Az elmúlt két évben itt a Mosolyblogon az ökopszichológia volt a fókuszban. Olyan ismereteket, módszereket mutattunk be, amelyek könnyen beépíthetők a terápiás tevékenységbe, de emellett maguknak a terapeutáknak is segíthetnek töltekezni. Az év utolsó blogbejegyzésének nincsen ilyen célja. Mégis, az ünnepek előtt, azzal a szándékkal nyújtjuk át, hogy a beszélgetésben elhangzó gondolatok – veszteségről, az alkotás magányáról, fájdalmáról, a szavak zeneiségéről, a természet erejéről, a gyermeki lét szabadságáról – az olvasókkal maradnak, sőt, termékeny talajra hullva más formában, de szárba szökkennek. Fogadjátok szeretettel a Szabó T. Anna költővel készült interjúnkat.

Kőhegyi Ilona: Szeptember végén új verseskötete jelent meg Vigasz címmel. Férje ennek kapcsán azt írta a FB oldalán: „Édesanyja elvesztése óta írt versek ezek, mégis sokkal több mint gyászkönyv, tele szépséggel, szenvedéllyel, csakazértis reménnyel.” Ha az ember költő, író, akkor az a legtermészetesebb, hogy „kiírja” magából a fájdalmat, az emlékezéseket, az érzelmeket vagy ha az ember költő, író, akkor ő is a munkába menekül a fájdalom elől?

Szabó T. Anna: Már nem menekülök a munkába, hanem ott lakom. Az otthonos számomra, azt szeretem csinálni. Azzal, hogy ott jól érzem-e magam, már óvatosabb lennék. Ha jól érzi ott magát az ember, akkor abba belekényelmesedik, úgy pedig elvész a kockázat. Pedig egy gyászkönyv esetében nagyon magas a kockázat, mert érzelmekkel dolgozunk. A vers érzelmekkel dolgozik, mégsem írhatja könnyeivel az ember. Ahogy Kosztolányi is megfogalmazta: “Szemedben éles fény legyen a részvét”.

Járdány Bence fotóján Szabó T. Anna és Dragomán György

Fontos feladat volt, hogy ne meneküljek az önsajnálatba munka közben. A részvét ugyan jár a halottnak, de az itt maradottaknak vigyázniuk kell az érzelmesség fokával. Nagy kérdés volt számomra, hogyan lehet költőien jól megírni egy ilyen nagy kockázatú könyvet. Ez szakmailag fontos kérdés, mert nem csak segítő verseket szeretnék írni, hanem jó verseket szeretnék írni. Nem elég a szándék, hanem szükséges a koncentrált, izzó hevület. Az az állapot, amikor nem csak másokat izzítunk, hanem önmagunkat sem kíméljük írás közben.

KI: Van olyan vers a kötetben, amit pont ezért nehéz volt jól megírni? Érezte, hogy dolgozni kell még vele, de érzelmileg nehéz távolságot tartani?

SZTA: Az első, az édesanyámat megszólító vers. Az nagyon nehéz volt. Az édesanyám nem hirtelen halt meg, hanem végigkísértem ezen a nehéz úton. Eléggé megviselt, hiszen az édesanya az ember életében a legelemibb személy, akit nem lehet pótolni. De volt még egy vers, ami végül nem is került be a kötetbe. Az is az édesanyámról szól. Még nem tartok ott, hogy őt magát megfogalmazzam, hogy személyes és igaz is legyen, mégse legyen bántó, ne legyen benne olyan, aminek ő nem örülne. A verset, amit a temetésére írtam, nem tettem bele végül.

A külső megrendelésre készült verseket sem volt könnyű megírni, de érdekes tapasztalás volt. Ezek képzőművészettel kapcsolatos versek, amikbe belekúszott a gyász. A Felszálló főnix feltámadás vers, Françoise Gilot halálára íródott (a Műcsarnokban rendeztek átfogó kiállítást a francia művész alkotásaiból – a szerk.), valamint ott van a Nagy Miklósnak írt hosszú vers (Határtalan című – a szerk.), ami szintén egy kiállítás megnyitójára készült. Ezek a versek külső támogatást kaptak a képektől, így viszonylag jobb volt írni, mert valaki már átélte, meglátta, megalkotta azokat az érzelmeket. Ezekbe az alkotásokba lehetett kapaszkodni. De amikor az ember ott van egyedül a csupasz gyásszal, akkor nincs hol megkapaszkodni.

KI: Szintén a férje adta közre egy versének a születését. „hazajöttünk, leült, és tíz perc alatt megírta ezt a nagyon-nagyon pontos, és számomra fájdalmasan szép szöveget. Ült és gépelt, közben az ölébe fészkelte magát a macska, és én láthattam ezt, láthattam, ahogy megtörténik a vers.” Amikor nem ilyen mély, személyes élményt kell versbe dolgoznia, akkor ilyen könnyen is tud vers születni?

SZTA: Ez gyakorlat. Minél idősebb vagyok, annál több gyakorlat van mögöttem, és annál könnyebben rendeződik a szöveg formába. Ennek a kötetnek az elején olvasható a Tíz látásgyakorlat c. vers, tíz, rövid, ám egybe rendezett szövegek. Úgy születtek, hogy ránéztem valamire és megírtam. Ezeket is amolyan „ujjgyakorlat”-nak hittem, mert gyorsan születtek, de tulajdonképpen többek annál. Egy korai versemben már használtam a vers-idő kifejezést, ami az ihletett vagy telített időre vonatkozik. Ezt generálni is lehet, csak ki kell menni az ég alá.

Nem véletlen, hogy a romantikus költők annyit írtak, hiszen egyfolytában mentek, lélegeztek, a testükön engedték át a világot, a szagokat, a hangokat, a látványokat. A test tapasztalata a lépések dallamával kombinálódva szövegekké formálódott. Éppen ezért azt gondolom, hogy az összes olyan vers, ami úgymond gyorsan született, azt mindig megelőzte valami testi felszabadulással kísért lelki felszabadulás. Folyamatosan figyelek, ha sétálok, ha villamoson utazok, az agyam mindig halászik, hogy mibe lehet belekapaszkodni.

KI: Fárasztó lehet ez a folyamatos figyelem. Nincs szüksége elcsendesedésre? Hogy ezeknek a megélt élményeknek, információknak, érzeteknek legyen ideje, tere?

SZTA: Teret, lélegzetet kellene hagyni nekik. Nekem az éjszaka az elcsendesedés időszaka. Nagyon erősen éjszakai ember vagyok, álmodó-ember vagyok, az agyam magától dolgozza fel, köti össze a szálakat. Ez összefügghet az írás folyamatával is. Izgága, mohó ember vagyok, ami ugyan nehezen fér meg a szorongással, de a szorongást is valószínűleg azért érzem, mert nem tudom mindazt megírni, amit szeretnék.

Dragomán György felvételén Szabó T. Anna

KI: Említette, hogy a szabad ég alatt levés mennyire fontos a költői létben. De a természettel való kapcsolat, a természeti környezet megóvása manapság egyre fontosabbá válik a felmelegedés, a klímaváltozás miatt. Mondhatjuk azt, hogy a költők természetes módon ökotudatosak, természetvédők?

SZTA: Alapvetőnek tartom a természettel való kapcsolatot. Édesapám tanította meg nekem a növényeket. Az éggel és földdel való kapcsolat nagyon fontos számomra. Évek óta újra és újra visszatérek a romantikus költőkhöz, úgy érzem ott kezdődött ez a folyamat az ipari forradalommal. Főleg John Keats, de Shelley is, abba kapaszkodtak, ami maradt egy nagyon erősen iparosodó, faírtó, környezetet pusztító és pénz-centrikus környezetben. Úgyhogy azt gondolom, hogy oda kellene visszatérnünk.

A szemléletükhöz kellene visszatérni, hogy kell a lomb, kell az ég. Alapvető volt számomra mindig, hogy bárhol lakjam is, de az ablak elé kell valami zöld, ha csak egy kis repkény, de kell valami zöld, ami odahívogatja a madarakat is. Nagyon zavar, hogy milyen sok fát kivágnak mostanában és inkább lebetonozzák az udvarokat. Mi a magunk lehetőségei szerint igyekszünk minél kevesebbet ártani a környezetnek: használt autó, használt laptop. A ház is olyan, amilyen és a kertben hagyjuk a fákat az égig nőni. Nekem ez fontos. Bennem nagyon erős az érzés a világ egységével, hogy a természetnek a részei vagyunk, nem pedig a leigázói.

KI: A természet-ember szoros kapcsolata megjelenik a Senki madara c. regényében is. Ahol e kettő közé – természet és ember – mintha beékelődne a művészet. Nekem nagyon furcsa volt, hogy az alkotás, mint valami titkos, mások elöl, de még a hozzánk legközelebb állótól is elrejtendő cselekvésként jelenik meg.

SZTA: Egy japán népmese nyomán íródott, és felkérésre kezdtem el vele foglalkozni. Igazán írni csak akkor tudtam elkezdeni, amikor rájöttem mi a dolgom nekem ezzel a mesével.

Nekem nagyon erős benne Virginia Woolf Saját szoba c. munkájának a gondolata. Amikor ír az ember, akkor a testét, a húsát adja bele, és ezt a folyamatot nem szép látni, nem jó látni. Ezt a fajta koncentrált figyelmet, ahogy az ember öngyötrő módon, esetemben a kezemet harapdálva, egyszerűen kínlódik. Ehhez vadság kell, ez nem olyan romantikus, mint ahogy ábrázolni szokták. Azért ezt a mesét választottam, mert én sem szeretem, ha néznek, mikor dolgozom. Ez a történet a női alkotás fájdalmát szólította meg bennem.

Viszont a kérdése a természet és a művészet kapcsolatát vizsgálja. A művészet megjelenik az állatok világában, a természetben is. A rendezettség, a forma ott van a pókháló szőttesétől egészen a madárdal szekvenciájáig. Tehát a művészet magától is kialakul.

Alkotóként azonban egyszerre kell akarni és „nemakarni”. És ez nagyon nehéz. Átengedni magukon ezeket az erőket, nyitottnak lenni rá, még akkor is, ha azok végzetesek lehetnek a számunkra, és mindeközben a magunk képére is formálni azokat. Mederbe terelni azt, ami nem arra született, hogy mederbe terelődjön. Formába tenni egy teljesen formátlan és névtelen dolgot. De közben formálgatni, itt lecsípni, ott hozzátenni, hogy úgy nézzen ki, mintha magától nőtt volna ki, magától kristályosodott volna ki.

A másik dolog, hogy a mű a fontos, és nem az alkotó. Ebben a könyvben ugye a nő fest és táncol. Eleve lenyűgöző a darvak tánca. Csodálatos tánc, aminek funkciója van, hiszen udvarolásként adják elő, mégis művészi. Látásra született, hiszen a madarak egymásnak táncolnak. Van egy sóvárság bennem a tánc könnyedségére, a játékosságára, a testünkkel való írásra. De nekem nem elég ezeknek a suhogó mozdulatoknak a mulandósága. Mélyebbre akarok kaparni, belekarcolni a kőbe.

Nem biztos, hogy ez jó, mert ez mégis egy sebző tett, felsebzi a felszínt. Íróként maradandót akarunk létrehozni és ez nehézkesebb, mint a puszta tánc vagy dal, ami közvetlen érzelemnyilvánítás. A szó közvetett, hiszen egy kód, ami interferál, erősítve vagy éppen gyengítve az üzenetet. Nem véletlenül értjük vagy halljuk félre egymást.

Mostanság olvastam újra Kundera-tól A lét elviselhetetlen könnyűsége és Szabó Magdától Az ajtó c. regényeket. Mind a kettőjüknél megjelenik az a gondolat, hogy „az ő szótárában ez a szó ezt jelentette, az én szótáramban ez a szó mást jelentett”. Itt a szótáraink összeegyeztethetőségéről van szó. A szavak olyan kódok, amelyek erősen tévedésekkel teljesek, míg például a zenét kevésbé lehet félreérteni. A tánc érdekes ebből a szempontból, mert a színpadi tánc, pl. a nó színház tánckódja (ősi japán színház egyik műfaja) számomra ismeretlen és így érthetetlen is. Azonban az önkéntelen tánc mindenki számára érthető. Az ilyen önkéntelen mozdulatok visszavezethetőek a gyermeki létre. Ilyenkor visszatérünk a természeti lénységünkhöz, ami egy egyetemes emberi viselkedés, nem pedig kód.

KI: Nagyon izgalmas, ahogy a nyelvről, mint kódról mesél. Mert közben az jutott eszembe, hogy a költők mégis képesek olyan szavakat, jelentésmezőket összekapcsolni, amik mégis elemi erővel hatnak. Az emlékeimben vannak ilyen költői szókapcsolatok, mint pl. Pilinszkytől a „kockacsend”.

SZTA: Nagyon jó, hogy megemlítette ezt a „kockacsendet”, mert szerintem a versek mondásával megajándékozzuk egymást és egyértelművé tehetünk olyan szövegeket is, amiket elsőre nem értünk. Nagyon szeretek így kapni verseket, mert a versnek is többletjelentése lesz attól, ahogy a másik mondja.

Egyszer Terezínben egy cseh városban, ahol internáló tábor működött és rengeteg ember halt meg, ott, a tábor udvarán elmondtam Pilinszky Ravensbrücki passió című versét. Ott, ez a „kockacsend” hihetetlenül tapintható volt. Tehát sokfele kapcsolódik ez a szó már bennem, de az, hogy valaki felfigyel rá, újabb szálakat húz be hozzá.

Pont Pilinszky mondta, hogy „amíg én azt kifüleltem”. Nagyon szeretem ezt a szót, kifülelni a nyelvből a szavakat. Maga a kocka szó is olyan, mintha valakit lelöknénk a földre… A csend meg…. Hát, ha Weöres mondja, akkor nyugodt, ha Pilinszky, akkor meg nem föltétlen…. Weöres ugye játszik ezzel a szóval a Dob és tánc c. versében, amit ezzel indít: csönd/ béke/ csönd/ béke/ fény.

Teljesen más szótára van a két költőnek ugyanarra a szóra. Más zenét hallanak meg benne. Ez a mesterségem, odafigyelni a szavakban rejlő sugallatokra, játszani a nyelvvel. Mint ahogy egy kisbaba játszik és tanulja a nyelvet. A kisgyerekek szóalkotása elképesztően gazdag.

KI: Idén tavasszal egy gyermek verses kötete is megjelent Du-do-rá-szó címmel, ami már a címével a szavaknak a játékosságára, zeneiségére hívja fel a figyelmet.

SZTA: Figyelni a szavakra – pont ezt szeretném a gyerek versekkel elérni. Egyébként maga a vers erre való. Költőként tulajdonképpen nem szünök meg forgatni, nézegetni az eszközeimet, a szavakat.

Több nyelvű környezetben születtem, így bennem nagyon erősen megmaradt a szavak zeneisége. Ahol nem érti az ember, amit mások beszélnek az utcán, ott a nyelv tovább megmarad egy rejtélyes varázstérnek. Van egy elméletem, miszerint az erdélyi írók különleges nyelvhasználata emiatt, az áthallások, egy másik nyelvbe való áthallgatózásnak köszönhetően, a különböző nyelvdallamok átfedéséből is ered.

Weöres azt mondta, hogy „angyal nyelven” hallja a verseit, ami tulajdonképpen azonos az Arany János-féle neszmével, ami egy gomolygó dallam, egy gomolygó szövegtelen halandzsa szöveg. Radnóti bele is tett a verseibe ilyen részeket. Vagy ahogy Tandori Dezső írja: Hogy emlékeztesse rá:/ „Ide még jön valami” –/ odatett valamit. (A berendezkedés c. vers – a szerk.) Mert van, amikor nem szabad megállni a ritmusban, ilyenkor oda teszünk valamit, amivel utólag kell foglalkozni, javítani, csiszolni.

Az ösztönösnek és a mesterinek a vegyülékét gyerekversben ugyanúgy létre kell hozni. De olyan elődök után, mint Weöres Sándor, nekem már inkább arra kell vigyáznom, hogy el ne lopjam az egészet. De szerencsére tudom fejből, így nem tudom ellopni, mert tudom, hogy mit lopok. Budaörsön, amikor felmegyek a Kőhegyre, ott a galagonya bokrok előtt, mindig elmondom a Galagonyát. Ezek a szövegek segítenek, lehet beléjük kapaszkodni. De hát olyat úgyse lehet írni, mint Weöres, kizárt dolog, hogy olyat írjon az ember… De próbálkozom.

KI: Ha ennyire a szavak, a nyelv zeneiségében él, ez azt is jelenti, hogy a gyermekeinek is formálódtak, rögtönződtek varázsmondókák pl. amikor elestek és megütötték magukat?

SZTA: Ráolvasások? Ez érdekes, mert nem. Rengeteg verset mondtam nekik, de ráolvasás érdekes módon nem volt. Többek között azért, mert egy orvosnak és egy biológusnak vagyok az unokája. Nagymamám ilyen esetekben megfogta az arcom, megnézte mi bajom és azt mondta: „Aligha nem élve maradsz”. Ez egy nagyon fontos mondás volt, ami valahogy kioltja ezt a ráolvasós játékot. De verset, mondókát rengeteget és folyamatosan mondtam nekik. Mindig mondta a fiam, hogy „ennél a kőnél kezdesz el rímeket mondani”. Nehéz, nagyon nehéz velem. De ehhez a felszabadult bolondozáshoz kell egy receptív közeg. Labdázni is nagyon nehéz egyedül, kell valaki, aki legalább mosolyog rajta. Az előző gyerekverses kötetem a Tatoktatok ilyen szólabdákból született.

KI: Ezzel a beszélgetéssel zárjuk idén a Mosolyblogon megjelent cikksorozatot, ezért lezárásként arra gondoltam, hogy megkérdezem mi jut eszébe, ha olyan szavakat sorolok fel, mint hó, tél, csend…

SZTA: …és halál. Nekem Vörösmarty jut eszembe. Bár a sorrend nem volt jó.

KI: Igen, a sorrend…De most mégis, inkább az ünnepekre gondolnék…

SZTA: Akkor legyen inkább a születés! A karácsony a mi újjászületésünk. Gyerekkoromban volt egy forgónk, a gyertya fölött volt egy csillag és gyönyörű gótikus jellegű ablak árnyat varázsolt a térbe. Időnként ma is lehet látni ehhez hasonlót, régóta keresem ezt az emlék-tárgyat, mert nagyon szeretnék magamnak egyet. Hosszú évek teltek el úgy, hogy édesapám minden este énekelt nekünk. Adventkor természetesen karácsonyi énekeket. Nagyon jó volt végig énekelni ezt az időszakot, majd a karácsonyfa előtt egy utolsó énekkel lezárni. Ezt nagyon szerettem. Napközben a Bojtorján karácsonyi albumát hallgattuk, este pedig mi énekeltünk. Édesapám nagyon szépen megteremtette az ünnep varázsát. Édesanyámé volt az ünnepek minden többi terhe, de a varázslásé édesapámé volt. Övé volt a könnyebbik út, de az is kell hozzá. Ez a teremtett csodák időszaka, ami természetes csodákkal is párosul időnként.