Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Feb
17
2022

„tele életörömmel, életszenvedéllyel”

A Mosoly Alapítvány idén ünnepli 25 éves működését, hiszen 1997 februárjában jegyezte be hivatalosan is a cégbíróság. 25 év sok idő, még egy Alapítvány életében is. A távlat akár a nosztalgikus visszaemlékezésnek is teret adhatna, mi azonban inkább arra vállalkozunk, hogy tudatosan ránézzünk saját fejlődésünkre. Megkeressük azokat a pontokat, ahol változás történt a szervezet életében és megvizsgáljuk, hogy az akkori döntések, hogyan őrizték meg és csiszolták tökéletesre az „ügyet”, amiért azóta is nap mint nap dolgozunk. Sorsfordító eseményeink felidézésével számba vesszük megküzdési stratégiáinkat, hogy azokból építkezve bátran nézzünk szembe az élet új kihívásaival.

Itt a Mosolyblogon sorra vesszük azokat a módszereket, amelyekkel a Mosoly-terapeuták dolgoznak. Azokkal a meghatározó szakemberekkel készítünk interjúkat, akik bevezettek, megismertettek, elfogadottá tettek egy-egy módszert. Mielőtt ebbe a módszertani utazásba belevágnánk, hadd mutassuk be magának az Alapítványnak az életútját Adorján Katalin alapítványi vezetővel, aki húsz éve viszi, építi a Mosolyt. Szinte a kezdetek óta itt van, így természetesen az ő életpályája is kirajzolódik a következő beszélgetésben.

Kőhegyi Ilona: Azt szokták mondani, hogy kedvenc gyermekkori játék-tevékenységünk valamilyen formában visszaköszön a felnőtt munkánkban. Neked volt valamilyen kedvenc játékod gyerekkorodban?

Adorján Katalin: Nehéz erre válaszolnom, mert gyerekkoromban annyira más voltam. Sokkal visszafogottabb, csöndesebb, visszahúzódóbb és alkalmazkodóbb. Igazi jó kislány. Nem is tudom… Emlékeim szerint játszottunk „boltososat”, amiben ugye benne van egy kis kereskedés, az eladás, a kapcsolódás, valamint „orvososat” – minden babát, plüsst sikeresen gyógyítottam meg.

E mellett a gyerekkoromat 10 éves koromtól alapvetően a versenysport határozta meg: versenyszerűen úsztam, ami egy eléggé igába fogott létállapot. Minden reggel háromnegyed 6-kor csobbanás a medencébe vagy edzés a tornateremben egészen fél 9-ig. 9-től iskola, majd délután 2-kor már ismét ott állok a medence partján. És nem csak hétköznap, hanem hétvégén, sőt nyáron is. Így elég bekeretezett életem volt sokáig.

Hatodikos koromban történt egy nagy változás: bekerültem egy nagyon „rossz” osztályba, sok lázadó és renitens osztálytársam lett. Ez nagyon meglepett, de egyben meg is tetszett. Ebben a közegben én is jobban felszabadultam és talán jobban önmagammá is váltam.

K. I.: A középiskolába melyik éned, a „jókislány” vagy a lázadó ment tovább?

A. K.: Sportosztályba jártam, de elég hamar abba kellett hagynom az úszást. Mini asztmatikus rohamaim voltak az edzéseken, amik csak annyira voltak súlyosak, hogy már vizsgálni keljen. Semmi fizikai okot nem találtak rá, így már akkor „pszichoszomatikus” tünetként könyvelték el. Most így visszagondolva, kíváncsi lennék mit találtunk volna a pszichoszomatikus tünetem mögött egy Mosoly-terápián…

K. I.: Az úszásban kitartóvá edzett lázadó lány hogyan alakította az életét az iskola után?

A. K.: Az mozgatott a legjobban, hogy megvalósíthassam önmagam és önálló életet éljek. Akkor még nem volt konkrét tervem, de éltem az első adódó lehetőséggel: hirdetésszervező lettem a ClashFlow magazinnál. Itt is azt kellett csinálni, mint a gyerekkori játékban és amit most is a legjobban szeretek a munkámban: eladni, kapcsolatot teremteni és építeni. Nagyon szerettem, de nagy kihívás volt főleg az első félév. Hirdetési felületeket kellett értékesítenem, de sehogy sem akart beindulni az eladás. Szerencsére a kitartásom itt is kisegített a bajból. Emlékszem, szinte könyörögtem, hadd csináljam addig, amíg nem sikerül. Az utolsó pillanatban, mikor már tarthatatlan volt a helyzet, akkor jött meg az áttörés: hirtelen több szerződést is sikerült megkötnöm. Sokáig maradtam a reklámszakmában, dolgoztam reklámügynökségnél, több kiadó hirdetési osztályán, majd évekig vezettem az Octogon magazin hirdetési osztályát.

K. I.: Ezek szerint a küzdést, a kitartást megtaláltad a munkában is. De mi lett a lázadóval, a saját kereteit megtaláló éneddel?

A. K.: Mindig kerestem valamit az adott munkán túl, amit a magaménak érezhetek: a küldetés, amivel azonosulni tudok, egy saját projekt vagy ügy, amit én is fontosnak tartok. Szerettem ezeknek a kitalálásában, felépítésében, eladásában részt venni, és nagyon szerettem a személyes kapcsolattartást is az emberekkel. Szerencsés voltam, hogy ezt minden munkámban ösztönösen megtaláltam. De végül évek alatt megért bennem, hogy keressek az addigi munkáknál még tartalmasabb, számomra még fontosabb ügyet, ami mellett zsigerileg tudok elköteleződni. Nem a Mosoly született meg először, hanem az, hogy a nonprofit szféra irányába kell elmozdulnom. Ami nagyon zsigeri volt, emlékszem, hogy olyan gyerekeknek és családoknak szeretnék segíteni, akik valamilyen súlyos betegséggel küzdenek. Nagyon foglalkoztatott ez a téma, hogyan lehet egy ilyen súlyos krízisben a legjobban hozzájárulni ezeknek a gyerekeknek a gyógyításához. Ezt éreztem, és el is kezdtem tudatosan kutatni ezt a területet, de nem volt sehol olyan kaliberű munka, ahol az én tapasztalatomat, kapcsolatrendszeremet tudtam volna használni. Végül sikerült találkoznom a Mosoly Alapítvány egyik alapítójával, Küllői Péterrel. A Mosoly jogilag 1997 február óta létezett, de az alapítók eleinte főleg pénzügyi támogatásokkal segítették azokat a szervezeteket, melyek valamilyen pozitív élményterápiával, lelki támogatással foglalkoztak. Tehát a misszió ugyan már akkor is megvolt, de nem volt mögötte egy állandó stábbal bíró felépített szervezet. 2001 augusztusában találkoztam először Péterrel, ebből egy nagyon nyílt beszélgetés kerekedett. Én azzal kerestem meg, hogy a Mosolyban szeretnék dolgozni, ő pedig azt válaszolta, hogy jelenleg nincs hol, mert nincs iroda sem. Felajánlotta, hogy inkább vegyek részt az egyik új projektjükben, melynek keretében második éve szerveztek egy különleges utazást Disneylandbe 100-120 súlyosan beteg gyermek részvételével. Nagy örömmel mentem el segíteni, de azért kitartottam a megérzésem és a vágyam mellett is, hogy az alapítványnál dolgozhassak. Így végül megkért, hogy dolgozzak ki konkrét terveket arról, hogy ezt pontosan hogyan valósítanám meg. A terveimmel aztán hónapokon át ostromoltam. Folyamatosan számolgattam, mi mennyibe kerül, milyen programokat lehetne még csinálni. A végén belátta, hogy nem tud „megszabadulni tőlem”, tényleg komolyan gondolom a dolgot. Januárban szerzett egy irodát a Polgár utcában és végre ott ültem egy kongó, üres szobában teljesen egyedül egy asztalnál.

K. I.: És akkor végre elkezdhetted az építést…

A. K.: Igen, mivel a disneylandi utazás nagyon sikeres volt, sokáig szerveztük még, és legalább egy féléves munkát jelentett minden évben. Számos önkéntessel dolgoztunk, mert a gyerekek felügyeletét stabilan kellett megoldani. Nagyon profi rendszert építettünk fel. A gyerekeket 5-10 fős csoportokra osztottuk és minden csoportnak volt egy vezetője, egy segítője és ha még kellett – pl. nagyon beteg volt az egyik résztvevő, vagy a gyerek viselkedése nagyobb figyelmet igényelt, vagy mert túl kicsi volt valamelyik –, akkor még további egy fő segítséget adtunk. Maguk a csoportok önálló egységként működtek. Megvoltak a keretek: a belépő- és étkezési jegyek, az étkezések időpontjai, a helyszínek, de a csoportok teljesen önállóan léteztek abban a három napban. Óriási felelősség volt, ennek a súlyát mindig megéreztük a reptéren hazaérkezéskor. Gondolj bele, onkológiai betegségen átesett gyerekeket is vittünk, három napra, a szüleik nélkül, külföldre. De a gyerekeknek ez akkor olyan cél volt, olyan hatalmas élményt jelentett, amiért tudtak küzdeni, még a betegséggel is.

E mellé találtunk ki akkor pár kisebb és inkább egyszeri élményprogramot – először egy, majd később már két munkatárssal. Az egyik izgalmas projektünkben állami gondozott gyerekek festettek hatalmas képeket a Szervita tér egyik parkolójának a belső falaira. Voltak képzőművészeti és más alkotó foglalkozások, táborok, különböző kreatív programok. Ezekből az alkalmi ötletekből rajzolódott ki, hogy az alkotás, a művészetek irányába érdemes elmozdulni.

K. I.: A művészetterápia irányába való elmozdulásnak milyen lépései voltak?

A. K.: 2004-ben egy pályázat keretében Barcelonában ismerkedtem meg a művészetterápiával. Még nem sokat tudtunk róla, de azt láttuk, éreztük, hogy ez jó irány. Inkább ösztönös volt, hiszen a disneylandi utazáson kívül már akkor minden programhoz kapcsolódott valamilyen formában az alkotás. Először a MUS-E Magyarországgal kezdtünk el közösen dolgozni, tábort szerveztünk velük, valamint egész éves csoportot látássérült gyerekeknek. Itt főleg a zenén volt a hangsúly, de más művészeti alkotó tevékenységek is kapcsolódtak hozzá.

Majd fotótanfolyamokat kezdtünk szervezni a Kontakt Fotóművészeti Kurzusokkal együttműködésben, ami nem is annyira terápia, hanem inkább egy megtanulható, kreatív önkifejezést segítő módszer volt. A kurzusokon a beteg gyerekek mellett állami gondozottak is részt vettek. Ez a projekt majd 10 évig futott, voltak gyerekek, akik nagyon sokáig jártak ezekbe a csoportokba. Ehhez kapcsolódott az Átutazók – pillanatképek Európa nagyvárosaiból című programunk, ahol a fotósulis gyerekeket vittük el egy-egy európai nagyvárosba fotózni. Az ott készült képekből Csoszó Gabi szakmai vezetésével minden utazás után rendeztünk egy kiállítást. Az egy plusz sikerélmény és büszkeség volt a gyerekeknek: ott állni a saját képeikkel egy kiállítóteremben. Nagyon fontos programsorozat volt ez a szervezet életében.

K. I.: De gondolom a 2004-es barcelonai képzés tudatosabbá tette a művészetek, az alkotás irányába való elmozdulást.

A. K.: Igen, utána kezdtünk el komolyabban a foglalkozni művészetterápiával és célirányosan kerestünk olyan kollégákat, akik ebben tudnak segíteni. 2008-ban már külön munkatárs koordinálta a terápiás foglalkozásokat.

K. I.: Mert addigra már több ilyen művészetterápiás foglalkozás is működött?

A. K.: 3-4 terapeutával indult ez az irány, egy akkori támogatónk buzdításának és felajánlásának köszönhetően kidolgoztunk egy olyan programot, amelyben három fontos elem találkozik: a beteg gyermek, mint kedvezményezett, a művészet, mint módszer és a kórház, mint helyszín. A kiválasztott terapeutákkal erre a lehetőségre válaszolva ültünk le közösen kidolgozni a programot. Az egyik budapesti kórház fogadta be elsőnek a projektet, amolyan pilot formában. Ott épült fel, csiszolódott és aztán szépen lassan bővültünk. Amikor az iroda is elköltözött a Jókai utcába, ott már arra is volt tér, hogy elindítsunk kórházon kívüli hosszútávú terápiás csoportokat is. Jelenleg három városban, öt kórházban 15 képzett szakemberrel dolgozunk és a terápiás foglalkozások számát az induláshoz képest jelentősen növeltük.

K. I.: A biztos szervezeti és pénzügyi háttér, amivel a Mosoly rendelkezik, önmagában nem elég ahhoz, hogy egy állandó terápiás csapat ennyi éven át megmaradjon egy szervezet mellet. Mi más kellett ehhez?

A. K.: A megfelelő szakemberek – egyrészt, akik a terápiákat vezetik, másrészt, akik a szervezeten belül tervezik, koordinálják a terápiás munkát – kulcsfontosságúak. A sokszínű módszertan, amikkel a különböző szakemberek gazdagították, és folyamatosan gazdagítják a terápiás repertoárt, szintén nem elhanyagolható. A művészetterápia után egyértelműen a meseterápia bevezetése egy újabb mérföldkő volt 2008 után, amely Boldizsár Ildikó nevéhez fűződik. Ez volt az első „közös nyelv”, amit a terápiás csapat a Mosoly berkein belül kezdett el tanulni Ildikó vezetésével. A meseterápiához fűződik két módszertani kiadványunk is a Lotilkó szárnyai és Az aranytök.

De nagyon fontos az is, hogy a szervezet gondozza ezt a közösséget, adjon teret a képzésnek és a tapasztalatcserének. Nem csak itthon, hanem akár külföldön is: az Egyesült Királyságba és Norvégiába látogattak el terapeutáink külföldi tapasztalatcserékre, a norvég szakembereknek pedig mi is szerveztünk magyarországi programot. Igyekeztünk kialakítani egy olyan szakmai műhelyt, ami hazai és esetenként külföldi szakemberek bevonásával építi tovább a már meglévő tudást és tapasztalatokat.

K. I.: Hogyan alakult a támogatott gyerekek célcsoportja? Hiszen az elején nem csak beteg gyerekekkel, hanem pl. állami gondozott gyerekekkel is foglalkoztatok.

A. K.: Folyamatosan erősödött, hogy az igazi irány a Mosoly munkájában a beteg gyerekek támogatása. Alapvetően súlyosan és krónikusan beteg gyerekekkel foglalkozunk, igyekszünk rugalmasan reagálni a változó körülményekre. Attól függően, hogy egy adott kórházban hol van igény és kapacitás – főleg adminisztratív – változhat, hogy mely osztályokon vagyunk bent. De alapvetően olyan gyerekekkel foglalkozunk, akiknek az életében alapvető életminőségi változás következik be egészségügyi okból.

K. I.: Eddig arról beszélgettünk, hogyan jött létre és formálódott az Alapítvány, hogyan találta meg a saját egyéni célcsoportját és módszerét, ahogyan segít. Mivel csak céges és magán adományokból tartjátok fenn magatokat, ezért különösen érzékenyen érintheti az Alapítvány életét, munkáját a gazdasági élet változásai, mint például a 2008-as gazdasági válság.

A. K.: Látható nyoma a mi esetünkben pár évvel később lett csak, akkor meg kellett húzni a büdzsét, priorizálni, hogy milyen programokat tartunk meg. Az nem volt kérdés, hogy a terápiás munka és a terápiás szakemberek és az azon a területen felhalmozott tapasztalatok élveznek prioritást. Viszont több élmény- és alkotóprogramot nem tudtunk tovább vinni, így a szervezetet is újra kellett építeni ennek mentén. Az induláshoz képest az volt a nagy különbség, hogy a Mosoly terápiás szakmai tevékenységét már nem kellett kitalálni, az megvolt. De ehhez szükséges volt egy olyan kiszolgáló, a terápiákat és a szervezetet működtető csapatot újraépíteni, és egy olyan biztos adománygyűjtési tevékenységet felépíteni, ami képes a szervezet működését és a további növekedését, fejlesztését biztosítani. Ez volt a cél, ezt szerettük volna a következő években megvalósítani. Ehhez új munkatársakra volt szükség és egy megújult kuratóriumra, aki a felügyeleti funkció mellet az adománygyűjtést és annak felépítését is támogatja.

K. I.: És a legújabb világválság, a covid, hogyan befolyásolta az életeteket, a működéseteket?

A. K.: Egészen speciális kihívás elé állított bennünket a koronavírus-válság. Az első két hullám idején az egészségügy fokozott terheltsége és a rendszert érintő szigorú korlátozások érzékenyen érintették azokat a beteg gyerekeket, akiket a Mosoly Alapítvány terapeutái segítenek. Egy olyan új rendszert kellett kialakítanunk, amit stabilan és közben rugalmasan, a változó körülményekhez folyamatosan igazodva is tudunk működtetni. Nagyon sok fejlesztésre és képzésre volt szükség, hogy az egyes nonverbális módszerekből a lehető legtöbbet tudjuk integrálni az online munkába. A felhalmozott szakmai tudásnak és a technikai fejlesztéseknek, képzéseknek köszönhetően – tovább működtetve az egyéni valamint a hosszútávú csoportos terápiákat a kórházakban és kórházon kívül egyaránt – mára már több online csoportot is indítunk krónikus beteg gyerekeknek. Mivel a Mosoly-terápiákban kulcsfontosságú a bizalomra épülő terápiás kapcsolat kialakítása, ezért elsősorban olyan gyermekeket vonunk be az online terápiás munkába, akikkel már személyes térben is dolgozott a Mosoly szakembere.

K. I.: Lassan több, mint 20 éve vagy a Mosolynál, az egész Alapítványt meghatározza a személyed, jellemzi a személyiséged. Az Alapítvány névválasztása is egy személyes történet?

A. K.: Igen, de nem hozzám kapcsolódik, hanem az alapítónk, Küllői Péter feleségéhez, Szepesi Zsuzsihoz. Rá nagyon jellemző volt az a mosoly, amit a Mosoly képvisel. Van egy nagyon mély összefonódás a névadónk és a gyerekek története között, mert ahogy nálunk sok gyerek, ő is végigjárta azt az utat. Az a lelkület, ahogyan ő ezt kezelte, az a tudatosság, ahogy a betegségét viselte, ahogy a családdal közösen, együtt, szépen mentek végig ezen az úton, az minta mindannyiunk számára.

Emlékszem, a betegsége ideje alatt is nagyon sokat segített a Mosolyban. Ő találta ki a Mosoly Szalont, amit az egyik barátnőjével szervezett. A szalonnak mindig volt egy meghívott vendége, akivel ő beszélgetett, a vendégek részvételi díjukkal pedig a Mosolyt támogatták. Zsuzsi tele volt életörömmel, életszenvedéllyel, mosollyal az arcán. Ez nagyon jellemző volt rá. Valóban van egy ilyen szép és személyes kapcsolódás az alapítvány neve és a névadónk között. Alapértékeink között szerepel az „életteliség”, mert fontosnak tartjuk az örömteli élethez való kapcsolódást a legnagyobb krízisben is.

K. I.: Személyes történettel, történetekkel indítottuk ezt a beszélgetést, ezért szeretném azzal is zárni. Az úszás, a versenysport megtanított küzdeni, kitartásra, önfegyelemre. De mit őrzöl meg belőle a mindennapokban?

A. K.: Megmaradt a vízhez való viszonyom. Számomra a víz az a közeg, ahol teljesen el tudok lazulni. Vízben lenni és együtt mozogni a vízzel, engedni, hogy a víz mozgasson. Pár éve óriási élmény volt számomra és meg is maradt szerelemnek a supozás. Egy deszkán állva úgy evezni, hogy nem borulsz fel, azért az nem kis kihívás. De rájöttem, hogy van egy titka, amitől könnyedén sikerül: „össze kell kapcsolódni a vízzel”. Ez nem fejben történik, hanem az egész testben: át kell helyezni a fókuszt a fejből a testbe, a súlypontnak a hasba kell kerülnie. Ugyanis ilyenkor nem a fejünk, hanem a testünk irányít – a test pedig képes összehangolódni a víz áramlásával. Érdekes felismerés volt, hogy egyszerre lehet belelazulni a testünkbe, de közben ébernek, tudatosnak is maradni. Egyszerre áramolni és irányítani. Fura paradoxon, de tapasztalatból tudom, hogy így van. Igyekszem az egész életem működésében is figyelni erre és megtalálni ezt az állapotot. Számomra ez az élet egyik nagy misztériuma is: áramolni, „táncolni” az élettel, a lehetőségekkel és a kihívásokkal – de közben mégis cselekedni és irányítani a történéseket. Nem öncélúan, hanem ebből az összehangoltságból, kapcsolódásból – tudatosan, a lehető legnagyobb jelenléttel.

A másik dolog, amit a versenysportnak köszönhetek, az a kitartás. Nemcsak fizikumban, de pszichésen és mentálisan is. Biztos egész más lennék, ha nem úsztam volna. Lehet, hogy a Mosolyt se tudtam volna ilyen kitartással csinálni, mert azért ez a munka sok ponton jár kőkemény kihívásokkal. Sokszor kellett átjutni holtpontokon, nehéz helyzeteken. Tudni kell vállalni a felelősséget, nehéz döntéseket hozni, eltűrni a kudarcot… A versenyúszásban nincs választásod, ha azt mondták 50 hossz, akkor az 50 hossz. Nem állhatsz ki, hogy nincs kedvem, elfáradtam, programom van. A feladatot végig kell csinálni. Ha nehéz, akkor is. A nehézség elviselését ott tanultam meg zsigerileg. És ezt tudom kamatoztatni itt a munkában is. Például egy évvégi hajrában, ha még hiányzik 5 millió, akkor én nem bírom ki, hogy ne legyen meg az az 5 millió. De ebben nincs nagy görcsösség, nekem ez ilyenkor teljesen evidens.

K. I.: És hány hossz van még benned a Mosollyal?

A. K.: Nem tudom, de szerintem nekem mindig lesz közöm a Mosolyhoz. Ahogy korábban is mondtam, nekem zsigerileg van meg a Mosoly ügye. Jelenleg folyik nálunk egy szervezetfejlesztési folyamat, amivel megint egy új periódus indult el. Addig tudom csinálni, amíg érzek kapcsolódást, kihívást ebben. Amíg ezt megtalálom, addig tudom végezni az adott munkát. Ez a kapcsolódás pár éve újra megerősödött, amikor felismertem, miért ezt választottam ösztönösen. És ez nem más, mint amit a terápiás munkában poszttraumás növekedésnek neveznek. Amikor egy gyerek súlyos állapotba, kórházba kerül, akkor az első pillanatban nem arra gondolunk, hogy ez a helyzet az ő növekedését, fejlődését táplálná, támogatná bármilyen szinten. Mégis megtörténhet és a terápiás munka, amit végzünk, ebben is segít. Ez egy olyan pluszt adott nekem mélyen, ami át tud lendíteni a mindennapok stresszén, kiszolgáltatottságán. Az elmúlt pár év nagyon nehéz volt, a covid-őrület, az a tempó, amit néha a munka diktál, a kiszámíthatatlanság és a folyamatos változás – de ez az ösztönösen megérzett „küldetés”, ami ott van tudatosan a terápiás munkában, az átsegít, átlendít ezeken a holtpontokon is. Vezetőként a szervezet folyamatos fejlesztése mellett az is a célom, hogy – tanulva a Mosolyos gyerekektől – a mindennapi szervezőmunka nehézségeiből mi is képesek legyünk erőt meríteni. Nagy utat jártunk be, a kezdetektől hatalmas változáson, fejlődésen és növekedésen ment keresztül a szervezet, ami a mai napig is tart. És nem szeretnénk itt megállni: fontosnak tartjuk, hogy a lehetőségek és a kapacitások figyelembevételével tovább fejlődjünk, miközben fenntartjuk azt a szakmai munkát és minőséget, amit sok év alatt építettünk fel. Sok tervünk van, folyamatosan figyeljük az újonnan felmerülő igényeket és keressük az új szakmai lehetőségeket. De közben látom, ahogy a lelkesedéseben, az újabb és újabb kihívások megvalósításában azért könnyen kimerülünk, megviseli a csapatot is a „világ átrendeződése” és sokszor túl nehéz, túl sok a napi munka és a vele járó stressz. Vezetőként feladatomnak érzem, hogy a terápiás munkát biztosító szervezetet mind strukturálisan, mind a működésben, mind információban, mind a belső hozzáállásban úgy fejlesszük, hogy a munka „gyilkos” része is könnyebben kezelhetővé váljon mindannyiunk számára.

Adományozok