Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Jun
24
2022

Interjú Komáromi Erzsébet képzőművészet-terapeutával II. rész

Folytatjuk az interjút Komáromi Erzsébet képzőművészet-terapeutával többek között hiánypótló művészetterápiás műhelyéről a Murmo Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központról, a képzőművészet-terapeutává válás nehézségeiről, valamint a művészetek inspiráló erejéről.

Mi adja az egyediségét a művészetterápiás műhelyednek, amit a Murmo Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központban viszel?

A Murmót Erikával (Pap Erika) kezdtük el. A Lipót gyerekosztályán ismertük meg egymás céljait, módszereit, és nagyon egymásra találtunk. Ő a verbális szcéna felől, én a nonverbálisból érkeztem, és sokat dolgoztunk együtt képzőművészeti, valamint diagnosztikus csoportokban, meg táborokat is csináltunk közösen. Aztán elkezdtük együtt alkalmazni a már említett hatképes módszert is, amit Erika tanult külföldön, és ezeken a foglalkozásokon kicsit átalakítottunk, csoportos formára szabtunk. Külön lapokra készítette el a csoport az egyes meseelemeket, utána együtt előadtuk ezeket a közös meséket a gyerekekkel. Amikor bezárt a Lipót, a gyerekosztály a Nyírő Gyula Kórházba került át, ahol évekig egy konditeremben dolgoztunk. Tele volt kondi gépekkel a terem, amikről alig lehetett levakarni a gyerekeket. Mégis évekig folytattuk a munkát ilyen mostoha körülmények között töretlen erővel, és közben lelkesen dolgoztunk a Murmo ötletén. Már a Lipóton is arról ábrándoztunk, hogy egyszer közösen csinálunk egy komplex művészeti- és terápiás központot, ahol lesz művészetterápia, létrejön egy művészeti és alkotó közösség nagy ateliékkel, kiállítóhellyel, szoros együttműködéssel a terápiás terekkel, ahol méltó és praktikus helye lesz az egyéni és csoportos terápia minden formájának. Ebből született meg végül a Murmo, ami egy gyerekterápiás és művészeti központ. Lehet, hogy álmainknak-terveinknek még nem ez a vége… Mindenesetre ebben a pillanatban fontos és örömteli esemény a Murmo jelenlegi csodálatos kiállítása az Átkelő Galériában.

fotó: Elek Orsolya

Több művészetterapeutával dolgozunk együtt a Murmóban, rengeteg nonverbális csoportunk van. Minden korosztálynak van külön csoportja a Lotilko program részeként, amiről nyilván majd Erika is fog beszélni a vele készülő interjúban. A program komplex kezelést nyújt a családoknak. Nemcsak családterápiás szinten, hanem a szülőknek egyéni támaszt is nyújt, a gyerekeknek pedig egyéni és csoportos segítséget egyaránt. A Murmóban a legjobb szakembereket sikerült megszereznünk – pszichiátereket, klinikai szakpszichológusokat, családterapeutákat, művészetterapeutákat. Minden szegmensnek van egy kiválóan felkészült képviselője, ami önmagában még nem elég, hanem fontos, hogy komplexen, teamben dolgozunk, állandó egyeztetéssel és állandó alkalmazkodással, az egyéni és csoportos terápiák egymásra hatását feldolgozva a családterápiás alkalmakon. Sokszor ez az egyeztető munka még arra is kiterjed, hogy például az osztályfőnökkel beszélget a team egy tagja, mert innen is sok fontos információ szerezhető be. Ez persze rengeteg munkával jár.

Miben más a Murmó, mint a többi ellátóhely?

Úgy érzem, egyre nehezebb komplex esetekkel találkozunk a Murmóban. Kevés Magyarországon az olyan intézmény, ahol ilyen komplex módon tudják fogadni a klienseket. A kórházi ellátás után hozzánk jönnek el rehabilitációra, mert kevés lehetőség van erre a kórházakban. Hozzánk szinte özönlenek a gyerekek. Nehéz ambuláns módon felvállalni egy ilyen rehabilitációra emlékeztető státuszt. Lehet, hogy a számszerű mutatók szerint van elég ilyen rehabilitációs ellátóhely az országban, de a gyakorlatban, a hozzánk forduló gyerekek számából, a családok sokaságából nem ezt látom.

A Murmóhoz kapcsolódik a Pro Juventa Alapítvány is, amit még a Lipótról hoztunk magunkkal. Amikor volt lehetőség pályázni, ezzel a szervezettel pályáztunk eszközökre, de a Murmóban egy kicsit más lett a szerepe. Nem szeretnénk olyan privát rendelő lenni, ahova csak a jó anyagi körülmények között élő gyermekek járhatnak, ezért igyekszünk forrásokat találni ahhoz, hogy a nehezebb anyagi körülmények között élők is részt vehessenek ilyen hosszú távú terápiás folyamatban.

Hogyan változott a képzőművészet-terápia elfogadottsága szerinted az elmúlt évtizedekben Magyarországon?

Apró lépésekben, de változik a képzőművészet-terápia helyzete Magyarországon. Amikor én kezdtem, nem volt ilyen szakma. Ha jól tudom, hivatalosan ma sincsen ilyen szakma, hogy művészetterapeuta, hiszen amikor számlát állítok ki, akkor ilyen megnevezésre nincs lehetőségem, csak „egyéb humán egészségügyi szolgáltatásról” állíthatom ki a számlát. Van még hova fejlődni, azt gondolom.

Fejlődni lehetne abban is, hogy a képzés – ami viszont már hivatalosan is létezik – gyakorlat-orientáltabb legyen. Sajnos a hazai művészetterapeuta képzés nem mondható egységesnek, és a tanított szakmódszertani tárgyak aránya nem elegendő az általános pszichiátriai, pszichológiai alapozó tárgyakhoz képest. Emiatt az egyetemről kikerülve nagyon sokan keresnek fel, hogy szeretnének szakmai gyakorlatra jönni hozzánk, hogy a módszertani tudásukat elmélyíthessék. Sok önkéntesünk van így a Murmóban, akik itt tanulnak bele a szakmába.

fotó: Elek Orsolya

Mit tanácsolsz azoknak, akik most szeretnének elindulni a képzőművészet-terapeutává válás útján? Milyen készségeket kell elsajátítaniuk, hogy jók legyenek benne?

Azt gondolom, hogy aki képzőművészet-terapeuta akar lenni, annak legalább minimális szinten el kell sajátítania a vizuális kommunikáció nyelvét. Művészeti, művészetterápiás internetes oldalakon sokszor azt olvasom, hogy nem szükséges a képzőművészeti sajátélmény a művészetterápiás képződéshez. Számomra érthetetlen, hogyan lehetséges jó szakemberré válni enélkül. Hogy fogja a képzőművészet-terapeuta dekódolni a vizuális üzeneteket és hogy fog ezekre válaszolni ugyanezeken a síkokon, ha ő maga nem érti, használja ezt a nyelvet? Képzőművészeti vonalon a megfelelő óraszámú sajátélmény (mint belépő feltétel) rettenetesen hiányzik a képzésből, míg a terápiás kiképzőhelyeken a módszertani órákat tartom kevésnek. Azt tanácsolom azoknak, akik ezt a szakmát szeretnék kitanulni, hogy keressenek olyan helyeket, ahol lehet együtt alkotni, minél több technikát kipróbálni. Ha pedig még egy szakavatott vezetőt is sikerül találniuk, akkor ő abban fog tudni segíteni, hogy az adott technika mire, kinek, mikor használható.

Léteznek speciális technikák, anyagok speciális problémákra?

Mindig úgy dolgozom, hogy a teljes eszközparkot kiteszem: mindenki saját maga választhat belőle. Mert nem véletlen, hogy ki mit választ. Nyilván, aki nagyon impulzív, az a vastagon és erősen fogó eszközöket fogja elővenni, és már nyomja is bele a papírba. A másik végén pedig az a depressziós vagy a személyiségét elfogadni nem tudó ember van, aki a 6H-s ceruzát választja, amit éppen csak a papírhoz érint. Lehet finoman befolyásolni, de leginkább hagyni kell, hogy az illető a saját ritmusában jöjjön ki abból az állapotból, amiben van. Ha a páciens egy nagy lap kis sarkában rajzol egy foltot, és találkozik azzal, hogy mások egészen másképpen alkotnak, akkor egyszer benne is feltámadhat a vágy, hogy megpróbáljon valami mást is. Ezért is szeretek csoportban dolgozni, mert akkor nem kell senkit siettetnem vagy erőszakosan áthangolni, hanem magától áthangolódhat mindenki a csoportban. Csodálatos ereje van a csoportnak! Nem facilitálok senkit arra, hogy más legyen, csak néha megkínálom különböző eszközökkel, hogy mi lenne, ha ezt vagy azt is kipróbálná. Megvárom, míg a saját erejéből tud előre lépni és kipróbálni valami mást. Ha a terápiás térben sikerül áthangolni a bejáratott utakat, az életben is lassan meglesz az alkalom, a bátorság, a vágy más utak kipróbálására.

Fel tudsz-e idézni ehhez kapcsolódóan emlékezetes esetet, amikor valaki a művészet segítségével kitudott lépni az állapotából?

Még a Lipóton volt egy nagyon érdekes autista, depressziós kisfiú, aki mütyür dolgokat csinált, finom, alig látszódó eszközökkel. (A Lipót gyermekrehabilitációs osztálya nagyon hatékonyan működött. Voltak olyan gyerekek, akik egy évig is ott laktak, onnan jártak iskolába, és délután akármikor jöhettek a terápiás műhelybe.) Ez a kisfiú apró, finom lépésekkel, de megcsinálta végül a nagy képeit is. Ez nekem is siker volt. Egy kis szürke grafittal a kisfiú egy óriási, zegzugos labirintust rajzolt, és az egészet nagyon finoman kiszínezte. Teljesen beborította az egész lapot. Hihetetlen volt a kitartása, több hétig dolgozott rajta. A labirintust ráadásul úgy kellett kialakítani, hogy tényleg csak egyetlen út vezessen ki belőle. Valamelyik publikációmban talán benne is van ez a gyönyörű, elképesztő alkotás. Később elkezdett már házakat is rajzolni, nagyon izgalmas, szép házakat. Amikor elment tőlünk, viszonylag kiegyensúlyozott gyerek volt, már amennyire az autizmusa ezt megengedte.

válogatás a Komáromi-műhely munkáiból

A többi művészeti ághoz hogyan kapcsolódsz?

Minden művészeti ág felé nyitott vagyok. Zenészek között élek… A férjem is zenész, meg a lányom is. A két fiam meg képzőművész. Az egész család óriási kulturális nyüzsgésben él. Azt hiszem, hogy önmagában csak a képzőművészet kevés. A világ színessége, a kifejezés sokfélesége kell ahhoz, hogy az ember a saját művészeti munkájában is új utakat találjon. Nekem, ha a saját művészeti munkámat akarom csinálni, akkor is mindenfele ki kell tekintenem inspirációért, hogy új formákat és utakat találjak.

Az egész gyerekkorom ebben telt, mély gyökereim vannak ennek kapcsán. A családomban is egy csomó művész van. Édesanyám operaénekesnő akart lenni, apám meg festett. A művészet a természetes közeg számomra, jó lenne, ha a világ is több helyet biztosítana ennek szcénának.

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás