Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Aug
13
2020

„Gondolkodás nélkül papírra rakni”

Az idei évben számos új lehetőséget kellett feltérképeznünk és kipróbálnunk a szakmai munkánkban, mert a tavasszal hazánkba is betörő COVID-19 okozta járványhelyzet rákényszerített minket.

Ahhoz, hogy egyedülálló terápiás foglalkozásaink továbbra is elérhetőek legyen a legvédtelenebbek számára, szakmai munkánk alapjait nem szem elől tévesztve nyitnunk kellett a technológia adta új lehetőségek irányába. Ennek egyik – sokak számára kézenfekvő – megoldása az online terápiákra való átállás volt. Miholecz Judit, klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal az online terápiára való átállásról és az ebben rejlő lehetőségekről beszélgettünk.

Mint magánember, hogyan élted meg a karantén időszakát?

Az elején én is megijedtem, mert 21 évesen volt egy komoly közúti balesetem, ami miatt több műtétem volt, többek között a tüdőmmel kapcsolatban is. Mivel a Covid elsősorban a tüdőt támadja meg, így az elején fokozottabb volt a félelem. De aztán ez oldódott és végül megtaláltam a magam kis helyét ebben a karantén időszakban: olvastam, rajzoltam, festettem. Mivel az a típus vagyok, aki jól el van magában, jól viseli a bezártságot, hogy nem mehet ki, nem találkozhat emberekkel, így nagyon jól viseltem ezt az időszakot.

Nem erre a válaszra számítottam…

A munkám kapcsán állandóan kapcsolatba lépek, kapcsolódok valakihez, nem könnyű témákról beszélgetek, különböző mélységűek ezek a beszélgetések és érzelmileg megterhelőek, ezért nekem jó, ha lehetek magamban, a magam csendességében. Magam is rajzolok és festek. Szeretem, ha van időm bevonódni az alkotásba. És szeretem, ha akkor tudom csinálni, amikor érzem belül, hogy nekem erre most szükségem van: mert használ és segít, hogy mindazt, ami belül van, azt így megjeleníthetem. Önmagammal ugyanazt csinálom, mint a gyerekekkel a terápián.

De nem sokáig maradtál „munka nélkül” hiszen a debreceni diabetes kamasz csoport foglalkozások átkerültek az online térbe.

Korábban sem csináltam „skype terápiát”, ahogy a szakmában elnevesült. El sem tudtam képzelni, de a sors rákényszerített minket is. Kezdetben még tetszett is, mert kihívásnak tekintettem: próbálgattam, hogy milyen dolgokat lehet az online térben megvalósítani. De ahogy teltek a hetek, egyre jobban éreztem, hogy eszköztelenek vagyunk. Szeretek például kártyákat használni a munkámban: Dixit vagy OH kártyákat, melyek jó kis projekciós felületet adnak. Ezek használata nagyon hiányzott. Valamint a megérkezés és az elköszönés. Kimaradnak, hogy látom, milyen hangulatban érkezik meg a gyerek, hogyan van felöltözve, milyen a testtartása, milyen a mozgása amikor megtalálja a helyét a térben. És ugyanez távozáskor. A Mosoly foglalkozásoknak szinte része a közös elpakolás a terápia végén, amikor még tudunk néhány gondolatot, szót váltani szabadon, spontán. És fontos az is, ahogy kilép az ajtón, vagy hogy bejön-e érte a szülő. De ezek mind nincsenek. Az online térben már mindenki ott van és maximum az arcukról tudok leolvasni dolgokat.

Ezek a metakommunikációs vagy spontán kommunikációs hiányok zavarnak téged?

Nincs ezzel baj, csak más. Ráadásul a gyerekeknek ez az online tér nem idegen. Sokkal önállóbbak ebből a szempontból, és nagyon otthonosan mozognak benne. Míg korábban a szülőket hívtam fel előző nap, hogy akkor számíthatunk-e rájuk a foglalkozáson, most a gyereknek küldök üzenetet messengeren.

A gyerekek könnyebben vették az online térbe való átállást?

Az első foglalkozás végén mondták, hogy furcsa volt nekik. Mondtuk, hogy nekünk is. De őket nem feszélyezi az online tér. Még az a kislány is, aki egy kicsit szorongóbb típus, annyira felszabadult lett. Nagyon szépen megnyílt verbálisan és rajzban is, az első perctől fogva. Pedig ettől tartottam: okoz-e nekik problémát az otthoni légkör, számukra fontos-e az önkéntelen beszélgetés rajzolás közben, ami a közös térben óhatatlanul megtörtént. De már az első perctől kezdve, gondolkodás nélkül papírra tudják rakni mindazt, ami aktuálisan éppen bennük zajlik és ami az adott foglalkozás témájával kapcsolatos.

Ezek szerint a foglalkozások művészetterápiás része könnyebben átültethető, mint például a kártyák használata?

Eddig mindig sikerült úgy kialakítani az online foglalkozásokat, hogy van benne egy önkifejezés rész. A foglalkozáshoz szükséges eszközöket a Mosoly biztosítja. Ezek nagyon jó minőségű eszközök, akár a rajzlapot, akár a festéket, az olajpasztellt, az akvarell ceruzát tekintve. Nagyon nagy különbség ilyen eszközökkel dolgozni: másként jelenik meg a rajz, ha mondjuk túl kemény az a ceruza. Most a járvány miatt kialakult helyzet miatt maguknak kell az eszközt biztosítani, és általában ez színes ceruza vagy zsírkréta.  Pedig nagyon más életérzés olajpasztellel, akvarellel vagy éppen akrillal festeni, ezeket az anyagot felvinni a lapra. Ők maguk nem biztos, hogy ezt érzékelik, de mivel a foglalkozáson van lehetőségük választani, ez önkéntelenül megtörténik velük. De ez most nincs, pedig talán más dolog kerekedne ki belőle, egyszerűen az anyag természete miatt.

E mellett kezdetben nem tudtam mit kezdeni a rajzolás közbeni csenddel. Olyan feszélyező volt, azt se tudtam hova nézzek. Az online térben megszűnik az a közös légtér, ami a csoportos foglalkozáson megvan. A csendnek megvan a helye a személyes kapcsolatban. A csend jelzés értékű is tud lenni. De a közös térben a csenden túl ott vannak az illatok, a mozgások, az energiák, ami mind érzékelhető csend közben is. De az online térben idegennek éreztem magam, mintha kiestem voltam a terápiából, mert nem láttam a folyamatot, ahogy a rajzok megszületnek. Nekem fontos és szeretem is látni, hogyan alakul a rajz: hova rajzol először a papíron, hogyan bontakozik ki kép. Van egy nagylány a csoportban, aki elég részletgazdagon rajzol. Olyanok a képei, mint egy térkép: sok minden van rajta, amit meg kell fejteni és amihez segítség, ha látom, honnan indult, hogyan fejlődött a rajz. Ez az online térben nincs, abszolút kiesik. Csak a csend van. Meg a sík képernyőn az arcok. Én meg csak ott ülök. Az elején ez szenvedés volt, de mára elfogadtam. Szerencsére az ember jól tud alkalmazkodni.

A csoportban is, de az osztályon is, ahol dolgoztok Debrecenben diabéteszes kamaszokkal foglalkoztok. Hogyan élik meg a szabályokat felrugó kamaszok a betegségükből fakadó szabályokat?

Úgy alakult, hogy ennek a csoportnak minden tagja kiskora óta „diabos”. Ők ebben nőttek fel, teljesen elfogadták, nekik nem jelent gondot, hogy be kell tartani a diétát, hogy rendszeresen kell enni, hogy számolni kell a szénhidrát mennyiséget. Általánoságban, a kamaszkort második dac korszaknak is szoktuk hívni: nemet mondás, mindent én csinálok, önállósági törekvések. A kamaszkor arról szól, hogy felrúgom, nem szeretem, nem akarom követni a szabályokat, nem akarom, hogy határok legyenek, nekem ne mondja meg senki mit csináljak, mert azt csinálok, amit akarok. Az osztályon valóban találkozunk ilyen kamaszokkal, akik pl. nem tartják be a diétát vagy nem adják be az inzulint maguknak. Ezért kerülnek be, mert felborul a cukruk és újra be kell állítani az inzulint. De a cukor betegségükkel ezt a lázadást nem csinálhatják meg, mert ott a szabályokat igenis tartani kell.

Mit lehet a cél egy ilyen kamasznál?

Az edukáció. Elmagyarázod neki, amit már az orvos is elmagyarázott. Ilyenkor sokat segítenek a kártyák, mert kijönnek velük ezek az élethelyzetek. Az is teljesen normális, ha ők ezt úgy élik meg, hogy „Na, megint jön az okosítás”. Egy kamasz így működik. Az normális, hogy erre így reagálnak, de meg kell érzeniük a súlyát. Hogy ez nem játék.

A beszélgetés elején azt mondtad, hogy kihívásnak tekintetted az online tér „meghódítását”. Sikeres volt? Van hova folytatni?

Ennél a kamasz csoportnál azt tervezzük, hogy ezt is megpróbáljuk edukációra felfűzni, azaz olyan témákról beszélni, ami őket is érdekli, ami nekik segít átvészelni a kamaszkor nehézségeit. Megpróbálunk pszichológiai témákat behozni és ehhez párosítani valamilyen rajzos tevékenységet. Nyár elején pl. elkezdtünk a szimbólumokkal dolgozni, ami persze egy nagyobb téma, jó pár alkalmon keresztül fogunk most ezzel foglalkozni, de nagyon tetszik nekik, nyitottak rá. E mellett stressz-kezelő technikákat, érzelem-regulációs gyakorlatokat is megismertettünk velük, amik mentálisan segítenek nekik és amiket ők is tudnak alkalmazni. Ilyen gyakorlatokat a jövőben is tervezünk megosztani velük. Ezzel a csoporttal, hogy már van egy stabil közös személyes múltunk, velük már jól tud működni az online foglalkozás is.

Adományozok