Több Mosoly terapeuta is érdeklődik a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszere iránt, amelynek egyik fontos pillére éppen a természethez, az évkörhöz való kapcsolódás. Így májusban dr. Antalfai Márta kiképző pszichoterapeutával, a Magyar C. G. Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület és a Lelki Egészségvédő Alapítvány elnökével, a módszer kidolgozójával beszélgettünk.

Korbai Hajnal: Mesélnél kicsit a Katarzisz Komplex Művészetterápiáról? Miben különbözik más művészetterápiás módszerektől?

Antalfai Márta: Ahogy a neve is tükrözi, ez elsősorban a komplexitásában különbözik a többi művészetterápiás módszertől, azon belül is abban, hogy tematikája és terápiás hatásai tudatosan felépítettek. Ha valaki fest, rajzol a saját örömére vagy akár iparművészeti tárgyakat állít elő, az hozhat számára felüdülést. Ám ez a módszer – ahogy a nevében is szerepel – a katarzisra, valamifajta megrendülés vagy érzelmi megrázkódtatás létrehozására törekszik. Van, akinél erősebb, van, akinél enyhébb ez a megrendülés, de hatására valamilyen felismerés, tudatosodás is létrejön. Ebből eredően a módszer a természet, a művészet és a mélylélektan hármasára épül, azzal a céllal, hogy előmozdítsa a katarzisélményt, illetve az érzelmi bevonódást. A művészetterápiás foglalkozások lehetőséget adnak arra, hogy újra be tudjunk kapcsolódni a teremtett világ működésébe, és ezáltal önmagunkban is rendre, harmóniára leljünk. Az évszakok, a hónapok váltakozása hatással van lelki életünkre. A tavasztól nyárig tartó időszakban megélhetjük az újjászületést, majd a kinyílást, nyáron a töltekezést, növekedést, kiteljesedést, ősszel pedig az összegzés és az elengedés lelki hatásait. A módszer egyediségéhez tartozik még, hogy az alkotás témakörébe bevonja az alapvető, archetipikus személyközi kapcsolatainknak, továbbá az életút sorsfordító állomásainak a művészetterápia eszköztárával történő feldolgozását is.

KH: Hogyan született meg ez a módszer?

AM: A módszer gyökere betegek foglalkoztatásából indult ki. Első munkahelyem, ahova gyógypedagógusként a sors odavetett, a Róbert Károly Kórház – mai nevén Nyírő Gyula Kórház – Pszichiátriájának munkaterápiás részlege volt. Bár gyógypedagógus-hallgatóként tanultam pszichiátriai ismereteket is a főiskolán, arra nem voltam felkészülve, hogy a betegekkel egyénileg is foglalkoznom kell. 1972-73-at írtunk akkor, és még nem tudtam, hogy amikor beszélgetek velük, azt tulajdonképpen terápiának hívják. A pszichoterápia akkoriban még csak rejtetten létezett idehaza, ha egyáltalán volt valahol. Nagyon izgalmasnak éltem meg ezt a munkát, azt éreztem, megérkeztem a helyemre. Egy-egy órát kellett beszélgetnem a betegekkel heti két alkalommal, miközben a főnököm elkezdte tanítani a pszichiátriai tankönyveket, amiket ki is kérdezett tőlem. Az volt a tapasztalatom, hogy a kórházi osztályokon fekvő vagy az ambulánsan bejáró betegek állapota nem javul jelentősen, hiába segítenek valamennyit a gyógyszerek. Valamit adott a munkaterápia is, de nem indított el jelentős változásokat. A beszélgetések nyomán rajzolódott ki előttem, hogy elsősorban a betegek érzelmi oldala sérült, sok szenvedéssel élnek, amin valahogyan változtatni szerettem volna. Ez hozta az ötletet, hogy a művészetekkel megpróbáljak valamit javítani a helyzetükön. De ebben magamra kellett támaszkodnom, így ösztönösen a saját életem felé fordultam, hogy mi volt az, ami engem a nehéz helyzeteken átsegített, ami örömet adott, vagy ami a szomorúságból a fény felé vitt.

KH: Hogyan hatottak a módszer kialakulására a személyes élményeid?

AM: Gyerekként nagyon szerettem otthon rajzolni, festeni, népmeséket hallgatni, olvasni. Ezek töltötték ki szinte az egész gyerekkoromat. Fontos volt az életemben a természet is. Kertes házban laktunk, ahol évről évre átélhettem az évszakok változásaiban rejlő szépségeket. Nem jártam óvodába, így szinte az egész évet kint tölthettem egy gyerekcsapattal együtt a kertben vagy a játszótéren. Már gyerekkoromban is erősen hatottak rám az évszakok. Ebben anyámnak is nagy szerepe volt, aki felhívta a figyelmemet a természet körforgására: mindig megéltük a változást hozó tavaszt, a nyár gazdagságát, az ősz színeit, a téli ünnepek fényeit. Ezek a fontos élményei az életemnek vezettek oda, hogy a természet, az évszakok színeiből valamit behozzak a betegeknek a foglalkozásokra. Ebbeli szándékom a sivár kórházi rehabilitáció körülményei között különlegesnek számított, hiszen a természettel ellentétben az effajta intézmények az idő tájt sem pompáztak a színekben. A munkaterápián a betegek tevékenységei is elég egyhangúak, monotonok voltak: tollakat rakosgattak össze egész nap, vagy csak ültek magukba roskadva.

Az irodalom és a természet mellett még a zene, a zenetanulás volt számomra meghatározó az életemben. Hosszú évekig hegedülni tanultam. A módszer egyes lépései, mint az évszakokhoz kapcsolódó versek felolvasása, majd a néhány perces zenehallgatás és az azt követő alkotás így kapcsolódnak saját életem élményeihez. Ám ezeknek az élményeknek a művészetterápiás megközelítésű összeállítása, felépítése már a tanulmányaim alapján történt. A Gyógypedagógiai Főiskola alapszemlélete és hitvallása az volt, hogy valamilyen módon mindenkin lehet segíteni, mindenkit lehet fejleszteni, még a legsúlyosabb fogyatékossággal, hiánnyal élőket is. Ez a fejleszthetőségbe vetett bizalom, hit, tudás ma is központi eleme a gyógypedagógiának, és ezt vittem én magammal a pszichés, mentális állapot megváltoztatásának területére. Mivel akkoriban a kórházban csak gyógyszert adtak a pszichiátriai betegeknek, így a művészetterápiával történő fejlesztési lehetőséget nagyon fontosnak éreztem. A kezdeteknél sokat jelentett számomra Angyal Lajos, a már nyugdíj előtt álló osztályvezető pszichiáter professzor biztatása, amikor a betegek első alkotásait megtekintette.

KH: Több évtizedes munka volt a módszer kidolgozása a saját tapasztalataid mentén. Voltak olyan megközelítések, elméletek, gyakorlatok, amelyeket máshonnan emeltél be?

AM: Sokat változott, azaz inkább bővült a módszer az első, mintegy hat-nyolc évig tartó alkalmazása óta. A pszichológus diplomám megszerzését követően elkerültem a Róbert Károly Körúti Kórházból, és a VIII. Kerületi Ideggondozóban lettem pszichológus, majd klinikai szakpszichológus. Művészetterápiás módszeremről akkoriban azt gondoltam, hogy az már a múlté. Elkezdtem a pszichoterapeuta képzést, majd az ELTÉ-re kerültem adjunktusként, ahol a Személyiséglélektani Tanszéken klinikai pszichológiát és pszichoterápiát oktattam. Több, mint húsz év után, 2000 környékén itt éledt újjá a Katarzisz Komplex Művészetterápia. Az egyetemen készségtárgyként kezdtem el oktatni a művészetterápiát, nem kevés szorongással: hogyan fogadják majd az eredendően pszichiátriai betegekre kidolgozott módszert a hallgatók a gyakorlatban. Nagy élmény volt számomra, hogy ők is szerették a sajátélményű-önismereti foglalkozásokat, s mindig többszörös volt a túljelentkezés ezekre a gyakorlati órákra. Akkoriban kezdtem el a meseterápiát is oktatni az ELTÉ-n, mert népmesék elemzéséből írtam a doktorimat jungi elméleti alapokra építve. Ez a mélylélektani, azon belül is a jungi analitikus megközelítés aztán a művészetterápiás módszeremre szintén hatással volt. Később olvastam Jungtól többek között arról, hogy a természettől, a gyökereinktől való elszakadás betegségek forrása lehet, csakúgy, mint az, ha a belső világunktól eltávolodunk, illetve nem tudjuk felfedezni annak gazdagságát. A Katarzisz Komplex Művészetterápia módszere részben a természetre, részben a tudattalan képeinek megjelenítésére fókuszálva segíti a külső és belső világ közötti egyensúly megteremtését.

Majd végül búcsút mondtam az egyetemnek, mert ott nem tudtam a módszert a maga teljességében kibontakoztatni. Az egyetemen csak félévek voltak egy-egy tárgyra, nem tudott végigmenni az évkör, amire a módszer épült. Az egyik hallgatónak a tavasz jutott, a másiknak az ősz, attól függően, hogy melyik szemeszterben került be az óráimra, illetve a csoportba. Mivel ezt a komplex módszert kétéves rendszerben szerettem volna oktatni, amit az egyetemen nem lehetett akkor megvalósítani, így elindultam a saját utamon. Sajátélményű kiscsoportokban önismereti kurzusként kezdtem el tanítani pszichológusoknak, pedagógusoknak és más segítő foglalkozásúaknak a módszert, amelyet 2006-ban aztán akkreditált is az Oktatási Minisztérium, majd a Hivatal.

KH: Hogy néz ki ez a képzés, mit tanulnak a terapeuták a két év során?

AM: A képzés első évében gyakorlati és sajátélmény szinten megyünk végig az évkörön. Ősszel indul a kör, amikor a hallgatók bevonódnak a természetbe, megpróbálják átélni hol is vannak jelen pillanatban. Ma sokan úgy rohannak végig egy-egy éven, hogy azt sem tudják, nyár van-e éppen vagy tél. A jelenbe érkezés, az „itt és most”-ra fókuszálás, mai divatos megnevezéssel mindfulness, a 70-es években még csak a pszichiátriai betegeknél volt aktuális, akik jórészt a múltjukban vagy a fantáziavilágukban éltek. Az internet virtuális világára gondolva, a jelen tudatosság, „itt és most”-ban élés mára már mindannyiunknak kihívás. Közel ötven év után eljutottunk oda, hogy mindenkinek fontos lenne megtapasztalni a természethez kapcsolódást, átélni egy-egy hónap üzenetét, vele együtt a születéshez, újjászületéshez és az elmúláshoz kapcsolódó érzelmi viszonyulást. A relaxáció, amivel szintén az „itt és most”-ba igyekszünk hozni a csoport tagjait, csak később épült be a módszerbe. Segítségével beindíthatjuk azokat a folyamatokat, amelyekkel a résztvevők kiszakadhatnak a hétköznapokból, a külvilágból érkező ingeráradatból és a mókuskerék kényszerűségéből is.

A hallgatók megtanulják a foglalkozások felépítését is a képzésen, először saját élményen keresztül. A terápia indulásakor van egy felvezető téma, amelyben megpróbáljuk művészi eszközökkel, idézetekkel elővarázsolni az adott hónapot. Megkérdezzük a csoport résztvevőit, hogy kinek, milyen élménye van erről a hónapról, és most hogyan élik meg ezt az időszakot. Ezt követi a relaxáció, aztán az évszakhoz, hónaphoz kapcsolódó vers és zene, majd az alkotás. Előtte röviden ismertetjük az adott technikát olyan formában, hogy a csoporttagok előtt a terapeuta be is mutatja például az akvarell használatát. A kreatív folyamat bevezetéséhez az akvarell technika mellett olaj- vagy porpasztellt használunk, agyagot munkálunk meg, kollázst, montázst készítünk. A vízfesték különösen alkalmas arra, hogy az érzelmeket megindítsa. Az elmúlt évek tapasztalata, hogy a résztvevők ezt a technikát szeretik a legjobban, miután a kezdeti félelmeken átlendülnek, például, hogy a festék ide csurog, oda csurog, nem az akaratuk szerint működik. Előbb-utóbb megtanulják, hogy a festékkel is kapcsolatba kell kerülni, ha csurog, csurog, együtt kell vele dolgozni, egymásra kell hangolódni. Az agyaggal való munka is egy kettős történet: az agyag is „beleszól”, meg mi is abba, ami elkészül, kölcsönösen formáljuk, alakítjuk úgy az alkotást, mint egymást.

Bár a módszer végezhető egyéni formában is, fontos a csoportban történő alkotás terápiás jelentősége is. A hat-nyolc fős kiscsoportokban a résztvevők ugyan egyénileg alkotnak, ám az alkotás terében és folyamatában létrejön egy közös lelki áramlás és egymásra-hangolódás. A csoport tagjai egyszerre tapasztalhatják meg az együtt és az egyedül élményét. Lehetőség nyílik a közös öröm és fájdalom átélésére úgy a terápia folyamatában, mint az alkotásokról történő beszélgetéseken keresztül. A csoport terében, egy magasabb szinten oldódhatnak fel a személyes élményekből eredő érzések, traumák.

Kezdetben, amikor dolgozni kezdtem a módszerrel, az volt a betegek felé a felhívás, hogy „Játsszunk a színekkel!”. A képzésen és az önismereti csoportokban most is így indítjuk az alkotófolyamatot: játsszunk a színekkel és formákkal. Akvarell alkalmazásánál sokszor mellőzzük a formát, csupán színekkel jelenítjük meg, hogy milyen érzéseket, milyen élményeket kelt számukra egy-egy hónap. Megalkotjuk, amit a vers vagy a zene kivált belőlünk, de egy kicsit másképpen, mint a pszichiátriai betegeknél. Az ő esetükben az szerepelt instrukcióként, hogy illusztrálják a hallott verset, mivel a patológiás szinten elfojtott érzéseik miatt könnyebb volt számukra ez a feladat, azaz nem kellett újabb elhárításhoz folyamodniuk, lehetőség nyílt problémáik szimbolikus úton történő megjelenítésére. Hiszen úgy a természet, mint a vers és a zene áttételesen érinti problémáikat. Azonban ma már nem a vers illusztrálására kérjük a képzésre vagy önismeretre járókat, hanem a vers, illetve a zene által felkeltett belső érzéseik megjelenítésére. A foglalkozások végén beszélgetünk az alkotásokról, vagy sokszor csak címeket adunk nekik. Az alkotófolyamat pozitív energiákat szabadít fel, ami abban is megmutatkozik, hogy a résztvevők örömteli érzésekkel, megnövekedett aktivitással távoznak a foglalkozásokról.

KH: A Katarzisz Komplex Művészetterápiát gyerekeknek is ajánlod. Hány éves kortól alkalmazható ez a módszer náluk? Miben különbözik a módszer gyermekekre adaptált változata az eredetitől?

AM: Óvodás kortól már jól működik ez a módszer. Természetesen igazítani kell az életkorhoz, így a verseket, zenéket is. Gyermekeknél például a relaxáció sem olyan, mint felnőtteknél. Óvónők gyakran alkalmazzák a relaxáció helyett, hogy a gyerek csak lehajtja a fejét egy kispárnára, és így pihen, lazít. De játékos mozgással is eljuttathatjuk a gyerekeket egy ellazult állapotba, az „itt és most-ba. Az óvodában az egy óriási dolog, ha a gyerekek csak úgy játszhatnak a színekkel, ahelyett, hogy ezt meg azt le kell rajzolni, majd a végén megmutatni a szülőknek, akik megkérdezik, hogy mi akar ez lenni: egy ló vagy fa? Az nem így néz ki… A gyermek nem úgy rajzol, ahogy a felnőtt szeretné, hanem ahogy ő látja a világot. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy nem is úgy gondolkodik, ahogyan mi felnőttek. Hiszen mi már rég elfelejtettük, hogy milyen volt a saját gyerekkori képi világunk, miként tükröződött bennünk a külvilág. Ha szabadon hagyjuk őket rajzolni, festeni, akkor különleges alkotások születnek. Picasso azt vallotta idős korában, hogy úgy rajzol már, mint Raffaello, de még meg kell tanulnia úgy rajzolnia, mint a gyermek.

KH: Miért fontos, hogy hagyjuk a gyerekeket szabadon alkotni? Miben mutatkozik meg ez a szabadság ebben a tudatosan felépített módszerben?

AM: Erre a kérdésre válaszul egy élményemet mesélném el először. Az EGYMI Készségfejlesztő Iskola és Gyermekotthon konferenciájára hívott tavaly egy volt tanítványom, aki enyhe és középsúlyos fogyatékkal élőkkel foglalkozik már több éve. Amikor beléptem az intézménybe, csodálatos látvány fogadott, tele voltak a falak festményekkel, amiket a gyerekek készítettek. Kérdeztem, hogy hogyan lehetséges, hogy ilyen szépeket alkottak ezek a gyerekek. Mire a tanítványom azt válaszolta, hogy csak annyit mondott nekik: „hagyd, hogy a kezed vezessen”. Nagyon megérintett, hogy magával hozta ezt a mondatomat a képzésből.

A módszer jellegzetessége – amit mindig elmondok a hallgatóknak –, hogy egyszerre kötött és egyszerre szabad. Ha teljesen szabad egy művészetterápiás módszer, akkor ezzel a szabadsággal sokan nem is tudnak mit kezdeni. Ha csak annyit mondunk valakinek, hogy rajzolj, amit akarsz, erre a verbális felszólításra ritkán mozdul meg a lélek állóvize, a fantázia, a képzelet. Ahogy hullámok is csak akkor keletkeznek, ha a szél megmozgatja a víz tükrét. A módszer egyik fő célja, hogy felépítettségénél és tematikájánál fogva megérintse a lelket, megmozgassa az érzelmeket. Az egymásra épülő tematikai egységek, mint külső ingerek, belső munkára, alkotásra motiválnak. A kötöttség éppen ezekben a tematikai egységekben, illetve a foglalkozások felépítésében érhető tetten. Bár a témakörök csak félig kötöttek, mivel tartalmaik egyszerre érintenek egyedi, személyes élményeket és egyszerre általános, emberi tapasztalatokat. A szabadság az alkotófolyamatban teljesedik ki. Tehát a módszer hasonlóan működik, mint például a levegővétel, ami szintén egyszerre szabad és egyszerre kötött. Azt a szabadságot nem engedhetjük meg magunknak, hogy mi magunk döntsük el azt, hogy lélegezzünk vagy ne lélegezzünk. Lélegezni szükséges, ezt a természet rendeli. A természet rendjéhez való igazodás az is, amikor az évkörön végighaladunk, vagy az évkör szakrális ünnepeivel behozzuk a terápia terébe a spiritualitást. Hiszen azt a kötöttséget sem mi hozzuk létre, hogy van nyár meg tél, van hideg és meleg, hanem a természet. Nem akkor kel fel a nap, amikor gondolja, hanem van egy rendje. Ehhez a rendhez illeszkedni már önmagában is gyógyító, harmóniát teremtő lehet. Mert most nincs rend az életünkben, össze-vissza csinálunk mindent mindannyian, jómagam is, ebben a nagy szabadságban. Erre figyelmeztet Szent Pál apostol is a korinthusziakhoz írt levelében: „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” (1Korinthus 6:12).

KH: A módszerről szóló – Alkotás és kibontakozás c. – könyvedben azt írod, hogy a gyerekek manapság olyan ingeráradatban és a teljesítmény hajszolásában élnek, hogy nincsen idő ezeknek a tapasztalatoknak a feldolgozására. A művészetterápia nemcsak, hogy segíti az élmények mélyebb feldolgozását, hanem a természet bevonásával a foglalkozásokba, mintha vezetné is a figyelmet, hogy mi az, amire a rengeteg ingerből figyelni érdemes, hogy a belső egyensúlyunkat megtartsuk. Ez is szándékolt célja a módszernek?

AM: Igen, már a kezdetek kezdete óta. A figyelem egy tárgyra történő fókuszálásának elősegítése is célja a foglalkozásoknak. Ha a csoportba, a terápia helyszínére például köveket, füveket, ágakat, virágokat viszünk be, akkor a figyelmet már ezzel is egy irányba tudjuk terelni. Jellemző korunkra, hogy a gyerekek lassan már csak telefonon, képernyőn találkoznak a természettel. A művészetterápián érzékletessé válik mindez, hiszen meg lehet tapintani, szagolni, ízlelni az asztalon lévő tárgyakat. A terápia folyamata az egész személyiségre hat, az érzékelő funkcióra, az érzelmekre, az intuícióra, megérinti a tudattalan képeit. Az alkotás folyamatában pedig megjelenhet saját kreativitásunk. A kézzel való alkotás azért is fontos, mert a kéz emberi mivoltunk, emberré válásunk központi szereplője. Mára a látásnak, látványnak szinte egyedül álló helye van életünkben, háttérbe szorítva a kéz munkáját. A művészetterápia alkotófolyamatában szemünk előtt formálódik, amit a saját kezünk által készítünk.

Az alkotói vágy mindenkiben ott van, a gyerekekben különösen is. A módszer terápiás alkalmazásában, amikor megformálnak valamit, abban megjelenhetnek mindazon érzéseik, amelyeket nem tudnak vagy nem akarnak elmondani. Megjelenik a probléma, de az alkotási folyamatban megtörténik annak feldolgozása is, mivel nemcsak megfestik örömeiket, fájdalmaikat, hanem az alkotás folyamatában az át is alakul. Amikor elkészül egy kép, akkor közösen szemléljük meg, s mindenki elmondhatja, hogy milyen érzéseket vált ki belőle. Az alkotó maga is beszélhet a munkájáról. Ilyenkor felismerések születnek, tudatra ébredés történik, tágul a tudatosság tartománya. Bár a tudatosítás is egy fontos cél, a leglényegesebb mégis maga az alkotás, ugyanis a terápiás hatás nagyobb részben magában az alkotófolyamatban valósul meg.

Mindez úgy történik, hogy az ellazult (relaxált) állapotot követően a vers és a zene meghallgatása során belülről is jön egy kép. A külső kép – például egy virág, kő, faág, a vers szavai által közvetített természeti kép vagy kapcsolat – aktivizálja a belső világot, a belső képeket és a kettő összekapcsolódik. Az egészség alapfeltétele, hogy a belső, tudattalan és a külső világ között legyen egy híd, egy kapcsolat, egy egymásra ismerés. A művészet megadja az egymásra ismerésnek a lehetőségét, és ennek van egy aktivizáló ereje. Hiszen a személyiségünk nemcsak abból áll, hogy van a tudatunk és szemléljük a világot, hanem abból is, ami ennél mélyebben van bennünk. Az analitikus lélektan szerint ez sokkal több, mint ami kívül van. Más művészetterápiás módszerek is érintik a kreatív alkotó fantáziát, de a vers és a zene ennél mélyebbre ható lelki történést vált ki. Nemcsak aktivizálja, de fejleszti és gazdagítja is az érzelmi világot.

A Katarzisz Komplex Művészetterápia alkotófolyamatában az is fontos cél, hogy a személyiség spirituális dimenzióját, mint aktivizáló erőt mozgásba lendítsük a gyógyulás érdekében. A spiritualitás, akárcsak a természet, saját történetünkön, tudatunkon kívül eső, azt meghaladó dimenzió, amelyhez esetünkben versen, zenén és magán az alkotófolyamaton át vezet az út. A természetnek fontos szerepe van a lét eredendő szakralitásának megtapasztaltatásában, hiszen innen gyökerezünk. Ezért a természettel való alkotói munka egyben azt is jelenti, hogy visszatérünk az eredethez, a tiszta forráshoz, s éppen ezáltal kapcsolódunk az egyetemességhez. Ugyanis a természet egyszerre van rajtunk kívül és bennünk is. Egyszerre érinti létünk alapjait és adja a létfeltételeinket. Ez az a közös gyökér, ami összekapcsol bennünket. Sok éves tapasztalat, hogy a gyerekek nagy örömmel alkotnak a természetben, dolgoznak természetből gyűjtött anyagokkal, ami egyszerre felszabadító számukra és egyszerre segít nekik kiegyensúlyozottabbá válni.

KH: A beteg gyerekek éppen ezekből az élményekből szakadnak ki, és szorulnak a kórház falai közé: megfosztva a természetkapcsolattól, a maszatolás, az alkotás örömétől… Hogyan segíthet a módszer nekik?

AM: A módszer gyakorlata vissza tudja hozni ezeket az élményeket, s emellett az egész személyiséget képes aktivizálni. Belső lelki gazdagságunk olyan, mint egy csendes tó, amelynek nem tudjuk, mi van a mélyén, de ha jön egy vihar, akkor megmozdul a tudattalan világa és felszínre kerül mindaz, ami láttatni akarja magát, ami kikívánkozik. A kórházban fekvő gyermek sem fog belső világával kapcsolatba kerülni, ha azt valami nem érinti meg. Kell egy külső érintés, hogy életre keljen, mint a virágnak a víz, a napfény. A mag is szunnyadhat a földben évtizedekig, de ha egyszer vizet kap, életre kel. Kicsit így működünk mi is, a gyermek meg különösen. Ahogy aktivizálódik belső világa, úgy a lelki gyógyulás is elindul. Ezt a folyamatot kiválóan szolgálja a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszere.

Az ADHD-s gyerekeknél például fokozatosan lehet terelni a figyelmet az agyagra vagy a festékre, összességében a művészeti eszközökre. A fókuszálás már a téma felvezetésénél elindul, a figyelem folyamatosan vezetve van, ami fejleszti a koncentrációt. Már maga az, amikor természeti tárgyakat teszünk az asztalra, odavonzza figyelmüket. Ugyanúgy az agyag, vagy a festék, de a montázs-készítés is. A módszerrel dolgozó pedagógus, pszichológus, szociális segítő kollégák sok éves tapasztalata, hogy amikor egy figyelemzavaros, hiperaktív gyermek elé teszik a rajzlapot, a festékeket, vagy az agyagot, a gyermek szinte „éhesen” veti bele magát az alkotásba.

Azonban nemcsak a figyelemre, hanem az érzelmekre, intuícióra is hat a terápia folyamata. Megmozgatja az egész személyiséget, ennél fogva a testre is hat, ami által a gyógyulást is kedvezően befolyásolja. Ha ebben tudnának bízni az orvosok is, hogy valaki gyorsabban gyógyulhat például egy műtét után a művészetterápiás foglalkozások hatására, ahol – ezen módszer esetében – egy egyszerre nyitott és egyszerre kontrollált, biztonságot adó keretek között az egész szervezet aktivizálódik és a gyógyulás szolgálatába áll, akkor az nagy előrelépés lenne a gyerekek támogatásában.

KH: Közeleg a nyár, júniusra milyen témát vinnél be egy terápiás foglalkozásra kórházban fekvő gyerekeknek, ami a természethez, az évkörhöz kötheti őket?

AM: Április kirobbanó energiájának hatására mintegy kitör a földből az élet, kibújnak a növények. Májusban a föld tápláló ereje a hangsúlyos, a természet burjánzik, kiteljesedik. Június már a növekedés, a felfelé törekvés, a levegőbe kiáramlás ideje. Ezt az időszakot a mozgékonyság, szárnyalás uralja. Ilyentájt művészetterápiás cél lehet a mozgás, változás, elevenség, gyermeki frissesség felelevenítésének elősegítése. Júniusban összekapcsolhatjuk a test, lélek, szellem hármasát, és rátekinthetünk arra, hogy a három közül melyik terület a legelhanyagoltabb bennünk, melyiket kell fejlesztenünk. A gyerekekkel lehet egy közös légzőgyakorlattal indítani a foglalkozást. Ha ki lehet menni a szabadba, akkor ott tudatosíthatjuk a levegő áramlását a relaxációhoz kapcsolódó közös légvételkor, a gyerekek megtapasztalhatják a levegő jelenlétét például egy levél, lepke vagy madár mozgásának megfigyelésével. A felhők, madarak megfigyelését követően a teremben olajpasztellel szabad vonalvezetéssel, belülről érkező indíttatással megidézhetik a madarak röptét, egy lepke repülésének útvonalát, vagy a felhők mozgását olyképpen, hogy lerajzolják egy üres, vagy az ég színét megidéző rajzlapra.

Az alkotás előtt elhangzó verset kiválaszthatjuk például Weöres Sándor, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes műveiből, de rajtuk kívül is sok jó gyerekvers elérhető ma már. Vivaldi Négy évszakából a Nyár, Händeltől az F-dúr Szvit, az Air vagy Couperin Pillangó című műve gyerekekkel is jól működik, könnyen befogadható. Ennek a hónapnak a könnyed, mozgalmas, növekedést hangsúlyozó témái éppen ellentétben állnak a kórházban fekvő gyermekek passzivitásra kényszerített állapotával. Ezért alkotási technikában a porpasztellt javasolnám, mivel könnyedén lehet alkalmazni, ujjal is lehet formázni, el lehet maszatolni, ami a szabad mozgás lehetőségét kínálja. A betegség miatti mozgáshiányt az alkotófolyamat jól ellensúlyozhatja, mint például spirális körök folyamatos, öt-tíz percig történő rajzolása olajpasztellel, egy idő után becsukott szemmel.

Júniushoz kapcsolódó téma lehet a kedvenc állat megformázása agyagból, éppen az állatok által szimbolizált mozgás, erő és elevenség miatt. Az állat egyébként a bennünk lévő ösztönerő, robbanékonyság, aktivitás szimbóluma is. Beteg gyermekeknél az aktív mozgás akadályoztatott, ezért lehet gyógyító erő abban, hogy a lefojtott energia az alkotói tevékenységben áttételesen mégis megjelenhet és kreatív úton levezetődhet. A kollázs-technika is kiváló lehet erre a célra. Ehhez a gyermekeknek a természetből kell választaniuk növényeket, virágokat, leveleket, köveket, amelyek megidézik számukra az adott időszakot. Ezt követően a választott tárgyakat tetszés szerint elhelyezhetik egy színes alapú rajzlapra. Amennyiben a kórházi osztályra nem lehet természeti tárgyakat bevinni, pótolhatjuk őket színes folyóiratokban szereplő hasonló fotókkal. Ezekből, a már előre kivágott képekből szabadon választhatnak a gyermekek és elrendezhetik azokat egy rajzlapon. Amelyik kép megragadja a figyelmét, abban ő maga is benne van: az elkészült alkotás tükröt tart elé, akárcsak a kollázshoz választott tárgyak. Ha a kórházi körülmények megengedik, maguk a gyermekek is kereshetnek színes újságokban képeket, amelyeket aztán kivághatnak. A választott tárgyak szimbolikus üzenetében felfedezhető a személyiségben rejlő gyógyító erő is.