Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Oct
16
2020

“Meg kell tanuljunk akár alkalmi megoldásokat találni”

A Dr. Ormay István pszichiáterrel készült interjúnk második részéből kiderül, hogy maguk a terapeuták hogyan reagáltak a covid előidézte helyzetre, és a testtudati technikák hogyan segíthetik szakmai munkájukat.

Az interjú első része itt olvasható.

Te nemcsak terapeutaként dolgozol, hanem szupervizorként és kiképzőként is. Hogyan látod, a szakma hogyan fogadta az online terápiás helyzet lehetőségét?

Nagyon vegyesen. Talán nem helyes általánosítani, de általánosságban azt mondanám: a fiatalabbak könnyebben vették. Nyilván az ő életüket már jobban beszőtte az internet, és mindennaposabb számukra ennek a kommunikációs formának a használata. Az idősebbek nehezebben álltak át, de ismerek nagyon fontos kivételeket is. Van olyan kollégám, aki jóval idősebb nálam, de azt mondja, hogy ő már lehet, hogy az életben nem megy vissza a rendelőbe, mert annyira megszerette az online munkamódot és a páciensei is imádják. Ő nem dolgozik mélyebb szinteken, majdnem azt mondanám, hogy tanácsadási folyamatokat visz, amiben kiválóan használható ez a rendszer.

A módosult tudatállapotokkal kapcsolatban például nagyon nagy viták vannak a szakmán belül, és pontosan a beavatkozhatóság miatt, ami komoly etikai problémát vet fel. Én generálok valamit vagy egy olyan szituációt teremtek egy terápiaformával, hogy beállhat egy módosult tudatállapot. Lehet ilyet előidézni, de felmerül a kérdés, szabad-e ilyen formában?

A másik az analízis. Aktív analitikusként azt a kitételt vallom, hogy az analízis mindig csak olyan mélységű kell legyen, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a szenvedést csökkentsük. Ilyen értelemben az aktív analitikus munkáját kevésbé befolyásolja ez az online helyzet, mint egy mély analízist vagy a klasszikus pszichoanalízist. De ez jól mutatja, hogy nagyon sok minden függ a terápiás formától, a módszertől. Nagyon sok minden függ a terapeutától és a pácienstől. E háromból – terápiás forma, terapeuta, páciens – tevődik össze maga a terápia, és e három viszonyából derül ki, hogy ez a kommunikációs forma megfelel-e az adott párosnak.

Tapasztalataid szerint mi okozta a legnagyobb nehézséget a szakembereknek ebben az időszakban?

Mindenki a túlterheltségről beszélt. A karantén idején mindenki szorongott, beleértve magamat is. Úgy helyt állni, hogy közben a terapeuta is érzi, hogy bajban van, az rendkívül megterhelő. A terapeuta a magánéletében ugyanúgy azokkal a kérdésekkel küzdött, mint amelyekkel a kliensek fordultak hozzá: izoláció, aggódás a családtagokért, a segítés szándéka, hogy hogyan gondoskodjak másokról, a tapasztalatlanság. Erre a helyzetre nem voltunk kiképezve. Mert az élet nem hozta úgy. Voltak persze továbbképzési és tájékozódási lehetőségek előtte is, de keveseket érdekelt. És egyszer csak fordult a kocka, hirtelen kényszerré, szükségletté vált. Hogy egy kicsit reklámozzak is, idén Szegeden indul egy pszichoterapeuta képzés, amelynek a tanmenetében már szerepel az e-terápia. Erre fel kell készíteni a jövendő pszichoterapeutákat, mert ez a forma része lesz a munkájuknak.

Mi az, amit a covid válság után, hosszútávon is érdemes megtartani ebből a munkamódból?

Például nagy előnye ennek a formának a kapcsolattartás könnyűsége. E mellett lehetne szelektálni: páciensek, problémakörök és a terapeuta beállítódásai alapján. Bizonyos kérdéseket, bizonyos páciensekkel jobb így megoldani, mint személyesen. Most úgy számolom, hogy a pácienseim harmada megmarad online. Közös örömünkre. Ezek mind olyan megállapodások, amiket közösen hozunk. Sokan mentesülnek e formában a jelenlét nyomasztóságától, ami akkor is van, ha áttétellel nem dolgozunk. Ez az érzés akár egy sima tanácsadás vagy szupervíziós folyamatban is sokszor ott van, csak nem dolgozunk vele. Több ilyen élményem volt, hogy felszabadultak páciensek ettől a biztonságos távolságtól, és ugyanakkor egy másfajta közelségben lehet dolgozni, mint a személyes térben, a személyes jelenlétben. Ez is egy nagyon fontos tanulság volt számomra.

Szupervíziós csoportot hogyan vezettél ebben az időszakban?

Ott nagyjából ugyanezek érvényesek. Csoportos szupervíziós esetmegbeszélésen ezt úgy csináljuk, hogy van egy csoportvezető, és van egy társa, a co-vezető, és a szerepeket néha cserélgetjük. Ezekben a szerepekben más és más a figyelmi preferencia. Másra kell figyelnie annak, aki az érzelmi rezdülésekre fókuszál, és másra annak, aki a keretek tartására. Egy személyes csoporthelyzetben látom, hogy valaki keresztbe rakja a lábát, vagy jobban el kezd lüktetni a lába, mert hevesebben ver a szíve. Online formában ez mind nem látszik. Ezért meg kell tanulnia a co-vezetőnek az arcokat figyelni, hogy technikailag hogyan lehet egyéneket közel hozni a képernyőn, kinagyítani bizonyos szintig. Ezek mind-mind olyan feladatok vagy technikai elemek, amelyek számomra teljesen újak, izgalmasak, kidolgozandók és megtapasztalandók. Ezekre érdemes odafigyelni az online csoporthelyzetekben. Ezektől más ez a munka.

Voltak még más pozitívumai is ennek a munkának?

Sok pozitívuma volt. Számomra is meglepő volt szembesülni azzal, hogy milyen előítéletes voltam ezzel az online formával kapcsolatban. Nem tudtam róla, és valami skatulyába raktam, amire ráírtam, hogy ezzel nem is érdemes foglalkozni. Anélkül, hogy ismereteim lettek volna róla valójában.

Te mire készülsz a következő egy-másfél évben? Szerinted mire kell berendezkedniük a terapeutáknak?

Nyitottságra. Azt hiszem a nyitottság a legfontosabb. Ha abból indulok ki, hogy ez egy krízis, aminek nyilván volt előzménye, mint ahogy egy kapcsolati vagy akármilyen krízisnek is van, ami aztán egyszer csak hirtelen kirobban, és nyilvánvalóvá válik. Mondhatjuk azt is, hogy az az életmód, ahogyan eddig éltünk, az élhetetlen, vagy élhető, de nagyon rossz vége lesz. Ha krízisként fogom fel, akkor a lehető legrosszabb kimenetel az lenne, hogy ez a krízis állandósul. Most úgy néz ki, hogy nincs jobb terv, mint megint majd bevezetik a karantént, ami sajnos egy elhúzódó krízis állapotot eredményez. Ez az elhúzódó helyzet pedig megnöveli a jelentőségét annak, hogy a terapeuta mennyire tud találékony és alkalmazkodóképes lenni. Ez az a bizonyos reziliencia, amit szeretnénk a páciensekben is fejleszteni, de a terapeuta szempontjából szintén rettenetesen fontos. Meg kell tanuljunk akár alkalmi megoldásokat találni, rögtönözni, felkészülni arra, hogy teljesen váratlan helyzetek jönnek. Van ebben valami nagyon „tajcsi”-s. Az éber, nyitott, szabadon lebegő figyelem és a reaktivitás. Felismerni azt, ami jön, alkalmazkodni hozzá, és alkalmazkodva hatni, visszahatni. Biztos egy csomó olyan dolog jön majd, amiről fogalmunk sincs jelen pillanatban. Ezért az online kapcsolattartásnak, terápiáknak – akár milyen szinten vagy formában – nagy szerepük lesz. Ezt be kell építeni a mindennapjainkba.

Fel tudsz-e idézni konkrét speciális gyakorlatokat, technikai eszközöket, példákat, amik beváltak neked a távterápia során? A meglévő terápiás eszköztáradból miket vettél elő, amiket egyébként nem szoktál?

Még ezeken a kérdéseken nekem is dolgoznom kell, messze vagyok attól, hogy feldolgoztam volna az élményeket, amik zúdultak rám. Most az jutott eszembe, hogy ami a legnagyobb különbség a személyes találkozás rituáléjának a hiánya. Ahogy a páciens belép a rendelőbe, ahogy fogadom, és onnantól kezdve elkezdődik egy történet, kapcsolatba kerülünk nagyon sokféle érzékleti dimenzión keresztül. Az online terápiában ez mind nincs. Online csak a hívás szignálja van, aztán megnyomok egy gombot, majd megjelenik egy arc. Ezek a régi, megszokott rituálék mennek a kukába, bár utalás szintjén régi páciensekkel sokszor vissza lehetett hozni őket. Az újakkal pedig ki kellett alakítani ezeket, hogy hogyan fogadom, hogy engedem el, hogy köszönünk el stb.

Milyen új rituálékat alakítottál ki?

Ez teljesen egyéni. Ha lenne egy ilyen állandó rituálém, akkor azt hiszem, konzervbe zárnám magam, és akkor már csak egy kis sós lé kell, és elállok ezer évig… Ezeket egyénileg alakítottuk ki kölcsönösen a páciensekkel, így itt is kialakultak ezek a különböző kis ceremóniák. Nincsenek állandó technikai elemek. Úgy képzelem, ilyen lenne, ha mondjuk, elmennék külföldre és angolul tartanék terápiát, akkor nyilván ugyanúgy kialakulna egy egészen más jelzőrendszer abban a „más” nyelvi közegben. Ezért nem mentem soha, és nem is gondoltam komolyan erre soha, mert nem tudnék elszakadni attól, ami ennyire magyar bennem. Ilyen értelemben elvi különbséget nem látok abban, hogy most egy másfajta kommunikációs csatorna van dominánsan jelen.

A technika adta korlátokkal mit tudtál kezdeni?

Most megint csak a személyes jelenlét hiánya jut az eszembe és egy eset. Nagyon megrázó, drámai fordulat állt be egy páciensnél online terápia közben, a sírással küszködött. Hirtelen rám tört az az érzés, hogy miért nem vagyok ott? Ha ott lennék, akkor adnék neki egy zsebkendőt. Olyan erős volt ez az érzés, hogy nemcsak mondtam neki, hanem fel is mutattam egy zsebkendőt. Mint a Niagara, úgy tört ki belőle a sírás. Amikor összekötöttem azzal az élménnyel, hogy mennyire más lenne, ha személyesen ott lennénk, akkor egy nagyon fontos szükségletét elégítettem ki, vagy találtam rá egy megoldást. Talán ő mindig azt kereste, hogy valakit igazán meg tudjon érinteni, aki viszont megérinti őt. Érinteni és érintve lenni, és e kettő közötti cseppfolyós határ vált fontossá. Ha úgy tetszik, akkor ez egy technikai elem volt – mondom így utólag. Akkor azt éltem meg, hogy nagyon természetes dolog nyújtani a zsebkendőt, mert nem éreztem a köztünk lévő több kilométernyi távolságot, és hogy valójában egy képernyő felé nyújtom a zsebkendőt.

Mennyire volt fontos arra reflektálni, hogy a terapeuta is ugyanabban a helyzetben van, mint a páciens, és együtt vannak ebben az új helyzetben?

Igen, fontos volt a transzparencia, mint klasszikus terapeuta változó. Szupervíziókon szokott előjönni, hogy mennyire rossz megoldás az, mikor a terapeuta félelmében, hogy kiesik a terapeuta szerepből, próbálja magát ahhoz tartani: hogy én nem szorongok, nem okoz problémát nekem ez a helyzet. Átmegy tagadásba, ahelyett hogy kölcsönösséget alakítana ki a páciensével. Ezek nem új technikai elemek, azt gondolom, hanem egyszerűen arról van szó, hogy más körülmények között vagyunk.

Volt valami különbség a távmunkában, ha páciensekkel, vagy ha szakemberekkel dolgoztál?

A szakemberek zártabbak, ezt vettem észre. Lehet, hogy ezt nem kellemes olvasniuk, de a szakemberekben nagyobb a tartózkodás. Amit a szakember szerepkörével kötök össze: én vagyok a szakember, ezért az ezzel együtt járó szorongásokat letagadjuk. Sokszor próbáljuk ezt egyfajta omnipotenciával pótolni. Ám ez nagyon könnyen berepedezik, és ilyenkor jöhetnek akár pszichoszomatikus tünetképzések vagy bármi, ami kellemetlen és rossz. Ilyen értelemben is nagyon fontos lenne a kongruencia, a transzparencia, ezek az alapvető terapeuta változók. Figyelembe kellene venni azt az aktív analitikus alapelvet, amit Stekel nagyon szépen megfogalmazott már a 30-as években: ez egy közös alkotás. Ez annak az elismerése, hogy itt nem én vagyok a mindenható, aki majd megmondom, hogy mit kell tenni. Kettős tendencia szokott lenni nagyon sok terapeutában, tisztelet a kivételeknek. Egyrészt, hogy mégis csak én vagyok az, akinek mindent tudnia kell és mindent megmondok, másrészt ezt le is tagadom, mert én tulajdonképpen itt sem vagyok. A terápia folyik, a páciens dolgozik, nekem ebben nincs aktivitásom, nincs aktív esemény formáló szerepem. Ez egy nagyon ellentmondásos dinamika sok terapeutában, amitől aztán szenvednek és bezárva érzik magukat. Ez például sokkal nyíltabban megtörik az online helyzetben.

Az interjú befejező része itt olvasható.

Adója 1 százalékával támogassa a Mosoly Alapítvány munkáját. Az adóbevalláshoz szükséges nyomtatványt itt találja.

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás