Komáromi Erzsébet képzőművészet-terapeuta 2006-2011-ig vezetett Mosoly csoportokat az alapítványnál a Heim Pál és a Budai Gyermekkórházban kezelt krónikus beteg gyerekeknek. Később hosszú éveken át vissza-visszakapcsolódott a szakembereink képzésébe, megosztva értékes tapasztalatait a területen.
Korbai Hajnal: Hogyan lettél képzőművészet-terapeuta? A véletlenek sorozata vezetett erre az útra vagy tudatosan készültél a szakmára?
Komáromi Erzsébet: Nem tudom, hogy az életben vannak-e véletlenek. Sokszor gondoltam rá, hogy ez az egész a véletlen műve. A pedagógus szakmából jöttem, és egy jó pár éve már rajzot tanítottam annak minden szépségével és reménytelenségével együtt. Mert egy rajztanár felé az elvárás mégiscsak az, hogy szakmailag húzza a gyerekeket. És ebben elég sok reménytelen részlet is megbújik. Reménytelen azért, mert kérdés, hogy kell-e mindenkinek tudni rajzolni, vagy milyen szinten kell tudni a gyerekeknek rajzolni. Vagy sokkal fontosabb-e, hogy rátaláljanak az önkifejezésnek egy formájára. Az évek folyamán egyre jobban az a meggyőződés kezdett bennem élni, hogy hatalmas erőforrást adunk a gyerek kezébe, ha abban segítjük őket, hogy ki tudják magukat fejezni. Sokáig ez így tudattalanul hömpölygött bennem, éreztem, hogy itt van valami fontos küldetés-féle elásva mélyen. De az a fajta oktatási szcéna, ami akkoriban – a hetvenes évek elején – volt, nem támogatta ezeket a vágyaimat, ezért kiléptem ebből, és új utakat próbáltam találni.
Első körben szakköröket csináltam a 8. kerületi művelődési házban olyan gyerekeknek, akik különböző okok miatt az iskolában a leszakadók közé kerültek. Széteső családok gyerekei, roma gyerekek landoltak nálam, akikkel elkezdtem a saját elképzeléseim szerint dolgozni. Próbáltam ebben a nagyon csekély időben úgy alakítani a foglalkozásokat, hogy az nekik boldogság legyen, hogy nekik is legyen egy másik út. Így kezdtem rálátni arra, hogy micsoda erő és lehetőség a gyerekekkel a képzőművészeten keresztül önkifejezést, boldogságot keresni.
Miközben ezt csináltam éveken át, nekem is változott egy kicsit az életem, mert beiratkoztam az Iparművészeti Egyetemre textil szakra. 1986-ban végzetem textilművészként, és ez idő alatt születtek a gyerekeim is. Elég koncentrált életem volt. Egy újabb változás akkor indult el, amikor egy textiles kolléganőm, Manninger Mária, aki a Lipót (OPNI – Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) gyermekosztályán csinált művészeti foglalkozásokat, hívott, hogy menjek oda én is. Akkor még nem hívták ezt művészetterápiának, csak ő is rákapott a gyerekekkel való kommunikációnak erre az útjára.
Kívülállóként nem tudtam elképzelni, milyen belülről a Lipót gyermekosztálya. Nagyon összeszorult a torkom tőle, mondhatjuk azt, hogy „halálra váltam” egy kicsit attól, amit ott láttam első alkalommal. Nagyon más volt a józsefvárosi művelődési házban zaklatott, vagy szomorú, vagy nehezen illeszkedő gyerekekkel dolgozni, akiket csak egy kicsit kellett emelni. Más terep volt, mint a beteg gyerekek. Akkor ezt nem akartam, nagyon nehéz tehertételnek tűnt, és nem éreztem képesnek magam rá.
KH: Mi volt benne a legnehezebb, ami így szíven ütött?
KE: Az a rettenetes állapot, amiben a gyerekek voltak. Akkor még nem tudtam semmit a pszichózisról és a hasonló állapotokról, csak azt láttam, hogy „nincs ott” a gyerek. Fogalmam sem volt, hogyan állhatok az ilyen problémával küzdő gyerek mellé, milyen eszközeim lehetnek erre. Így egy évig nem adtam semmilyen választ, eltűntem a Manninger Mária szeme elől. De a kérdés, hogy miért futamodtam meg, végig bennem volt: Miért volt ilyen rémisztő számomra, amikor csak egy pár lépcsővel „volt lejjebb”, mint amit most csinálok? Aztán egy év múlva visszamentem mégis, és azt mondtam, kipróbálom. Úgy éreztem, hatalmas kincs van a kezemben, és ha meg tudom találni más gyerekekkel a hangot, akkor egy lehetőséget lehetne adni ezeknek a gyerekeknek is, meg magamnak is. Hátha mi is egymásra tudunk találni. Próbából visszamentem, és aztán ott ragadtam több mint egy évtizedig. Később a gyerekek mellett felnőttekkel is dolgoztam.
Ráéreztem arra, hogy ebben nincsen semmilyen ördöngösség, hiszen itt is olyan emberek, gyerekek és felnőttek vannak, akikkel éppen úgy ki lehet alakítani a kapcsolatot, akiket lehet támogatni a vizuális megnyilvánulások eszközével. Az a meggyőződésem kezdett kialakulni, hogy nonverbális eszközökkel, művészettel még jobban lehet kapcsolatot teremteni a betegekkel, mint az egyéb verbális terápiákkal. Aztán teljesen elárasztott, hogy ez mennyire hatékony, mennyire jó és szép. Közben rengeteg dolgot megtanultam a betegségekről, és a csoportvezetés egyéb hatékony útjairól.
KH: Hogyan tud a képzőművészet-terápia segíteni a gyógyítás folyamatában, miben különbözik a verbális módszerektől?
KE: Abban van a hihetetlen varázsa, hogy ez a gyereknek egy természetes játéktér. A gyerek nem érez semmiféle görcsöt, ha előveszünk mindenféle rajzeszközöket, és azzal játszunk. Mert a gyerekek 98 százaléka vonzódik, kötődik ezekhez az eszközökhöz, spontánul nekiesik és játszik velük. Velem is boldogan játszanak együtt és egymással is. Közben megnyílnak, és olyan tartalmakat is meg tudnak osztani, amiket verbálisan nem. Aztán közben arra is rájöttem, hogy az is zseniális, hogy ebben a játéktérben természetesen mutatja meg magát a gyerek. Ott nincs duma, hogy nekem ez fáj meg az fáj, hanem megmutatja mindazt a maladaptív szociális kapcsolódási rendszert, ami miatt nehéz neki együtt élnie az emberekkel, a társakkal, nehéz kapcsolatokat kialakítania, nehéz magát és mást megértenie. Ami miatt nehéz az élete, azt bemutatja ebben a játéktérben. Engem ez a csodálatos működésmód szívott be magába.
Ahogy alakítottam ezt a módszert, kezdetben mindig én alkalmazkodtam a gyerekekhez, mert még semmit nem tudtam róluk, hogy milyenek, mit hoznak magukkal, hogyan kell hangolódni rájuk. Eltelt egy jó pár év, amíg voltaképpen mindent a gyerekekre hagytam, ismerkedtem velük. Bevittem a kincseimet azzal, hogy: „tessék, lehet szétkapni, minden a tiétek, minden értetek van”. Ezt persze nagyon szerették, nagyon jutalmazó volt ez az egész szabad légkör. Közben meg nagyon sokat tanultam tőlük. Teamben dolgoztunk az OPNI gyerekosztályán, és abból is sok mindent szedtem fel magamra szakmailag. Miután ezeket a tapasztalatokat begyűjtöttem, utána az lett fontos, hogyan tudom én magam alakítani a csoportfoglalkozást, amit együtt hozunk létre. Ez egy fontos lépés volt nekem. Mivel rajztanárként vagy iparművészként a vizuális kommunikációs eszközöket, a rajzot, a festést anyanyelvi szinten ismertem, nekem nem volt problémám, hogyan tudom ezzel megszólítani a gyerekeket. De az a nagyfokú szabadság, amit a gyerekek számára biztosítottam, hogy kezdjenek vele valamit, az csodálatos volt. Állandóan azt forgattam a fejemben, hogyan tudok hozzájuk utat találni. És ebben elég hatékony voltam. Ezért is maradtam olyan hosszú ideig a Lipóton.
KH: Hogyan kerültél a Mosoly Alapítványhoz, milyen emlékeket őrzöl a sok évről, amíg együtt dolgoztunk?
KE: Akkor kezdtem a Mosolynál dolgozni, mikor még a Lipóton a kísérletezés fázisában voltam. Bár azt kell mondjam, hogy ezt a kísérletezős munkamódomat ma is megőriztem. Mert nekem sem jó, ha mindig gépiesen ugyanazokat a feladatköröket, feladatsorokat végzem, vagy végeztetem a gyerekekkel. Mindig azon vagyok, hogy valahogy megújítsam az utakat. Úgy emlékszem vissza a Mosolyra, hogy az is egy állomása volt a kísérleti terepnek. Nagyon izgalmas volt Kiss Enikővel (Kiss Enikő Hajna – klinikai szakpszichológus, egykori Mosoly terapeuta) együtt dolgozni. A Budai Gyermekkórházban gyógyuló gyerekeknek szervezett Mosoly csoportokban az évek alatt változó problémákkal találkoztunk: pszichoszomatikus esetekkel, különböző pszichiátriai zavarokkal, magatartásproblémákkal.
Kiss Enikővel nagyon szerettem együtt dolgozni, mert a szakértelme, szakmai elkötelezettsége mellett nagyon alkalmazkodó és megengedő szakember. Így mi ketten a gyerekeken túl egymáshoz is nagyon jól tudtunk alkalmazkodni. Szívesen emlékszem vissza arra a jó légkörre, ami a csoportjainkban volt.
Néhány alkalommal képeztem is a Mosoly terapeutákat: Pap Erikával (klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, a Murmo szakmai vezetője) tartottunk közösen a hatképes módszerről képzést, és a képzőművészet-terápiás tapasztalataimról is többször meséltem a Mosolyos kollégáknak.
A csoportokon és a kollégákon kívül még, ami nagyon jó emlékem megmaradt a Mosolyos időkből, az a norvégiai szakmai út volt. A Lipóton nehéz körülmények között dolgoztam, a pénztelenség és a nyomor volt a jellemző. Az állandó megszorítások miatt nekem kellett előteremteni a terápiás csoportjaim eszközeit. A művésztársaim segítettek ebben, ők hoztak, amit tudtak: papírt, eszközöket, mert semmire nem volt pénz. Ehhez képest, amikor megláttam Norvégiában, hogy vannak a világon olyan helyek, ahol mindent ki lehet fizetni, és minden álom megvalósulhat, teljesen elájultam. Ilyen értelemben ez erőt adó is volt, mert rájöttem, hogy nem az a természetes közeg, amiben én élek a Lipóton, lehet ezt másképp is. És lehet, hogy egyszer majd én is dolgozom így, ilyen csoda körülmények között.
KH: Már a Mosolyban is megteremtődött ez a jó közeg, és ha jól tudom, most is ilyen „csoda” körülmények között dolgozol…
KE: Igen, csodálatos helyeken, a Murmóban és az Átkelő Galériában, bár most is sokat kell dolgozni a pályázati forrásokért. Nehéz ez a pályázati lét, de másképp nem lehet csinálni sem a Murmót, sem az Átkelő Galériát. Egyszer biztos lesz olyan is, hogy egy művészetterapeutának nem kell abba belepusztulnia, hogy az eszközöket is elő tudja teremteni a csoportjainak, és csak a szakmájának élhet. A Mosolyban nagyon jó volt, hogy ezeket a szervezéssel járó terheket levették a terapeuták válláról. Ezt az igát már 25 éve viszem a többi munkahelyemen is.
KH: Mikor indult el a Tárt Kapu Galéria vagy mai nevén Átkelő Galéria?
KE: A Lipóton 2004-ben kezdtük el a Tárt Kapu Galériát, ami a művészetterápiás műhelyekben készült alkotások kiállítóhelye volt. Csodálatos galéria volt a Lipót egyik portaépületének a pincéjében, boltíves, rakott kőfallal. Úgy érzékeltük, hogy a klienseinken is nagyot dobott az, hogy egy galériában van kiállítva a művük. Pácienseink aktívan részt vettek a galéria működtetésében, fenntartásában, a teremőrzésben és a hozzá kapcsolódó kulturális eseményekben is. Csírájában már ott is megvolt, hogy ez egy közösségalakító centrum is egyben. Nagy veszteség volt, amikor bezárt a Lipót és kisöpörtek minket onnan. Rengeteg munkával létrehoztunk egy ilyen csodát, amit egy tollvonással szüntettek meg. Úgy éreztük akkor, hogy pszichiátriai ellátóhelyek mindenütt lehetnek, de ilyen galéria sehol máshol.
A Lipót felnőtt részlegét a Merényi Kórházba költöztették át, ahol Tóth Eszter művészettörténésszel kezdtünk el dolgozni. Kiállításokat szerveztünk a klienseink munkáiból a kórház egyik helyiségében. Akkoriban már volt híre a Tárt Kapu Galériának, így el tudtunk menni külföldre is kiállítani: Németországba, Szicíliába. Nagy élmény volt megismerni a külföldi terápiás légkört is, amiből nagyon sokat tanultunk. Nem sokkal később lehetőséget kaptunk arra, hogy a város szívében újra nyissunk egy galériát. A 9. kerületi önkormányzat kedvezményes bérleti díjért adott egy helyiséget. Ez segített elindulni, és azóta is ott dolgozunk. Jövő márciusban lesz 10 éves a galéria, már Átkelő Galéria néven.
KH: Miért változtattátok meg a nevét, változott valami a Tárt Kapus időszakhoz képest?
KE: Egy kiváló szakemberrel, Anginé Szántó Ibolyával csináltuk együtt a galériát a Lipóton. Ő vezette az intézményben a Központi Foglalkoztatót. A Lipóton rengeteg pszichiátriai osztály volt, és ebbe a Központi Foglalkoztatóba jöttek a betegek a különböző osztályokról nappali foglalkoztatásra. Ott kaptak helyet a művészetterápiás csoportok, a tánc, a dráma csoport, a kerámiaműhely, a grafikai- és festőműhely és a munkaterápia is. Szántó Ibolya állt az élére a Tárt Kapu Galéria megnyitásának is a gyógyszercégek támogatásával, ami akkoriban kicsit könnyebbé tette a helyzetet. Ott beletanultunk, hogy milyen egy ilyen galéria működtetése, már tudtuk, hogy mit szeretnénk, és mit lehet.
A nevet azért változtattuk meg, mert kiszállt a galéria vezetőségéből az az alapítvány, amely az eredeti Tárt Kapu Galériát létrehozta. Mivel a nevet szerette volna megtartani magának, így mi választottunk egy új nevet. Az Átkelő azt jelenti, hogy védett átkelést biztosítunk az „egyik partról a másikra” a mentális problémákkal küzdőknek.
A Lipóton volt egy komoly történeti gyűjtemény az ott kezelt betegek munkáiból, ami most az MTA Pszichiátriai Gyűjteményében látogatható. A kortárs magyar art brut és outsider művészeti gyűjtemény pedig, ahova a betegek alkotásait is sorolják, az Átkelő Galériában van jelenleg. Tóth Eszter művészettörténész kollégám a galériában az outsider művészetből doktorál a Pécsi Egyetemen, Magyarországon ő a téma szakértője. Azért is érezzük fontosnak, hogy ezzel foglalkozzunk, mert az outsider művész egészségügyi státuszától függetlenül valódi művész, még ha kívül is áll az aktuálisan divatos, kulturális művészeti konvenciókon.
Annyiban változott a városi galéria a Lipótihoz képest, hogy az újra nyitott Átkelő nagyon sok izgalmas kihívással szembesített bennünket. Ez egy civil városközpont közepe, sokkal nyitottabb az egész helyszín, ahova bárki bejöhet. Kiemelt küldetése a galériának a komplex működés: a kiállításokhoz múzeumpedagógiai program társul, tárlatvezetés, és kerekasztal beszélgetések a művészeti-, oktatási- és terápiás szakmának. A legfontosabb, hogy a kórházi szcénából áthoztuk a művészetterápiás foglalkozásokat is ide, és lett egy Védett Átkelő nevű csoport. Ez 15 hetes turnusokban működik a galériában, zárt csoportban. Egy évben három ilyen csoport tud végig menni. Minden évben kiállítást is rendezünk az itt készült művekből. Ezeknek a kiállításoknak fontos pszichés és szakmai-módszertani üzenete van.
Az ország különböző művészetterápiás műhelyeit is bemutatjuk a galériában, köztük a szívem csücskét is, a Murmót. Csodálatosan sokszínű a Murmóban a nonverbális terápia, ami ott történik a képzőművészeti szcénában.
Az interjú második részében bővebben megismerhetjük a Murmót és arról is bővebben lehet olvasni, hogyan, miben segíthet a képzőművészetterápia a pácienseknek.