként az egyszeri alkalomból is látjuk.
A non-verbális technikák különösen alkalmasak arra, hogy meg tudjuk nyitni a gyerekeket, és ebben már egy alkalom is hatékony segítséget jelenthet.
- Előfordult már nagyobb gyerekeknél, hogy a foglalkozás közben vagy utána rácsodálkoztak, hogy „Jé, itt van valamilyen probléma, amivel nekem foglalkoznom kéne?”
- A fiatalok nem feltétlenül ébrednek rá erre. Általában a kezelőorvosnak jelezzük, hogy ő közvetítse a szülőknek azt, hogy szükség lenne pszichés támogatásra. Ez főleg olyan gyereknél fordul elő, akinél vannak ott olyan életesemények, traumák, amelyek nem lettek kellőképpen feldolgozva.
- Jelenleg az endokrinológiai osztályon vagytok jelen. Itt milyen betegségekkel küzdenek a gyerekek?
- Az osztályon vannak cukorbeteg gyerekek, és vannak, akiknél a hormonháztartás borult fel. Emellett találkozunk fejfájós és hasfájós gyerekekkel is, mert az endokrinológia egy osztályon van a gasztro-enterológiával. Tehát mi endokrin és gasztros betegekhez is megyünk.
- Úgy sejtem, elég nagyfokú rugalmasságra van szükség ehhez a munkához.
- Igen, de azt gondolom, hogy ebből mi terapeuták is sokat tanulunk, fejlődünk az ad-hoc helyzetekből. Amikor nagy valószínűséggel egy alkalommal látsz egy gyereket, és a célod, hogy a legnagyobb hatást érd el nála, megtanulsz spontán lenni, gyorsan reagálni bizonyos helyzetekre. Számomra az elején egy kicsit idegen volt a helyzet, hogy egyszer találkozunk velük, hiszen az onkológián, osztályos pszichológusként hosszabb ideig dolgoztam egy-egy gyerekkel, de ezt is meg lehet tanulni. Egy idő után nagyjából megismertem, hogy milyen típusú betegek fekszenek bent, és hogyan tudom alkalmazni a különböző technikákat és módszereket náluk a leghatékonyabban. Én szeretem ezt a fajta munkát, annak ellenére, hogy jó lenne a résztvevő gyerekekkel a későbbiekben is foglalkozni, és ezt a vágyat nehéz volt elengedni… Hiszen aki klinikai szakképzést végez, az elsősorban egyéni terápiáról tanul. Azt tanítják 4 évig, hogyan kell egy egyéni terápiát levezetned. Tudod, hogy jutsz el A-tól Z-ig, és tudod mi miért történt, és te hogy segítettél a kliensen. Ez a Mosoly terápiákon teljesen másképp van, hiszen sokszor csak egyszer találkozunk egy gyerekkel, így ezt meg kellett tanulnom elengedni.
- Mi az, amit szeretsz ebben a munkában, mi adja a motivációdat?
- Nagyon nagy segítség nekünk az szakmailag, hogy szupervíziót biztosít számunkra a Mosoly. Szerintem ez azért is nagyon fontos, mert ezt senki más nem adja meg. Úgy gondolom ez óriási kincs, hogy ilyenkor csak arról tudunk beszélni, amit csinálunk, és a szupervízió keretein belül fel tudjuk dolgozni azokat a történeteket, problémákat, amikkel dolgunk van. Amit szeretek a Mosoly terápiákban, hogy látod, van értelme annak, amit csinálsz. Emellett nagyon jó eszközökkel dolgozunk, a szervezet a legjobb papírt, a legjobb olajpasztellt, a legjobb festéket, és a legjobb ecsetet biztosítja számunka. Szerintem ez nagyon fontos a művészetterápiában, hogy a gyerek jó eszközökkel dolgozzon. Előfordul, hogy mi is használjuk ezeket, hiszen a gyerekek sokszor szeretik, hogyha mi, terapeuták is dolgozunk velük, akár egy közös képet csinálunk, vagy az adott témát mi is megjelenítjük valamilyen alkotáson keresztül. Jó azt látni, amikor az adott módszer segít a gyereknek, tényleg csökken a szorongása, és ez megjelenik akár a bábozásban, akár a lapon életre kel az, amivel éppen ő most küzd. Ilyenkor látom a munkám kézzelfogható eredményét. Korábban az onkológián is sokszor érkezett a szülők részéről pozitív visszajelzés, hogy nagyon hálásak voltak azért, hogy mi ott vagyunk, és hogy ott van a Mosoly, és foglalkozunk velük.
- Akkor valószínűleg ők is érezték, hogy ez valami hiánypótló dolog, amire most nagy szükség van.
- Ilyenkor olyat kapnak, amit máshonnan nem. Manapság a világban egyébként is probléma egymásra figyelni, erre a gyerekek nagyon ki vannak éhezve. Vágynak a száz százalékos figyelemre, hogy csak velük foglalkozzanak. Ebben a másfél órában tényleg egy minőségi időtöltés valósul meg a gyerekekkel, és ez szerintem nagyon fontos.
- Vannak olyan gyerekek és hozzájuk kapcsolódó történetek, amik számodra fontosak, szívesen visszaemlékszel rájuk?
- Volt egy kislány az onkológián, akivel egy időben sokat báboztunk. Ő leukémiás volt, két évesen és nyolc hónaposan került be a Klinikára. Nekem korábban még nem volt dolgom olyan gyerekkel, akivel ennyire átütően tudtam bábozni, aki ilyen szépen ki tudta mindig játszani magából az aktuálisan vele történeteket. Ahhoz képest, hogy ilyen kicsi volt, nagyon élénk volt fantáziája, igazán elmélyülten tudott bábozni. Sokszor játszotta velem azt, hogy a különböző bábok – a lepke, a röfi, a cica, a róka, a királylány, vagy éppen a virág – valamilyen okból megsérültek, és meg kellett őket gyógyítani. A gyógyítást sokszor egy boszorkány vitte véghez, aki gyógykenőcsöt adott nekik, vagy gyógyfőzetet kotyvasztott, és ezek hatására a szereplők kigyógyultak a különböző sérüléseikből. Aztán egy idő után már ő bújt a megmentő, a gyógyító szerepébe.
Volt egy időszak, amikor a kezelésektől kihullott már a haja, akkoriban mindig azt játszottuk, hogy a hosszú hajú báb elment fodrászhoz.
- Ilyenkor én voltam a fodrász, és a kislány a számba adta a szavakat, most mit csináljak a hajával. Szárítást kért, mosást kért, vagy éppen festést… Különböző kis korszakai voltak, mindig azt kellett eljátszani, ami épp foglalkoztatta a betegsége elfogadása, az azzal való megküzdés kapcsán. Azt más gyerekeknél is lehet sokszor érezni, hogy a hajveszteséghez a szépséget kötik. Azt mondják „ha nincsen hajam, akkor nem vagyok szép”, ebben a témában is, a hajvesztésszel kapcsolatban megerősítést igényelnek. Általában a kislányoknál gyakori ez a téma, amit kötnek a szép ruhához, a koronához is.
- Fiúknál nem is annyira hangsúlyos ez?
- Egy nagyfiúval találkoztam korábban, őt zavarta, hogy nincsen haja, sokáig sapkában járt, mert szégyellte ezt… De esetemben a kislányok többször foglalkoztak azzal, hogy épp milyen a hajuk. Ez a kislány is, akiről meséltem, azt mondta nekem, hogy „Tudod Judit, régen én szép voltam”. Erre mondtam neki, hogy „Most is szép vagy”, erre ő „Én most nem vagyok szép, mert most kopasz vagyok”.
- Mi az, ami számodra legnehezebb ebben a munkában?
- Eddig számomra a legnehezebb az volt, mikor az onkológiai osztályon a haldokló gyermekeket kellet kísérni. Őket ebben az időszakban is kell segíteni, ez része az ember munkájának. Ez nehéz.
- Melyik módszert használod a legszívesebben?
- Nagyon szeretem az integrált művészetterápiás módszereket. Gyakran alkalmazom például, hogy előre gyártok festékfoltokat, lényegében egy papírra kinyomok temperát, rányomok egy másik lapot, és ebből létrejön egy folt. A gyerek a terápiás foglalkozáson több ilyen folt közül választhat, és ezt kell kiegészítenie valamivé, rajzolhat hozzá, átfestheti, el is tüntetheti, az a lényeg, hogy ezzel a folttal ő kezdjen valamit. Egyszer a kórházban egy lánnyal alkalmaztam ezt a módszert, ő egy barnás színű foltot választott, és azt egy barlanggá alakította… Amikor kész volt a rajz, megkértem, hogy csukja be a szemét, és pár mondattal relaxáltattam. Tehát nem mély hipnózisról volt szó, csak egy olyan nyugodt állapotról, amikor befelé tudott figyelni, és a külső dolgokat kizárta. Ezután imagináltattam, ilyenkor az a lényeg, hogy el kell képzelni azt a képet, amit festett. Például ez a lány, aki a barlangot rajzolta, korábban rajzolt bele egy rakás tüzet is. Megkértem, hogy képzelje el, hogy ott áll a bejárat előtt. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy mekkora ez a bejárat… Ezután megkérdeztem, hogy be akar-e menni, körülnézni. Azért jó az imagináció, mert ilyenkor szimbólumokban, szimbólumokkal dolgozunk, és a beteg a saját maga által alkotott képpel dolgozik. Ezután azt járjuk körbe különböző érzékszervi modalitásokon keresztül, hogy milyennek látja a teret, érez-e valamilyen illatot, érez-e hőmérsékletet, milyen a dolgok tapintása. Az imagináció során csökken a szorongás, oldódik a stresszt, és így sokkal könnyebb felszínre hozni kérdéseket, vágyakat, indulatot, vagy akár elfojtott tudattalan tartalmakat. Ez a lány például a barlangos imagináció idején még a betegsége elején járt. Nem mert belépni a barlangba képzeletben, mert nem látta a végét. Még azt is javasoltam, hogy fogjunk egy fáklyát, menjünk azzal körbe, és nézzük meg mi van ott, de még nem mert, nem állt rá készen.
Ez is szépen megmutatta, hogy még a betegsége elején tart; hiszen olyankor még nagyon nem lehet látni az út végét.
- Azt szoktam mondani a betegnek, hogy mindig ilyen pici lépésekben, pici célok kitűzésével lehet bejárni az előttük álló utat. Ez a lány leukémiás volt, papíron fél év a kemoterápiás kezelés. Azt javaslom mindig, hogy ezt az időt érdemes felosztani: négy nagy kemoterápiás blokk van, és jó a blokkokat felosztani kisebb célokra. Tehát még az elején nem tudom belátni a teljes utat, és nem látom az alagút végét, hanem csak kisebb részekben láthatom. Ilyenkor hasznos csak napokban gondolkodni, azt célul kitűzni, hogy mit csinálunk meg aznap, és nem arra gondolni, hogy mi lesz egy hónap múlva, vagy egy év múlva. Ez így pszichésen jobban bírható.
- Ezt a módszert esetleg szülővel is alkalmaztad már?
- Igen, előfordult, hogy a foltokat anyukákkal is használtam már. Általában a szülők nincsenek bent a Mosoly foglalkozásokon, de van, amikor ők is igénylik a támogatást… Egyszer egy anyukával ugyanezzel a módszerrel dolgoztam; választott három foltot, és megkértem hogy meséljen arról, mit lát bennük. Nála az imaginációt nem alkalmaztam. Érdekes volt, hogy az elsőnél azt a címet adta, hogy „A kaszás”. Kérdeztem, hogy mi jut erről eszébe, erre mondta, hogy a gonoszság, a halál. Tovább mesélte a gondolatmenetét, és elmondta, hogy meglátta benne egy gonosz csuklyás arcát, aki mindenhol ott van, próbál mindenkihez odaférkőzni, de akinek van hite, az a Jóisten segítségével elküldi magától. A következő szimbólum a szív volt a második foltban, és erre azt asszociálta, hogy ez a szívünk. „Ez számunkra a motor, mert hogyha nincs, nem működünk” – mondta. A harmadik foltban egy autót látott, ami fényt visz a sötétségbe, oda ahova szükség van rá. Ezután megkérdeztem, hogy a képek és saját élete között mennyire lát párhuzamot. Ekkor esett le neki, hogy az élete most erről szól, és hozzátette, hogy a halál témája körülfonja most a mindennapjait. Elmondta, hogy úgy érzi, amikor bekerül az ember gyermeke az onkológiára, akkor szülőként meg végképp ekörül forog minden gondolata.