Az elmúlt hónapban itt a blogon azzal foglalkoztunk, hogyan hat a családokra a pandémia, mi mindennel kell megküzdeniük a gyerekeknek, felnőtteknek ebben a járványhelyzetben. Most arra fókuszálunk, hogyan tud ebben segíteni a családterápia módszere. Korbai Hajnal kérdezte a témáról Majoros Andreát, a Mosoly Alapítvány terapeutáját, aki hosszú évek óta gyermek- és serdülő klinikai szakpszichológusként dolgozik a Budai Gyermekkórház Neurológia osztályán.
Mesélnél a módszerről? Mi a különbség aközött, ha az egyes családtagokat külön-külön támogatjuk meg terápiás módszerekkel, és a között, hogy családterápiában vesznek részt?
A családterápia rendszerben gondolkodik: ebben a rendszerben a gyerek a gyenge láncszem, aki produkálja a tüneteket. A probléma azonban a rendszer egészének működéséből adódik, és megszüntetéséhez a teljes rendszert jó gyógyítani. A gyerek egy fejlődő organizmus, érzelmileg még éretlen, akik tudatosan jobban tudnak változtatni a dolgokon, azok a felnőttek. Akár fejlődési elakadásról van szó, akár valamilyen trauma miatt jelentkező tünetről, minden esetben hatékonyabban lehet a gyereknek segíteni, ha a szülő megérti, miről szólnak a tünetek, és így képes lesz facilitálni a gyerek fejlődését.
A családterápia egy nagyon eklektikus módszer. Kimondottan szeretem benne azt, hogy a terapeuta maga választhatja ki, hozzá személyesen melyik áll legközelebb. Van szakember, aki a strukturális megközelítésben tud gondolkodni és van, aki inkább a narratívban. Egyre többen alkalmazzák az EFT érzelmi fókuszú terápiát, ami remélem, mindinkább elterjed és paradigmaváltást eredményez majd általában a pszichoterápiákban. A családterápiás egyesületen belül is nagyon sok irányzat van. A Böszörményi-Nagy Iván nevével fémjelzett irányzatban nagyon hangsúlyosak a transzgenerációsan átadott mintázatok. (szerk.: Legutóbb rá emlékezve szervezték meg a Magyar Családterápiás Egyesület vándorgyűlését) . Ebben a megközelítésben nagyon fontos megérteni, hogy a szülők mit „örököltek” a családjuktól, milyen sérelmeket szenvedtek el, mit szeretnének másképp vagy éppen ugyanúgy csinálni.
Hogyan használod a különböző megközelítéseket a gyakorlatban, a saját terápiás munkádban?
Van egy saját – az eddigi tapasztalataimból összegyúrt – megközelítésem, amihez hol ebből, hol abból az irányzatból merítek, mindig az adott helyzetben megszülető intuíciómra építve. A kórházi rendelésemre érkező problémás gyerekek esetében először a szülőkkel beszélgetek hosszan. Bár van olyan megközelítés, hogy az első interjún az egész család legyen együtt, én ezt feladtam, mert hosszú évek alatt azt tapasztaltam, hogy a gyerekeknek nagyon nyomasztó, amikor a szülők a fejük felett panaszkodnak rájuk. Ezért dolgozom gyakran sokáig csak a szülőkkel. E mögött az rejtőzik, hogy a családi rendszer a szülők által hozott különböző sémák, minták, szokások, hiedelmek alapján alakul ki, ami vagy tud működni, vagy nem. Éppen ezért először a rendszert kell megérteni. A terápia első, megismerő fázisa az, amikor családfát rajzolok és megpróbálom felmérni, hogy melyik szülő, milyen nevelési módszerben nőtt fel, milyen családi traumákat élt meg, vannak-e nagy családi mítoszok. Nem csak a tudatos, hanem a felszín alatti működést is fel kell térképeznem. A kettő között jelentős különbségek lehetnek. A családok nagy része például ma már azt vallja, hogy nem verjük a gyereket, ám egy konfliktushelyzetben ma is sokan elkalapálják a gyereket vagy hangosan ordítanak vele, mert tehetetlennek érzik magukat és nincsenek mintáik az ilyen helyzetek megoldására. A szülők bűntudattal vallják be, hogy bár kerülni szeretnék az agressziót, konfliktushelyzetben mégsem tudják ezt megvalósítani. Ahhoz, hogy változást tudjunk elindítani, meg kell érteni, mit hoznak magukkal a szülők, hol van a tehetetlenségi faktoruk, milyen jelzésekre lép be a tudattalan működésmód.
Hogyan megy tovább a családterápia folyamata?
A megismerési, feltérképezési fázist követő második szakaszban egy érzelmi kommunikációs módszert tanítok meg a szülőknek, ami a Tina Payne Bryson – Daniel Siegel féle szerzőpáros könyveire épül. Itt az kerül a fókuszba, hogy a szülő megértse: hogyan van ő érzelmileg egy adott helyzetben, mi az, ami fogva tartja vagy idegesíti őt. Ezt követően a szülőket megtanítom mentalizálni, aminek az a célja, hogy el tudják képzelni, mit érezhet a gyerek egy konfliktusos helyzetben, mit szeretne üzenni, hogyan hat rá mindaz, amit a szülők tesznek. Ez egy nagyon hosszú folyamat. A szülők által hozott konfliktusos helyzeteket először darabokra szedjük, majd részletesen megbeszéljük, aztán megpróbáljuk megérteni, hogy ki, milyen érzelemmel volt benne, és ez a gyerek számára milyen lehetett. Ezzel párhuzamosan arra is igyekszem tanítani a szülőket, hogy hogyan kérdezzenek és beszéljenek a gyerekkel, hogyan próbálják megérteni őt és szülőként egymást.
Ennek a második szakasznak akkor van vége, amikor a szülők elkezdik használni ezt az érzelem mentén működő kommunikációt. Beleállnak abba, hogy saját maguk kialakítanak egy értékrendszert, egy szabályrendszert, amit mindketten elfogadnak és a családban működtetni is tudnak. Nem elég tudatos szinten elfogadni, hogy „nem adunk körmöst a gyereknek”, új szabályok kellenek helyette. Fontos segíteni a szülőket abban, hogy egy olyan új keretrendszert alakítsanak ki, amiben ők közösen nevelik a gyerekeiket, mert ez elengedhetetlen a gyermekeik egészséges fejlődéséhez. Amikor ez megszületik és érezni, működtetni kezdik a saját új keretrendszerüket, amire általában nagyon hamar pozitív reakciók érkeznek, akkor szoktam a gyerekkel is elkezdeni foglalkozni a terápiában.
Ez nem egy klasszikus családterápia és valójában családja válogatja, hogy milyen hosszan szükséges járniuk hozzám. Előfordul, hogy behívom a családot, mert szeretném látni, hogyan működnek ők együtt. De olyan terápia is előfordult, amikor csak a szülőkkel dolgoztam, mert amikor ők át tudtak váltani erre a másfajta működésmódra, a gyerekkel már nem is kellett találkoznom, közben megoldódtak a problémák, megszűnt a tünet.
A családterápiás ülések végén szoktak konkrét házi feladatot is adni a terapeuták. Mondanál erre példát?
Szoktam én is házi feladatot adni, de általában kevésbé strukturálisat. Ilyen például, hogy a következő alkalomig a szülő minden nap üljön be egy negyed órára a gyerekszobába. Ne csináljon semmit, csak üljön be, és figyelje meg a gyerekét. Legyen jelen. Ha a gyerek kéri, kapcsolódjon be, de ő maga ne kezdeményezzen semmit. A szülőknek ez sokszor nehéz, „nincs idejük rá”, pedig csak tizenöt percről van szó. Össze szoktuk számolni, hány percet töltenek el egy nap azzal, hogy mantrázzák a gyereknek, mit kéne csinálnia. Félórák, órák mennek el a „menjél már fogat mosni”, „menjél már öltözni” nógatásokkal. Arra bíztatom őket, hogy próbálják ki és vegyék észre, ha naponta egyszer beülnek így a gyerek szobájába, akkor kevesebb idő kell majd a nógatásra. A gyerek természetesen gyerekként működik, és ki fogja követelni a maga figyelem-mennyiségét, de ha a szülő ezt a feladatot meg tudja csinálni, akkor erre a gyerek is felkapja a fejét, hogy „mi van?”. A szülő nem tesz-vesz, nem rak rendet, nem morog. Figyel és jelen van. És csak tizenöt perc. Ez lehet tíz vagy öt perc is, ha először csak az működik.
Később azt szoktam kérni a szülőktől, hogy figyeljék meg a saját érzéseiket egy-egy konfliktusos helyzetben. Ennek a megfigyelésnek fontos eleme, hogy a szülő megtanuljon beszélni a saját negatív érzéseiről. Nagyon felszabadító pillanat, amikor valaki kimondja, hogy adott pillanatban utálja a gyerekét. Az érzelmek elfogadása fontos alapja a szeretetkapcsolatnak: van olyan, hogy a másik olyat tesz, amitől nekem borsódzik a hátam. Abban az öt percben aktuálisan nagyon rossznak élem meg a másikat, aki lehet a férjem, a gyerekem, az anyósom, az anyám vagy bárki a családból. Ez egy érzelem, ami el fog múlni és szabad ilyet érezni. Meg lehet fogalmazni a pillanatnyi negatív érzést, mert így lehet kilépni egy nehéz állapotból a megértés felé, így lehet kezelni, majd elengedni. Ha ez a negatív érzés le van gátolva, akkor ott marad, folyamatosan bujkál és hosszú távon rombol, majd olyan üvöltéssé válhat, amit már nem lehet visszafogni. Amikor egy-egy negatív érzés bent marad, elkezd gyűlni és váratlanul, egyszer csak kirobban… Ha a felbukkanás pillanatában ezeket kimondjuk magunknak, akkor tudjuk kulturáltan közvetíteni a másik felé.
Nagyon fontos, hogy a negatív érzelmeket fel lehessen szabadítani, hogy megélhetőek legyenek érzelmi szinten, de nem a viselkedés szintjén. Ez egy nagyon fontos különbség. Mert érzelmi szinten lehet öt percig gyűlölni a másikat, de nem szabad fizikailag bántani. Az ember így működik: az érzelmi jelzőrendszerének funkciója van, a negatívaknak is. Terapeutaként elfogadóan állok ehhez, tudom tartalmazni a szülők rossz érzéseit, mert csak így lehet felfejteni: miből keletkezik, honnan indul, miért okoz tehetetlenséget, mit lehetne ezzel tenni. Ez egy technika is tulajdonképpen, amit azért tanítok meg a szülőknek, hogy a saját gyerekükkel tudják használni. Amíg ez a rendszer nem huzalozódik át, addig hiába foglalkozom a gyerekkel: az víz a lyukas vödörbe. Ennek a megközelítésnek az egyik emblematikus figurája Neumann, aki erősen hangsúlyozza a negatív érzelmek integrációjának fontosságát. Az ő elméletében az anya tanítja meg a gyereknek a negatív érzelmek elviselését. Nem a szőnyeg alá söpri a rossz dolgokat, hanem a gyerekkel együtt megéli azokat. Ha a gyerek látja, hogy az anyja hogyan dolgozik, küzd meg ezekkel a negatív érzésekkel, akkor ezek mintaként a gyerek megküzdési repertoárjába is be tudnak épülni.
Vannak olyan tipikus zavarok, amelyekben hatékonyabb a családterápia, mint az egyéni módszerek?
Az a tapasztalatom, hogy majdnem minden tünetnél szükség lenne néhány családterápiás alkalomra vagy családi rendszer megközelítésre. A pszichoszomatikus zavaroknál különösen fontos lenne. Minuchin egyik klasszikus esetleírása egy cukorbeteg kislány tüneteinek hullámzásairól szól. Amikor nőtt a konfliktus a családban, nőtt a félelem a szülők válásával kapcsolatban, akkor a kislány látványosan produkált tüneteket. Ha a családi rendszerek és dinamikák nem teszik lehetővé az érzelmek, viselkedések kifejezését, akkor a diszkomfort érzések testi szinten, szomatikus tünetek formájában jelenhetnek meg.
A COVID járvány időszakában a súlyos viselkedési problémák is felerősödtek, amelyek kezelése elképzelhetetlen a családi rendszer megértése nélkül. Nehézség a történetben, hogy ez egy lassú folyamat. Pár ülés alatt nem oldódik meg a probléma. Az eddigi rossz minták átkódolásához idő kell, de megéri.
Hogyan hatott a családi kapcsolatokra a pandémia? Miben tud segíteni a módszer most, ebben a nehéz járványhelyzetben?
A COVID véleményem szerint katalizátorként jelent meg sok családban. Ha a családban sok probléma van, akkor azt az összezártság felerősíti, még inkább felszínre hozza. Ha a családban nincsen olyan nagy probléma, és működik egy alapjában véve jó konfliktusmegoldó mechanizmus, akkor akár egymás agyára is mehetnek, de végül el tudnak simulni a dolgok, spontán találnak megoldásokat. Ahol nem működik jól a család és problémák vannak, ott viszont fel fognak erősödni a tünetek.
Azt tapasztalom, hogy a kollégák jelenleg egyre túlterheltebbek attól, hogy egyre többen akarnak terápiába menni. Bármennyire is furcsán hangzik, de az összezártságnak lehet jótékony hatása is. Alapjáraton a családok elviselnek bizonyos nehézségeket, problémákat, de a COVID-katalizátor hatására inkább elviszik terápiába magukat és/vagy a gyereküket, ami jótékony folyamatokat is beindíthat. Sajnos vannak szélsőséges esetek is, amikor nagyon durva traumatizáció ellenére sem jutnak terápiás segítséghez a családok. Ezeknek a helyzeteknek a kezelésére lennének a családsegítők és egyéb segítő szervezetek, amik hol működnek, hol nem. Vannak pozitív és – sajnos – negatív példák is.
Nemzetközi kutatások felhívták a szakemberek és a döntéshozók figyelmét arra, hogy a karantén időszakban megnövekedhet a mentális zavarok és a családon belüli erőszak aránya a társadalmakban. Érzékelhető ez a munkátokban?
A szülők bevallják, hogy ki vannak merülve, sokkal többet kiabálnak, csapnak rá a gyerekre, mert már nem bírják. Azaz érvényesül a fent említett felerősítő tényező. Sok család regresszióba kerül, a gyerekek sokkal többet vannak „villanypásztorra” kötve, mert a szülőnek dolgoznia kell, pénzt kell keresnie, és a nyugodt munka feltételeit így tudja megteremteni. Nem tud felugrálni a munkája mellől három percenként, hogy újabb és újabb feladatot, elfoglaltságot találjon ki a gyereknek. A szülők vagy tudnak a gyerekekkel együtt játszani, vagy tudják keretezni, egymás között beosztani a feladatokat, vagy különböző okoknál fogva nem tudják megoldani. Utóbbi esetben ez óriási feszültségeket kelt, és nagyon sok diszfunkció alakul ki a családon belül.
A gyerekek megérzik, ha nem tud jól feléjük irányulni a figyelem. Ha ez még anyagi gondokkal is párosul a családban, az tovább nehezíti a helyzetet. Maslow szükségletpiramisát pszichológusként nekem is figyelembe kell vennem: előfordulhat, hogy a társas szükségleteket megelőzi egy alapvetőbb szükséglet. Nem szállhatok el a fellegekbe, hogyan viselkedjen a szülő a gyerekkel, amikor elsődleges feladata az, hogy pénzt keressen a fűtésszámlára és megteremtse a többi alapvető szükségletet. Előfordul, hogy hatékonyabb segítséget nyújtok akkor, ha arról tájékoztatom, milyen lehetőségek vannak az önkormányzatnál segélyre, hogyan lehet részletfizetést kérni vagy kérvényt írni. Ilyenkor nem családterápia, de nem is terápia folyik, hanem a létfenntartás megsegítése, mert a maslow-i piramis legalján vagyunk.
Milyen konkrét technikákat, feladatokat lehet tanácsolni a családterápiában a családon belüli konfliktusok kezelésére ebben az időszakban?
Az én fejemben nincsenek külön a COVID járványra szabott feladatok, csak családi helyzetekre szabottak vannak. Az összezártságra például lehet javasolni a már jól ismert ötleteket: menjenek ki legalább egy félórára a szabadba, vagy a hétvégeken szervezzenek közös programokat a természetben. Valahol ez megy, valahol meg nem. Ha a szülő már túl fáradt, akkor nehezére eshet folyamatosan előre gondolkodni, tervezni, strukturálni a gyerek következő napját. Például, hogy a szülő kitaláljon legalább háromféle feladatot a gyereknek arra az időszakra, amíg ő dolgozik. Lehet ilyen tanácsokat adni, de azt is el kell fogadnom, és empatikusan megértenem, ha a szülő azt mondja, hogy ne haragudjak, próbálgatta, de egy idő után azt érezte, hogy nem megy. Mert nem tudja, honnan szerezzen még energiát hozzá. Ilyenkor azt érzem, hogy amit tenni tudok, az az, hogy jelen vagyok és meghallgatom a panaszáradatot.
Ezekben a helyzetben a stabil struktúrák, a lehetőségek, az igazodási pontként szolgáló emberek tudnak segíteni. De a jelenlegi helyzetben nem találni ilyet. Csak a bizonytalanságot látod magad körül, nem tudni mit hoz a holnap. Ez mindenkit kiborít. A COVID nagyon sok embert kimozdított a biztonságot adó rutinjából, és nehéz újrastrukturálni az életünket. Ha végre mégis újrastrukturáljuk azt, akkor jön egy újabb fordulat, ami újabb változtatásra kényszerít bennünket. Ez nagyon nehéz. Persze ebből is lehet tanulni, hiszen ezek az új helyzetek új készségeket hívnak elő. De nagyobb részben vagy az átmeneti időszakokban a konfliktusok kimennek a családi térbe, és a frusztrációt másokon vezetjük le mi szülők és a gyerekek is.
Hogyan tud egy család együtt megbirkózni egy ilyen nehéz életeseménnyel, mint a mostani pandémia, miből meríthetnek erőt?
Szakemberként azt tanácsolnám a szülőknek, hogy a fejük felett tornyosuló problémák ellenére szánjanak időt arra, hogy csak úgy, minden feladat nélkül legyenek elérhetőek a gyerekeik számára egy rövid időre. Ha hagyják, ölbe vehetik akár még a tízéveseket is. Nem kell megoldani semmit, nem kell csinálni semmit, csak együtt lenni, mint család, és érezni, hogy fontosak egymásnak. Sírjanak most azok a szülők is, akik alapvetően nem tudnak sírni, mert tartják magukat minden körülmények közepette, miközben persze vibrál körülöttük a levegő. Ha maga a szülő elfogadja, hogy semmi baj nem történik, ha leül, és pityereg, az már elég. Hiteles lesz. Megszabad élni a tehetetlenséget ebben a nehéz helyzetben, amiről aztán lehet közösen beszélgetni. A minap hallottam, hogy van olyan kamasz, aki az anyukájának azt mondja, hogy gyere anya, ülj le, és zongorázom neked. Ez gyönyörű. Szülőként arra vagyunk huzalozva, hogy mindig nekünk kell adni a gyerekeinknek, de egy ilyen helyzetben például az is felmerülhet, hogy ő ad nekünk valamit. A gyerekek nagyon találékonyak. Ehhez azonban az kell, hogy mi szülők merjük vállalni azt, amit érzünk. Persze nem kell egész napokra depresszív állapotba kerülni, de ha napi tíz percre összeroskadok és zokogok, és azt mondom a gyereknek, hogy „erre most nekem szükségem van, nincs semmi baj, ne ijedj meg”, akkor az teljesen rendben van.
A következő részben ezt a beszélgetést folytatjuk, és túljutva a jelenlegi pandémiás helyzet okozta kihívásokon, azt vizsgáljuk meg, hogy az új társadalmi szokások, berendezkedések milyen kihívások elé állítják a családot, mint mikro-közösséget.