Táncterápia és természetkapcsolat – Interjú Nagy Orsolyával

Az ok, hogy az első út a természettel való közvetlen – minden érzékszervet bevonó – kontaktussal dolgozik, azaz tudatos figyelmet fordít a látvány mellett a természetből származó hangokra, illatokra, tapintási érzetekre. Az érzékszervekből és a test belső világából származó érzetekkel, és ezek mind finomabb tudatosításával pedig a táncterápia kiemelten dolgozik, akárcsak a kapcsolódásokkal. Vajon a táncterápia fókuszában álló ember-ember kapcsolatokban létrejövő változást hozó terápiás pillanatokhoz hasonló megtapasztalható-e a természeti szereplőkkel történő találkozásokban? A természetvédelmi szemléletformálás mellett erről is beszélgettünk májusi interjúalanyunkkal, Nagy Orsolyával.

Nagy Orsolya mozgás- és táncterapeuta, a Testbe Nyitva műhely egyik alapítója, emellett természetkapcsolat-facilitátor. Az eredetileg külker-közgazdász végzettségű szakember nemzetközi projekt menedzserként sok évig dolgozott civil, főként emberjogi szervezetekkel. Majd érdeklődése a segítő szakmák, a pszichológia és a táncterápia felé fordult, és ezen a területen is kiképződött. 2013-ban, Arnóth Eszterrel, egykori csoporttársával elindította a „Testbe Nyitva” táncterápiás önismereti műhelyt, amelynek a keretében női csoportokat, egyszeri workshopokat és táborokat tartanak. Az utóbbi években az ökopszichológiai szemléletet is beemelték a műhelybe, gazdagítva ezzel a táncterápia módszerét. Az interjúban a szakember saját példáján, mély személyes élményein keresztül is szemlélteti, hogyan lehet teljes figyelemmel és valamennyi érzékszervvel közvetlen kontaktusba lépni a körülöttünk lévő természettel, s ezek az intenzív kapcsolódás élmények, milyen módon hozhatnak változást az alapvetően emberközpontú szemléletünkben.

Korbai Hajnal: Miképpen kezdődött a kapcsolatod a természettel és az ökopszichológiával?

Nagy Orsolya: Gyerekkorom első éveit a természet közelsége hatotta át, 8 éves koromig egy kicsi faluban éltünk a nagymamámmal együtt. A falu határába jártunk szamócát szedni, amit aztán elvittünk az óvónéniknek évzáróra. Emlékeim vannak, ahogy a németjuhász kutyánkkal fogócskázunk, vagy ahogy húz engem télen a szánkón a házunk melletti réten. Mezítláb tapicskoltam a vízben, futottam a fűben. A nagyival szedtük a meggyet a fáról, a barátaimmal, unokatesóimmal kavartuk a sárból készült kakaót az utcán.

Aztán 8 éves koromban elköltöztünk egy kisvárosba. Az már egy társasházi lét volt, nem ennyire közvetlen természetkapcsolattal. De az továbbra is megmaradt a családban, hogy „mentálhigiénés” céllal rendszeresen jártunk az erdőbe. Anyáéktól tanultam meg a gombák ismeretét is. Ha szezon volt sokszor szabadságot vettek ki, hogy kimenjenek hajnalban gombászni. Majd mikor eljöttem a fővárosba tanulni, máshová került a fókusz az életemben. Az anyaság segített visszakerülni egy lelassultabb, természetközelibb léthez. Kiköltöztünk az agglomerációba és ahogy a kisfiam észlelgette, kóstolgatta a világot, az engem is újra összekapcsolt a körülöttem lévő természettel. Meghatározó élmény volt számomra, amikor gyerekes családként elmentünk az Őrségbe nyaralni. Vittem magammal könyveket, hogy majd kifekszem a fűbe olvasni. De ki sem nyitottam őket, mert teljesen beszippantott a minket körülvevő természet. Egy órán keresztül figyeltem, ahogyan a hangyák munkálkodnak a fűben. Az élmény nyugtató hatása mellett volt egy rácsodálkozás is: megéreztem a kapcsolódás szépségét, varázslatosságát, hogy visszakapok valamit, amit elvesztettem. Újraéledt az igényem, hogy egyre többet legyek természeti értékek között, szemlélődjek.

Nagy Orsolya fotója

Már táncterapeutaként dolgoztam, mikor olvastam egy interjút Molnos Zselykével, az Ökopszichológiai Intézet vezetőjével, így került az ökopszichológia az életembe. Írtam Zselykének, hogy engem érdekel ez a téma, tudunk-e bárhogyan kapcsolódni. Neki meg pont kellett valaki, aki a projektmenedzser, szervezői skill-eket is be tudja emelni az intézetbe. Mivel ekkor tervezte elindítani az első természetkapcsolat-facilitátor képzést, segítettem neki az elindításban, a marketingben és persze én magam is elvégeztem. Hihetetlen volt, ahogy összeértek a szálak. Ez újabb mélyülést, rácsodálkozást és felismerést hozott: ahogyan az ökopszichológiai szemlélet próbálja elősegíteni a természetkapcsolatot, az mintázataiban nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan egymással vagy a saját testünkkel kapcsolódunk. Meghatározó élményeim voltak egyrészt kognitív szinten, mikor megismerhettem a területen zajló kutatásokat, olvashattam a mélyökológiai, filozófiai irodalmakat a témában. Másrészt meg a részvételi sétáknak hívott természetkapcsolat élményeken is, amikor együtt mentünk az erdőbe, ahol megvolt a tere ezeknek a nagyon elemi szintű találkozásoknak a természeti szereplőkkel – növényekkel, állatokkal, különböző természeti elemekkel vagy akár a saját testünkkel.

KH: Tudnál arról mesélni kicsit bővebben, hogyan néz ki egy ilyen részvételi séta? Az előző cikkünkben az erdőfürdő és az erdőmerülés módszeréről volt szó, ez a módszer miben hasonlít, miben tér el az említettektől?

NO: Nagyon sok hasonlóság van ezek között a módszerek között. Mint például az átzsilipelés, azaz ahogy megérkezünk együtt csendben az erdőbe, és van egy jól keretezett, jól tartott tér. Vagy az érzékszervi tudatosság: először csak befogadjuk a helyet, aztán van egy fókusz – a hangok, a színek, a fények vagy a formák – amik segítik a megérkezést. Amiben alapvetően különbözik a részvételi séta a többi említett természetkapcsolatos programtól, hogy vannak benne biológiai és ökológiai ismeretek is, mert fontosnak tartjuk, hogy tudjuk, mivel találkozunk. Ez azért lényeges, hogy ne csak egy projekciós felülettel kapcsolódjunk. Például, ha előttem áll egy fa, akkor ne csak azt tudjam róla, hogy az egy fa, hanem mondjuk azt is, hogy az egy tölgy, éppen egy molyhos tölgy, és meglássam az ő egyediségét, és a kapcsolatrendszerét is. Szoktunk azzal dolgozni, hogy például kéregmintázatokat figyelünk: kiválasztunk egy fát, megfigyeljük a kérgét, időt szánunk a vele való kapcsolódásra, aztán ahogy sétálunk tovább, megnézzük a mintázatokat más fákon is. Lehet, hogy egy ugyanolyan fajta fát találunk, aminek mégis más a mintázata az életkora miatt, vagy más miatt. Megfigyeljük, hogy miben áll az egyedisége.

KH: Miben segítenek még a biológiai és ökológiai ismeretek?

NO: Abban, hogy érzékelhetővé tesszük a nem látható részét is a környezetünknek. Például, hogy milyen hálózatok kötik össze a fákat a gyökérrendszerükön és gombafonalakon keresztül. Ha tudjuk, hogy ott van egy hálózat a föld alatt, akkor megértjük, hogy nem ott ér véget a fák világa, amíg mi látjuk. Vagy azt is megtudhatjuk, hogyan kapcsolódik a feketerigó a tiszafához. A covid alatt futó természetkapcsolat-facilitátor képzésnek volt olyan házi feladat része, amikor egy élőlénnyel, lehetőség szerint állattal kellett kapcsolódni napi szinten fél órát. Nekem egy veréb volt a választottam, mert rájöttem, hogy bármennyire hétköznapi madár, nem sokat tudok róla, csak sztereotípiáim vannak a verebekről. A kapcsolódáson túl része volt a feladatnak, hogy utánanézzünk, mit tudunk erről a madárról. Milyen ismereteik vannak a tudósoknak a verébről, milyen megfigyeléseket végeztek a viselkedéséről, az intelligenciájáról… Nagyon érdekes volt ebben elmerülni, én is egy másik szemüvegen keresztül figyeltem meg a verebemet az erkélyen. Nekem ezeken a természetkapcsolat élményeken az volt mindig a tapasztalatom, hogy a kognitív szintű ismeretek nem zárják ki a mély érzelmi kapcsolódások átélését, hanem inkább támogatják.

KH: Ezekből a mély kapcsolódás élményekből megosztható itt valami?

NO: Több élmény is eszembe jut… Az egyik csoportos gyakorlatban az volt a feladat, hogy válasszunk egy növényt a helyszínen és kapcsolódjunk vele 10-15 percen keresztül. Én egy villámcsapás következtében már meghalt csertölgyet választottam, és azt kerestem, hol vannak a közelében a leszakadt részei. Néztem, hogy hol vannak a holtfa ágai, azokkal az ágakkal mi történhetett. Megszemléltem a szomszédjait: a tövében voltak fiatal kis magoncok és nagyobb cserjék is. Ők vajon honnan jöhettek? Miközben figyeltem őket, meg tudtam élni a körkörösséget, összekapcsoltságot a holtfa örökségén át: a mohával benőtt részein új élőlényeknek adott otthont, a korábban elhullajtott makkjaiból új élet sarjadt ki. Az örökség, mint fogalom, teljesen új értelmet nyert a számomra. Ennek a csertölgynek az örökségén keresztül, amit ebben a konkrét térben, az erdőben hagyott maga után, körvonalazódott bennem, hogy mit hagyok én örökül. Az jutott eszembe, mennyire szép és egyben mekkora felelősség is, hogy mindannyian valamilyen lenyomatot hagyunk magunk után a Földön. Ez egy nagyon érdekes utazás volt. Csupán 15 percnyi kapcsolódás alatt ennyi minden tud történni… Ez az emblematikus élmény nagyon mélyen kötött engem ahhoz a területhez aztán. Amikor van egy ilyen mély találkozás, akkor már nem tudsz csak úgy elmenni egy hely mellett.

KH: Vissza tudsz emlékezni arra, honnan jött az ötlet a táncterápia és a természetkapcsolat módszerek ötvözésére?

NO: Egy egyéni önismereti gyakorlat közben kapcsolódott össze bennem először ez a két terület. Az egyik kedvenc helyem Biatorbágyon az Iharosi-erdőnél egy nagy tisztás. Az erdő előszobájának hívom, ahol kis lankák között vezet be az út az erdőbe. A gyakorlatra kapott ökopszichológiai feladatban először csak a szememmel kellett letapogatni a domborzati viszonyokat, majd a fejemmel és a kezemmel le kellett követni az íveket. Aztán szabadon lehetett mozogni, amit a táj, a terep, az élőhely hív belőlünk. Az első covid karantén utáni tavasz volt, kellemesen fújt a szél, egyszerűen vitt magával az élmény, beleszaladtam a térbe. Le kellett vennem a cipőmet, mert muszáj volt mezítláb érzékelni az élő világot. Volt ott egy korai juharfa, egy hirtelen jött impulzusra felmásztam a törzsére, láblógatva picit megpihentem rajta, majd leszaladtam róla és elsírtam magam. Bűntudatom lett, de nem tudtam az okát. Talán nem is a saját bűntudatom volt, hanem egy kollektív érzés, melyen a többi emberrel osztozunk… A dombbal szemben pár éve tarvágást csináltak, szinte tapintható volt azon a helyen az emberi szenvtelenség, érzéketlenség, a természet tárgyiasítása. Pedig csak ugyanazt akarjuk mindannyian: élni, életben maradni. Ez a korai juhar éppúgy életben akart maradni, mint ahogy mi emberek is vagy a fa alatt megbúvó kis szamócák, a fürtös salamonpecsét, a hangya, akit nem is látok, vagy a ciripelő tücsök…

Nagy Orsolya fotója

Először volt olyan élményem, hogy lehet partner egy korai juhar is a mozgásban. Amúgy nem szokásom odaszaladgálni fákhoz, lerohanni és ölelgetni. De akkor azt éreztem, ennek itt most helye van, kapcsolódási tere, folyamata. Alapvetően arra is nagyon kényes vagyok, amikor emberek odarohannak gyerekekhez vagy állatokhoz, hogy megsimogassák őket, miközben nem tudják, hogy a másik akarja-e. A növényeknél ez még hangsúlyosabb kérdés, mert ők el sem tudnak menni. Csak a mi érzékenységünk tud segíteni abban, hogy milyen térbe hatolunk be, mit csinálunk a másikkal.

KH: Ezek a mély személyes élmények, amiket megosztottál velünk, nekem arról is szólnak, hogy az emberen kívüli élővilághoz való intenzív kapcsolódással hogyan haladható meg az az emberközpontú szemlélet, ami a pszichológiai tudományok sajátja általában. Ökológiai nézőpontból az ember is a természet, az ökológiai rendszerek elválaszthatatlan része, egyenrangú a többi élőlénnyel. Erre az ökocentrikus szemléletre miért lehet fontos felhívni az emberek figyelmét?

NO: Az ökopszichológia tulajdonképpen hidat teremt a humán- és a természettudományok között. Van mondanivalója a természetvédők, vagy akár a biológusok számára például a finomhangolt (emberi) kapcsolódások megteremtésének lehetőségeiről. Viszont a pszichológiának rengeteget adhat az élővilág kapcsolódási rendszereinek tanulmányozása, és természetesen annak megfigyelése, ahogy ezek a rendszerek hatnak az emberi viselkedésre, mentális jóllétre. Theodore Roszak, aki az ökopszichológia névadója, ezt úgy fogalmazta meg, hogy a pszichológiával az a gond, hogy megállt a város határainál.

KH: Miképpen gazdagíthatja az ökopszichológiai szemlélet a táncterápiát?

NO: A táncterápiában, amit mi tanultunk, ember kapcsolódik emberrel. Ha bevonjuk a partneri körbe a többi természeti szereplőt, vagy a természeti élőhelyeket, akkor új, sokszor intenzív élményeket lehet megtapasztalni. Ahogy nekem született egy táncom a korai juharral, meg az egész közeggel, úgy jöhetnek létre közös táncok bármilyen más élőlénnyel vagy elemmel a körülöttünk lévő természetben. A szabadtéren tartott táncterápiás foglalkozások azonban kihívást is jelentenek, mert eleinte nagyon elárasztóak tudnak lenni a természetből jövő impulzusok.

KH: Hogyan lehet ezt a folyamatot a szabadban megsegíteni táncterapeutaként? Miben kell a foglalkozások keretein változtatni, hogy egy hasonlóan védett, biztonságos teret tudjunk létrehozni, mint a zárt terekben?

NO: Még mi is csak kísérletezünk a szabadtéri táncterápiával. Az eddigi tapasztalataink alapján egy kb. háromórás időtartamban lehet kint a szabadban mozogni a résztvevőkkel. Egy-egy folyamat során előfordul, hogy többet is bírnak már, de intenzív táncnál, elmélyülésnél most ezt a határt látom. Az időkereten kívül még fontos a terep is, mivel a foglalkozások eleje, ahogyan finoman építkezik a táncterápia, az ugyanúgy zajlik kint és bent is: először testi érzékelés, befelé figyelés, lelassulás van, majd a tér felfedezése. A szabad tér felfedezése, a változatos talajon való mozgás történhet mezítláb, vagy ha ez valakinek nem komfortos, lábbeliben is. Folyamatosan hangsúlyozzuk az instrukciókban, hogy mindenki addig merészkedjen, ameddig még biztonságosnak érzi a talajt. De mindig lehetnek váratlan dolgok: egy tüske a földön, egy csípősebb rovar vagy bármi más. Ezeket a történéseket egyszerűen csak érzékeljük, és próbálunk nyitott figyelemmel megmaradni a helyzetben.

Az is változó egyébként, hogy a természetből jövő intenzív impulzusok megsegítik-e az önismereti folyamatot vagy éppen valami ellen hatnak: megélhetők frusztrációként vagy fárasztó figyelmi fókuszként éppúgy, mint hasznos, megdolgozni való élményekként. Kérdés, hogy el tudunk-e lazulni ebben a környezetben, vagy éppen valami biztonságot veszélyeztető emlékképet idéz fel bennünk a szituáció, amivel aztán egy zárt térben tovább lehet dolgozni. Ebben a kísérleti fázisban lényegesnek tartjuk, hogy legyen egy letisztult, ember alkotta zárt, belső tér is, ahova be lehet vinni a kinti élményeket, ahol lehet mélyebben befele figyelni és integrálni az átélteket. Egyelőre azt próbálgatjuk, hogyan teremthető meg a kinti-benti munka egyensúlya.

KH: Milyen táncterápiás gyakorlatokkal lehet jól dolgozni szabadtéren?

NO: A már említett terepfigyelés gyakorlat például nagyon jól tud működni a szabadban. Mi ezt úgy szoktuk instruálni, hogy egyszerűen csak ülj le, és nézd meg a tájat, mintha moziban lennél. Egy szabadon lebegő figyelemmel kövesd a körülötted nyüzsgő élőlények sokaságát, és hogy mi történik velük azon az élőhelyen. Fogadd be ezt a helyet. Lehet, hogy valami elsuhan előtted, akkor figyeld meg, hogy mindez mit indít el benned. Ahogy bent, úgy kint is instrukciókkal segítjük, hogy a testi érzetekből, érzésekből mozdulatok szülessenek, melyek szinte észrevétlenül táncba fonódhatnak. Aztán ki lehet választani valamilyen élőlényt a térben. Lehet vele kapcsolódni valamilyen érzékszervi csatornán keresztül, lehet hozzá egy utat menni: például izgalmas tereket lehet bejárni, felfedezni a fák között.

Nagy Orsolya fotója

A természetben a közvetlen kapcsolódások nagyon erősen tudják stimulálni a különböző érzékszerveinket, és segítenek ezzel megérkezni a jelen pillanatba. A kinti foglalkozások előnye, hogy az élőlények a maguk természetes közegében vannak, tele meglepetéssel. Nem lehet tudni, mikor, mi fog történni. Mikor jön egy fuvallat, hogyan süt a nap, lesz-e eső, jár-e arra egy kutya, milyen madarak, rovarok keringenek arra, milyen hangokat fogsz hallani… Egy csomó olyan inger, ami folyamatosan „megérint”, és arra hív, hogy reagálj rá. Egy benti tér sokkal letisztultabb, kontrolálhatóbb, szabályozhatóbb ilyen szempontból. Viszont, ha természeti szereplőkhöz szeretnénk kapcsolódni, akkor egy kinti közegben ez természetesebben és könnyebben megy.

KH: Gondolom, hogy a kinti és a benti természetkapcsolódós táncterápiás foglalkozások célja is eltér egymástól némiképp. Hogyan lehet a természetet behozni a négy fal közé, ti hogyan dolgoztok ezzel?

NO: A benti foglalkozások struktúrája úgy épül fel, hogy a testtudati figyelem kialakítása, a testünkhöz, mint természeti entitáshoz való kapcsolódás az első, és míg ez nincs meg, nem hívunk be extra természeti szereplőket. Az fontos, hogy előbb meglegyen a mélyülés, a magunkra és egymásra figyelés élménye, és csak utána hozzunk be az embertársakon kívüli más természeti szereplőket. A figyelmi kapacitások feltöltése azért szükséges, mert ha valaki zaklatottan érkezik, akkor nem fog tudni megérkezni, kapcsolódni másokkal. Meg kell találni azt az állapotot, amiből lehet nyitni. Ez is egy finomhangolás, amit a terapeutának vagy a foglalkozásvezetőnek kell éreznie. Tehát nem hozunk be a természetről szóló feladatokat feltétlenül, mindenáron a folyamatba, inkább azt figyeljük, mikor és hogyan születik meg olyan élmény, ami kapcsolható a természethez, beleszőhető az instrukciókba.

Benti foglalkozásoknál meg szoktuk kérni a résztvevőket, hogy hozzanak magukkal egy természeti kincset, ami fontos számukra. Fontos különbség, hogy ami ilyenkor hozzánk érkezik, az már többnyire nem élő, vagy még szunnyad benne az élet (ha például egy magot hoz valaki). Mi ezért szoktunk élő virágot bevinni a foglalkozásokra, hogy az élő természet is képviseltetve legyen. Lehet ezekkel a kincsekkel úgy dolgozni, hogy felfedezzük őket a különböző érzékszervi csatornákon keresztül, valamint le lehet rakni őket a térben, így átformálni az üres termet egy kincsekkel teli térré, amire rá lehet hangolódni, amire vigyázni lehet.

KH: Ez a gyakorlat alkalmas lehet a környezetvédelemmel, a természet óvásával kapcsolatos élmények felidézésére is.

NO: Igen, ez is a célunk volt ezzel a gyakorlattal. Hogy meg lehessen tapasztalni, hogy nemcsak mi emberek, hanem mások is a részei a térnek. Hogyan tudunk ezzel a figyelemmel mozogni, hogyan hat a jelenlétünkre, mennyire feszélyez vagy sem. Ez az óvatosság hogyan kapcsolható össze a felszabadultsággal, az önazonos mozgással. A kincsekkel való közös mozgás pedig fontos összekapcsolódás élményeket tud beindítani. Erős természeti képek, szimbólumok is megjelenhetnek a visszajelző verbális körben, melyek a gyakorlatok alatt jöttek fel a résztvevőkben.

Lehet a zenehasználaton keresztül is bevinni a természetet a benti térbe. Például alkalmazhatók erdőben felvett zenék, hangok madárcsicsergéssel, vízcsobogással, amelyekkel közvetve behívható a természet. Táncterápiában az is gyakori, hogy felidézzük a már korábban megtapasztalt testi érzeteket: például képzeld el, hogy puha mohás talajon, hűvös patakban lépdelsz. Az imaginált felületek hatására is változik, ahogy mozdulunk.

Nagy Orsolya fotója

De be lehet hozni a foglalkozásokba a különböző elemekkel való önismereti munkát is. A természethez szorosan kapcsolódó emberközösségekben, a természeti kultúrákban nem válik el egymástól a természet és az ember, hiszen ugyanazokból az elemekből épülnek fel. Lehet arra is gyakorlatokat kitalálni, hogy hogyan érzékelhetem például a testemben a különböző elemeket, amelyek engem és a természetes élővilágot is felépítik. Ez hasonló ahhoz, ahogyan a Body Mind Centering-ben dolgoznak a szakemberek, amikor a szilárdsággal, földdel való munkát például a csontokon keresztül tapasztaltatják meg.

KH: Azt mondod ezzel, hogy tulajdonképpen az egész testünkkel, testi mivoltunkkal kapcsolatos munka a természettel való munka… Mi is ugyanazokból az anyagokból épülünk fel, mint a természet többi része, semmiben sem különbözünk attól. Amikor arról beszélünk, hogy az ember elidegenedik a természettől, sokszor abban is megjelenik, hogy elidegenedik a saját testétől, elkezd a fejében vagy virtuális terekben létezni. A táncterápia jelentősége abban is áll, hogy visszahoz bennünket a saját testünkbe, s ezzel azt a tapasztalatot is elősegítheti, hogy természeti lények vagyunk magunk is. A táncterápia így is támogathatja a természethez való újra kapcsolódásunkat?

NO: Igen, pontosan. Az ökopszichológiában a testünket is egy természeti szereplőnek tekintjük. Vagy ahogy az egyik résztvevő megfogalmazta egy táncterápiás csoportban a természeti kincsek bemutatásánál: „én magam vagyok a természet, miért hozzak magammal külön kincset?”. A női csoportokban különösen hangsúlyosan jelenik meg, hogyan vagyunk beágyazva a természeti rendszerekbe, és hogyan hatnak ránk a természeti ritmusok. Nyilván a természeti ritmusok a férfiakra is hatnak, de a nőknél ez a hatás a menstruációs cikluson keresztül erőteljesebben jelenik meg. De akár abban is előjön, hogy mihez van energiám tavasszal, mire vagyok képes nyáron, mit hív elő belőlem a tél. Ezekre mind-mind rá lehet nézni egy testtudati munkában.

Vagy például a víz egy olyan elem, amit könnyű beemelni a táncterápiás foglalkozásokba. Nem kell hozzá más, mint tudatosítani, hogy testünk 50-70 százaléka víz, mint ahogy a föld felszínének 70 százalékát is víz borítja. Ennek a jelentős víz mennyiségnek a tudatosításával és érzetével jól lehet dolgozni a táncterápiában is.

KH: Gyerekeknél hogyan lehet a természettel való kapcsolódást elősegíteni akár szakemberként, akár szülőként?

NO: Az előbbi vizes példánál maradva a gyerekeket nagyon meg lehet érinteni azzal, hogy mennyire össze vagyunk kötve, kapcsolva egymással a testünket felépítő elemeken keresztül. Részvételi sétán, ha a víz a központi téma, el lehet mesélni a gyerekeknek, hogy mindenhol ott a víz láthatatlan formában körülöttünk: a növények testében éppúgy, mint a miénkben, a párában, a levegőben stb. Aztán el lehet mesélni, hogy milyen elméletek vannak arról, hogyan került a víz a Földre. Évmilliárdok óta ugyanaz a vízkészlete van a Földnek, ami a körforgás által jár testből testbe. Gyerekeknek nagyon szórakoztató szokott lenni az a példa, mikor elképzeltetjük velük, hogy az a vízcsepp, ami valaha egy dinoszaurusz gyomrában volt, lehet, hogy az volt reggel a poharában.

Vagy ha a táncterápiából merítünk, van egy páros gyakorlat, amit kint is jól lehet végezni gyerekekkel. Be kell kötni a pár egyik tagjának szemét. A másik vezeti őt a térben nagyon figyelve rá, hangsúlyozva, hogy a lába alatt mindenhol élet van, óvatosan lépkedjen a saját és mások biztonsága érdekében is. Ahogy rábízza magát a vezetőtársa látására a bekötött szemű gyerek, teljesen kiéleződik a többi érzékelési csatornája. A társa odaviszi őt egy fához, amit a kezével lassacskán felfedez: milyen a textúrája, mekkora, kik élnek a szomszédjában, hogy futnak az ágai. Ha már megismerte a fát, elviszi egy másik helyre a párja, akár meg is forgathatja, hogy ne legyen egyértelmű, merre járt. Ott lekerül róla a kendő, és neki vissza kell találnia a fájához. Ezt nagyon szokták szeretni a gyerekek.

De a társállatok is sokat segíthetnek a gyerekeknek a természettel való kapcsolat intenzív megélésében. Meg lehet figyelni például a kutyákat, hogyan indítják egy napjukat. A mi kutyánk nyugodtan megvárja, amíg felkelünk, kivéve a hétvégét. Mindig nyújtózkodással kezd. Kétféle nyújtózkodással: az első, amikor előrenyúl és meggömbölyíti a hátát, mint egy jógapozícióban, aztán megrázza magát mindenhogyan. Majd beleszagol a levegőbe, és utána kezdődhet a nap. Ez is egy jó játék lehet a gyerekeknek, hogy milyen illatok, szagok lehetnek körülöttük egy-egy helyen: például egy kora augusztusi szederbokros erdőben, mikor balzsamos illatok szállnak a levegőben…

Bár sokféle úton lehet kapcsolódni az embert körülvevő természethez, érdemes kipróbálni a közvetlen érzékszervi kontaktus erőteljes élményeit: a teljes figyelemmel befogadott látvány, hangok, illatok és tapintási érzetek ugyanis az intenzív érzelmek mellett a szemléletünk formálódásához is vezethetnek. Ezen az úton haladunk tovább a következő cikkben is, a természetben rejlő szépség és a képzőművészetterápia fonalán.