Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Mar
18
2022

Ezt hozta a folyó… – interjú Boldizsár Ildikó meseterapeutával 2. rész

Folytatjuk barangolásunkat a mesék világában Boldizsár Ildikó meseterapeutával, aki őszintén beszél arról, hogyan élte meg a karantén időszakot, mi a titka az élőszóban mondott meséknek, és mit jelent neki, a tudományterületek határán állónak, a Mosoly Alapítvány.

Volt ebben az elmúlt két évben olyan mese, ami téged segített át a nehézségeken? Van-e most meséd, amivel dolgozol?

Nagyon izgalmas időszak volt… Ahogy egyik pillanatról a másikra megváltozott az életünk, először én is fűhöz-fához kapkodtam, nem tudtam, mit csináljak. Az első pár hétben a hidas mesék segítettek, az olyan mesék, melyekben híd épül. Mert azt tudtam, hogy valahova át kell jutnom. Nem egy másik országba, másik helyre, hanem önmagamban máshová. Ráadásul nekem azon a napon tört el a kulcscsontom, amikor kezdődött az első karantén, így többszörös karanténban voltam. A lakásba bezárva, egyedül, mozgásképtelenül, kulcscsonttöréssel a pandémia kellős közepén. Az első időkben azzal volt dolgom, hogy egy olyan „belső helyszínre” kerültem, ahol semmiképpen nem maradhattam. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Hidat kellett építenem valami felé, ahova át kellett kelni. Ezen az oldalon a teljes rémület, az önmagamból való kizuhanás, a reménytelenség álltak. Tudtam, hogy ha itt maradok, meghalok. Hogy menjek át a híd másik oldalára? – tettem fel magamnak a kérdést. Éreztem, hogy repülni most nem tudok. A karantén előtt még voltak szárnyaim, elrepültem vagy elúsztam onnan, ahol nem volt jó. 2020 márciusában ezek a képességeim elvesztek. És akkor elkezdtem építeni a hidat kőről kőre, napról napra szisztematikusan. Hova akarok átjutni? – kérdeztem. Oda, ahol legalább a szorongás és a félelem kevesebb, és fel tudok reggel kelni az ágyból. De sokáig nem csillapodott ez a magatehetetlen, szorongásokkal teli állapot.

Mikor tovább haladtunk a járványban, akkor látszott, hogy ez így nem fog menni. Azt éreztem, hogy itt napról napra más technikára van szükség. És azt is, hogy ebben az európai mesék nem tudnak segíteni. Az európai mesékben nem találtam semmit ezzel kapcsolatban, sőt, általában a keleti mesékben sem, mert azokban meg az van, hogy fogadd el, állj bele az éppen aktuális helyzetbe, a náladnál nagyobb erők majd megoldják a problémákat. Persze, majd megoldják… Nem tudtam hinni ebben. És akkor megtaláltam az óceániai mesékben a segítséget, ami ebben az időszakban sokat jelentett. Ezekben folyamatos megpróbáltatásokban van az adott mesehős, mert hol innen, hol onnan támad egy-egy erdei szellem, tűzistennő vagy vulkánvarázsló, aki köpködi a lávát. Az óceáni mese hőse is folyamatos alkalmazkodásban van, folyamatos védőpajzsot kell maga köré alkotnia. Mentális védőpajzsnak hívom ezt, amit csak az tud kialakítani, akinek nagyon határozott világképe van, nagyon stabil belülről, és meg tudja magát tartani belülről bármilyen körülmények között. Az óceániai mesék azt mutatták meg, hogy kellene valami stabil belső szerkezet, de fogalmam se volt, hogy ez hogyan alakítható ki.

Amikor nagy nehezen visszakerültem önmagam középpontjába, végül mégiscsak egy keleti mese – ami világképét tekintve akár óceániai is lehetne – hozott megoldást. Sikerült megtalálnom azt a mesét, amelyik attól kezdve a legtöbbet segített. Az öregember és a folyó című kínai mese volt az, amivel én ezt az elmúlt két évet ki tudtam húzni.

Ez a mese arról szól, hogy parasztok dolgoznak a rizsföldeken, amit egy folyó szel ketté. Egyszer észreveszik, hogy a folyó sodor egy testet. Odamennek, és látják, hogy egy öregembert sodor a víz. Próbálnak neki botokat nyújtani, meg kiabálnak, hogy jöjjön ki, de az öregember semmire nem reagál. Akkor lemondanak róla, belátják, hogy nem tudnak rajta segíteni. Azonban néhány óra múlva az öreg megjelenik vizesen a rizsföldeken. Kérdezik tőle, hogy mi van vele, miért nem hagyta, hogy segítsenek neki, miért nem nyújtotta a kezét. Azt válaszolja, hogy: azt nem lehetett, mert láttam, hogy nem tudok odajutni hozzátok. Beleestem ebbe a folyóba, és tudtam, hogy csak akkor élem túl, ha átveszem a víz ritmusát, ha együtt lélegzek, áramlok a folyóval. Ha levisz a mélybe, akkor arra koncentrálok, hogy addig kibírjam, amíg nem dob újra föl. Tudtam, hogy újra föl fog dobni. S amikor feldobott, akkor levegőhöz jutottam. Figyeltem a testemre, hogy kikerülje a víz alatti sziklákat, hogy tudjak haladni a sodrással. És figyeltem arra is, hogy mindent, amit hoz magával a folyó, éberséggel kikerüljek. Tudtam, hogy ez a veszélyes szakasz nem tart örökké, hanem ellaposodik majd valahol a folyópart, mert nincs olyan, hogy egy folyó örökké zuhatagokat mutasson. És hogy ott, akkor majd ki tudok a partra vergődni. Ha elkezdem nyújtogatni a kezem utánatok, biztos, hogy meghalok, mert elsodor a víz.

Én ezzel a mesével dolgoztam sokáig. Hiába nyújtja a kezét bárki, én nem nyúlhatok oda. Az én testemről van szó, engem sodor a víz. Nem kívülről kell nekem megmondani, hogy mit csináljak, hanem sodródni kell a vízzel. És akkor két év után valóban ellaposodott a part. Ez nem azt jelenti, hogy vége van valaminek, hanem hogy ki tudtam úgy jönni, hogy rendben van a testem, egyben van, újra össze tudtam magam rakni ezeknek a meséknek a segítségével. Minden egyes történet, ami ebben a két évben bejött kívülről, az a saját személyiségem építőköve lett. Ezt hozta a folyó. Ezzel kell most tovább mennem.

Ahogy a testről és a befelé való figyelésről beszéltél, az jutott eszembe, hogy sokat írtunk már itt a Mosoly blogon a testtudati figyelem szerepéről a különböző terápiás megközelítésekben, vagy annak kapcsán, hogyan segítheti a terapeuta saját testi-lelki állapotát egy-egy testtudati módszer, technika. Te hogyan szoktál felkészülni a meseterápiás foglalkozásokra, képzésekre? Van-e valamilyen jól bevált gyakorlatod?

Nagyon korán megtanultam, hogy ez a testtudati felkészülés milyen fontos. Enélkül sem tanítani, sem önismereti csoportot vezetni nem lehet. Nekem van egy nagyon jól bevált módszerem a test tudatosítására. Minden nagy munkámat, önismereti csoportot vagy tanítást, egy böjt előz meg. Ez minimum 5 nap, amíg szilárd táplálékot nem veszek magamhoz, csak folyadékot, mert az nagyon gyorsan, már egy nap után arra kényszerít, hogy a testemre figyeljek. Hiszen a testnek igényei vannak, enni szeretne, elkezd éhezni, elkezd méregteleníteni, elkezd megszabadulni a feleslegektől. Itt nem elsősorban a kilókra gondolok, hanem azokra a felesleges energiákra, amelyek útjában állnak annak, hogy be tudj fogadni valamit, oda tudj figyelni egy másik emberre. Vagy azt a tudást, amit felülről kapsz, közvetíteni tudd. Ha nincs tiszta út a tudás és a tested között, akkor a szavak nem fognak rózsaként hullani a szádból, hogy megidézzem a rózsát nevető királykisasszony alakját… A testet fel kell készíteni, és az éberséget munka közben is folyamatosan tartani kell. Mert minden szó így születik meg. Én ezért nem használok ppt-t sem, hogy minden szó a helyszínen szülessen meg egyszeri aktusban. Nincs olyan, hogy ismétlés, hanem ami akkor és ott az adott pillanatban el kíván jutni az emberekhez, csoporttagokhoz, az jut el. Ehhez nagyon erős tudatos jelenlét szükséges a szakember részéről. Ez a tudatos jelenlét az, ami nekem segít, de ez nincsen előzetes felkészülés nélkül. Ennek legnagyobb része pedig a méregtelenítés, a káros gondolatoktól való megszabadulás, a belső derű felélesztése, a belső tűz felélesztése. Ezek mind megelőző eljárások ahhoz, hogy aztán érzékelő jelenléttel tudjak ott lenni a foglalkozásokon, és saját magamat teljesen kizárva csak a velem együtt lévőkre tudjak figyelni. Azt gondolom, hogy egy jó gyógyítónak is ezt kell tudnia. Abból kell kiindulni, hogy milyen a másik ember, a másik embert befogadni pedig csak tiszta érzékszervekkel lehet. A test tudatosítása, az érzékszervek tudatosítása, a tudatos jelenlét együtt adja azt, hogy abból tudjak kiindulni, aki ott ül velem szemben.

Fotó: Orosz Anett

Használsz testtudati gyakorlatokat a meseterápiás foglalkozásaidon is? Vagy megjelenik valahogyan a testtudat a módszeredben?

A tanítványaimat is igyekszem megtanítani erre a figyelemre, arra, hogy miként hozhatják olyan állapotba önmagukat, ami az érzékelő jelenléthez vezet. Mondják is, hogy ez a legnehezebb része a tananyagnak. A meseterápia olyan módszer, amely nem a fejből indul ki, nem a kogníció az elsődleges, hanem pont ez az érzékelő jelenlét. A mesékbe viszont csak erős testtudatossággal lehet belépni. Hiszen az érzékszervek is azonnal működésbe lépnek, amikor mesei képekkel dolgozunk. Látod a mézeskalács házikót, érzed az illatát, összefut a nyál a szádban. Érzed a fahéjat, a szegfűszeget, meg tudod tapintani a mézeskalácsot, hogy milyen puha vagy kemény. Jönnek mindenféle érzékszervi tapasztalások egy-egy képpel kapcsolatban. Ezért mondom mindig a foglalkozásokon, hogy lépj be a mesébe. Ugyanakkor persze valakik azért félnek ettől, mert nemcsak azt tapasztalják meg, hogy milyen szép a királylány, vagy milyen délceg a királyfi, meg milyen klassz volt az a lakodalom meg ami utána jött, hanem azokat a nagyon durva, veszélyes energiákat is, amit egy sárkány, egy Baba Jaga vagy egy kútba ugrás jelent. Ezek nagyon félelmetesek. Egy mese nemcsak szép képekkel dolgozik, hanem minden mesében van egy rettenetesen félelmetes, szorongató helyszín, ami az erdőtől kezdve a kúton át az ördög birodalmáig sok minden lehet. Ezekre a helyszínekre tudatos jelenléttel felvértezve kell belépni, mert különben elsodor az ott lévő természetfölötti erő.

Annyira sajnálom, hogy ez egy írásos interjú, hogy nem lehet látni, milyen érzékletesen támasztod alá a mondandódat: a karjaid, az egész tested kommunikál… Ezt nehéz egy írásos anyagban visszaadni.

Most elmondtad, így lehet visszaadni. Ez a lényeg. Akkor vagy valaminek teljesen a birtokában, ha éled is, amit mondasz. Én ezt nagyon fontosnak tartom: hogy azt mondom, amit gondolok, és azt csinálom, amit mondok. Ha ennyi idő után ez nem menne, akkor valamit nem jól csináltam eddig.

Ez lehet a titka az élőszóban mondott meséknek is. És a testek közötti hangolódás, kapcsolódás, ami ebben az online térben most a legnehezebb. Valami átjön így is, de még sincs meg teljességében az a testek közötti párbeszéd, ami egy személyes térben történő találkozásban. Te érzed ezeket a különbségeket az online munkádban?

Igen. Mesélni például nem is tudok online módban. Pont amiatt, amit mondtál, nekem ez nem megy. Mivel voltak folyamatban lévő egyéni terápiáim, amikor hirtelen megállt az élet, azokat át kellett tennem online formába. Először egyébként az oktatást vittem át az online térbe 2020 márciusban, ami teljes bukás volt. Egy évig úgy gondoltam, hogy erre én alkalmatlan vagyok. A tanítási módszerem egész egyszerűen nem ment át az online téren keresztül, és nekem sem esett jól így tanítani. Aztán ez megváltozott. Megálltam, és megnéztem, hogy mit csinálok rosszul. Mi az, ami nem működik online, mi az, ami nem megy át. Ezeket szisztematikusan átgondoltam, és kialakítottam egy új struktúrát: sokkal több csoportmunkát és egyéni feladatot adtam, jobban odafigyeltem a hallgatók és a magam terhelhetőségére, igyekeztem minden tananyagot mesékkel illusztrálni, vagyis sokkal jobban bevontam a jobb agyféltekét a munkába. Elképesztő, milyen könnyedén tudtak így jönni velem a hallgatók akár 120 órán keresztül. Tavaly, 2021-ben, már 530 órát tanítottam online. Az egyéni terápiák vezetését is át kellett alakítani. Ki kellett ugyanis találni, hogy mi az, ami másképp szólal meg online, és hogy az adott tér lehetőségeivel hogyan tudok élni. Az egyéni terápiák újragondolásánál egyébként nagyon sokat segített a virtuális tér. Én hiszek abban, hogy a terapeuta személyisége befolyásolja egy terápia menetét, hiszek a kapcsolatok, kapcsolódások erejében. Ezt én mindig megtapasztalom a személyes jelenlétben. De ez tud ijesztő is lenni, vagy vissza is lehet vele élni. Az online térben ez a veszély valahogy megszűnik, vagy nagyon lecsökken. Sokkal erőteljesebben lehet figyelni a mesékre, „akik” be tudnak állni co-terapeutaként a folyamatba. A személyesen zajló terápiákban erőteljesebben jelen van a személyiség akkor is, ha csak hallgatsz. Az online térben ez valahogy háttérbe kerül, a mese viszont sokkal hangsúlyosabbá válik. Elképesztően megrázó tapasztalásaim vannak az online terápiákról, pont a mese csatornázó szerepének köszönhetően. A benne lévő erő felnagyítódik, és minden másnál jobban összekapcsol, összeköt a másikkal. Mind a ketten benne vagyunk ugyanabban a történetben, sokszorosan téren és időn kívül – én kísérőként, a kliens pedig felfedezőként, aki saját lehetőségeit kutatja, miközben rám bízza magát. De nem a személyes erőmre, hanem a mesében lévő erőmre. Ez csodálatos, nagyon szeretem. Azóta egyébként már csak online terápiákat tartok, egyrészt pont emiatt.

Azért a te személyes erőd így online is átjön…

Szerintem az a titka, hogy száz százalékig rád koncentrálok, meg arra, amit mondok. Egy pillanatra nem zökkent ki semmi. Azért nehéz a 120 órás tanfolyam online és a személyes térben is, mert akkor és ott szintén ez az erős fókuszálás van végig.

Ennek az intenzív figyelemnek a létrehozása, fenntartása hogyan lehetséges – akár a beszélő, akár a hallgatóság részéről? Van-e erre valamilyen technikád?

Ez nem jön magától létre. Annyira érdekes, pont nemrég volt az első Metamorphoses Szabadegyetem előadásom, ahol egy stúdióból tartottam online előadást 400 embernek. Többen meg is írták, hogy ők azonnal képekben látták az előadást. Pedig nem meséltem, hanem a mesék eredetével kapcsolatos elméletekről adtam elő. Miért láttak mégis képeket a hallgatók? Azért, mert én mindig képeket küldök. Azzal tudom fenntartani a hallgatóság figyelmét, hogy elképesztően erősen látom magam is mindazt, amiről beszélek. Kimondom például a következő szavakat: „A királylány elindult az erdőbe…” Ha látod ezt a képet, az azért van, mert nagyon erősen ott van előttem is: ott van az erdő, ott van a fa, látom a királylányt fehér ruhában, a cipőjét is, az apró, kis piros gombokat a hajpántján. És amikor azt mondom, hogy elindult a királylány az erdőbe, és ezt látom is, akkor te is látod. Ez egy csoda. Én ezzel tudom fenntartani a figyelmet, hogy nem a szavakra figyelek elsősorban, hanem a képekre. Pont úgy, ahogy mesemondáskor is. Ettől jön létre az intenzív figyelem a hallgatóságban is, mesemondáskor pedig előáll a történethallgatási transz. A képernyőt bámuló gyerekeket is a képek nyűgözik le, de egészen más készen kapott képeket nézni, mint saját belső képeket felépíteni.

Amikor készültem erre az interjúra, elolvastam, meghallgattam veled korábbi beszélgetéseket. Mindegyik úgy kezdődik, hogy felsorolják, mennyi mindent tettél, írtál már az elmúlt évtizedekben, és közben hogyan változtak a szerepeid – népművelő, meseesztéta, etnográfus, mesekutató, meseterapeuta, író, szerkesztő, feleség, édesanya, nagymama, tanító, mester – és még lehetne folytatni a sort… Ebbe az egy órás beszélgetésbe bele sem fért volna minden ebből a hatalmas életútból. A felsoroltakból mit érzel most a leghangsúlyosabbnak?

Mindig meglepődöm, amikor egy-egy előadásom előtt mindezeket felsorolják. Vagy amikor az interjúk elején látom a felsorolást szerkesztői bevezetőként. Mert a lényeg mégiscsak az, hogyan gondolsz magadra te. Én úgy gondolok magamra, mint egy nőre, aki a mesék rendje szerint éli az életét. Ahova éppen sodor a folyó, ott ez a mesék rendje szerint élő nő megnyilatkozik. Akár nagymamaként, akár anyaként, feleségként, társként, akár tanítóként, mesterként, szerkesztőként. Ezek szerepek, nem érdekesek. Az az érdekes, hogy a mögötte lévő tartalom hiteles-e, és mindig ugyanazt tudja-e sugározni, s nincs ellentmondás a szerepek és a belső tartalom között. Mindenhol ugyanaz a nő van jelen, ugyanaz a belső szerkezet vetül ki az éppen aktuális feladatban és a feladattal összhangban lévő nyelvezetben. Amikor mesét mondok, szerkesztek, tanítok, mesét írok, vagy az unokámmal játszom, akkor ugyanaz a tartalom működtet: a mesék rendje. A szerepek közül pedig, ami a legfontosabb, az a nagymama szerep. Az egy olyan szerep, ami szerintem nekem van kitalálva, és teljes odaadással tudom csinálni. Nagyon-nagyon jó.

Mi mindenre készülsz a közeljövőben, milyen terveid vannak?

Két új dolgot indítottam el az év elején, több hónapos előkészítő munka után. Mind a kettő évtizedekre való elfoglaltságot fog adni, nem kis vállalkozások. Az egyik a már említett Metamorphoses Szabadegyetem, ahol végre nem kell megfelelnem semmiféle akkreditációs követelménynek, hanem a képzésemből kiszorult kultúrtörténeti és művelődéstörténeti hátteret taníthatom. Most ez online formában, 60 órával indult el januárban. A képzéseken általában mindenki azt akarja tudni, hogyan kell fejleszteni a mesékkel, mire jó a meseterápia, hogyan használjuk a meséket, így ezek a rendkívül fontos információk jórészt kimaradnak. Van egy sürgetettség a hallgatóság részéről, hogy haladjunk, haladjunk, mit kell másfél órát a Pancsatantráról, a szanszkrit mesék világképéről, vagy egyáltalán mitológiai hátterekről beszélni. Bennem sokáig igen erős megfelelési vágy élt, és hát engedtem ennek a nyomásnak. Ezért ezek a gyönyörű dolgok kikerültek a képzésből. Viszont most mégis örülök, hogy így történt, mert ebből lett ez a szabadegyetem, ami nem meseterápiás képzés, hanem a mesék kultúrtörténeti hátteréről szól. Nagy boldogság számomra, hogy másfél órán keresztül beszélhetek táltosokról, királylányokról, hősökről vagy a Terülj-terülj asztalkámról. Ilyen még nem volt! Másfél éves kurzusnak indult, de már most látom, hogy körülbelül kétszer másfél évet tudnék mindezekről mesélni.

A másik, szintén nagy vállalkozásom pedig az, hogy Luzsi Margóval közösen alapítottunk egy összművészeti folyóiratot, Mese címmel. Ennek az első négy számát szerkesztjük meg 2022-ben. Úgy érzem, ez is egy próba az élettől. Azt mondtam magamnak, hogy meghirdetem a Metamorphoses Szabadegyetemet, és ha bejön annyi pénz, amennyivel az ez évi nyomdaszámlákat ki tudom fizetni, akkor jó kaput nyitottam meg. Bejött, szinte pontosan akkora összeg, amennyire szükség volt ehhez. Összegyűlt a Mese folyóirat ez évi lapszámainak előállítási költsége. Ez a két projekt biztosan kitölti a következő éveimet.

Arról már esett szó, hogy a Mosoly Alapítvány szakemberei milyen sokat kaptak tőled az évek alatt. De neked mit adott a Mosollyal való együttműködés?

Nekem nagyon sokat adott. A Mosoly Alapítványnak köszönhetem azt, hogy egyáltalán úgy gondolhattam magamra akkor és ott, hogy amit csinálok, az több szinten is érvényes és igaz. Ti voltatok az elsők, akik kipróbáltátok ezt a módszert, addig én egyedül csináltam mindent. Olyan szakembereket küldtetek hozzám tanulni, akik először adtak visszajelzést arról, hogyan működik a meseterápia nagyon éles helyzetekben, s hogyan fejleszthető tovább. Aztán megjelent a két könyv, Az aranytök és a Lotilko szárnyai, amibe már beleírtátok, hogyan használják a Mosoly terapeuták a Metamorphoses Meseterápiás Módszert, amit az akkori tudásomnak megfelelően adtam át a szakembereknek. A meseterápia fiatal módszer, állandóan fejlődik. Már rá sem ismernél, ha most eljönnél egy 120 órás képzésre. Azok a tanítványaim, akik 2016 előtt végeztek, mindig mondják, hogy ők nem tudják azt, amit az újak. Sok minden átalakult, pontosabb lett, így épült fel a mostani rendszer. A „régiek” ezért jönnek folyamatosan utóképzésekre. Nyilván nem teljesen más, de sok olyan dolog van benne, ami régen még nem volt. De az, hogy ez megtörténhetett, az egyértelműen a Mosoly Alapítványnak köszönhető. Az egész szakmai énemnek az alapjait, a háttértámogatást ti adtátok meg azzal, hogy csináltátok azt, amit én még akkor csak magam csináltam. Úgyhogy végtelenül hálás vagyok a Mosolynak. Fontos nekem, hogy azóta is számítotok rám, hogy találkozhatok az első tanítványokkal, hogy ők kitartóak, hűek maradtak a meseterápiához. Nekem, aki ott álltam minden tudományterület határán vagy valahonnan akár kitiltva is…

A meseterápia interdiszciplinaritása miatt nem voltam „elég jó” sem az irodalmároknak, sem a pszichológusoknak, sem a folkloristáknak. És akkor ebben a nagy magányban hirtelen odatartozni közétek, mert validáltátok a létezésemet, a módszert, és érvényesnek tekintettétek mindazt, amit én tanítok, és gyakorlatba ültettétek, ennél többet nem kaphattam én akkor. Egyedül álltam tanítványok nélkül, minden támogató szakmai háttér nélkül a saját elméleteimmel, gondolataimmal. Valóban sorsdöntő pillanat volt, hogy odaállt mögém a Mosoly Alapítvány mindazzal, amit az első beszélgetésen tapasztaltam. Komolyan vett, számított rám és aztán folytatta, amit tőlem kapott. Enélkül nem lennék az, aki vagyok. Nekem ezt jelenti a Mosoly, mindig így gondolok rátok. És a te szakmai és emberi támogatásod is fontos a számomra. Attól még, hogy sokáig nem találkoztunk, tudtam, hogy ott állsz mögöttem a szakmai tudásoddal, és figyelemmel kíséred a munkám. Köszönöm!

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás