kommunikációs koordinátor
A képzőművészet-terápia módszereiről és egy foglalkozás menetéről Csák Éva képzőművészet-terapeuta mesélt. Éva már 8 éve dolgozik a Mosoly Alapítvánnyal, kórházi körülmények között foglalkozik súlyosan beteg gyerekekkel.
Minden terápiás alkalmat beszélgetéssel kezdünk. Az egyéni terápián a gyerek és a terapeuta van jelen; meghallgatjuk, tiszteljük egymást, titkokat tartunk. A gyerekek megosztják velem gondolataikat, érzéseiket. Egy kép, egy téma kapcsán elkezdünk a saját gondolatainkból, élményeinkből válogatni. A művészetterápia során az önkifejezés többféle technikával, módszerrel történhet. Rajtunk múlik, hogy milyen technikát párosítunk önkifejezésünkhöz, és az a technika alkalmas-e élményfeldolgozásra.
Alkalmazzuk a szabadfestést vízfestékkel, temperával, a szabad rajzot grafittal, színesceruzával, krétával, valamint a bábkészítés, hajtogatás, teljes alakos rajz, önarckép, vágás, ragasztás technikáját. Az egyéni kórházi terápiás foglalkozásokon a nagyobb gyerekekkel szívesen csinálok kollázst, montázst is. Rengeteg féle ötletem van, amit viszek egy-egy foglalkozásra, és az ötletek az alkotás folyamatában is alakulhatnak. Az alapanyagokat az önkifejezés eszközeinek használjuk. Nincs jó vagy rossz módja annak hogyan készítjük a dolgokat, vagy hogyan használjuk az anyagokat. A fókusz általában az alkotói folyamaton van, az alkotást az alkotó tükröződésének, kivetülésének tekintem.
Terápián készült cicák
Egy alkalommal egy kislány, – aki divattervezőnek készült – megkért, hogy legközelebb vigyek be a szobájába sok színes újságot, vagdossunk ki képeket belőle, és készítsünk egy kollázst közösen. Gyönyörű lett a közös munkánk. Úgy gondolom, ha a gyerek képessé válik az önkifejezésre, ha fel tudja dolgozni pozitív, vagy negatív élményeit, akkor azok hatnak érzelmei kezelésére, gondolkodására.
Volt már arra is példa, hogy egy 15 éves kamasz semmit nem akart csinálni, csak feküdt, és morcosan nézett szerteszét maga körül. Édesanyja érdeklődő volt, szívesen dolgozott velem. Az anyával közösen hajtogattunk kisrókát és pelikánt, ami mindkettőjüket megmosolyogtatta. Felkeltette a kamaszfiú érdeklődését, hogy anyjával együtt csináltunk valamit. A gyerek le volt bénulva, – azóta már csodálatosan van – és amikor a mellette lévő kisasztalra letettem a rókát, láttam, hogy tetszik neki. Sőt azt kérte, hogy hajtogassak még egyet a kistestvérének is. A következő terápiás alkalmakon már hárman alkottunk. Mindenre rávehető volt.
Többször is megtörtént már, hogy arról próbálnak meggyőzni a kamaszok, hogy ők nem tudnak rajzolni, nem tudnak festeni.
Noszogatni kell őket egy ideig, hogy nekem nem is az a célom, hogy ezt megtanítsam. Azt gondolom a színekkel, formákkal azokat az érzéseiket tudják kifejezni, amiket kimondani nem tudnak, de ezek az alkotásukon megjelennek. A nehéz szavakat, gondolatokat, érzéseket beletehetik a művészi munkába. Ha akar, beszél róla, ha nem, nem. Azt gondolom, hogy amikor a szavak már nem elegendőek, és csak festünk, rajzolunk, vagy bármi mást alkotunk, azon keresztül sok minden láthatóvá lesz. A művészetben nincsenek megkötések, ezért nagyon felszabadító tud lenni, az alkotás bátorít, hogy felfedezz, hogy örülj és játssz. Fontosnak tartom, hogy játékosak legyünk, hogy tudjunk egymásnak örülni, hogy ő örül nekem, és én neki.