Dr. Kanizsai Melinda, orvos, művészetterapeuta már több mint 10 éve a Mosoly Alapítvány munkatársa. Jelenleg a Mosoly terapeutájaként, a Pécsi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriáján és az Onko-hematológiai Osztályon tart zeneterápiás és meseterápiás foglalkozásokat. Melindával arról beszélgettünk, hogyan segít a zeneterápia, és hogyan lehet egy-egy betegséghez közelebb kerülni a zene segítségével.
- Hogyan kezdtél el zeneterápiával foglalkozni? Mik azok a szakmai mérföldkövek, események, amik erre a területre vezettek?
- Kiskorom óta zenélek, zenészcsaládba születtem, így a zene szeretete és művelése része volt az életünknek. Amikor pályát kellett választani, végül nem a zene került előtérbe, hanem az orvosi egyetemet választottam. Ez egyáltalán nem volt könnyű döntés, de a bátyám akkor már orvostanhallgató volt, én pedig hittem, hogy magasztos dolog az orvoslás, segíteni a beteg embereken, és ezt az utat választani. A zene persze folyamatosan ott „kísértett”, hiányzott. Másodéves koromtól tudományos diákkörösként bejártam a Pszichiátriára Klinikára, ahol akkor már folytak zeneterápiás csoportok. Lelkes voltam és fiatal, de sajnos az egyetem ötödik évében édesanyám nagyon megbetegedett, és 9 hét alatt el is veszítettük. Azon túl, hogy elvesztettem édesanyámat, aki a motorja volt a családunknak, elvesztettem még valamit; a lendületet és egy kicsit a hitet is abban, hogy jó orvos lehetek, hogy tényleg tudok segíteni az embereken. Kötelességből befejeztem az egyetemet, ám a szigorló évben elkezdtem a zongoratanár-kamaraművész szakot, ahol az államvizsga dolgozatomat már olyan témakörben írtam, ami kapcsolódott a zeneterápiához. Az orvosi diploma után pár hónappal édesanya lettem, így szüneteltettem a tanulmányaimat. A fiaimmal otthon töltött idő alatt befejeztem a megkezdett zenei tanulmányokat, és az akkor induló művészetterápiás képzést is elvégeztem. Ekkor már biztosan éreztem, hogy ez lesz az én utam. Így lettem zenetanár, kamaraművész és zeneterapeuta, és persze maradtam orvos is, ám orvosként egyáltalán nem praktizálok.
- Hogyan kapcsolódtál be a Mosoly Alapítvány munkájába?
- 2008-ban Debrecenben éltünk, akkor már három fiam volt. Amikor a legkisebb is ovis lett, szerettem volna már mint zeneterapeuta munkába állni. És ahogy ez a mesékben lenni szokott, a Mosoly Alapítvány megtalált, és egy sikeres felvételi beszélgetés után bekerültem a csapatba. Emlékszem mennyire izgultam, mert nagyon tetszett az alapítvány elképzelése, és úgy éreztem, jól tudnánk együtt dolgozni.
- Hogyan képzeljük el, hogyan zajlik a munka az osztályokon, mi történik egy-egy terápiás foglalkozáson?
- Ez attól függ, melyik osztályon vagyunk. A gyermekonkológiai osztályon a terápiás munka elsődleges célja az örömszerzés és feszültségoldás. Itt a gyerekek nagyon komoly – életet veszélyeztető – kórképek miatt állnak kezelés alatt, és maguk a kezelések is nagyon megterhelők a kis páciensek, és természetesen szüleik számára is, mind testileg, mind lelkileg. Amit tehetünk művészetterapeutaként az az, hogy meg tudjuk „erősíteni” a gyerekeket azáltal, hogy a szabad alkotás során a meglévő „ép részeik”, belső erejük kifejezést nyernek és megfogalmazódnak az alkotásban. Ennek a formája lehet a rajz, gyurma, zene, mese, ezáltal az „ép részek” láthatóvá, hallhatóvá válnak. A gyermekpszichiátrián heti három csoportot tartunk. Itt része vagyunk az osztályos munkának, szorosan együttműködünk a terápiás teammel. Mindhárom napon mást csinálunk; amikor első alkalommal találkozunk a gyerekekkel, ismerkedünk egymással. Sokszor kártyákkal vagy képekkel kapcsolódunk hozzájuk, ők egymáshoz, saját magukhoz. A képek projekciós felületet nyújtanak a gyerekek számára, így könnyebben tudnak magukról mesélni. A második napon gyakran mesével dolgozunk, élőszavas mesélés után a mese feldolgozása következik. A harmadik nap a „zene nap”, ilyenkor receptív zeneterápiás csoportot tartunk, rajzolással, alkotással integrálva. Ekkor legtöbbször a gyerekek választják a zenét. Viszem a laptopot és a hangfalat, és lejátsszuk, amit ők szeretnének meghallgatni, megmutatni.
A zene, amit egy gyerek választ, mindig egy kicsit önmaga.
- Zenehallgatás közben felajánljuk a gyerekeknek a szabad alkotást. Ehhez adunk különféle eszközöket: rajzlapot, olajpasztellt, porpasztellt, színes ceruzát, festéket, gyurmát és a lehetőséget a teljesen szabad alkotásra. Egy gyerek sokkal nehezebben tudja az érzéseit szavakba önteni, – ha egyáltalán tudja -, ezért a rajza, alkotása sokszor beszédesebb.
- Ha jól tudom aktív zeneterápiát is szoktatok alkalmazni…
- Így van. Az aktív zeneterápia tárháza óriási, lehetőséget nyújt az abszolút nonverbális kommunikációra is. A szabad improvizációs játékban megtapasztaljuk a káosz és rend ellentétét, egymásba átalakulását, a kapcsolódás, leválás élményét, a közösen, akkor és ott „megszületőt”. Sokféle gyakorlattal segítjük, hogy a gyerekek befelé és egymásra is figyeljenek, tudjanak kapcsolódni magukhoz, egymáshoz, a zenéhez.
- Milyen hangszerekkel dolgoztok általában?
- Elsősorban olyan hangszerekkel dolgozunk, amit ha megfújsz, megrázol, megütsz, megszólal. Ezek gyakorlatilag az Orff instrumentárium hangszerei: szilofon, metalofon, csörgők, dobok. Megszólaltatásukhoz nem kell semmilyen előképzettség, vagy zenei ismeret, bárki rögtön hangra tudja bírni őket. Nyilván a ritmusnak és a közös hangzásnak nagyon nagy szerepe van. Fontos, hogy létre tud-e jönni egy közös ritmus, amire rácsatlakoznak a többiek, vagy amiről le lehet csatlakozni. A ritmus nagyon fontos az életünkben, sokszor ennek elvesztése is szerepet játszhat egyes betegségek kialakulásában.
- Mik azok a pozitívumok, amiket a művészetterápia ad a gyerekeknek?
- Elsősorban az alkotásban lelt örömöt, a szavak nélküli önkifejezés lehetőségét és élményét. A művészetterápia eszköztárával az önismeret, önértékelés erősödik. Fontos a feszültségoldás, az indulatok jó csatornázásának lehetősége és megélése. A csoportterápiák dinamikájából adódóan ez a terápiás élmény és működési mód más, mint az egyéni kétszemélyes üléseké. A nonverbális kifejezési mód pedig a megfogalmazhatatlant vagy a szavakba nehezen önthetőt elérhetővé, megélhetővé teszi. A zene gyógyító erejét,- legyen az közös szabad játék vagy zenehallgatás – a munkám során nap mint nap megtapasztalom, megélem. Ennek köszönhetően őszinte hittel tudok zeneterapeutaként dolgozni.
- Vannak olyan történetek vagy gyerekek, aki közelebb állnak a szívedhez?
- Az mindig van – teszi hozzá mosolyogva – pedig a „szakma szabályai” szerint nem lenne szabad. A gyermekpszichiátrián az anorexiás gyerekekkel hosszú hetekig, hónapokig dolgozunk együtt. A kezelés nagyon következetes, egyezségen alapul, komoly szabályok és szabályozások között történik. A művészetterápiás munka ebbe a „szigorba” egyfajta szabadságot visz. Nem kell az érzéseket verbalizálni, ugyanakkor megnyitunk egy csatornát ezek számára. A közös, hosszabb munka során természetesen kialakulnak erősebb kötődések is. Az onkológiai osztályon nem tudhatjuk, hogy milyen hosszú lesz a közös munka, persze azt tudjuk, hogy egy akut limfoid leukémia lefolyása jobb esetben bő félév. De felmerülnek olyan kérdések, hogy mi van akkor, amikor olyan daganattal kell megküzdeni, ami agresszív, és rosszul reagál a kezelésekre? Merhetek-e kötődni egy gyermekhez, aki meghalhat? Be kell vallanunk, ha akarjuk, ha nem, kötődünk. És veszteségeket is megélünk.
A másik oldalon pedig fantasztikus élmény az egy éves kontrollon hajas babaként látni a gyerekeket, sokszor meg sem ismerjük őket, boldogok és élnek.
- Szívesen megosztom egy élményemet egy nagylánnyal kapcsolatban, akinek csontdaganata volt. Sokat zenéltünk együtt, gitároztunk, énekeltünk, ő csörgőzött vagy dobolt, vagy a gitárt, sansulát pengette. Csontdaganata a lábában volt, az amputáció után fantomfájdalmai voltak, sokat és nagyon fájdalmasan sírt. Amikor zenélni kezdtünk elcsendesedett, volt, hogy elaludt a sansula vagy gitár hangjára. Az utolsó alkalmak egyikén rengeteget énekeltünk, a közös repertoárunk összes dalát elénekeltük és ő nevetve átírta egy gyerekdal szövegét. Ez volt a búcsú egymástól, az élettől. Persze, hogy fáj, a gyász nehéz, és néha félelmetes, de a fájdalomból sokat tanulhatunk… De szívesen emlékszem egy ötéves kislányra is, aki a dobjátékba belefeledkezve kipirult arccal dobolt, majd feltöltődve, boldogan ment vissza a kórterembe. Ő már csak kontrollra jár vissza, éli a hatéves kislányok boldog életét. Őszintén szólva, ezekből a pozitív élményekből többet kapunk, sokkal többet. Számomra igazi elismerés, ha a terápiás csoport végére mosolygó, kipirult, boldog arcú gyerekek bújnak vissza a betegágyba.
- Nagyon nehéz lehet ilyen hosszú időn keresztül súlyosan beteg gyerekekkel dolgozni.
- Sokan kérdezik, hogyan tudok daganatos gyerekekkel foglalkozni. Számomra kiváltság, ajándék ez a munka. A kívülállókban az él, hogy aki az onkológiára kerül, az gyógyíthatatlan beteg, és hogy aki daganatos lesz, az meghal. Ez ma már nem így van, hiszen a leukémiás gyerekek 80-85 százaléka meggyógyul, ami egy nagyon magas ráta. Nem szeretek statisztikára hivatkozni, hiszen a számok mögött emberi életekről beszélünk, de azért ez egy jó arány. Én 17 éves korom óta járok az onkológiára, akkor csak gitároztunk, ma már képzett szakemberként vagyok jelen. Sose féltem. A haláltól magától persze igen, de a veszteségtől nem, az hozzá tartozik.
- Mit gondolsz, ennek mi lehet az oka?
- Hiszek abban, bármilyen furcsa is, hogy mindegyik gyerek meg tud gyógyulni, még az is, akinél csak 5 százalék esélyt látunk a gyógyulásra. Én azt tanultam az orvosi egyetemen, hogy azért küzdünk minden egyes ember életének utolsó pillanatáig, mert lehet, hogy holnap a kezünkben lesz az a gyógyszert, ami meggyógyítja. Nekem tényleg nagy törés volt édesanyám halála, mert hát nem jött az a gyógyszer… Mégis, ez a mondat, amit anno 25 éve tanított nekünk a belgyógyász tanárnőnk, nagyon bennem maradt, belém égett. Hinned kell ebben, és abban is, hogy az orvostudomány nagyon gyorsan fejlődik. Ez a hit erőt ad. Azt viszont fontos elmondani, hogy én az onkológián abszolút nem orvosként működöm. Én ott egy olyan terapeuta, segítő vagyok, aki heti kétszer másfél órában megkönnyebbülést, örömöt visz a gyerekek életébe a szabad alkotáson, zenélésén, rajzoláson, festésen keresztül. Ez egy másfajta felelősség. Nem az a dolgom, hogy a testét meggyógyítsam, hanem az, hogy lelkileg támogassam a kezelések alatt, végigkísérjem ezen az úton. Az a dolgom, hogy amíg ott vagyok, azt a terápiás időt hasznosan töltsem el olyan gyerekekkel, akiknek a kezelés miatt kihullik a hajuk, a foguk, odavan a pocakjuk, gyengék és félnek.
Ha ezek a meggyötört kis srácok abban a rendelkezésre álló másfél órában segítségünkkel el tudnak merülni az alkotásban, mosolyogni, nevetni tudnak, akkor szerintem már tettünk valami nagyon fontosat.
- Ez ebben a legnagyobb kiváltság. Hogy te odamehetsz, téged ott várnak, téged ott szeretnek, és ez nagyon jó. El sem tudom mondani, hogy milyen sokat kapok a gyerekektől.
- Mi az, ami ezen a területen érdekel, merre szeretnél tovább haladni?
- A gyermekpszichiátrián mostanában egy-egy témára próbálunk fókuszálni. Izgalmas, hogyan lehet ezeket a művészet- és meseterápia elemeivel vizsgálni, figyelni. Már két és fél éve dolgozunk az osztályon, és vannak visszatérő kórképek. Ilyenek például az anorexia, a depresszió, az öngyilkosság, a pszichózis. Próbálunk ezek kapcsán egy-két dologra fókuszálni a csoportfolyamat során. Nagyon izgalmas például az a téma, hogy hogyan tudnak a gyerekek kapcsolódni. Kapcsolódni önmagukhoz, a betegségükhöz, egymáshoz, hozzánk, mi az, amiben leginkább el lehet ezt a kapcsolódást indítani, erősíteni és megtartani. Volt olyan anorexiás lánygyerekekből álló csoportunk, ahol az „anya” témával dolgoztunk. Különböző okokból ebben a csoportban egyik gyereknél sem jelent meg az anya személye, mint kapcsolódási személy. Az egyik esetben az anya súlyos pszichiátriai betegségben szenvedett, a másik gyermek esetében az édesanya meghalt, és volt olyan gyerek is a csoportban, akinek az anyja olyan feltételekkel tudta csak a gyermekét szeretni, aminek a leány nem tudott megfelelni… Azzal fontos foglalkozni, hogy egy-egy ilyen háttérrel gyógyuló kamasz hogyan tud kapcsolódni a későbbiekben az ő maga anyai, női részéhez, hogy válik majd belőle anya. Ebben az esetben is az a komplex megközelítés segített, amit általában alkalmazunk. Szerintem nagyon hasznos és értékes az a rendszer, amiben dolgozunk, más-más szakmai háttérrel és tapasztalatokkal, ugyanakkor nagyon egymásra hangolva. Standovár Ági meseterapeutával, Boda Gyöngyi családterapeutával, – mindketten gyermekpszichológusok is – ez így együtt egy nagyon jól működő csapat. Nekünk már nem is kell beszélnünk egymással, elég egy pillantás, és tudom, hogy a másik mit szeretne mondani, vagy hogyan lépne tovább. Megvannak a szerepek, hogy ki mit csinál a csoporton, és ez nagyon jól működik. Fantasztikus, hogy ennyi módszerhez és eszközhöz tudunk nyúlni. Több szemlélet, módszer olvasztótégelye vagyunk.
- Pécsen dolgozol a Gyermekgyógyászati Klinikán, mint Mosoly terapeuta, de emellett még sok minden mást is csinálsz, a Pécsi Tudományegyetem művészetterápiás képzésén is tanítasz. Hogy látod a jelenlegi művészetterápiás képzést Magyarországon?
- Én elsősorban a zeneterapeuta hallgatók oktatásában veszek részt. Magyarországon két képző hely is van, az egyik Budapesten, az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, a másik pedig Pécsett az Orvostudományi Kar és a Művészeti Kar közös képzésén. A két „iskola” némileg eltér egymástól. Én Pécsett tanítok, itt is képződtem korábban. A zeneterápiát hallgatóknak az aktív zeneterápiában már említett improvizációs órákat tartom, és bekapcsolódtam az interterápiás órákba is, a társterápia órákon a képzős hallgatókkal ismertetem meg a zeneterápia alapjait. Nagyon fontosnak tartom az elméleti alapokat, ezt egy évig tanulják a hallgatók. Önismereti munka is folyik, ez nélkülözhetetlen egy terapeuta számára. Természetesen a gyakorlati ismeretek megszerzése is rendkívül fontos. Ennek a megvalósítása nehezebb, hiszen terápiás térben dolgozunk, ami egy zárt tér. Az interterápia módszerével „szimulálni” lehet egy-egy helyzetet, ez lehetőséget ad a hallgatók számára nem terápiás térben kipróbálni magukat. A zeneterápiát igen széles körben lehet alkalmazni. Szerencsére egyre több végzett és képzett zeneterapeuta dolgozik már idehaza a gyakorlatban, a folyamatos tapasztalatcsere sokat lendíthet a képzésen is.