„Mesél az erdő”

E gondolat mentén vettük számba itt a Mosolyblogon azokat a módszereket, amelyek hatással voltak a Mosoly terápiás munkájára és megtermékenyítették, segítették, színesítették azt a módszertant, amivel mind a mai napig dolgoznak a Mosoly-terapeuták. Ezekből a cikkekből idézünk fel néhány, erre az évre is nagyon aktuális gondolatot.

Nem volt kérdés, hogy az első interjú Boldizsár Ildikó íróval, meseterapeutával készül, hiszen 2009 nyarán volt az első találkozás, amely elindította a mai napig tartó együttműködést. Ildikó már 1997 óta tudatosan járta a kórházakat és rengeteg tapasztalata volt a mesékről, a gyerekekről és a mesék hatásairól. A Mosoly terapeuták az elsők között voltak, akik megismerkedhettek az általa kidolgozott Metamorphoses Meseterápiás Módszerrel és segíthették ezzel a beteg gyerek megküzdéseit a hosszú és megterhelő kezelések, illetve a kórházi tartózkodás alatt. A módszer kialakulása és fejlesztése mellett Ildikó abba is beavat minket, hogy miért olyan fontos a testtudati szemlélet a meseterápiában. „A meseterápia olyan módszer, amely nem a fejből indul ki, nem a kogníció az elsődleges, hanem pont ez az érzékelő jelenlét. A mesékbe viszont csak erős testtudatossággal lehet belépni. Hiszen az érzékszervek is azonnal működésbe lépnek, amikor mesei képekkel dolgozunk. Látod a mézeskalács házikót, érzed az illatát, összefut a nyál a szádban. Érzed a fahéjat, a szegfűszeget, meg tudod tapintani a mézeskalácsot, hogy milyen puha vagy kemény. Jönnek mindenféle érzékszervi tapasztalások egy-egy képpel kapcsolatban. Ezért mondom mindig a foglalkozásokon, hogy lépj be a mesébe. Ugyanakkor persze valakik azért félnek ettől, mert nemcsak azt tapasztalják meg, hogy milyen szép a királylány, vagy milyen délceg a királyfi, meg milyen klassz volt az a lakodalom meg ami utána jött, hanem azokat a nagyon durva, veszélyes energiákat is, amit egy sárkány, egy Baba Jaga vagy egy kútba ugrás jelent. Ezek nagyon félelmetesek. Egy mese nemcsak szép képekkel dolgozik, hanem minden mesében van egy rettenetesen félelmetes, szorongató helyszín, ami az erdőtől kezdve a kúton át az ördög birodalmáig sok minden lehet. Ezekre a helyszínekre tudatos jelenléttel felvértezve kell belépni, mert különben elsodor az ott lévő természetfölötti erő.” – fejti ki a szakember a vele készült interjúban.

A gyerekek pszichés elakadásait segítő másik „alap” módszertan a gyermekpszichodráma, ami Kende B. Hanna nevéhez fűződik. Az általa megteremtett és évtizedek óta oktatott módszert ma már a világ számos országában sikerrel alkalmazzák. Magyarországon kívül Szerbiában, Olaszországban, Franciaországban, Ruandában, Erdélyben, a Vajdaságban és Romániában játszanak gyermekpszichodráma csoportok az ő módszere alapján. Az ő módszerének központi fogalma a „jóvátétel”, „méghozzá két vonatkozásában, mert a jóvátétel kétértelmű. Vagyis egyrészt azt jelenti, hogy a múltban ért sérelmeket dolgozza át és jóváteszi azt, amiben bántást vagy hiányt szenvedett [a gyermek]. Ez az egyik értelme a jóvátételnek. A másik, hogy a bántalmazott, traumatikus légkörben felnőtt gyerekek elhiszik, hogy ők nem jók. Úgy érzik, hogy ha a szülők őket bántják, akkor biztos megérdemlik, mert ők rossz gyerekek. Ezeket a gyerekeket kell a terápiás légkörben jóvá tennünk. Ráébreszteni arra, hogy ők eredeti, szeretetreméltó gyerekek.” – részletezi módszertanának alap érzését az interjúban.

Mind a meseterápia, mind a gyermekpszichodráma kiegészíthető, bővíthető, ötvözhető sokféle tevékenységgel. Mivel a gyerekek természetes nyelve a játék, a mese és az alkotás, a módszerek bemutatását a képzőművészet-terápiával folytattuk. Ezúttal is egy számunkra meghatározó szakembert, Komáromi Erzsébetet kerestük meg, hogy együtt nézzünk rá e módszer kialakulásának a folyamatára. Erzsébet rajztanárként, iparművészként került a Lipót gyermekosztályára, ahol több mint egy évtizedig dolgozott és segítette a gyerekeket a módszerrel. Mert ahogy ő meséli: „Abban van a hihetetlen varázsa, hogy ez a gyereknek egy természetes játéktér. A gyerek nem érez semmiféle görcsöt, ha előveszünk mindenféle rajzeszközöket, és azzal játszunk. Mert a gyerekek 98 százaléka vonzódik, kötődik ezekhez az eszközökhöz, spontánul nekiesik és játszik velük. Velem is boldogan játszanak együtt és egymással is. Közben megnyílnak, és olyan tartalmakat is meg tudnak osztani, amiket verbálisan nem. Aztán közben arra is rájöttem, hogy az is zseniális, hogy ebben a játéktérben természetesen mutatja meg magát a gyerek.”

Az interjúsorozatot Pap Erikával folytattuk, aki Komáromi Erzsébettel együtt teremtette meg azt a szakmai közösséget, ahol a gyerekek és családok komplex terápiás segítséget kapnak.  A két nagyon különböző háttérrel rendelkező szakember a Lipóton ismerte meg egymást, ott kezdtek el együtt dolgozni és ott alakult ki a mai napig tartó jó munka kapcsolatuk és barátságuk. „Erzsivel azt láttuk, hogy hiába gyógyítjuk, segítjük a gyerekeket, ha utána visszamennek ugyanabba a traumatizáló közegbe, ahol voltak, legfeljebb annyit tudtunk tenni, hogy jelzünk a családsegítőnek, hogy a családdal is foglalkozni kell, miután a gyerek hazament a pszichiátriáról.” – meséli Pap Erika, klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, szimbólumterapeuta, MBT-A terapeuta. Ez a felismerés hívta elő azt a gondolatot, hogy a családdal, mint egésszel is dolgozni kell, ahhoz, hogy a gyermek jobban lehessen, meggyógyulhasson. 2015-ben jutottak el oda, hogy létre tudtak hozni egy olyan helyet, a Murmo Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központot, ahol családoknak tudnak nyújtani komplex segítséget úgy, hogy pszichiáter, pszichológus, művészetterapeuta, neuropszichológus, gyógypedagógus, családterapeuta dolgozik össze a család megsegítésén. Kettőjük nevéhez fűződik a Hatképes történet, mint módszer kialakítása, amely ötvözi a képi kifejezés és a komplex művészetterápiás munkát, valamint csoportos terápiára teremt lehetőséget.

Terápiás munka nem csak zárt helyen képzelhető el, hanem kint a szabadban is. Sőt vannak olyan módszerek, ahol ugyan két terapeuta dolgozik, de ebből csak az egyik ember. A Pálinkás Judit lovasterapeutával készült beszélgetésből nem csak a lovak igazi természetét ismerhetjük meg, hanem azt is megtudhatjuk, hogy míg a gyógypedagógiai lovaglás és a hippoterápia fizikailag segíti, támogatja meg a pácienst, addig a lómediált pszichoterápia vagy a lovas coaching az önismeretben, a személyiségfejlesztésben vagy éppen vezetői hatékonyságban tud segíteni, méghozzá rövid időn belül: „A ló nagyon gyorsan megláttat valamit a rejtett dolgokból is, amit aztán lehet tudatosítani, fejleszteni, javítani és megfelelő szintre hozni az illetőben, és így képes lesz adaptálni a hétköznapi működésébe is. Itt valaki eljön egy alkalomra és azonnal hazavisz magában valamit. Nem kellenek hozzá évek, mint a terápiában.”

A Mosoly-terapeuták kirívóan nehéz élethelyzetekkel, sokszor életminőséget befolyásoló betegségekkel találkoznak terápiás munkájuk során.. E mellett az elmúlt években egyre nagyobb igény jelent meg a pszichiátriai, neurológiai osztályokon is a Mosoly-terápiákra. Ezért elengedhetetlen, hogy a foglalkozásokat tartó szakembereknek folyamatos szupervíziót biztosítsunk, ahol ők is segítséget kapnak a nehéz vagy „elvesztett” esetek feldolgozásában, a saját elakadásaikban és megelőzzék a folyamatos pszichés megterhelés mellett jelentkező kiégést. A Janda Zsuzsa pszichopedagógussal, gyermekpszichodráma kiképzővel, szupervizorral készült beszélgetés egy pici bepillantást enged a kulisszák mögé, megmutatva milyen témák jelenhetnek meg egy-egy szupervízión, de arra is ad tippeket, hogy mi magunk, szülők, családosok, felnőttek, hogyan tudunk jobban lenni egymással. „Amikor a szülő hazamegy idegesen, találjon ki valamit, hogy ez az idegesség ne kerüljön be a közös térbe, ne a gyereken csapódjon le. Ha a szülő felismeri és rálát arra, hogy az ő haza hozott idegessége viszi el az egész délutáni hangulatot, akkor az már eredmény! Néha elég az is, hogy felismeri a saját szerepét ebben a körben és képes máshogy viszonyulni a gyerekhez. Igénye lesz rá, hogy változtasson. Ezt segítheti az, ha hetente, kéthetente leül a család beszélgetni. Ha valakinek éppen leordította a főnök a fejét, akkor a másik családtag csak úgy tud erre tekintettel lenni, ha tud róla. Beszéljenek a saját állapotukról, kivel mi van és a jó, működő dolgokat erősítsék.” – tanácsolja többek között a szakember.

Az elmúlt években az életünket meghatározó pandémiás helyzet, valamint a vele járó korlátozó intézkedések mély nyomokat hagytak az emberi pszichén is. Ezen időszakban megnövekedett az igény a terápiás szakemberek iránt, akik így egyszerre terhelődtek le jobban a munkájukban, miközben küzdöttek ugyanazokkal a problémákkal, mint a hozzájuk fordulók. Ezért is volt kiemelten fontos az az európai szintű szakmai esemény, melyen a világ minden tájáról összegyűlt táncterápiás szakember mellett Dr. Korbai Hajnal a Mosolyblog állandó szerzője, pszichológus, pszichodinamikus mozgás- és táncterapeuta is részt vett Potsdamban. A több napos konferencia beszámolója elsősorban terápiás szakembereknek, valamint az őket képzők, segítők és munkáltatók számára közvetít hasznos tapasztalatokat és tanulságos példákat.

A beszámolóból kiderül, hogy több előadás is kitért arra, hogy a pandémia okozta kényszer miszerint a foglalkozásokat kint a szabadban, a természetben kellett megtartani, valójában mint egy új „terápiás faktor” jótékony hatással volt a résztvevőkre. Így az ökopszichoterápia és az ökológiai én témája több workshopon és előadásban is előkerült, felhívva a figyelmet az új irányzat fontosságára. „Az autentikus mozgás természetben való gyakorlása az emberekben tudatosíthatná a természethez való kapcsolódásukat. Ez a tudatosság pedig az első lépés lehetne a felelősségteljesebb cselekvés és az ökológiai én fejlesztése felé.” – foglalható össze a lényegi gondolat Helen Payne neves angol egyetemi professzor, pszichoterapeuta és táncterapeuta előadásából. Már a konferencia beszámoló is sejteti, hogy az ökopszichológia egy széles spektrumban használható megközelítés. Éppen ezért az idei évben ebben a témában több anyaggal is fogunk jelentkezni itt a Mosolyblogon.