Traumafeldolgozás testtudati szemléletben

A világ még javában dolgozza fel a pandémiás időszak társadalmi és gazdasági következményeit, de már most tapasztalható, hogy a járvány és a nyomában járó korlátozó intézkedések az emberi pszichén is mély nyomokat hagytak. Azonban nemcsak a hétköznapi emberek mentális egészsége szorulhat támogatásra ilyen traumatizáló helyzetekben, hanem a terápiás szakembereké is, hiszen ebben a válságban együtt szenvedtek klienseikkel, családtagjaikkal, barátaikkal, és a segítők iránti megnövekedett igény teljesen kimeríthette lelki tartalékaikat. Sokszor sem idő, sem energia nem maradt arra, hogy a segítő szakemberek saját magukra is figyelmet fordítsanak a munka és a magánéleti kötelezettségek megnövekedett terhei mellett. Ezért is volt kiemelten fontos az az európai szintű szakmai esemény, melyen szeptember végén vehettem részt a világ minden tájáról összegyűlt táncterápiás szakemberekkel együtt Potsdamban.

Az EADMT (European Association of Dance Movement Therapy) 4. konferenciájának címe – How far is far? How close is close? Choreographing a new world (Milyen messze van a messze? Milyen közel a közel? Egy új világ koreografálása) – a Covid utáni világra utal, melyben újra kell értelmeznünk az emberi és a terápiás kapcsolatok számos aspektusát. A konferencia számomra legizgalmasabb élménye mégsem ennek az érdekes szakmai kérdésnek a kibontása volt, hanem az a tapasztalat, hogyan tudnak a testi tudatosságban jártas kollégák egy támogató légkörben együtt dolgozni az elmúlt évek traumáinak feloldásán. Ennek okán ebben a szubjektív beszámolóban a sok színes előadásból és workshopból azokat fogom kiemelni, amelyek a táncterapeuták saját mentális egészségével is foglalkoztak, remélve, hogy más terápiás ágak képviselői szintén hasznos ötleteket meríthetnek ebből az összefoglalóból. Az első európai táncterápiás konferenciára 1994-ben Berlinben került sor, s ez indította el az EADMT megalakulásának folyamatát is. Közel 30 év után 29 tagországgal tért vissza ez a meghatározó szakmai esemény ugyanarra a helyszínre, a Berlinnel egybeépült Potsdamba. A konferenciát Vincenzo Puxeddu (EADMT elnök) és Indra Isabelle Djimjadi (BTD/Német Táncterápiás Egyesület elnöke) nyitotta meg.

Az első nap vitaindító előadását Dr. Marianne Eberhard-Kaechele (2022) tartotta a konferencia témáira hangolva rá a közönséget: A nagyítótól a fényképezőgép lencséjén keresztül a távcsőig: Változó perspektívák egy változó világban címmel. A több mint 35 éve a klinikumban dolgozó német pszichoterapeuta, táncterapeuta a traumával kapcsolatos zavarokra specializálódott. Előadásában a kis léptékű, egyéni tapasztalatok felől haladt a nagy léptékű, globális perspektívák irányába. Először az emberi kapcsolatokban és ezen belül a terápiás kapcsolatban bekövetkező törésekre fókuszált, és ezek helyreállítására, hogyan alakult ez a folyamat a világjárvány és az online terápiás és képzési formák bevezetése nyomán. Ahogy az előadó is hangsúlyozta, a traumatikus helyzetek kezelésének kiindulópontja, hogy először a terápiás szakembernek kell a lelkiállapotát rendeznie, s csak utána tud másoknak segíteni a saját érzelmeit szabályozni, megnyugodni (Levine 2022). A járvány elhúzódó hullámai sokszor megnehezítették ennek az alapvető feltételnek a betartását, nem tette lehetővé a veszélyhelyzetben szükséges folyamatos tűzoltás azt, hogy először a terapeuta lelki egyensúlyának helyreállítása történjen meg. A korlátozó intézkedések következtében a terápiás kapcsolatokban is törések következtek be a pandémia alatt, ami tovább súlyosbíthatta ezt a helyzetet. Az előadó azonban ezeket a töréseket egy egyébként erős terápiás kapcsolatban helyrehozhatónak gondolja, és úgy véli, hogy a harmónia megbomlása még jót is tehet a terápiás folyamatnak, amennyiben általa a páciens meg tudja tapasztalni a kapcsolatok zavarának és helyreállításának mikéntjeit.

Eberhard-Kaechele egy szép példát is hozott ennek alátámasztására a saját praxisából, hogy hogyan lehet a terápiás kapcsolatot egy törés után újjáépíteni. Egy személyiségzavaros páciensét kezelte a járványidőszakban, aki a folyamat egy pontján nem akart együttműködni, nem akart mozogni, sehogyan sem lehetett bevonni a terápiába. Marianne hirtelen megérzésből elkezdett neki énekelni a foglalkozáson, és az énekhangjának sikerült áthatolnia azon a falon, amit a páciens vont maga köré. A páciens ellenállása szertefoszlott, megmozdult az éneklésre, és kapcsolódni kezdett a terapeutához. Később a páciens azt is elmesélte, hogy ez az élmény mennyire fontos volt számára, mivel neki sosem énekelt az édesanyja gyermekkorában. Az éneklés a terapeutának is erőt adott a nehéz helyzetben – a felszabadult éneklés stressz és szorongáscsökkentő hatásának már kiterjedt szakirodalma van –, ami még hatékonyabbá tette a beavatkozást.

Egy testtudattal foglalkozó konferencia programjából manapság nem maradhatnak ki a mindfulness alapú meditációs technikák, melyek stressz csökkentő és egyéb jótékony hatásairól már korábban is írtunk itt a Mosolyblogon. Nemcsak azért, mert a mindfulness gyakorlata, szemlélete jól beépíthető számos testtudati módszerbe, köztük a táncterápiába, hanem mert a szakemberek saját egészségvédelmében szintén hatékonyan alkalmazható. Marcia Plevin amerikai származású, Olaszországban élő táncterapeuta egy központosító meditációs élményt bemutató workshopja is ebbe a vonulatba tartozott. A műhely arra koncentrált, hogy testtudattal dolgozó segítőként a résztvevő szakemberek megtalálhassák azokat a módszereket, egyéni utakat, melyekkel visszatérhetnek a béke, a stabilitás és a regeneráció forrásához (Plevin 2022). Ez a forrás Plevin szerint a test/elme és a szellem folyamatos újrarendeződésében lelhető fel, saját központunkban. A workshopon azzal is lehetett kísérletezni, hogy a testre való odafigyelés és az öngondoskodó testmeditáció hogyan képes arra, hogy a másokról való gondoskodást is támogassa.

Ha tovább haladunk a konferencia programjában annak a gondolatnak a mentén, hogy mi adhat még erőt a terapeutáknak, és hogyan lehet a munkát és a magánéletet összekötni a hatékony időgazdálkodás érdekében, egy érdekes kísérletről szóló beszámolóhoz érkezünk. Maya Vulcan és Einat Shuper-Engelhard, izraeli szakemberek előadásukban (2022) egy olyan projektet mutattak be, melyben táncterapeuták a saját nagyszüleikkel vehettek részt, hogy a Covid-19 alatt közelebb hozzák egymáshoz a családtagokat. A generációk közötti kapcsolatok támogatása a mentális egészség megőrzése érdekében nem csak ilyen krízishelyzetekben alapvető fontosságú, de a pandémia alatt a közelség és távolság kérdései a 65 éves és idősebb felnőtteknél különösen erős hangsúlyt kaptak. Az előadók célja az volt, hogy módot találjanak a generációk közötti szakadékok áthidalására, az idősek elszigeteltség érzésének enyhítésére, és a Covid-19 negatív hatásait a testtapasztalaton keresztül próbálják csökkenteni. Tizenhat táncterapeuta és nagymamáik vettek részt ebben a kvalitatív vizsgálatban. Az eredmények azt mutatták, hogy a kötetlen táncos találkozók, amelyeken az unokák és nagyszüleik egymásra hangolódva mozoghattak, olyan változásokat indítottak el a résztvevők lelkiállapotában, melyek nemcsak az idős családtagok, hanem a fiatalabb generációhoz tartozó szakemberek mentális egészségére is pozitív hatást gyakoroltak. Amellett, hogy ezek az alkalmak előmozdították a családtagok közötti kommunikációt és az emlékek megosztását, a tánc jelentős eszköznek bizonyult az idős emberek új élményekkel való megtámogatásában is.

Az új élmények a szakemberek mentális egészségére szintén pozitív hatással lehetnek. Az új, kreatív gyakorlatok kitalálása energetizál, elősegíti a töltődést, ahogy Imke Fiedler pszichoterapeuta és szupervizor workhopján is megtapasztalhatták a résztvevők. Fiedler (2022) arra építette fel a műhelyét, hogyan lehet a távolságtartás kényszerűségéből létrehozni a közelség élményét. A világjárvány során nem csak a táncterápia szembesült azzal, hogy az interakciókat korlátozzák a távolságtartásra kialakított szabályok. A táncterápiás szakemberek azonban – mivel egyébként is dolgoznak a közelség-távolság, a személyes tér témájával – sajátos válaszokat tudtak adni erre a helyzetre, számos feladat kreatív újragondolásával, és a jó gyakorlatok megosztásával. A workshop résztvevői együtt fedezhettek fel különböző módokat arra, hogyan lehet érzékelni a másikkal való kapcsolatot még akkor is, ha távolról mozognak együtt valakivel. Meg lehetett tapasztalni például annak élményét, hogy egy kötél vagy egy kendő segítségével is lehet kapcsolódni, vagy egymásra hangolódva távolról is ki lehet alakítani közös mozgássorokat. Az említett gyakorlatokat depressziós, pszichotikus és szenvedélybetegek csoportjainál alkalmazta Fiedler a munkájában.

A depresszióban szenvedő emberek lelkiállapotára különösen jó hatással lehetnek olyan új élmények, melyek kimozdítják őket az enerváltság, a motiválatlanság állapotából. Hilda Wengrower és Sheerie Lotan Mesika kutatók előadásukban (2022) a terápiás környezet térbeli változásainak pozitív hatásairól számoltak be depresszióval diagnosztizált felnőttekkel alkalmazott táncterápiás csoportjaikban. A kórházban működő csoportok kezdetben kényszerűségből kerültek át a szabadba, hogy a korlátozó intézkedések nyomán ne kelljen megszakadniuk, és alkalmazkodni tudjanak a világjárvány szabta feltételekhez. Később ez az innovatív kezdeményezés aztán nemcsak abban segített, hogy megőrződjön a terápiás csoport és a kapcsolatok folyamatossága, hanem pozitívan járult hozzá a terápia hatékonyságához is. Az új körülmények új lehetőségekkel és kockázatokkal egyaránt jártak a terápiás folyamatra nézve. A terapeutákat a nehéz helyzeteken a csoporthoz való elköteleződésük, a humor, a játékos gyakorlatok, a művészetek és a természet segítették át. Bár először a páciensek nem akartak kimenni a szabadba – fáradtságra, és minden másra hivatkoztak kifogásként –, és a terapeutáknak a keretekkel is meggyűlt a bajuk odakint, de három alkalom után fordulat következett be a terápiás folyamatban. A természet, mint gyógyító alany lépett be a terápiába, ahogy a páciensek megtapasztalhatták azt az érzést, hogy ők is a természet részei. A csoportvezetők különböző testtudati feladatokkal vonták be a természet tárgyait a foglalkozásba, valamennyi érzékszervet bekapcsolva a tapasztalásba.

Mesika és Wengrover egy cikkükben is beszámoltak erről a kísérleti projektről (2021), melyben a terápiás változást előidéző tényezők közé a természetet is behozták. Náluk a természetben való tartózkodás és a természet érzékelésének alapvető élménye a terápiás szetting kiemelt eleme lett; a természet a terápiás foglalkozás szerves részévé vált. Úgy vélik ugyanis, hogy a szabad levegőn való mozgás és a természeti környezetre való tudatos figyelem pihentető hatása egyaránt sokat ad a terápiás folyamat hatékonyságához. A szerzők szerint azonban a természet nyújtotta további előnyök tudományos alaposságú vizsgálata is fontos lenne: fel lehetne tárni a tánccal, mint esztétikai élménnyel közös szempontokat, és jobban elmélyülni a terápiás szettingek keveredésének lehetőségeiben. A cikkben több szakembert is említenek, akik a természettel dolgoznak terápiás keretek között. Például Grinde és Grindal Patil (2009) ötven empirikus tanulmány áttekintése után arra a következtetésre jutottak, hogy a természettel való interakció leginkább a stressz csökkentésén keresztül hat pozitívan a mentális egészségre.

Roz Carroll angol test-pszichoterapeuta, szupervizor, oktató és író időről szóló vitaindító előadása a második nap elején (2022b) szintén a természet gyógyító szerepére helyezte a hangsúlyt. Carroll onnan indította el gondolatmenetét, hogy az emberek által megélt különböző időtapasztalatokat vette végig egy testtudati szemlélettel átitatva. Az előadás szerint cirkadián ritmusunk (napi élettani ritmus) a természet ciklikus ritmusához igazodna, ha nem zavarnánk össze a tennivalóink másfajta ütemezésével, a modern, rohanó életmódunkkal, mely az idő lineáris szemléletének kedvez. Carroll szerint az idő örömteli eltöltéséhez arra lenne szükség, hogy oda tudjunk figyelni a természetes belső ritmusunkra, és rá tudjunk hangolódni egymás ritmusára is. Így lehetne a puszta időtöltés helyett egymással tartalmasan megosztani az időnket, és valódi kapcsolatba lépni a másik emberrel. A körülöttünk zajló világ gyors technológiai és radikális társadalmi változásai, valamint az éghajlati válság nagyon nehézzé teszik, hogy követni tudjuk a változások tempóját, aminek traumatikus következményei lehetnek az emberi pszichére nézve. Carroll szemléletében a trauma többféleképpen is kapcsolódik az idő fogalmához: egyrészt megszakítja az idő hétköznapi folyását egy hirtelen történő traumatikus esemény (a traumában minden túl gyorsan történik), másrészt a trauma következtében fellépő zavar vagy hiányállapot viszont hosszú ideig tárolódik a testi emlékezetben.

A testtudati módszerek, és a táncterápia éppen azzal tudják segíteni a traumák feldolgozását, hogy újra lelassítanak bennünket a testi érzetekre való figyelemmel, tudatosítják a belső ritmusainkat, és lehetővé teszik a testi emlékezetbe bevésődött traumatikus emlékek átírását. Carroll egy frissen megjelent cikkében (2022a), mely a szupervízió egy újfajta, embodiment megközelítésben íródott könyvében jelent meg, izgalmasan ír ezzel kapcsolatos személyes tapasztalatairól. A koronavírus-válság eszkalálódásának kapcsán arról számol be, hogyan élte meg ezt az időszakot, mint szakember és magánember, hogyan tapasztalta meg klienseivel, kollégáival, barátaival együtt a rettegés és a szomorúság hullámait, majd hogyan terhelődött túl, merült ki ebben a folyamatos, intenzív élményáradatban. Ezekből a konferencián is megosztott egy-egy emléket, őszintén a hallgatóság elé tárva a nehézségeket. A cikkben szupervíziós nézőpontból közelíti meg ezeket a küzdelmeket, melyek a krízis folyamán sok szakembert érintettek, és a természet, mint egy lehetséges társ-szupervizor szerepére hívja fel a figyelmet. Egy szemléletes leírásban saját testi érzeteinek részletes bemutatásával ad arra példát, hogyan tudja a szakember egy ön-szupervízióban megváltoztatni saját mentális állapotát a természetben való mozgással, a természetből jövő ingerek tudatos észlelésével. Amint a természeti világ társterapeutává és társ-szupervizorrá válik, kitágul a pszichoterápia lencséje a kliensről, valamint az őt körülvevő kultúráról és társadalomról – az ökopszichoterápia egyre növekvő területén – az élő környezet hatásaira is (Carroll 2022a).

Helen Payne neves angol egyetemi professzor, pszichoterapeuta és táncterapeuta szintén az ökopszichoterápia és az ökológiai én fejlesztésének témáját hozta a konferenciára. Payne úgy véli (2022), hogy a természetben végzett autentikus mozgás nemcsak önmagunk és a másik mélyebb felfedezésében segíthet, hanem új kapcsolódási módokat és lehetőségeket kínálva akár a jelenlegi világunkat érintő kríziseken is változtathat. A járvány okozta válságon túl véleménye szerint ezt különösen fontos figyelembe venni a mostani éghajlati katasztrófa idején, amely szerinte abból is ered, hogy az emberek figyelmen kívül hagyják a Földdel való kölcsönös függőségüket, és etikátlanul, az ebből eredő ökológiai károkra való tekintet nélkül cselekednek. Az autentikus mozgás természetben való gyakorlása az emberekben tudatosíthatná a természethez való kapcsolódásukat. Ez a tudatosság pedig az első lépés lehetne a felelősségteljesebb cselekvés és az ökológiai én fejlesztése felé.

Az ökológiai perspektívából az emberi közösségek támogató erejében rejlő lehetőségek irányába haladunk tovább a konferencia élményeiből szemezgetve, hiszen ezek is sokat tudnak segíteni a szakembereknek abban, hogy feldolgozzák az elmúlt időszak eseményeit. Suzi Tortora és tanítványainak – Kim Hamadani, Iveta Koblic, Missy Hall, Sorina Petrescu, Tara Stepenberg, Iro Stempa és Violaine Bonnassies – workhopja a táncos közösség együttműködésének építéséről szólt, egy táncterápiás online képzés bemutatásával a világjárvány idején. A kétéves nemzetközi táncterápia-alapú képzési programját 2012 óta oktatja online Dr. Tortora, amerikai szülő-gyerek és családterapeuta, akinek szintén a trauma az egyik fő érdeklődési területe. A pandémia alatt az online képzése új mélységet kapott. Mivel az elszigeteltség és a vírusnak való kitettség valós egészségügyi kockázatai megakadályozták a hallgatóit abban, hogy személyesen dolgozzanak a klienseikkel, amit a program korábban megkövetelt, így neki is felül kellett vizsgálnia és átalakítani a képzését, hogy támogatást nyújtson a diákjainak. A különböző országokban élő tanítványainál különbségek voltak abban, hogy hol, hogyan kezelték a világjárványt, amire szintén figyelmet kellett fordítani. A képzés végére a különböző célcsoportokkal dolgozó, a világ különböző pontjairól – például Kínából, Romániából, Dél-Afrikából, az USA-ból, Kanadából és a Cseh Köztársaságból – származó szakemberek között egy olyan együttműködés alakult ki, melyben a tapasztalatok megosztása és egymás támogatása is helyet kapott. A támogató légkör a workhopon is érzékelhető volt, ahogy a hallgatók személyes történeteikről mesélték a koronaválság elmúlt évei alatt. A szakemberek is súlyos élethelyzeteken mentek keresztül: volt, akit baleset ért, ami fél évre ágyhoz kötötte, volt, akinek életet veszélyeztető testi betegséggel kellett megküzdenie, és volt, aki egy családtagját vesztette el. Mindezek mellett őszintén beszéltek arról, hogyan tudták a munkájukat végezni, vagy hosszabb szünet után újra visszatérni a segítő szakmájukba.

A konferencia második napjának legmegrendítőbb élménye Vincenzo Puxeddu, szardíniai születésű táncos, táncterapeuta filmbemutató workshopja volt számomra, aki Párizsban végezte orvosi tanulmányait, majd több évig az európai táncterápiás egyesület elnöke volt szeptemberi lemondásáig. Vincenzo pár évvel ezelőtt egy motorbalesetben elveszítette az egyik lábát térdtől lefelé, amely egy táncos életében különösen nehezen gyógyuló trauma. Puxeddu mégis úgy döntött, hogy szembenéz ezzel a traumával, és így született meg Argia – Aspetta (A pók várakozik) című táncelőadása, melyből filmet is készített kollégáival. A film címe Szardínia szigetének ősi rituáléjára utal, amelyben egy veszélyes pók csípését gyógyítják a tánc és a zene erejével. A műben két táncos találkozik a szigeten egy olyan koreográfiában, amely személyes és kollektív képeket, fantáziákat, mítoszokat idéz. Ez a munka a traumafeldolgozás útja volt úgy is, hogy Vincenzo az egyik főszerepet maga táncolta el fél lábbal, folyamatos támaszt kapva táncos társától. A film bemutatása utáni néma csendben Puxeddu elmondta, hogy ezzel a munkával tervezte lezárni táncosi karrierjét. A közönségből egy táncterapeuta erre azt mondta, hogy Vincenzo példája másoknak is sokat segíthet, ezért nem kellene abbahagynia a táncot. A megrázó művészi bemutató és a személyes élmények megosztása mély hatást gyakorolt a résztvevőkre.

A Magyar Mozgás- és Táncterápiás Egyesület elnökeként először vehettem részt EADMT konferencián, és lenyűgözött az a támogató légkör, amit ebben a szakmai közösségben átélhettem. Az előző elnökkel, Vermes Katalinnal közösen mi is tartottunk egy előadást a koronavírusválság hatásáról a hazai táncterapeutákra (Vermes, Korbai 2022). Arról meséltünk a kollégáknak, hogy a járvány alatt az egyesület alapmódszerének, a klasszikus pszichodinamikus mozgás- és táncterápiának (PMT) a gyakorlása jó időre szinte lehetetlenné vált Magyarországon. Az általunk meginterjúvolt PMT csoportvezetők, akik vagy online vagy verbális munkamódba kényszerültek ebben az időszakban, illetve felfüggesztették egy időre csoportjaikat, mind sok-sok nehézségről számoltak be, akárcsak európai társaik a konferencián. A táncterapeuták közül mindenki említette az állandó bizonytalanságot, túlterheltséget, kimerültséget és a túlzott felelősséget. A legtöbben azt mondták, hogy az segítette át őket a megpróbáltatásokon, hogy mindig a csoportjaikkal együtt hozták meg a döntéseket. Inspiráló volt az a tapasztalat, hogy vészhelyzetben erősebbek voltak együtt, és kreatív megoldásokat tudtak találni. Ebben támogatták őket a havonta megrendezésre kerülő online vírus fórumok is, melyeken az egyesületi szakemberek megoszthatták egymással tapasztalataikat, jó gyakorlataikat és vívódásaikat.

Zárásul visszatérnék Eberhard-Kaechele nyitóelőadásának egy központi gondolatához, mely az egész konferenciát áthatotta. A csoportok, szakmai közösségek megtartó ereje elengedhetetlen a mai világban is, hogy meg tudjunk küzdeni azokkal a társadalmi, politikai, gazdasági és ökológiai problémákkal, amelyek minden oldalról körbevesznek bennünket. Hogy mit tudnak tenni ezeken a területeken a táncterapeuták vagy más segítő szakemberek, azon túl, hogy megosztják egymással a jó gyakorlatokat és támogatják egymást? Személyes példájukkal mutathatják meg, hogyan lehet traumatikus események után folytatni az életet, és „dinamikusan válaszkésznek maradni a kihívásokra” (Eberhard-Kaechele 2022).

Irodalom

Carroll, R. (2022a): Supervision Beyond Supervision – Widening and Nourishing Embodied Reflexivity as Part of Self-supervision. In: Embodied Approaches to Supervision – The Listening Body, szerk. Butté, C. and Colbert, T. Routledge-Taylor & Francis Group, New York.

Carroll, R. (2022b): In Time, Out of Time or Beyond Time? Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Eberhard-Kaechele, M. (2022): From the magnifying glass to the camera lens to the telescope: Changing perspectives in a changing world. Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Grinde, B., & Grindal Patil, G. (2009). Biophilia: Does visual contact with nature impact on health and well-being? International Journal of Environmental Research and Public Health, 6(9), 2332–2343. https://doi.org/10.3390/ijerph6092332

Levine, P. A. (2022): A trauma gyógyítása. Budapest, Kulcslyuk Kiadó.

Mesika, S. L., Wengrower, H. & Maoz, H. (2021) Waking up the bear: dance/movement therapy group model with depressed adult patients during Covid-19 2020, Body, Movement and Dance in Psychotherapy, 16:1, 32-46, DOI: 10.1080/17432979.2021.1879269

Payne, H. (2022) The Discipline of Authentic Movement and the Development of the Ecological Self. Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Plevin, M. (2022): A Centering Meditation: Moving from Self to Other to Self. Workshop: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Puxeddu, V. (2022): Argia – Aspetta – Far and near in time and space – a new ritual. Film prezentáció: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Tortora, S., Hamadani, K., Koblic, I., Hall, M., Petrescu, S., Stepenberg, T., Stempa, I., Bonnassies, V. (2022): Creating Synergy through our Dancing Community: The diversity and universality of DMT-online training during the pandemic. Workshop: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Vermes K., Korbai H. (2022): Survival or renewal? Crisis management in Hungarian Association for Movement and Dance Therapy. Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Vulcan, M., Shuper-Engelhard, E. (2022): Dancing with grandparents to create closeness in times of distance. Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.

Wengrower, H., Mesika, S. L. (2022): Can spatial variations in the therapeutic setting be a factor of change? Előadás elhangzott: How far is far? How close is close? Choreographing a new world c. EADMT konferencián, 2022. szeptember 23-25.