A távterápiák, a telepszichológia használatát, azon belül az interneten egyszerre hangot és képet közvetítő alkalmazásokat elsősorban a verbális hangsúlyú, egyéni terápiákban javasolják a szakemberek, és leginkább akkor, ha nincs lehetőség a személyes találkozásra (Bokor 2015). A csoportos terápiás formák vagy azok a módszerek, melyekben a nonverbális kommunikáció jelentősebb szerepet tölt be a terápiás folyamatban, már nehezebben alkalmazhatóak az online térben. Ha mégis erre vállalkoznánk, mi mindenre kell odafigyelnünk, hogy minél hatékonyabban tudjunk segíteni? Ebből a szerteágazó témából fogunk most pár szempontot körbejárni először a művészetterápiák, ezen belül kiemelten a mozgás- és táncterápia, majd a csoportos szupervízió példáin keresztül, folytatva az előző blog bejegyzésünk gondolatmenetét.
Bár a művészetterápiákban a verbális munkamód is benne van, a módszer nagyban épít a nonverbális, szenzoros, kinesztetikus (testmozgással kapcsolatos), képi és szimbolikus világra, melyek a különböző művészeti ágakkal dolgozó formákban – mint képzőművészet-, zeneterápia, mozgás- és táncterápia, pszichodráma – eltérő mértékben fontosak. A művészeti ágak közül a leginkább talán a mozgással, érintéssel és kapcsolódással dolgozó mozgás- és táncterápiák sínylették meg a járványidőszak korlátozásait, ezek a módszerek alkalmazkodtak a legnehezebben az online tér adottságaihoz. Egyrészt mivel ez utóbbiak építenek a leginkább a nonverbális kommunikációra, másrészt mert a Nyugat-Európában jellemző egyéni mozgás- és táncterápiákkal szemben nálunk a csoportos terápiás forma terjedt el (Merényi 2004). Miért kell mégis foglalkozni ezeknek a módszereknek az online térbe való átültetésével, ha ennyi nehézséggel járnak?
Bár a koronavírus idején bevezetett korlátozások, a társas izoláció a mentális egészségünket is kihívások elé állította, egyúttal beindított olyan megküzdési formákat, melyekkel ezen valamiképpen segíthetünk. A házi sütésű kenyerek mellett divatba jött a kézműveskedés, fellendült a „csináld magad” mozgalom, ez utóbbi következtében a barkácsáruházak forgalma is. Az online elérhető zenei koncertek, színházi előadások, és a legkülönfélébb mozgásformákat tanító videók sikere is azt mutatja, hogy a kreatív alkotásra, mozgásra és a művészetekre nagy szüksége van az embereknek ilyen időkben. A művészetterápia is ezeket a természetes késztetéseket használja fel, hogy az alkotás és az önkifejezés eszközeivel csökkenteni tudja a bezártságból eredő rossz érzéseket. Azáltal, hogy létrehozunk valamit, egy kicsit annak az érzetét is visszakapjuk, hogy képesek vagyunk irányítani az életünket, és uralni a körülöttünk lévő káoszt (Braus, Morton 2020).
A kontroll és a hatóerő érzetének megtapasztalásán túl az alkotás folyamata sok minden mást is tud adni. A művészetterápiát a mindfulness terápiás gyakorlattal integrálva például, a tudatos jelenlétben történő alkotás lehetővé teszi számunkra, hogy kiszakadjunk a napi stresszből és szorongásból, és egyetlen feladatra koncentrálhassunk, miközben az önkifejezésre használt anyagokra összpontosítunk (Williams 2018). A testtudati alapokra épülő mozgás- és táncterápiák lényegében ugyanezt az éber tudatosságot használják arra, hogy a testünkben zajló történésekre megtanítsanak figyelni bennünket. Ha a súlyosabb problémákkal való megküzdést, és a mélyebb terápiás folyamatokat akadályozhatja is az online tér korlátozottsága, ennek az elmélyült figyelemnek és a kreatív alkotásnak a pszichoedukációja jól működhet ilyen keretek között is.
A kísérletezés, hogy mit lehet az online térbe átvinni, és mit nem, elérte a táncterápiát is, így a többi terápiás módszerhez hasonlóan arra kényszerült, hogy alternatív módszereket találjon a járványidőszakban. Az elszigeteltség, a társas távolságtartás korlátai miatt a szakemberek a terápiás foglalkozásokat eleinte maszkban, a személyes térben, majd online eszközökkel kezdték megtartani annak érdekében, hogy megőrizzék a terápiás kapcsolatot (Mészár és mtsai 2020). A terápiás foglalkozás különféle elemeit ez elkerülhetetlenül befolyásolta és megváltoztatta. A mozgás- és táncterapeuta a test mozgására összpontosít, hogy adatokat gyűjtsön a páciens belső folyamatairól, értékelje és értelmezze ezeket az adatokat, és ennek megfelelően avatkozzon be. A webkamerára való váltás éppen erre volt hatással, hogy megnehezítette a páciensek érzelmeinek, test-mozgás „szövegének” ilyesfajta feltárását (Yariv és mtsai 2020).
Az online térben már ott elvesznek fontos információk, hogy hiányzik az átzsilipelés, vagyis a kinti világból a terápia közös terébe való megérkezés. A terapeuta nem látja például, ahogy a páciense belép az ajtón, lepakolja a holmiját, és tesz-vesz a foglalkozás előtt. Ahelyett, hogy a teljes test képéből és a mozdulatokból be tudná mérni a szakember, hogy milyen állapotban van éppen az illető, egy többnyire statikus felsőtest látványával szembesül a képernyőn az alkalom elején, ami leginkább egy klasszikus mellszoborhoz hasonlítható (Yariv és mtsai 2020). Így előfordulhat, hogy az asztal feletti testrészeket jól kordában tudja tartani az ember, miközben a lábai táncot járnak az asztal alatt, mely állapotból nem jön át semmi a képernyőn keresztül.
Márpedig a mozgás- és táncterápia instrukciói ideális esetben a páciens igényeire reagálnak, ahhoz alkalmazkodnak, amilyen állapotban a páciens általában és az adott pillanatban van. Mit tehet ilyenkor a szakember? Egyrészt támaszkodhat arra, amit a páciensek elmesélnek a foglalkozás elején a szokásos verbális bejelentkező körben, vagy korábbi személyes alkalmakból visszaemlékezhet a páciensek jellemző mozgásminőségeire, és figyelheti a saját aktuális testi érzeteit is (Mészár és mtsai 2020). A páciensekre való hangolódás persze más okokból is nehezített. Az érzékszervi modalitások egy részének (pl. tapintás, szaglás) kiesése azt okozza, hogy az auditív és a vizuális ingerek jelentősége megnő. A technikai feltételek függvényében azonban előfordulhat, hogy ez a két modalitás nincsen szinkronban egymással, és a kommunikáció küldő és a fogadó oldala nem tud egy közös „itt és most” pillanatban jelen lenni.
Goldhahn (2020) részletesen ír erről a problémáról a mozgás- és táncterápiák technikai hátterét boncolgatva, mivel ez nagyban befolyásolja a megfelelő egymásra hangolódást, a terápiás kapcsolat kialakítását, és ezáltal a terápiás hatékonyságot. Cikkében a 4G kommunikáció aszinkron jellegéről azt írja, hogy az ilyen internetes kapcsolattal rendelkezőknél legalább egy 10 milliszekundumos késéssel közvetítődik a jel. Ez a látencia bár kevésnek tűnik, de mégis nagyon érzékelhető, és zavart okoz a résztvevőkben, akik ettől úgy érzik, mintha várniuk kellene a kommunikáció során, és nem mindig tudnának kapcsolódni egymáshoz. Az ember érzékszervei és a társadalmi interakciók a szerző szerint úgy alakultak ki, hogy optimálisan működjenek egy másik, ugyanolyan érzékszervekkel felszerelt test jelenlétében. Az empátia alapjául is szolgáló tükörneuronok evolúciós funkciója arra épít, hogy az egyének egymás jelenlétében vannak, szemkontaktusban, hallótávolságban, képesek csatlakozni egymás légzésritmusához, arckifejezéséhez és gesztusaihoz. Ha ez az egymáshoz csatlakozás nem tud megtörténni emiatt a kicsi, de érzékelhető késés miatt a digitális adatok egyik képernyőről a másikra történő fordításakor, olyan fontos terápiás elemek veszhetnek el, mint az egymás megértése és az együttérzés.
Ide köti a szerző azt a jelenséget is, amiért online környezetben a terápia résztvevői gyakran hamarabb mutatják a fáradtság jeleit, mint egymás jelenlétében, amikor a fókusz és a figyelem hosszabb ideig tartható. Mivel a kép és a hang torzul, és időben eltérhet egymástól, az idegrendszernek több erőfeszítést kell tennie arra, hogy kiegészítse a gyenge, hiányos vizuális és auditív jeleket. Ebből a szempontból Goldhahn (2020) szerint az 5G szinte valós idejű internetnek számít, mivel 1 ms-ra csökkenti a látenciát, ami az emberi idegrendszer számára már észrevehetetlen. Az 5G így a digitális kommunikáció mellett a terápiás gyakorlatban is nagy előrelépésnek tekinthető, mivel növeli a kommunikálók kapcsolódás érzését, erősebb illúziót teremt a valódi emberi jelenlétről, ami a testtel, mozgással és szomatikával foglalkozó terapeuták és pszichoterapeuták számára különösen fontos.
Az online mozgás- és táncterápiákon a biztonságos tér megteremtése még nagyobb fontossággal bír. Egyrészt a többnyire otthoni környezetben ki kell valahogyan alakítani egy nyugodt, elszeparált helyiséget a terápia számára, másrészt ezen belül egy olyan mozgásteret, amelyben kényelmesen, biztonsággal tud mozogni a páciens és esetenként a terapeuta (Mészár és mtsai 2020). A terapeuta a mozgásfolyamat elején instrukciókkal is segítheti a pácienst abban, hogy belakja az általa használt teret, érzékelje határait, egyéb jellegzetességeit. Gyerekekkel akár fizikailag is létre lehet hozni egy mozgásteret, megrajzolva vagy párnákból kitéve a határait, hogy lehetőleg a kamera látóterén belül maradjon a gyerek a mozgás alatt. Képzeletben is létre lehet hozni gyerekekkel egy olyan terápiás szobát, és mozdulatokból felépíteni, amelyben a gyerek jól érezheti magát (Engelhard, Furlager 2020).
A képernyő persze nemcsak elvenni tud, hanem hozzá is tud adni ehhez a térhez. Vannak olyan jellemzői, melyek a személyes térből hiányoznak, s ezeket fel lehet kreatívan használni. A képernyő például tükörként is funkcionálhat, amelyben a személyes térben zajló foglalkozásoktól eltérően nemcsak a másik ember mozgását láthatjuk, hanem a sajátunkét is. A páros gyakorlatokban a testtudat, az egymással szinkronizálás és a mozgás tükrözése a távterápiában is segíti a közelség érzetének megteremtését. Az egyéni és páros tükrözős játékok alkalmazásának csak a képzelet szab határt, és a páciens esetleges problémája ezzel a feladattal. Sok embernek ugyanis nehézséget okoz az, hogy befelé fókuszáljon a testi érzeteire, s abból szülessen meg egy mozgásos improvizáció, miközben a saját testének vagy a másik embernek a látványa egy képernyőn elvonja a figyelmét (Mészár és mtsai 2020).
A „képernyőn levést” az egyhelyben ülős csoport módszerekben sem mindenki tolerálja. Az online és a szemtől szembeni szupervíziós csoport eltérő kezeléséről írt cikkükben Watters és Northey (2020) számos hasznos tanáccsal látnak el bennünket többek között ezen a téren is. Szerintük nem mindig lehet tudni, hogy ez miből ered. Lehetséges, hogy azért nehéz „látva lenni” a képernyőn magunk és mások számára, mert ez egyfajta fokozott szelftudatossággal járó állapot. De ha valaki inkább kikapcsolja a csoportfoglalkozás közben a kamerát, annak az is lehet az oka, hogy mást akar közben csinálni, vagy olyan zavaró körülmények adódtak a terében, amivel nem akarja a többieket terhelni. Ezért a csoportterápiás formánál különösen fontosak azok a szabályok, hogy mit szabad és mit nem az online csoport ideje alatt. Közös megbeszélés kérdése például, hogy lehet-e enni vagy netán vezetni közben, hogy mikor lehet vagy szükséges kikapcsolni a hangot vagy a képet. Az összetartó, értékes szupervíziós csoportélményhez a szerzők a bekapcsolt videó és a lehalkított hang megfelelő alkalmazását ajánlják, hogy a szemkontaktus mindenkivel fenntartható legyen.
A szerzők még kiemelik, hogy online módban az időkezelés, a csoportülések strukturálása is bonyolultabb a nonverbális jelek hiánya miatt, amik azt jelezhetnék, hogy ki mikor szeretne megszólalni. Egyes kommunikációs platformokon ezen segíthet a „felemelt kéz” funkció, és ha több időt hagy a csoportvezető a megszólalásokra, vagy ha direkten kéri a tagokat, hogy megszólaljanak. Fel lehet hívni a résztvevők figyelmét arra, hogy a chat funkció alkalmazásával párhuzamos beszélgetést kezdeményezhetnek, kérdéseket tehetnek fel a szupervízornak. A csoportvezető kapcsolati kompetenciájának megtámogatásához más technikai eszközök szükségesek, mint a személyes terápiákon, de online is felépíthető egy kreatív és erős kapcsolat a vezető és a csoport, valamint a csoporttagok között. A legfontosabb különbség, hogy online a szupervízor nem vonulhat háttérbe, folyamatosan facilitálnia kell az eseményeket.
A fenti technikai tanácsok, tippek mellett a sok gyakorlatban megszerzett tapasztalat is segítheti a terapeutákat abban, hogy előbb-utóbb belakják az online teret, otthonosan mozogjanak benne, és hatékonyan tudjanak segíteni a hozzájuk fordulóknak. Ám valószínűleg a személyes találkozókat, a fizikai jelenléten alapuló terápiákat a szakemberek nem lesznek képesek teljesen pótolni ezen a kommunikációs csatornán. Mi hiányzik az online kapcsolatokból a személyeshez képest, és mi ennek a köze ahhoz a titkos összetevőhöz, ami a nagymamák tyúkhúslevesét is utánozhatatlanul finommá varázsolja? A receptet le lehet írni a pontos hozzávalókkal, a nagyi is adhat online tanácsokat az elkészítéséhez, és ez alapján lehet főzni egy tápláló, „elég jó levest”. De a valódi titkos összetevő nem lesz benne: a nagymama jelenléte, teljes figyelme, szeretete, ahogy elkészíti, amihez jöhetnek még a saját kezével nevelt, tisztított, aprított hozzávalók, és a házának ízei és illatai… Ezek az ezerszínű érzékszervi benyomások teszik teljessé a nagymama levesét és a személyes kapcsolatokat is.
Irodalom
Bokor L. (2015): A (technikaalapú) távterápiák. In: Szőnyi G. (szerk.): A pszichoterápia tankönyve. Budapest, Medicina Kiadó, 175-183.
Braus, M., Morton, B. (2020): Art Therapy in the Time of COVID-19. Psychological Trauma: Theory, Research, Practice, and Policy. 2020, Vol. 12, No. S1.
Engelhard, E. S. & Furlager, A. Y. (2020): Remaining held: dance/movement therapy with children during lockdown, Body, Movement and Dance in Psychotherapy, DOI: 10.1080/17432979.2020.1850525
Goldhahn, E. (2020): Being seen digitally: exploring macro and micro perspectives, Body, Movement and Dance in Psychotherapy, DOI:10.1080/17432979.2020.1803962
Merényi M. (2004): Mozgás-és táncterápia Pszichoterápia 13. évfolyam 1. szám, 4-15. o. http://www.mentalport.hu/a-folyoirat/korabbi-szamok/xiii-evfolyam/2004-februar/merenyi-marta-mozgas-es-tancterapia/
Mészár Zs., Nagy O., Rajnoha Sz. (2020): Testtel való munka jelentősége járvány idején- – a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia adaptációs lehetőségei a vírushelyzetben. Kézirat
Watters Y., Northey W. F. Jr. (2020): Online Telesupervision: Competence Forged in a Pandemic, Journal of Family Psychotherapy, DOI:10.1080/08975353.2020.1818500
Williams, P. R. (2018): ONEBird: Integrating Mindfulness,Self-Compassion, and Art Therapy (ONEBird : intégration de la pleine conscience, del’autocompassion et de l’art-thérapie), Canadian Art Therapy Association Journal, 31:1, 23-32, DOI:10.1080/08322473.2018.1454687
Yariv, A., Shalem-Zafari Y.,, Wengrower, H., Shahaf, N. & Zylbertal, D. (2020): Reflections on individual webcam dance/movement therapy (DMT) for adults, Body, Movement and Dance in Psychotherapy, DOI: 10.1080/17432979.2020.1860131