Segíteni szeretnék!

  • Adószám: 18674190-1-43
  • |
  • Bankszámlaszám: Raiffeisen Bank 12001008-00101932-00100001

Folytatjuk az interjút Pap Erika, klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal a Murmó központ létrehozásáról, a Lotilko programról és a Mosoly Alapítvánnyal közös szakmai szemléletmódról.

Rábainé Domszky Zsófia: Miért döntöttetek úgy Komáromi Erzsivel, hogy létre hozzátok a Murmó Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központot ?

Pap Erika: Ennek szép története van. Már az egyetemi évek alatt gondoltam rá, hogy szeretnék majd egy sárga színű épületet, ami az egészségről szól. Nem tudom, miért pont sárga. Elképzeltem egy szép, otthonos helyet, ahol van kert, kutya, lehet kertészkedni és lelki munkát végezni. 

RDZS: Részletesen elképzelted a helyszínt. Honnan jött az inspiráció a szakmai program kidolgozásához?

PE: Azok a szakmai műhelyek, munkakapcsolatok, melyek meghatározták a szakmai pályámat inspiráló hatással voltak a Murmó alakulására is. Dr. Stark András pszichiáter tíz éven át hívott minket Komáromi Erzsivel a Pannónia Pszichiátriai Egyesület vándorgyűléseire. Évről évre látogattuk ezeket a konferenciákat. Nagyon szerettem ezt az inspiráló közeget, fontos volt az életemben, az Erzsivel közös szakmai életünkben is. András minden januárban felhívott minket egy szakmai témával. Azt mondta: „Mit szólnátok, ti csajok, ha ezt a pszichiátriai témát egy kicsit tovább gondolnátok, és mire május vége lesz, addigra kidolgoznátok rá egy új módszertant, amit bemutattok a vándorgyűlésen?” Ebből az egyik módszer, amit ki tudtunk dolgozni, a már említett Hatképes történet volt. A módszertant a közösen vitt diagnosztikai nyílt csoportjainkon fejlesztettük ki. Akut osztályon, rehabilitációs színtéren próbálgattuk. Ezt követően a vándorgyűlésen egy pszichiátriai problémákkal foglalkozó közeggel ismertettük meg a módszerünket elsőként. 

A diagnosztikai csoport célja a gyermekek viselkedésének megfigyelése csoportos helyzetben. Ezzel a módszerrel tárják fel, hogyan kapcsolódnak társaikhoz és a vezetőhöz. A nyílt csoport elnevezés arra utal, hogy az egyes alkalmakra új tagok is jöhetnek.

Az akut osztályon veszélyeztető magatartású betegek sürgősségi pszichiátriai ellátását végzik. Gyermekpszichiátriai rehabilitáció alatt értjük a betegség felismerésétől kezdve a gyermek társadalmi visszailleszkedéséig tartó gyógyító, gondozó, tanító és szocializációs munkát.

RDZS: Éveken át dolgoztatok ki újabb és újabb módszereket a pszichiátrián kezelt gyerekeknek. Milyen akadályba ütköztetek a rehabilitációs munka során?

PE: A rehabilitáció egy olyan műfaj, amely akkor működőképes, ha komplex ellátást nyújtunk. Sok szakembernek kell együtt dolgozni egy eseten, ez nagyon forrásigényes. Erzsivel azt láttuk, hogy hiába gyógyítjuk, segítjük a gyerekeket, ha utána visszamennek ugyanabba a traumatizáló közegbe, ahol voltak, legfeljebb annyit tudtunk tenni, hogy jelzünk a családsegítőnek, hogy a családdal is foglalkozni kell, miután a gyerek hazament a pszichiátriáról. De mi szerettünk volna többet elérni ennél. 

RDZS: Mit mást szerettetek volna még tenni a családokért?

PE: Az volt a célunk, hogy valahogyan megmutatjuk a családoknak, hogy ők maguk is képesek tenni magukért. Meg szerettük volna keresni a családok ép és mozdítható személyiségrészét. Nemcsak a gyereknek, hanem a családi rendszernek is van ép része, amivel tovább tudunk dolgozni. 

RDZS: Erzsivel nagyon termékeny alkotó páros vagytok. Terápiás módszereket fejlesztetek, képzőművészettel, drámával foglalkoztok. Már az osztályos munkátokba is megpróbáltátok ezeket a módszereket bevinni. 

PE: A hozzánk kerülő gyerekek teljesen elszigetelődtek a közösségüktől. Nem gondoltak sok jót magukról, és azt sem tudták szavakkal megfogalmazni. Azt láttuk, hogy ha a megfelelő eszköz van a kezükben, ami sokszor az olajpasztell és a vízfesték, akkor az már olyan varázslatra képes, hogy ők is elcsodálkoznak rajta: „Hoppá, ezt én csináltam?” Ha ezt megtűzzük azzal, hogy kiállítást rendezünk a képeikből, akárcsak nekik, magunknak, az már emeli őket. Meg szerettük volna mutatni a gyerekeknek, hogy két ecsetvonással is tudnak szépet alkotni és vannak ép, élni és építkezni vágyó személyiségrészeik. Azon törtük a fejünket, van-e lehetőségünk arra, hogy ezt a munkát tovább vigyük azokon a berkeken belül, ahol éppen akkor dolgoztunk. Azt láttuk, hogy nincs.

RDZS: Ekkor jutottatok oda, hogy kell egy önálló szervezet, ami teret ad a szakmai céljaitok megvalósulásának. A Pro Juventa Alapítványt 1996-ban hoztátok létre az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Gyermek- és Serdülő Pszichiátriai Osztályának dolgozóival, mely az intézet bezárása után lényegében átmentette más helyszínekre a művészeti és művészetterápiás munkát. 

PE: Azt gondoltuk, hogy álmodjunk nagyobbat, próbáljuk az Alapítvány munkáját szélesebbre tárni. Megőrizni azokat az értékeket, amiket 1996-ban az osztály dolgozói teremtettek, de nagyobb hangsúlyt fektetni a családokra. Erre hoztunk létre 2015-ben egy helyet, a Murmót. Ez így elmesélve könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Nekem például nagyon nehéz a vezetői feladatokkal, alapítványi pályázatokkal foglalkozni a szakmai munka mellett. 

RDZS: Hogyan építettétek fel a Murmót, mint szervezetet?

PE: Tudatosan kell megépíteni a szervezetet. Ez egy másik szakma, amit szupervíziókon, vezetői képzéseken, tréningeken kezdtem el megtanulni. Sok képzésre elmentem, hogy az alapítványi működésről tanuljak. Hasznos segítséget kaptam a MOL Alapítványtól, ezért nagyon hálás vagyok. Szerintem ők felismerték, hogy a civil szektorban mekkora a kiégés veszélye, és valójában mennyire magukra vannak hagyva a gyermekgyógyítással foglalkozó szervezetek. Szakemberektől is kaptam segítséget. Az elején mindent átbeszéltünk Dr. Herczeg Ilona gyermekpszichiáter főorvossal, aki a mai napig támogatja a munkánkat. Dr. Stark András, majd Dr.Terenyi Zoltán pszichiáter állt mellénk, aki a csoportról, mint szervezetről való gondolkodásban segített. Most a következő tanévtől Mathias Lohmer vállalta el a szervezeti szupervíziónkat, aki a tündérhegyi TFP (Áttétel Fókuszú Pszichoterápia) képzésen is tanít és vállalati, szervezeti szupervíziókat is visz. Nagyon büszke vagyok rá, hogy méltónak talált minket arra, hogy segítsen, hogyan tudunk ambuláns keretek között működő komplex rendszert jól működtetni. Szakmai és vezetői szupervíziót is fog adni. 

fotó: Elek Orsolya

RDZS: A Murmóban jól képzett szakmai csapat dolgozik együtt. Hogyan állítottátok össze ezt a teamet?

PE: Komoly kritériumrendszerünk van arra, hogyan csatlakozhat a teamhez valaki. Az egyik legnagyobb vállalása a nálunk lévő szakembereknek, hogy meg akarjanak oldani nehéz, komplex, krónikusan fennálló mentális betegségekkel együtt járó problémákat. Érezzék a szakmai kihívást, és szeressenek, akarjanak ebben növekedni. Ez a legfontosabb. Ami a szívük vágya, azt megpróbáljuk szervezetileg megsegíteni. Ha ez a vágy találkozik a mi vágyainkkal, akkor az sikertörténet. Nagyon elkötelezett csapattal dolgozunk, sok konzultációt, értekezletet tartunk. Akik itt vannak most velünk, azok vállalják a sok együtt-gondolkodást.

RDZS: A különböző szakemberek együtt dolgoznak egy eseten.

PE: Az alapkoncepció az, hogy pszichiáter, pszichológus, művészetterapeuta, neuropszichológus, gyógypedagógus, családterapeuta összedolgozik. A közös kezelés mentén együtt visszük a folyamatot. Van, hogy egy család egy héten ötször is eljön hozzánk. Jelenleg több mint 200 embert fogunk össze, ennyi klienssel dolgozunk csak a gyermekpszichiátriai vonalon, négy korosztályban. A mozaikcsaládok mozaikjaival is dolgozunk külön. Ez hatalmas nagy logisztikai munkát igényel. 

RDZS: Nehéz ennyi szakembert összefogni. Van köztük valamilyen hierarchia?

PE: Ez nem egy hierarchikus rendszer, hanem horizontális. Úgy kell elképzelni a szervezetünket, mint egy testet, ami csak úgy működik, ha a tüdő, a szív, az agy, az idegrendszer és a szervek teljes összhangban vannak. Persze néha megfázunk, kapunk fertőzéseket, megakadunk. Messze vagyunk az ideálistól. Folyamatos változásban vagyunk. Azt szoktam mondani, az lenne a baj, ha úgy gondolnám, hogy kész vagyunk. Ez mindig egy folyamatosan alakuló, növekedő, néha stagnáló, néha pihenő szervezet. Mindig új kihívásokat hoz.

RDZS: Hová fejlődtetek hét év alatt? Milyen szintű ellátást tudtok nyújtani?

PE: 2015-ben kezdtem el azon dolgozni, hogy ami az egészségügyön belül nem rentábilis, az hogyan lesz az a magán és civil szektor találkozási pontján. Nem vagyok gazdasági szakember, de végül is hét éve megáll a lábán ez a modell, bár folyamatos kihívásokkal küzdünk! Mára a gyermekpszichiátriai ellátás széles spektrumát öleli fel a Murmó, színes eszköztárral dolgozunk. Nem csak krónikus vagy komplex problémákkal foglalkozunk. Van, aki autizmus specifikus tréningre érkezik, vagy csak egy rövid tíz alkalmas terápiára. Jöhetnek hozzánk szülőkonzultációra, pszichodrámára vagy fejlesztőcsoportra. Vannak felnőtt egyéni terápiák és önismereti szintű munkák is. 

RDZS: Komáromi Erzsi mesélt a vele készült interjúban arról, hogy a Murmó munkájának fontos része a Lotilko program. Ez egy kiemelt projekt a Murmóban?

PE: A Lotilko program a gyermekpszichiátriai problémákkal élő gyerekeket és családjukat karolja fel. A Murmó szervezeti struktúráját erre a programra építettük fel. A program nonverbális és verbális módszertan ötvözete képzőművészet-terápiás hangsúllyal, amelyet klinikai szakpszichológus – művészetterapeuta páros vezeti. Abból az inspiratív térből született az egész, amelyet Erzsivel közösen hoztunk létre. Ez nekem nagyon fontos, nagyon sokat jelent. Ez a közös és igen intim inspiratív tér egy külön ajándéka nemcsak a szakmai, hanem a személyes életemnek is. Bárhova nézek a Murmóban, Erzsi ott van. 2020 tavaszán úgy láttuk, hogy nagyon sok gyermek áramlik be hozzánk gyermekpszichiátriai ellátásra. A szervezet stabilitása is ott tartott, hogy a széleskörű szakmai programot határozottabbá tudtuk tenni, útjára indíthattunk egy újat. A 2020/21-es tanév volt az első. Nem csak a gyermekkel dolgozunk, alapkritérium, hogy a szülő és a család is hajlandó legyen beletenni a munkát. Ez jól hangzik, de a családok számára nagy kihívást jelent, lelki és anyagi vállalást egyaránt. A Pro Juventa Alapítvány –mely a Murmó nonprofit ágaként finanszírozza a terápiákat vagy azok egy részét a rászoruló családok számára – sajnos nincs abban a helyzetben, hogy mindenkit tudjon támogatni. Nagy szívfájdalmunk, hogy kevés az alapítvány erőforrása, és ezáltal sok olyan család esik el az ellátástól, akik nem tudják a ráeső részeket kifizetni. Nem elfogadható, hogy a pszichoterápiás ellátás, a hosszú távú rehabilitáció csak a kiváltságos helyzetben lévő családok privilégiuma legyen.

RDZS: A Lotilko szárnyai egy tunguz népmese. A főhőse Lotilko, akinek egy gonosz ember elveszi a szárnyait, így nem tud hazarepülni. Meg kell tanulnia ebben a kiszolgáltatott helyzetben segíteni magán. Hogyan találtátok meg ezt a mesét a programotok számára?

PE: Boldizsár Ildikótól hallotta Erzsi, amikor a Mosoly Alapítványnál volt meseterápiás képzésen. Nagyon megtetszett neki. Onnantól kezdve mindig elmondtuk a gyerekeknek terápiás csoportjainkon. A csoportok háromnegyedénél a Lotilko szárnyai mese fontos eleme volt a munkának. Évről évre visszatért a téma, néhány fontos kérdés, amikkel dolgoztunk: Ezek a gyerekek is úgy járnak, mint a mesében Lotilko, hogy mindenüket elvesztik, és úgy érzik, hogy teljesen egyedül vannak. Hogyan tudják a saját erőforrásaikat megtalálni, tudnak-e szárnyakat építeni? A másik szál személyes, mert a Covid-19 első (2020. tavasza)  igen traumatizáló lezárási időszakában írtuk meg az első komoly pályázatunkat a programra, amikor saját gyermekeimnek minden általam ismert mesét elmeséltem, amiből mi magunk is sokat épültünk, erősödtünk. Ilyen volt a Lotilko is. Akkor döntöttem úgy, hogy ennek az induló programnak, amire külön pályázatokból próbáltunk forrást teremteni, a „Lotilko” nevet adjuk. 

RDZS: Kik kerülnek be a programba?

PE: 9-től 18 éves korig fogjuk be a pszichiátriáról érkező gyerekeket, vagy azokat, akik pszichiátriai szintű problémákkal élnek. Helyileg a XII. kerületben működünk, így sokan a Vadaskertből (Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia – a szerk.) vagy az Ali utcából (János Kórház, Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Rehabilitációs Osztály) érkeznek a gyerekek. Sokan küldenek a Bethesda Gyermekkórházból és a Heim Pál Gyermekkórházból is gyerekeket.

RDZS: Mit kínál a Lotilko program a gyerekeknek és családjuknak?

PE: Heti 1 vagy 2 alkalommal jönnek a gyerekek egyéni terápiába, és heti egyszer másfél órás művészetpszichoterápiás csoportra. Ez az a módszertan, amit Erzsivel közösen dolgoztunk ki. A családot arra kérjük, hogy kéthetente jöjjenek családterápiára, vagy induljanak el családkonzultációs folyamatban családterapeutákkal. A szülőket külön-külön szülőcsoportba küldjük. Ha két háztartásban élő mozaikcsaláddal dolgozunk, akkor mind a négy szülőt próbáljuk bevonni. Ez nem terápiás, inkább encounter jellegű (Az encounter csoport célja az őszinte emberi kapcsolatok kialakítása, a bennünk lévő érzések kifejezése, az önismeret fejlesztése. – a szerk.). A szülők itt megfogalmazhatják, hogy ők miért vannak itt, kicsit rálátnak más szülők érzéseire. Megtapasztalják, hogy milyen késni a csoportról, milyen gyöngyöt fűzni, homokban építeni és ezekről a tevékenységekről gondolkodni. Hogyan lehet asszociálni? Vajon nehéz-e a kezdőkör és a zárókör? Mi van, ha egy csoporttag késik vagy hiányzik? Mi van, ha én nem jövök, és nem mondom le az alkalmat? Szóval valami olyat próbálunk nekik mutatni, amit ezek a gyerekek és kamaszok hétről hétre megtapasztalnak, nagyon szigorú keretek között. Részt vesznek a szülők még edukációs alkalmakon is. 

RDZS: Mennyi elfoglaltságot jelent ez a szülőknek?

PE: Lélektanilag nagyon sokat. Időben a saját folyamataiktól függ. 

RDZS: Rengeteg szervezést, egyeztetést igényelhet ez a munka.

PE: E mögött van a szakmai team munka, a napi szintű kezelői mini team munka, a heti team, az egyéni szupervízió, a rendszer-szupervízió, a team szupervízió és a személyzeti csoportok. Nagyon komolyan átgondolt, felépített szervezet áll a program mögött. Most már próbálkozunk adminisztrátorral és alapítványi munkatársakkal is, akik segítenek. 

RDZS: Nekem egyszer elárultad, honnan jön a „Murmó” elnevezés. Megosztható ez a kedves történet?

PE: Szimbólumterapeuta is vagyok, ezért pontosan tudom, hogy minden névnek van egy mélyebb jelentése. Pontosan ezért hónapok alatt született meg a név. A Murmó központ tereinek kigondolásakor mély és átgondolt koncepció volt a fejünkben. Nem csak a szobákban alkalmazott módszertan szerint rendeztük be, hanem szerettünk volna egy átmeneti teret létre hozni. Átmeneti térként tekintünk a terápia, a mese vagy a dráma, az alkotás terére is. E mentén sokat gondolkoztam a néven, nagy utat jártam be, sokat meditáltam. Itthon sokat mesélek fejből is, Boldizsár Ildikó gyűjteményéből is. Egy ilyen mesés estén beúszott a fejembe egy kép arról, ami talán az én első átmeneti teremnek a szimbolikus tárgya volt. Az anyukámmal közös játéktérben született az a szó, hogy „Murmó”. Ez a szó lett annak a tárgynak, az én rongyimnak a neve, amit magammal hurcibáltam mindenhova. Puha volt, meg lehetett szorítani, lehetett rá mérgesnek lenni. Ha eltűnt, akkor teljesen kiakadtam. Szóval ez egy átmeneti tárgynak a neve.

Az átmeneti tér fogalmát D.W.Winnicott pszichoanalitikus hozta létre annak a hipotetikus térnek a kifejezésére, amely a kisgyermek és anyja vagy gondozója között jön létre a kettejük interakciói során

D.W.Winnicott pszichoanalitikus nevezte átmeneti tárgynak azt a kis plüssállatot vagy rongydarabot, amelyhez a gyerekek 1 éves koruk táján elkezdenek ragaszkodni. A tárgy az anyát vagy gondozót jelképezi a kisgyermek számára. Segít neki elviselni az anyától távol töltött időt. Átmenetet képez az anya és a gyermek teljes szimbiotikus egységének állapota és kettejük különállósága között.

RDZS: Szerettél volna olyan nevet találni a központnak, amelyben benne van az elmúlt idők hagyománya és bölcsessége, de érvényes a modern korban is, és kifejezi azt az átmeneti teret, ami a mesehallgatáskor vagy a terápiás térben is megjelenik. Gyönyörű, ahogy a kapcsolatod édesanyáddal megjelenik ebben a szóban, majd ez a szó lesz annak a központnak a neve, ahol te gondoskodhatsz másokról.

PE: Ez az elméleti szála a Murmónak. Sokat gondolkozunk azon, hogy az elsődleges (szülő – gyermek) kapcsolatok adnak-e biztonságot vagy sem. Nekem játékosságot, biztonságot, megtartást adott. Az volt a vágyam, hogy a Murmó központ is ezt adja másoknak. Nagyon nehéz megvalósítani, mert nagyon mást értünk biztonság alatt. Nincsenek abszolút biztonságok. Ami a gyereknek az, lehet, hogy a szülőnek mást jelent. Ebben az átmeneti térben talán szabadon, kíváncsisággal, játékossággal tudjuk felfedezni, hogy kinek mit jelent. 

RDZS: Hogyan kerültél kapcsolatba a Mosoly Alapítvánnyal? 

PE: Először Komáromi Erzsivel találkoztam, aki Mosoly terapeuta volt. Erzsin keresztül jutott el hozzátok a Hatképes történet, és így kerültem én is kapcsolatba veletek. Miután megtanultam a módszert, nagyon sokan kerestek meg, hogy legyen képzés, legyen ennek fóruma. Nehéz ezt megszervezni, sok idő, energia. Olyan jó érzés, hogy a Mosolyban át lehetett adni ezt a tudást! Hálás vagyok ezért a Mosoly Alapítványnak. Most benne vagyunk Erzsivel az Integratív Gyermekterapeuta képzésben, ott egy minimál formában azért mindenkinek elmondjuk. Évente egyszer jön 30 ember, akik meghallgatják a módszertant, és aztán tovább viszik és használják. De a Mosolynál kezdődött a módszer átadása, ez egy fontos állomás volt.

RDZS: Igen, az a képzés nekem is sokat adott, annyira, hogy pszichológia szakon a Hatképes történet módszerből írtam szakdolgozatot, amihez konzultációs segítséget is kaptam tőled. Ezt követte a Mosoly Alapítvány meseterápiás képzése.

PE: A meseterápiás képzés Boldizsár Ildikóval nagyon fontos volt a Mosoly terapeutáknak, és nekem is. Aztán a 2015-ös Kreatív Napok konferencián (A Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás konferenciája – a szerk.) is voltunk Erzsivel meghívott előadók. Mindezek után közös gondolkodási keretbe kerültünk a Mosoly Alapítvánnyal. A meséről, az átmeneti térről hasonlóan gondolkozunk, ebben szakmai szemléleti közösséget alkotunk. 

RDZS: A közös szakmai gondolkodásmód bizalmat is szült a két szervezet között.

PE: Mosoly terápiák és Mosoly táborok is megvalósultak a Murmóban. Az elején például beengedtük a Murmóba a Mosoly dráma csoportját, mert nem volt helyszíne. Ez csakis a közös bizalmi szál miatt lehetett így. Szilágyi Ági művészetterapeuta jött hozzánk többször, velünk együtt gondolkozott, hogy mit lehetne a Mosolyba szakmailag tovább vinni. 

RDZS: Közös szemlélettel dolgozunk és a célcsoportjaink közt is van átfedés. Mondhatjuk, hogy együtt küzdünk a gyermekpszichiátria területén.

PE: A Mosoly és a Pro Juventa Alapítvány nagyon hasonló társproblémákkal küzd. A Mosoly Alapítvány a pécsi gyermekpszichiátria munkájának azt a részét viszi, ami az osztályról hiányzik, ha jól tudom. Ez a komplex munkából egy szegmens. A Murmóban mi ezt az egész komplex ellátást felvállaljuk.

RDZS: A Mosoly Alapítvány és a Murmó központ szervezeti szinten is sok hasonló kihívással néz szembe. 

PE: Nagyon sok közös küzdésünk van a Mosoly Alapítvánnyal. Tavaly Varga Helenával, a Mosoly operatív vezetőjével hatásmérés témakörében dolgoztunk együtt a SIMPACT Közhasznú Nonprofit Kft. vezetésével. Az is nagyon izgalmas volt. Én a Lotilko programnak és a Murmó működésének dolgoztam ki a hatásmérését. Időről időre találkoztunk, feladatokat végeztünk el, majd a végén egy infógrafikán – amiről régebben azt sem tudtam, hogy micsoda, hogy készül – bemutattam. Ezeket én csináltam, de egyeztettem róla Erzsivel is, mert ő a kuratóriumunk elnöke. Utána végig futtattam a képzésen kidolgozott mérési eljárást a rendszerünkön. Ebben az évben tovább visszük majd ezt a munkát. Nagyon nehéz kérdés, hogy terápiákra lehet-e hatásmérést végezni. 

RDZS: Hogyan látod a Mosoly Alapítvány programjainak szerepét a mai magyar egészségügyben?

PE: Elengedhetetlen, hogy jelen legyen a magyar egészségügyben. Egyedülálló a tevékenysége. Amire nincs pénz, arra a Mosoly Alapítvány szerez. Lehetővé teszi a fontos terápiák megvalósulását. Elengedhetetlenül fontos, hogy megtaláljuk azt a kicsi kis fényt, amit fel lehet gyújtani ott a Lélek közepén. Ezt teszi a Mosoly is. Az onkológián meg kell jelennie a mesének, az átmeneti térnek. Ez egy nagyon fontos kapaszkodó. A Mosoly munkája utat jelenthet, hogy azt a nagyon nehéz helyzetet a gyerekek ki tudják bírni. Ha a Mosoly tud ezért küzdeni, az szerintem nagyon nagy segítség. Ez forintosítható is az egészségügyben. Az alapítvány egyfajta hídépítést végez a mesékkel ott, a lélekben, és akár a terek között is. Onkológiai területen én nem tudok hasonlót, aki ilyen volumennel jelen van az osztályokon, az akut történésekben.

Interjúsorozatunk záró részében arról beszélgetünk Erikával, milyen terápiás módszereket sajátított el külföldi útjai során, valamint betekintést adunk a Hatképes történet módszerébe.

Adomanyozok mosoly Adományozok