Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Oct
15
2021

Szükség van egy kis belső időre… – Interjú Dr. Merényi Mártával a Testünk @ hálón innen és túl konferencia kapcsán 2. rész

Folytatjuk a beszélgetést Dr. Merényi Márta pszichoterapeutával, akinek szakmai műhelyében évtizedekkel ezelőtt megszületett a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia módszere. Az interjú első részének gondolatait olyan izgalmas kérdésekkel szőjük tovább, mint például, hogy milyen különbségek vannak a táncterápia egyéni és csoportos formái között, vagy miben térnek el a gyermekekkel végzett mozgásos foglalkozások a felnőttekétől.

A pszichoszomatikus zavarok kortárs szemléletéről szóló előadásodban egy egyéni táncterápiás folyamatot is bemutattál. Magyarországon a táncterápiák csoportos formái terjedtek el jellemzően. Miben más ez a kétfajta forma, kinek, milyen problémával, melyiket ajánlod inkább?

Még nagyon a kezdeti fázisban vagyunk, ami az egyéni táncterápiákat illeti itthon. De például van olyan kollégánk, Gyulavári Ágnes, aki Angliában képződött, ahol nagyon elterjedt az egyéni táncterápia, ő rendszeresen dolgozik ezen a módon. Az egyéni forma abban nagyon más, hogy egy két ember közötti kapcsolati térben zajlik. Emiatt felerősödnek az áttételi, viszont-áttételi folyamatok, amelyek ezt a két embert érintik. Hogyan hat rám, én hogyan hatok rá, ezekkel kell sokat dolgozni, meg kell érteni, hogy mi ketten, mit hozunk létre. Ugyanakkor attól, hogy egy ilyen térben vagyunk, talán könnyebb szétválasztani a kapcsolati és az intrapszichés részt, bár ezek nagyon összefüggenek. Technikailag is más az egyéni forma. A testtudati munkát én úgy alkalmazom, hogy együtt mozgunk a térben, és együtt csináljuk a gyakorlatokat. A támaszos, érintéses gyakorlatokat van, hogy sokkal hosszabb idő után vezetem be. Ilyenkor tulajdonképpen egy korai gondozói minőség is megjelenik. A kapcsolati dinamikától függ, hogy csak én adok támaszt, vagy egy kölcsönös testtudati munka lesz. A folyamat egyik legfontosabb hatótényezője itt is maga a páciens alkotó improvizációjának a megszületése, ahová fokozatosan, néha szinte milliméterről-milliméterre jutunk el. Ez olyan állapot, amiben átélhető a valódi szelf tapasztalata, és az alkotás önteremtő, és vigaszt nyújtó gyógyító hatása. Úgy fogalmaztam régen, hogy ilyenkor a kreativitás és a tudatosodás találkozik. A megbeszélés, a verbális terápiás munka az egyéni PMT folyamatnak is fontos része.

Arról, hogy miért a csoportos forma terjedt el Magyarországon, azt gondolom, hogy a csoportterápiák fellendülésének és virágzásának magyarországi időszakában indultunk el. Másik fontos tényező az, hogy egy pszichiátriai osztályon csoportban több beteggel lehetett hatékonyan foglalkozni. A csoportban az nagyon más, hogy ezek a kapcsolati élmények szétoszlanak a tagok között, és nagyon sokféleképpen lehet egymással lenni. Több a lehetőség arra, hogy a csoport tagjai között a korai kapcsolati mintázatok, a szülő-gyerek-, a férfi-női-, vagy a testvér kapcsolatok különböző rétegei megjelenhessenek. Ez egy más szemlélet. Nagyon fontos a csoportdinamikában is gondolkodni, mind a verbális, mind a mozgásos részében a csoportnak. Tehát soha nem egy embernek a folyamatára fókuszálunk, hanem arra is, hogy az ember része a csoportnak. Instruálásnál is egyszerre kell érzékelni, hogy egy adott emberrel mi történik, és egyszerre azt, hogy ez hogyan fakad a csoportból, és ő hogyan befolyásolja a csoportot. Azaz milyen kölcsönhatások zajlanak a csoport egészében.

Az indikációkat kérdezted még. Van olyan páciens, aki úgy van a csoportunkban, hogy egyéni terápiába is jár. Mert egy csoport nem biztos, hogy meg tudja tartani, főleg, ha kéthetente van, mint a tipikus PMT csoportok. Egy heti rendszerességű csoport már biztonságosabb, csak azt nehéz megszervezni többnyire. Intézményekben ez tud működni, még a heti kétszeri alkalom is. Olyan betegeknél ajánlom az egyéni táncterápiát, akiknél azt érzem, hogy a csoportot nem tudná elbírni, mert túl sok neki, de az egy emberrel való viszonyban tud dolgozni. Ez sokszor szimultán lehetőség. Szeretnénk hosszabb távon kialakítani egy olyan műhelyt, ahol ki tudnánk dolgozni az egyéni táncterápia módszertanát is a kollégákkal. Mivel én egyéni analitikus terápiát csinálok már több évtizede, ezért ebbe illesztem a mozgásos folyamatot, de azért ezt megelőzte az, hogy nagyon sok terápiás helyzetet tapasztaltam meg verbálisan. Illetve a verbális terápiák testi történéseit is régóta figyeltem, és ezeket is jó lenne továbbvinni.

Amikor verbális terápiában viszel valakit, melyik az a pont, amikor azt javaslod a páciensnek, hogy próbálja ki a táncterápiát?

Amikor azt látom a páciensnél, hogy a nagyon korai szinteken való kapcsolódásra lenne szüksége. Az egyéni verbális terápia is, főleg, ha többször van egy héten, nagyon mély intimitás szinten tud működni. De ha úgy érzem, ez nem elég, akkor van, hogy elküldöm a pácienst mozgáscsoportba, és mellette jár hozzám egyéni verbális terápiába. Akkor szoktam váltást javasolni, ha a terápiában egy olyan elakadást érzékelek, amit nem indokol eléggé az áttételi, viszont-áttételi folyamat. Persze attól még lehet, hogy indokolja, hogy én nem érzékelem… Ez mindig egy nagyon izgalmas folyamat, hogy miért és mikor hozunk meg egy ilyen döntést. Már maga a döntés egy megmunkálandó dolog, így néha én is szupervíziót szoktam ehhez igénybe venni, hogy ne azért döntsek valahogy, mert már nekem van elegem a verbális munkamódból, és inkább csináljunk valami mást. De van, amikor tényleg azt látni, hogy nem megközelíthető verbálisan a páciens: például amikor nagyon sok testi problémája van, akár evészavar, akár testi betegségek vagy hipochondria. Amikor azt lehet érezni, hogy hatékonyabb lenne a testtudattal való munka. Amikor súlyos személyiségzavar van, és a szavak szintjén van egy beszorulás, ami miatt be kell vonni a testi munkát, hogy hatékonyabbá tegyük a terápiát. Általában azoknál a folyamatoknál, amiket csináltam, ez igazolódott is később, hogy tényleg történt valami a mozgás által. Olyan páciensem is volt, aki elment mozgáscsoportba, majd visszatért verbális terápiába, és olyan is volt, akivel végig mozgással dolgoztunk aztán. Erre nincs recept. De általában minden terápiás folyamatban vannak olyan helyzetek, amikor döntéseket kell hozni, amik újak, amik egyediek, amiket megfelelő rugalmassággal, de közben mégis kerettartással kell kezelni. És ezeket sokszor csak úgy lehet, ha valakivel végig tudod ezt gondolni, ezért én mindig hangsúlyozom a szupervízió fontosságát egész életünkben. Mert egyedül nem vagyunk képesek teljesen átlátni egy folyamatot. Ha csak egy pácienssel is elmegyünk szupervízióba, az mindig hat az összes többire. Talán ebből a megközelítésből fakad az is, hogy a mozgásterápiát csak társakkal tudtam igazából elképzelni, hogy módszer legyen. Azt gondolom, hogy egy módszer akkor lesz módszer, ha aki elkezdi, meg tudja osztani másokkal, és el tudja fogadni, hogy attól kezdve már közösen gondolkodnak. És ezt a most megjelent kötetünk is mutatja.

A Mosoly Alapítványnál gyerekekkel dolgozunk. Milyen életkorban lehet alkalmazni a PMT módszerét? Gyerekeknél ugyanúgy működik-e? Vagy miben más?

Óvodáskorú, kisiskolás gyerekeknél úgy működik a módszer, hogy velük ugyanezt játszani kell. Amikor nyújtózunk felnőtteknél, kinyúlunk a térbe és visszacsukódunk, azt a gyerekeknél hozzá kell kötni valamihez. Például, hogy el akarod érni a fa tetejét. Ugyanaz a mozdulat, csak fontos, hogy játékban legyen. Az egyesületünkben is vannak, akik gyerekekkel foglalkoznak – például Vetier Panni, Cseri Ági, vagy Csontos Zoli – ők is ennek megfelelően alkalmazzák a módszert. A gyerek szeret játszani és alkotni, erre lehet építeni, miközben rengeteg viselkedéses és érzelmi szabályozó hatás érvényesül. Lehet lassan futni vagy gyorsan, vagy a szoborjáték is ilyen szabályozós-önszabályozós játék (mikor valaki elöl áll, és lassan közelítenek a többiek, majd mikor hirtelen megfordul, meg kell állni a csoportnak). De a dinamikai szemlélet, az ugyanaz, mint a felnőttekkel végzett PMT-ben. Az, hogy mit gondolunk egy csoportról, hogy hogyan értelmezzük a jelenségeket, a kapcsolódásokat, az a PMT alapja, ami gyerekeknél sem változik.

Egyszer csináltam egy gyerekcsoportot, ahol állandóan sütöttünk, főztünk. Down kóros gyerekekkel dolgoztam, akiknél különösen fontos a konkrét játék és az evés. Ezért sütöttünk képzeletben palacsintát, megforgattam, de mindig felragadt a plafonra, és az lett a játék, hogy mindenki próbálta leszedni. Persze nem érték el, de próbálkoztak. Aztán csináltunk egy erdőt, ahol a fák között bujkáltak a gyerekek. Tehát mindig van valamilyen játék, és ez így nagyon jól működik, csak a testtudati- kapcsolati munkát más kontextusba kell helyezni.

Van olyan tapasztalatod, hogy a gyerekek másképp vannak a testtudattal, mint a felnőttek? Például mikor elmerülnek egy játékban, mintha jobban menne nekik ez a teljes figyelem…

A gyerekeknek közvetlenebb a viszonyuk a testükkel. De az a fajta testre figyelés, ami a felnőtt testtudati munkában van, az nekik megterhelő. Egyrészt azért, mert ők nem így vannak a testükkel, másrészt arra tényleg lehet építeni, hogy ők a mindennapjaikban benne vannak a testükben. Egy gyerek a mindennapokban, ha például a játszótéren van, akkor nem sétálva közlekedik, hanem szalad. Tehát a szaladással nagyon sokat lehet játszani, vagy a földre eséssel. Egy felnőttnek meg kell tanítani, hogy hogyan tud a földre esni. Egy gyereknek nem. A gyereknek van egy olyan természetes testi létezése, amire nagyon lehet építeni. A gyerekek minden testi-mozgásos játékot nagyon szeretnek. Van egy olyan játék például, amit imádnak a gyerekek, hogy gurulnak a földön, és amikor azt mondjuk, hogy most maradjatok mozdulatlanok, mert jön a medve, meg kell állniuk. Akár az egyik gyerek lehet a medve is. Lehet bevonni még tárgyakat a mozgásba, például kendőket, azt is nagyon szeretik a gyerekek. Sokkal inkább lehet kombinálni náluk a módszereket, technikákat.

Visszatérve a konferenciára, milyen élmény volt számodra hosszú idő után az online tér helyett a személyes térben találkozni a kollégákkal?

Nagyon jó volt újra együtt lenni. De egyben megterhelő is volt pozitív értelemben a sok inger, mert annyira elszoktunk már ettől. Fontosnak érzem, hogy ezt a konferenciát a személyes térben sikerült megrendezni, mert egy közösség összetartozásához, identitásához szükséges, hogy legyenek ilyen találkozások. A közösségek szétesetté válnak, nehéz egyben tartani őket, ha erre nincs lehetőség. Persze az kérdés, hogy mikor tudjuk ezt folytatni. Ezzel összefügghet, hogy a konferenciának felfokozottabb volt a hangulata, erősebb az érzelmi hatása, amit magamon is érzékeltem. Amíg hiány van például a találkozásokból, addig kevésbé tudjuk megtapasztalni, hogy mi is hiányzik, de amikor aztán találkozunk, sokkal jobban tudjuk érzékelni, hogy mi is hiányzott annyira.

Még arra lennék kíváncsi, hogy milyen terveid vannak a jövőben akár személyesek, akár az egyesülettel kapcsolatosak?

Az MMTE elnökségében is sok feladatunk lesz a következő időszakban. Aztán jó lenne például létrehozni az egyesületen belül ezt az egyéni táncterápiás műhelyt. Személyesen meg jó lenne részt venni testtudati-improvizációs műhelyben, ami amúgy a folyamatos továbbképzésünk része is. Most ősszel Csontos Zoltán kollégámmal elindítunk egy saját élmény csoportot is, amire már nagyon készülök. Egyszerre igényel sok energiát, és tölt is egy ilyen csoport. Hosszabb távon a pszichoszomatikus betegcsoport is foglalkoztat. Meg ott van bennem a módszerrel kapcsolatban pár olyan téma, amit egyszer majd meg kéne írni…

De előbb egy kis pihenésre, megállásra is vágyom. Kell egy töltődési, érési idő. Fel kell dolgozni nemcsak azt, hogy az ember készült az előadására, de magát a konferenciát is, azt az erős élményt is, amiről beszéltem. Szükség van egy kis belső időre… Azért a belső időt mondom, mert a külső idő az változó, de a belsőt magunknak kell megteremteni.

Adományozok