Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Aug
6
2021

Összefűzni a szétszórt könyvlapokat – a traumatikus emlékek feldolgozása az EMDR módszerével

A Debreceni Egyetem Gyermekgyógyászati Klinikáján a Covid helyzet szintén online terápiás átállást kényszerített a Mosoly-terapeutákra. S bár az oltottság visszaadta a személyes terápiák lehetőségét, jelenleg is egy kiskamasz és egy nagykamasz online csoport működik Debrecenben, sőt van egy minicsoport is két vesebetegséggel küzdő, a betegség miatt izoláltan élő kisfiúnak. Az elmúlt időszak online terápiás tapasztalatairól és egy új, nonverbális módszerről beszélgettünk Peltekianné Cseke Otília Mosoly-terapeutával.

Hogyan lehet online térben megteremteni a csoportos terápia kereteit?

Online fokozottabban figyelünk a keretekre, mint egy személyes térben zajló csoportban. Valamilyen bejelentkező gyakorlattal kezdünk, hogy mindenkinek megérkezzen a „magyar hangja”, és így megelőzzük, hogy valaki nem mer megszólalni a kamera miatt. Egy kicsit strukturáltabb a csoport, igyekszünk mindenkit bevonni. Az érzékelhető, amikor néhány alkalom után elkezdenek egymással is kommunikálni a gyerekek. Ebből lehet látni, hogy már beindult a csoportdinamika, már egymástól is mernek kérdezni. Szoktunk nekik teret engedni, hogy ők is tudjanak beszélgetni a hasonló problémáikról, a bennük lévő feszültségekről, amelyek életkorukból és a betegségükből is adódnak. Minden foglalkozásnak kijelölünk témát, ami az életkoruknak, az évszaknak megfelelő vagy illeszkedik ünnepekhez, fordulópontokhoz. A témákról először beszélgetünk, majd készítünk egy alkotást. Online ezt otthon a saját eszközeikkel készítik, rajzolnak, festenek, ki mit szeretne. Ez rájuk van bízva, de valahogy mindig megjelenítjük művészetterápiás eszközökkel is a témát. Mesékkel és szimbólumokkal is dolgozunk, majd azt is alkotásba visszük át. A mai gyerekek az online világban már sokkal otthonosabban mozognak. Az online oktatással ezt be is gyakorolták az elmúlt évben. Nagyon szépen lehet már velük ilyen formában is dolgozni, amit eleinte mi sem gondoltunk volna. Ezért tartottuk meg a lezárások, korlátozások elmúltával is az online formát.

Peltekianné Cseke Otília

Peltekianné Cseke Otília

Mi az, amiket az online foglakozásokon változtatnotok kellett, milyen módszertani újításokat kellett kitalálnotok?

Abban kellett fejlődnünk, hogyan tudjuk az online térbe átültetni azokat az eszközöket, amiket használunk. Ki kellett találni, hogy például hogyan lehet a kártyákat megjeleníteni. Ezért befotóztunk az OH kártyákból 10-15 darabot, amiket nagyon szeretünk. Nyilván így szűkebb a választási lehetőség, de azért tudnak választani a gyerekek.

De például az online tér jobb lehetőséget ad arra, hogy megnézzünk egy mesét. A képernyő már adott, csak el kell indítani a videót, és mindenki osztott képernyőn tudja nézni a történetet. A minicsoportnál, a két kisfiúnál ez különösen jelentős, mert az egyik kisfiú hallássérült is, és nagyon nehezen érti, amit beszélünk. Neki folyamatosan a szánkról is kell olvasnia, hogy mit mondunk. Nála a mesemondás nem működik olyan jól, mintha meg tudja nézni a népmesét. Ebből a szempontból az online tér még segített is.

Milyen más módszerekkel dolgozol még, mint amiket említettél eddig a Mosoly csoportok kapcsán?

Elvégeztem az EMDR terapeuta képzést, most már a szupervízor képzési szakaszban vagyok. Az EMDR terápián belül van egy felnőtt és egy gyermekterápiás rész, én mindkettővel foglalkozom.

Mesélnél erről a módszerről bővebben, hogy mi is ez?

Az EMDR egy angol mozaikszónak a rövidítése: Eye Movement Desensitization and Reprocessing (szemmozgással történő deszenzitizáció és újrafeldolgozás). Ez egy nagyon hatékony trauma terápia, nem annyira verbális, mint inkább nonverbális módszer. Bár itt is beszélgetünk, de emellett fontosak a páciens testi érzetei, érzései is. A trauma természete ugyanis olyan, hogyha valaki átél egy számára pszichésen megterhelő eseményt, akkor az a megélés pillanatában fragmentumokra esik szét, és nem biztos, hogy az ember mindenre emlékezni fog. Viszont a testi reakciók bármikor előjöhetnek, a test emlékezik mindenre, ami vele történt. A PTSD-ben (posttraumatic stress disorder – poszttraumás stressz zavar), ha hasonló szituációba kerülünk, mint ami a trauma idején volt – hasonló lehet az időjárás, egy illat, egy személy vagy bármi más – az már aktiválhatja a múltbeli eseményt. A testi reakciók és az érzelmek pedig ugyanazok lesznek, mint amit annak idején megéltünk. Így ebben a módszerben nagyon fontosak a testi érzések, amikre külön rá is kérdezünk a trauma eseménynél. Amellett, hogy feltérképezzük az eseményhez tartozó gondolatokat, kogníciókat, azt is feltárjuk, milyen testi érzetei, érzelmei vannak ezzel kapcsolatban a páciensnek. Utána jön egy nagyon érdekes dolog, ami az EMDR specifikuma, a szemmozgások előidézése. Ebben a fázisban a páciens ide-oda mozgatja a szemét, követi a szemével, ahogy a terapeuta mozgatja a kezét. Ez a REM fázishoz hasonló agyi hullámokat kapcsol be, ami segít feldolgozni a traumatikus eseményhez kapcsolódó érzelmi többletet.

Mi történik pontosan ebben a szakaszban, amitől a páciens fel tudja dolgozni a nehéz érzéseit?

Van egy legendája, ahogy Francine Shapiro feltalálta a módszert. A történet szerint átesett egy rákos betegségen, amiből meggyógyult, de azt mondta neki az orvos, hogy bármikor kiújulhat nála. Ez nagyon megviselte őt, de amikor később hazafele sétált egy fasorban az ösvényen, egyszer csak azt vette észre, hogy ez a feszültség lezuhant róla, hirtelen megszűnt. Francine visszament az ösvényen, hogy megnézze, mi történt vele a séta alatt. Azt vette észre, hogy amikor ment, a szemével nagyon gyorsan követte a falevelek mozgását, és ez a fajta bilaterális ingerlés – a jobb és bal agyfélteke felváltva történő ingerlése – vitte le az ő feszültségi szintjét. Így kezdett el ezzel kísérletezni. Abban az időben sok veterán katona küzdött az átélt traumáival, velük kezdett el dolgozni. Volt olyan katona, aki azt mondta a terápia végén, hogy számára most ért véget a háború, azzal, hogy az átélt traumái feldolgozásra kerültek.

Azóta már kutatták, hogy hogyan működik ez a módszer. A kutatók azt tárták fel, hogy a REM fázishoz hasonló az az állapot, ami létrejön a páciensnél. Az alvás REM fázisában a szemünk jobbra-balra mozog, ami kívülről is látható. Valószínűleg ilyenkor a jobb és a bal agyfélteke összekapcsolódik, ahogy az agy különböző területein – a frontális lebenyben a tudatos gondolkodás, a limbikus rendszerben az érzelmek terén – a neuronok között az ingerületek elkezdenek cikázni, és elindul az információáramlás. Nagyjából ahhoz lehetne ezt hasonlítani, mint amikor egy autópályán bedugulnak az autók és megáll a forgalom, mígnem feltűnik egy közlekedési rendőr és újraindítja a forgalmat. A trauma ilyen „bedugulást” okoz az agyban, amitől nem tud az információ áramolni, ám ezzel a módszerrel utat tudunk biztosítani, hogy ismét beinduljon. Ahogy az információ újra áramolni kezd, úgy az emlék-fragmentumok egységgé állnak össze és az újra-összeállt trauma-emlék már be tud épülni a hosszútávú memóriába. Ezzel a módszerrel el lehet érni, hogy az információ ne befagyott állapotban maradjon akár évtizedekig. Ettől a trauma, a negatív emlék nem lesz pozitív, de ez nem is célja a módszernek, csupán az, hogy a múltbeli emlék ténylegesen múlttá váljon. Mert addig, amíg az érzelmi reakciók mindig be-betörnek a jelenbe, valamilyen hasonló helyzet kapcsán váratlanul előhívva a negatív emléket, addig az nincs feldolgozva.

Mennyire kapcsolható ez a módszer más stresszoldó technikákhoz, például a relaxációs módszerekhez?

Ez nem egy relaxációs módszer, hanem az idegrendszer azon természetes működésére épít, ahogy a REM fázis alatt a mindennapi eseményeket feldolgozza. Úgy is szoktam ezt magyarázni a klienseknek, hogy olyan az agyunk, mint egy precíz könyvtáros. Az egész napos események feldolgozásánál veszi a jó emlékeket, felteszi erre a polcra, a negatív emlékeket arra a polcra, a semlegeseket a harmadik polcra. És vannak olyan könyvek, amiket nem tud berakni, mert a lapok szanaszét vannak dobálva és így nincs helye a polcokon. A módszerrel ezeket a különálló lapokat egyberendezzük, lefűzzük, hogy aztán be lehessen rakni valamelyik polcra az egészet. Az átdolgozás a lényeg, nem a relaxáció. Az átdolgozástól nem lesz pozitív tartalmú a könyv, de legalább már elraktározhatóvá válik. Mert a trauma pillanatában szétesik az emlék fragmentumokra, és valami ki is esik teljesen az emlékezetből. Például arra emlékszik az ember, hogy ütköztek az autóval, de nem emlékszik rá, hogy kerültek oda a mentősök. Vagy nem emlékszik, ki hívta ki a mentőket, de emlékszik az ütközés hangjára és a vér illatára. Addig, amíg ezek az apró részletek a helyükre nem kerülnek, nincs meg az egész.

Érdekes az is, ahogy a feldolgozás során megváltozik az élményre való rátekintés. Maga a feldolgozás folyamata olyan, hogy a múlt és a jelen között vagyunk folyamatosan. Amikor a bilaterális stimulációk vannak, akkor bár a múltban vagyunk, mégis jelenként élik át a páciensek, sírnak, jelenidőben beszélnek az emlékről, traumáról. Aztán megállunk, és mondom, hogy vegyen egy nagy, mély levegőt, és nézzük, mi van most. Ilyenkor visszakerülünk a jelenbe, és beszélünk arról, hogy most hogyan érzi magát. Ahogy ezzel a folyamattal haladunk előre, az emlék megélése változik, vagy olyanná válik, mintha már filmen nézné, távolabb lenne tőle, már nem jelenidőben éli újra. Amint az emlék elveszíti a színét, homályosodik, távolodik, már elindul a feldolgozás: az emlék jelenidejűsége, kézzelfoghatósága elkezd átalakulni, és ezzel párhuzamosan a hozzá kapcsolódó érzelmek is kezdenek halványulni. A múltba kerül, ami a múltban történt, mert ott a helye. Akkor tekintünk egy emléket feldolgozottnak, ha úgy tudom elmesélni, hogy már nincs heves szívverésem, nem szorul össze a gyomrom, nincsen heves testi reakcióm közben. Tudom, hogy rossz volt, de elmúlt, vége van, túléltem, és a negatív-töltése a jelenben már nulla.

Olvastam, hogy a szemmozgások mellett lehet más érzékszervek ingerlésével is dolgozni. Mitől függ, hogy kinél használod a vizuális, az auditív vagy a taktilis bilaterális ingerlést?

Van egy EMDR készülékem, ezt a páciensnek kell a kezében fognia, és miközben taktilis ingerlést ad a kéznek, az eszköz hol a jobb, hol a bal oldalon berreg felváltva. Mindegyik bilaterális ingerlési forma hatékony: a hang is, a taktilis és a szemmozgás is. Általában a szemmozgással szoktam kezdeni, de ha valaki nagyon sír, és ezért már nem tudunk a szemmel dolgozni, akkor áttérünk a gépre. De volt, aki azt mondta, hogy zavarja a berregés, ezért áttértünk a szemmozgásra. A szemmozgást azért szeretem jobban azon kívül, hogy így képződtünk, mert jobban látom a reakciókat, jobban tudok a pácienssel lenni. De mindkét forma jó, használom mind a kettőt.

Téged mi fogott meg az EMDR módszerben, miért kezdted el tanulni majd alkalmazni?

A módszert Dr. Havelka Judit hozta be hazánkba és ő hirdetett meg egy workshopot Traumaszemüveg címmel. Más emberként jöttem haza erről az előadásról. El sem hittem, hogy ilyen van. Az előadó videófelvételeket mutatott, amin a kliensek húsz perc alatt olyan változáson mentek keresztül, ami hihetetlen volt… Annyira megragadott a hatékonysága, a gyakorlatiassága, hogy mindenképpen meg akartam tanulni. Maga a módszer nagyon szabályos, protokolláris, nyolc fázisa van, amin minden esetben végig kell menni. Nagyon logikusan vannak felépítve az egyes lépések a tudatostól a testi érzetek felé, ahogy haladunk a traumában, ahogy mélyítjük a kérdésekkel a megélést. Ezért is ennyire hatékony, és ez ragadott meg engem. A felnőtt terapeuta cím után a gyermek terapeuta címet is megszereztem. A gyermek EMDR terápiát Dr. Bíró Erzsébettől tanultam.

Elfogult vagyok, mert a hatékonysága miatt nagyon szeretem az EMDR-t. Sokszor a kliens is nehezen hiszi el, hogy egy negatív emlék, amit ő már húsz éve cipel magával, egyszer csak feloldódik és könnyűvé válik. Ehhez fogható hatékonyságú módszerrel eddig nem találkoztam. Ezen kívül szimbólumterápiában képződtem a verbális terápia mellett. Akkor szeretem inkább a szimbólumterápiát használni, amikor valami miatt kognitív szinten nagyon nem akarja a páciens, hogy hozzáférjünk a traumájához. Az még nem baj, ha nem tud róla beszélni, mert úgyis lehet EMDR-t végezni, hogy el sem meséli az emléket, mert a lényeg, hogy kövessük a folyamatot. De ha mégis valami okból kifolyólag legátolja a folyamatot a páciens, akkor a szimbólumterápia egy védőháló, mert a szimbólumról beszélünk, és nem az ő érzéséről. Nem arról beszélünk, hogy ő hogyan van a problémájával, hanem hívunk egy képet, és arról.

Milyen problémákra jó, és mikor nem ajánlják az EMDR módszer alkalmazását a szakemberek?

Vannak egyszeri traumák, amikor például valaki átél egy autóbalesetet, erre nagyon jó a módszer. Vannak komplex traumák is, amikor hosszú időn keresztül, vissza-visszatérően él át valaki nehéz helyzeteket, például bántalmazó szülők gyerekeként bizonytalan körülmények között nő fel. Ismétlődő traumák esetén is tud segíteni a módszer, de nyilván ilyenkor egy hosszabb folyamatot fog igénybe venni a terápia. Ez esetben összegyűjtjük a páciens életében azokat az emlékeket, amelyek a jelenét is nehezítik, és elindulunk sorban ezeken a negatív emlékeken keresztül a legkorábbitól a jelenig. Az ismétlődő traumák, mint egy gyöngysor, úgy fűződnek fel, és kapcsolódnak egymáshoz. Ha az egyiket megpiszkáljuk, akkor arra az egész gyöngysor berezonál. Ezt nevezzük traumahálózatnak. Nem ajánlott a módszer akkor, ha valaki pszichotikus állapotban van, vagy ha epilepsziás, nehogy véletlenül rohamot váltson ki.

Az EMDR azonban nemcsak egy terápiás módszer, hanem egy szemlélet is, egy trauma-szemüveg. A jelen problémáit egy „szemüvegen” keresztül tekintjük meg: megkeressük azokat a korábbi eseményeket, amelyek kivált(hat)ják a jelen problémát. Nem a diagnózis a lényeg, hanem az ok, amiért a páciens így viselkedik. Amit ő most a jelenben csinál, ami őt gátolja, az valamikor a múltban adekvát lehetett. Ha az ember azt veszi észre, hogy ő most harmincévesen nem mer megszólalni a főnökének a jelenlétében, mert leblokkol, lefagy, és nem tudja megvédeni önmagát, akkor elmegy szakemberhez. De az ember többnyire nem úgy megy terápiába, hogy ezek és ezek a traumák történtek vele gyerekkorában, és ezt szeretné feldolgozni, hanem azzal jön, hogy önbizalomhiánya van, és nem tud kiállni önmagáért. Ilyenkor megnézzük, hogy honnan ismerős neki ez az érzés, hol élt át már hasonlót. Ilyenkor jönnek elő az olyan emlékek, mint amikor az apukája hazaért ittasan, és neki csendben kellett maradnia, és nem mondhatta el mi történt vele, mert beküldték a szobájába.

Gyerekeknél miben tér el az EMDR módszer alkalmazása?

Amit eddig elmondtam a bilaterális stimulációról az a felnőttekre igaz és kamaszkortól lehet alkalmazni. Egészen kicsi gyerekeknél a taktilis bilaterális stimulációval dolgozunk: kiteszi a két kis kezét, amin kopogtatok. Gyerekkorban nem működik a szemmozgatás, mert 7-8 éves korig nem történik meg az információáramlás a stimuláció hatására. Illetve nagyon sok kérdést gyerekeknél nem teszünk fel, például, hogy „mennyire érzi igaznak azt az állítást: hogy…”. Ezekkel a kogníciókat mérjük be, de ezt pici gyerekeknél nem csináljuk. Ettől függetlenül gyerekeknél is nagyon jól tud működni ez a módszer.

Nagyon piciknél, 2-4 éves korban pedig van egy olyan formája a módszernek, amit narratívának hívunk. Ilyenkor a szülővel dolgozunk együtt, aki megírja a gyermek traumájának a történetét, és azt együtt olvassuk fel a gyermeknek miközben kapja a bilaterális stimulációt. Ez megint egy teljesen másfajta működésmód.

Krónikus vagy súlyos betegségen átesett gyermekeknél is alkalmazható ez a módszer?

Amit ebből a Mosoly terápiákon is tudunk használni, és használunk is, az az EMDR terápia bevezető üléseinek erőforrásokat erősítő gyakorlatai. Az EMDR alkalmazásánál ugyanis nem ugrunk bele rögtön a traumatikus emlék feldolgozásába, hanem előbb stabilizáljuk a klienst. Ezek között a gyakorlatok között nagyon sok érzelemszabályozó technika is van, amit szoktunk alkalmazni a Mosoly foglalkozásokon, az online és a személyes térben egyaránt. Ezeknek a segítségével a gyerekek könnyebben meg tudnak küzdeni azokkal a mindennapi nehézségekkel, amelyekkel találkoznak. Vannak hasonló nehézségek egy cukorbetegnél vagy bármilyen más krónikus betegséggel küzdő gyereknél.

Nemrég csináltunk egy olyan gyakorlatot a gyerekekkel, hogy el kellett képzelniük azokat a dolgokat, nehézségeket, amikkel most a jelenben küzdenek. Majd el kellett képzelniük, hogy a fejük fölé tartanak egy esernyőt, ami védi őket a rossz dolgoktól, amik hullanak az égből, így azok nem érik el őket, mert erről a védő ernyőről lepattannak. Megkértük őket, hogy meséljék el, hogy néz ki ez az esernyő náluk, és milyen érzés alatta állni, majd rajzolják is le a saját védőernyőjüket. Ebben az erőforrás gyakorlatban azt élik meg a gyerekek, hogy problémák vannak, de eszköz is van a kezükben, amivel meg tudják magukat védeni. Szimbolikus az eszköz, de van. Mi felnőttek is kipróbáltuk, hogy milyen lenne, ha tényleg létezne egy ilyen esernyő, és nagyon jó érzés volt.

Egy szintén EMDR-es feladatban, a Csillagfelhőben pedig a gyerekeknek le kellett rajzolniuk az erőforrásaikat, a szimbolikus égboltjukon a csillagokat, amik az ő életükben jelen vannak. Ezek lehettek azok, akikkel szeretnek együtt lenni, akár emberek, akár állatok, vagy a hobbijaik, amiket szeretnek. Amikor ezeket az erőforrásokat megrajzolták, akkor megfestették a felhőket is, a gondokat, bajokat. Össze is lehetett kötni egyes csillagokat, egyes felhőkkel. Azután a vágyakat is meg lehetett jeleníteni a képen, hogy mik azok a csillagok, amik még nincsenek fent az égbolton, de a jövőben szeretné a gyerek, ha jelen lennének.

Ha már a vágyaknál tartunk: te mit szeretnél még megvalósítani a szakmai életedben?

Egyrészt szeretném befejezni a szupervízori képzésemet, és segíteni a kezdő terapeutákat ebben a munkában. Másrészt éppen váltásban vagyok az alapmunkahelyemet illetően: jelenleg egy iskolában dolgozom, de onnan a tervek szerint visszatérnék az egészségügybe. Egy szakrendelőben lenne lehetőségem autista gyerekekkel és kamaszokkal dolgozni. Nagy vágyam, hogy az EMDR-t autista gyerekeknél is alkalmazzam. Az autisták eleve nem tudnak olyan jól kommunikálni, nehéz nekik a kapcsolódás. De hiszem, hogy ezzel a módszerrel nekik is lehetne segíteni. Mivel nagyrészt nonverbális a technika, kell, hogy legyen egy olyan út benne, melyet járva csökkenteni tudjuk az autista gyerekek szorongásait is. Ezt az utat szeretném én megtalálni.

Adományozok