kommunikációs koordinátor
A Mosoly Alapítvány terápiás foglalkozásain több módszerrel dolgozunk, amiken keresztül szakembereink segítenek a súlyosan beteg gyerekeknek. Most elsőként a meseterápia módszeréről Standovár Ágnes, klinikai gyermek- és ifjúság szakpszichológus mesélt nekünk, aki a Pécsi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai osztályán tart mese- és művészetterápiás foglalkozásokat gyerekeknek és kamaszoknak.
Módszertanilag különbség van a kisgyerekekkel és a fiatalokkal, kamaszokkal való munkában. A kicsik sokszor, – éppen a problémájukból eredően – nem tudnak végighallgatni egy mesét. Velük inkább a mondókák, és a történetszövés módszerét alkalmazzuk: ők találnak ki történeteket hívóképek alapján, vagy befejeznek egy mesét különböző módokon. A szabad történetszövés nagyon jó projekciós lehetőség arra, hogy ki tudják fejezni azokat a dolgokat, nehézségeket, érzéseket, feszültségeket, amik mozognak bennük aktuálisan.
A nagyobbakkal, a 16-18 éves korosztállyal már hasonlóan dolgozunk, mint a felnőtt meseterápiában. A csoportokon alapvetően népmeséket használunk fel, amikre – Boldizsár Ildikó nyomán – úgy tekintünk, mint bölcseleti szövegekre. Mindig elmondjuk a résztvevő kamaszoknak, hogy régen nem a gyerekeknek meséltek, hanem a fiataloknak és a felnőtteknek. A mesemondás célja nem pusztán az volt, hogy a hallgatóság jól szórakozzon, hanem tudásátadás, bölcsességátadás volt.
A meséken keresztül a felnőttek továbbadták a következő generációnak az arról való tapasztalatot, hogy mit kell csinálni nehéz élethelyzetekben, hogyan lehet boldogulni.
A mesékben minden tudás benne volt ahhoz, hogy ők könnyebben boldoguljanak az életben. A mesék elmondták, hogy milyen a szerelem, milyen a gyász, milyen, ha elveszítünk valakit. Meg lehetett belőle tudni, hogy milyen érzésekre kell felkészülni; milyen a veszteség, vagy a csalódás fájdalma. A fiatalok megtanulhatták a történetekből, hogy mivel jár az, amikor egy lányból nő lesz, egy nőből anya, milyen testi és lelki változások kísérik szükségszerűen a várandósságot. Hallhatták, mi kell ahhoz, hogy egy fiú férfivá váljon, milyen próbatételeken kell keresztül mennie, miben kell megváltoznia. A mesékben minden benne volt ahhoz, hogy az azokat hallgató, ismerő, értő fiatalok felkészülten vágjanak bele az életbe. Persze mindez a tudás képi nyelven, képekbe kódolva jelent meg. Akkor még az emberek jobban értették ezeket a képeket, szimbólumokat, a képi nyelvezetet; tudták hogy mi jelent beérni a sűrű sötét erdőbe, mit jelent az, hogy le kell ereszkedni a hősnek az alvilágba a föld lyukán, s hogy mikor kell a sárkány fejét levágni, mikor lehet vele birkózni. Értették a képek mire vonatkoznak, mit jelentenek. Mi már elveszítettük a kapcsolatunkat a mesékkel, és ezzel a képi gondolkodással, nagyon nehezen értjük, hogy a történetek mit üzennek nekünk. De ezt még vissza lehet hozni, és amikor a mesével, meseterápiával dolgozunk, akkor serkentjük ezt a fajta gondolkodásmódot, ami a mese befogadásához és érzéséhez szükséges.
Képünk illusztráció
Én legtöbbször élőszóban mesélek a klinikán, tehát nem olvasom a mesét, hanem elmesélem a történetet. Ez azért más, mint az olvasás, mert így nekem már személyes kapcsolatom alakul ki a történettel, – ha úgy tetszik -átformálom már a saját személyiségemnek megfelelően. A mesélés közben élő kapcsolatom van a hallgatókkal: kinek-kinek látom a szemén, arcán testtartásán, hogyan hat rá az adott történet, mennyire tudott közel kerülni hozzá. Sokszor, ha a mese meghallgatását semmiféle feldolgozás, megbeszélés nem követi, akkor is jótékony hatású. Az úgynevezett „történethallgatási transz”, amibe ilyenkor a mese hallgatója kerülhet, egy pihentető, nyugodt, éber, kellemes, pozitív fiziológiai hatású állapot.
A mese elmondása után következhet a feldolgozás, ami nagyon sokféle lehet. Mindig változik attól függően, hogy milyen a csoport összetétele, aktuális állapota, milyen problémákkal küzdenek a résztvevő gyerekek. Van, hogy semmit nem beszélünk a meséről, hanem csak azt kérjük, rajzoljon, valamilyen művészeti alkotásba vigyen át egy olyan hangulatot, érzést, ami megfogta a mesében. Ilyenkor születik egy alkotás, ami nem feltétlen figurális, nem egy jelenethez kötődik, hanem egy érzésvilág, össze-vissza színek kavalkádja, sötétek, világosak, vidámak, szomorúak. Az is lehet, hogy utána tudunk róla beszélni, vagy eljátsszunk hangszerekkel, zenében jelenítünk meg egy hangulatot, érzelmet. Például hangszerekkel megjelenítünk egy vihart, ami mondjuk a mesében a két szél küzdelme volt. Egy más modalitásban jelenítünk meg valamit, ami a mese kapcsán előjött. Van, hogy használunk Dixit kártyákat, és kérjük a gyerekeket, hogy válasszák ki, hogy ha illusztrálniuk kéne a mesét, azt melyik kártyával tennék, szerintük melyik illik a legjobban hozzá. Azt fogja kiválasztani, ami valamit megmutat abból, ami benne elindult a mese hatására. Természetesen előfordul a verbális feldolgozás, átbeszéljük melyik jelenet vagy hős volt számára a fontos, melyik váltotta ki a legintenzívebb érzéseket. Vagy arról vitatkozunk, hogy az a hős most jól csinálta, vagy nem jól döntött. Nagyon sok irányba elmehet utána a feldolgozás, attól függően, hogy mi a célunk egy történettel, hiszen ezek is sokfélék. Más történethez nyúlunk, ha én-erősítés a célunk, más történeteket használunk a szorongásoldáshoz vagy a feszültségcsökkentéshez, vagy ha egy veszteség utáni feldolgozás vagy újraépüléshez szeretnénk mintát nyújtani. A mesében mindenki meglátja magát, rálát arra, hogy hol tart a folyamatban, és most mi a dolga. És ha már tudod, hogy hol tartasz, hol vagy elakadva, akkor a mese megmutatja, hogy itt és most mit kell tenned.