Előző cikkünkben elméleti szempontból közelítettük meg a természeti környezethez kapcsolódás különböző szintjeit és a mélyebb kapcsolódás jótékony testi és lelki hatásait. Jelen írásunkban egy olyan gyakorlati szakember osztja meg velünk a tapasztalatait, aki szakmai útja során végigjárta ezeket a szinteket és egyre tudatosabban tekintett az erdőre társterapeutaként.
Beszélgetőpartnerem Vásárhelyi Kriszta, klinikai gyerek-szakpszichológus, képzésben levő család- és párterapeuta, gyerekdráma asszisztens, KIP terapeuta jelölt, az Erdőmerülés program egyik alapítója, a Mosoly Alapítvány szervezetfejlesztő és csapatépítő trénere és egykori terapeutája.
Rábainé Domszky Zsófia: Ahogy végignéztem a szakmai utad alakulását, észrevettem, hogy egyre magasabb szinten adod át a foglalkozásaidon az “erdőélményt”, a természeti környezethez kapcsolódás megélését. Honnan ered ez az erős kötődésed az erdőhöz?
Vásárhelyi Kriszta: Mindig erős kapcsolatom volt a természettel. Apukám biológus és környezeti nevelő. Gyermekkoromban a rengeteg szabadban töltött idő mellett jártam vele szakkörökre, amiket ő tartott. Ezek elsősorban természetismeret foglalkozások voltak, de volt benne érzelmi vonal is: a természetet nemcsak különállóként, hanem saját magunk részeként is megismertük aprólékos megfigyelésekkel, a fákhoz való kapcsolódással.
A huszas éveimben már magam is foglalkoztam környezeti neveléssel, gyerekszakkört és tábort tartottam. Forgattam olyan könyveket, amelyek nagyon klassz útmutatást adtak ahhoz, hogyan lehet a természettel való kapcsolódást facilitálni: pl. a Kézenfogva a gyerekekkel a természetben című könyvet Joseph Cornelltől. Az egyetem mellett tehát része volt az életemnek a természetben végzett munka, de nem ez volt a fő foglalkozásom. Később a Mosoly Alapítványnál Szentes Ancsával (Dr. Szentes Annamária klinikai gyermek-szakpszichológus, lovasterapeuta – a szerk.) dolgoztunk együtt, az ő lovasterápiás foglalkozása mellett tartottam erdei kísérő programot, ahol szintén az erdőélmény megélését segítő játékokat játszottunk. Az is egy fontos állomás volt az életemben, amikor a Bátor Táborban önkénteskedtem és Czech Linda táborvezetővel közösen kitaláltuk a RejtekErdő Programot, megterveztük a terepet, amit aztán kialakítottak a táborban. Ez már kicsit olyan volt, mint amit most csinálok, erősítettük a kontaktust a gyerekek és az erdő között.
RDZS: A környezeti neveléssel hasznos ismereteket szereznek a gyerekek a természetről, ebben a megközelítésben azonban nem annyira hangsúlyos annak érzékeltetése, hogy ők maguk a természet részei, egy közös rendszert alkotnak vele. A RejtekErdő programban alkalmazott módszerek egy lépéssel közelebb vittek Téged és a gyerekeket ehhez a szemlélethez. Honnan jött a program ötlete, milyen igényt szerettetek volna kielégíteni ezzel?
VK: A Bátor Tábor célcsoportjával, krónikus beteg gyerekekkel dolgoztunk önkéntesként, diabéteszes és onkológiai turnusok voltak akkor. Ezek a gyerekek hosszú időt töltöttek szigorú kórházi körülmények közt. Azon gondolkoztunk, hogy a sok aktivitást és bátorságot igénylő, kihívást jelentő program mellett legyen egy olyan is, ami inkább nyugtató, relaxáló hatású. Azt láttuk, hogy a kórházban töltött hosszú idő, illetve a fokozott egészségügyi kontroll miatt a legtöbb gyerek elszakadt a természettől. Általános tapasztalat volt, hogy a családjuk, környezetük túlfélti, az indokoltnál sterilebben kezeli őket. Épp ezért úgy gondoltuk, hogy hatalmas élmény lehet ezeknek a gyerekeknek az erdővel találkozni.
RDZS: Hogyan értétek el a RejtekErdő foglalkozásokon, hogy azok a gyerekek, akik hosszú időt töltöttek izolációban egy kórház falai között, a betegség és a kezelések miatt saját testük felett is elveszítették a kontrollt, újra kapcsolódni tudjanak önmagukhoz és a környezetükhöz?
VK: A RejtekErdő gyakorlatok mentén a gyerekek saját testükkel is kapcsolódtak. Építettünk például egy mezítlábas ösvényt, ahol különböző textúrákon lehetett nyitott vagy csukott szemmel végigsétálni, egymást kísérve. Ott azt is kipróbálhatták, amit a táborban máshol nem lehetett, hogy mezítláb homokon, füvön járnak, a talpukon keresztül érzékelik a talajt. A gyakorlatok során kifejezetten egy-egy adott érzékelési csatornára fókuszáltunk, pl. hangokkal foglalkoztunk, csukott szemmel füleltünk. Sokat dolgoztunk a tapintással, szaglással is. Létrehoztunk egy kis fűszerkertet, ahol lehetett a finom illatokat szagolgatni. A csukott szemes játékokban a bizalom is megjelent, átengedték magukat a társuknak és képesek voltak csak a relaxáció kedvéért is jelen lenni.
A Bátor Táborban arról szól minden, hogy segítsük leküzdeni azt az óvatosságot, amivel a betegségük alatt közelítettek a környezetükhöz, ezáltal támogassuk az önbizalmat, a gyógyulást. Ez nagyon jól ment nekik a RejtekErdőben. Belevetették magukat a természet szabad felfedezésbe: ha engedélyt kaptak arra, hogy összesarazzák a kezüket, nem sokat hezitáltak rajta. A program azóta átalakult, ma már Rejtett Erők néven fut a Táborban, és inkább természettudományos ismeretek szerzésére irányul.
RDZS: A RejtekErdő programban résztvevők érzékszerveik mentén aktívan kapcsolódtak az erdőhöz. Az Erdőmerülés még ennél is tovább visz: segít megtapasztalni, hogy ennek a hatalmas élő rendszernek a szerves részei vagyunk, nemcsak igény szerint kapcsolódunk hozzá, hanem állandó kölcsönhatásban állunk vele. Nagyon mély lelki megélésekhez vezethet, melynek akár önismereti hozadéka vagy terápiás hatása is lehet. Az erdővel, az élő környezettel alkotott egység megtapasztalása szemléletformáló hatással bír, amire most, a klímaválság idején óriási szükség van. Hogyan alakult ki ez a program?
VK: Úgy öt évvel ezelőtt keresett meg Merényi Tímea rendezvényszervező és marketingkommunikációs szakember az ötlettel. Tímea Budapestről költözött ki Nagymarosra, mert környezetváltozásra volt szüksége. Azt tapasztalta, hogy amióta gyönyörű természeti környezetben él, sokkal nyugodtabb és kreatívabb. Ez elgondolkodtatta, elkezdett utánaolvasni, hogy miért is hat így rá az erdő. Ekkor talált rá a japán erdőfürdő (sinrin-joku) módszerre. Megtetszett neki és szeretett volna ezzel foglalkozni. Ismertük egymást korábbról, megkeresett és megkérdezte, hogy érdekelne-e. Úgy éreztem, mindig is erre vártam, hogy valaki megkérdezze, nem szeretném-e kivinni az erdőbe a pszichológiát. Igent mondtam, majd több szakértő bevonásával elkezdtünk arról gondolkozni, hogy az erdőfürdő elmélete és gyakorlata alapján milyen programot dolgozzunk ki. Így született meg az Erdőmerülés módszertana.
RDZS: Mióta tartotok Erdőmerüléseket?
VK: 2019-ben kezdtük el tesztelgetni, fejlesztgetni. A Covid alatt a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén bezárt minden, ekkor mi sem tudtuk megszervezni a programjainkat, de amikor újra megtarthattuk, óriási nyitottságot és lelkesedést tapasztaltunk az emberek részéről. Azóta folyamatosan vezetünk csoportokat. A központi helyünk Királyréten a Hiúz Ház, de nemcsak a Duna-Ipoly Nemzeti Parkban tartottunk már Erdőmerülést. Voltunk Vácrátóton, Gödöllőn, Visegrádon, az Alcsúti Artborétumban, Szentendrén, a Dunaparton, sokféle helyen.
fotó: Vörös Csaba Levente
RDZS: Hogyan merültök el az erdőben, mi történik egy ilyen séta során?
VK: Ez egy nagyon lassú, ráérős erdei séta, amin mobiltelefon és minden egyéb eszköz nélkül vesznek részt az emberek. Lépésről lépésre, gyengéden és fokozatosan segítjük a résztvevőket abban, hogy egyre mélyebb, tudatosabb, fókuszáltabb kapcsolatba tudjanak kerülni az erdővel.
RDZS: A séta során adtok valamilyen feladatot a résztvevőknek?
VK: Sokféle kézzelfogható segítséget adunk. Kezdésként mindig csinálunk jóleső nyújtásokat, testgyakorlatokat, légzőgyakorlatokat, hogy először a testünk lazuljon el. Vannak olyan állomások, ahol érzékszervi gyakorlatokat végzünk annak érdekében, hogy megéljük, hogyan tudunk tudatosabban kapcsolódni a természethez, hogyan tud a figyelmünk is egyre jobban jelen lenni a pillanatban. Minden abban segíti a résztvevőket, hogy megérkezzenek az itt és mostba, illetve jobban át tudják élni az erdő atmoszféráját. Van egy kis erdei piknik és egy csendes, elvonulós rész: szemlélődés, meditálás, üldögélés, kinek mi. Az a tapasztalatunk, hogy akinek sikerül testben és fejben megérkeznie, az nagyon pozitív érzelmeket él át a program során, tehát a testtudatos és kognitív jelenlét hozza magával a pozitív érzelmi bevonódást is. Ez a módszer alapvetően nem terápia, inkább prevenció, egészségmegőrzés. Nagyon nyitott és megengedő szemléletű, így a résztvevőkön múlik, ki milyen mélységet szeretne vagy képes megélni.
RDZS: Bár az alapprogramotoknak nem célja, de előfordul, hogy a sétának terápiás hatása van valakire?
VK: Igen, előfordul ilyesmi, különösen, ha valaki egy konkrét problémával jön. Voltak például olyan párok, akik gyászban voltak vagy akik nagyon szerettek volna kisbabát és tudatosan azzal a céllal érkeztek, hogy ezen a kérdésen dolgozva meditáljanak, akár válaszokat találjanak, vagy megéljék pl. az elengedést. Ez az ő belső világuk, mi nem mászunk bele az élményükbe, de szükség esetén teret engedünk a személyes megosztásnak. Volt olyan résztvevő is, aki a csendes elvonulás alatt egy saját, személyes élettörténeti gyászát tudta elsírni, mert nagyon erősen érezte a természet megtartó erejét. Nagyon óvatosak vagyunk, sosem lökjük bele a résztvevőket ilyen élményekbe, de gyakran erősen hat rájuk és intenzív érzelmi élményeket hoz az erdő.
RDZS: Az Alapprogram mellett időnként meghirdettek speciális célzott Erdőmerüléseket is.
VK: Igen, gyakran hívunk meg különleges szakembereket. Többször összekapcsoltuk már a programot művészetterápiával vagy más kapcsolódó módszertannal és nagyon jól működött. Légzés-Jelenlét-Alkotás napunkon először légzőgyakorlatokat tanultunk Csinálos Jánostól, majd Kenéz László, a Tan Kapuja Buddhista Főiskola tanára tartott workshopot, ahol olyan Zen gyakorlatokat végeztünk többek között hangszerekkel, melyek az itt és mostban való jelenlét megélését segítik. Végül erdei landart alkotást csináltunk Lázár Cseke Éva klinikai-szakpszichológussal, művészetterapeutával. Nemrég Alkotó napot tartottunk, délelőtt szabadon éneklés volt a program Szász Márk Boka vezetésével, délután pedig Erdőfestés Tóth Ildikó művészetterapeutával. Legutóbbi programunkon, április 14.-én, egy Zen napon a japán művészetekkel foglalkoztunk, amelyen két meghívott előadó Szeremley Anett és Kenéz László (a Zen Akadémia művészeti oktatói) voltak a segítségünkre.
RDZS: A Bátor Tábornak van egy Felhők felett című podcast sorozata, melyben említetted azt az öt csatornát, melyen keresztül a természethez tudunk kapcsolódni. Ezek a Kontaktus, Szépség, Jelentés, Érzelmek, Együttérzés. Ez adja az Erdőmerülés módszertani alapját?
VK: Erre az felsorolásra az Ökológiai Intézet Természet és Lelki egészség kiadványában találtam rá. Az alapprogramunkat úgy hívjuk, hogy Bevezetés az Erdőmerülésbe. Ennek folyamán elsősorban a Kontaktus és a Szépség csatornával dolgozunk. A természettel való közvetlen kontaktusra épül a program, amit direktben használunk: megcsodálni, megérinteni, meghallgatni, megszagolni, aztán nekitámaszkodni, együtt lélegezni vele. Aki kontaktusba kerül valamivel, az általában már könnyebben meg tudja élni annak a szépséget is, ez a két élmény együttjár, nem is kell külön instrukcióba foglalni. A természeti szimbólumok jelentésével akkor foglalkozunk, amikor célzottan pszichológiai vagy művészeti fókuszú programot tartunk – ezek többnyire egyedi megrendelések. A kapcsolódás során felbukkanó érzelmekkel is inkább ekkor dolgozunk. Az együttérzés, vagyis annak tudatosítása, hogyan hatnak a cselekedeteink a természetre, illetve az erdővel való összetartozás élménye során megélt különböző érzések többnyire maguktól megjelennek a résztvevőkben.
RDZS: Erdőmerülésre gyerekek is jöhetnek?
VK: Igen, de számukra külön programunk van. Vegyes életkorral nem szoktunk dolgozni, mert egy gyerekcsoportnak egészen más a tempója, mint a felnőtteknek. Azt tapasztaltuk, hogy gyerekek is nagyon bele tudnak mélyülni az elcsendesedésbe, némaságba, relaxációba. Az aktív felfedezés pedig alapvető az ő világukban. Érzelmileg is sokszor nyitottabbak még a természetkapcsolatra és a környezetvédelemre, mint a felnőttek.
fotó: Vörös Csaba Levente
RDZS: A gyerekeknek magától értetődő, hogy a természeti környezet szerves részét képezik. Ösztönösen elindulnak felfedezni, nem félnek, hogy piszkosak lesznek és nem irtóznak még az egyes állatfajoktól. Valahol a nevelés, oktatás során ez átalakul, amikor elkezdjük azt az emberközpontú szemléletet átadni, ami az embert kiemeli a természetből és annak megfigyelőjévé, átalakítójává, felhasználójává teszi. Hogyan tudjátok visszavezetni a felnőtteket ebbe a nagy egységérzésbe?
VK: A felnőttekkel is többnyire ugyanazokat a gyakorlatokat végezzük, mint a gyerekekkel. Amikor azt mondjuk, hogy lehet mezítláb jönni, belelépni a sárba, megfogdosni a talajt, vagy bíztatjuk őket, hogy szagoljanak meg valamit, kukucskáljanak be helyekre, akkor kifejezetten boldogok lesznek és könnyen visszatalálnak ehhez. Célunk és eszközünk a gyermeki kíváncsiság felébresztése és ez nagyon jól szokott működni. Rá tudnak csodálkozni a jelentéktelennek tűnő dolgokra és nagyon pozitív visszajelzéseket kapunk ezekre a gyakorlatokra. Szakmailag még az is érdekes, bár a résztvevőknek ezt így kifejezetten nem hangsúlyozzuk, hogy a lelassulás, lecsendesedés során egyfajta módosult tudatállapotba kerülnek. Fokozatosan vezetjük be őket nagyon egyszerű instrukciókkal, olyanokkal, amiket akár egy gyerek is ért. Nincs benne olyan spirituális réteg, amit mi erőltetnénk rájuk, csak a nagyon egyszerű elemi érzékszervi tapasztalatok, utána az elcsendesedés, önmagukra figyelés, ami miatt megváltozik az egész észlelésük, máshogy látják a színeket, máshogy érzik az illatokat. A végén ebből a tudatállapotból kell őket ugyanolyan gyengéden visszaemelni.
RDZS: Szükséges akkor, hogy pszichológus legyen a programvezető?
VK: Fontos, hogy mindenki a saját kompetenciahatárainak megfelelő programot tervezzen és vezessen. Nem feltétlenül kell, hogy a programvezető pszichológus legyen, de mindenképp legyen képzett, tapasztalt. Van is egy szakember képzésünk, ahol megmutatjuk a programunkat és közben megosztjuk a módszertan szakmai hátterét is. Erre nemcsak pszichológusok, hanem gyakran pedagógusok, jógaoktatók, túravezetők jönnek, akik szeretnének az Erdőmerülésből elemeket átvenni a munkájukba, de más szakmák képviselői is, akik lelkesen érdeklődnek a módszer iránt. Nem várjuk el, hogy egy az egyben ezt a programot tartsák meg később, inkább szemléletet és módszertant adunk át. Nemrég dolgoztam együtt egy pedagógus programvezetővel, aki épp élményterápiát tanul, és arról beszélgettünk, ez mennyiben sorolható be ebbe a kategóriába. Az Erdőmerülés azzal ad élményt, hogy kevesebb: Nem a cselekvésre és a beszédre, az aktív tevékenységre épül a program, hanem ezek elengedésére, és meglepő módon épp ez a lelassulás, lecsendesedés, beszűkülés adja a többletet, lelki gazdagságot, élményt.
RDZS: Ez a beszűkülés, a csendes figyelem vezet abba a meditatív állapotba, ami aztán elvezet az önmagunkra, saját belső középpontukra figyeléshez, az önismereti munkához. Az élmények feldolgozása érdekében kapcsolható az Erdőmerüléshez más terápiás eljárás?
VK: Az Erdőmerülés nagyon rugalmas módszer, zene- és művészetterápia mellett gyermekpszichodrámával, meseterápiával vagy táncterápiával is csodálatosan jól lehetne ötvözni, illetve a KIP (Katathym Imaginatív Pszichoterápia – a szerk.) módszertanához is kapcsolható. Óriási lehetőség van benne.
RDZS: A hagyományos környezeti nevelés más szempontból közelíti meg az ember-természet kapcsolatát, mint az Erdőmerülés, ahol az egység élményét próbáljátok átadni. Tapasztaltátok már, hogy a hozzátok érkező szakemberek szemlélete megváltozik az élmények hatására?
VK: Sokféle szakemberrel találkoztunk, akiket mind a természetkapcsolat hoz el hozzánk. Nekik is többletet ad a program: a legtapasztaltabbak is képesek rácsodálkozni valami újra, valami szépre, amit eddig talán tudományos oldalról közelítettek meg. Képesek jobban átadni magukat az érzelmi élményeknek is, amikor nem ők a nevelők, vezetők, hanem résztevőként kapnak lehetőséget mindezeket megtapasztalni. Mindig nagy öröm látni, ahogy percről percre beleolvadnak az élménybe. Ezt az édesapámmal kapcsolatban is megtapasztaltam: amikor eljött egy programomra, azt jelezte vissza, hogy egészen új érzelmi jellegű csatornát tudott nyitni a természetre, ami újdonság volt számára még száz-meg száz terepmunkával, kutatással és természetismereti foglalkozással a háta mögött is.
RDZS: A szemléletváltás következtében változik a résztvevők ökológiai gondolkodása?
VK: Igen, a „nature connectedness” vagy magyarul a természethez kapcsoltság érzése nő bennük. Ez a változó olyan, mint egy személyiségvonás, ami korrelál a mentális egészséggel és a környezettudatossággal is. Aki megtapasztalja a természettel való együttérzést, nagyobb eséllyel válik környezetvédővé is, hiszen másfajta kötődése lesz a természethez. Ennek fejlesztését, az általános mentális egészség és a klímaváltozással összefüggő viselkedések és szorongások szempontjából is nagyon fontosnak tartom.
RDZS: Ha az élővilág szerves részének tekintjük magunkat, akkor elkezdünk jobban vigyázni rá, hiszen amikor az élővilág egészségéért teszünk, saját egészségünkre is hatunk. Szemléletmódunk megváltoztatása az alapja a környezetvédő viselkedésnek. Mit tehet egy magánszemély a természeti környezetért, amivel már változást érhet el?
VK: Aki megélte a kapcsolódást az erdővel, a természettel, az mutassa meg másoknak is. Ossza meg az élményt, majd gyakorolja folyamatosan, tartsa fenn. Ehhez kapcsolódhat valamilyen személyes vállalás, kihívás is: például minden egyes nejlonzacskó, amit nem veszünk meg, számít. Ha látjuk, hogy hatvan másik vásárló letépi a zacskót a zöldséges pultnál, akkor is számít, hogy mi visszük magunkkal a kis textil táskánkat. Szerintem hihetünk abban, hogy egy-egy pici is számít.
Egyébként a kapcsolódáshoz nem is mindig kell kimenni az erdőbe, mert a természet mindig velünk van. Még itt, a szobában is jelen van az élővilág, a bélrendszerünkben, vagy ahogy beszívjuk a levegőt. Természetkapcsolatot bárhol és bármikor meg lehet élni, és erre is meg lehet akár tanítani az embereket, hogy pl. a munkahelyükön is tudjanak olyan gyakorlatokat csinálni, amely során megélik ezeket a kontaktusokat.
RDZS: A vásárlási szokásaink megváltoztatásával is tehetünk a környezetünkért, bár nem mindig egyértelmű, hogy egy terméket hogyan állítottak elő, mennyire környezetbarát.
VK: Sajnos nagyon sok a „zöldre mosás”, angolul „greenwashing”: Rengeteg olyan termék kapható, amiről azt gondolják az emberek, hogy ha azt megveszik, akkor környezettudatosak, de a gyártók sajnos félrevezetik őket. Az adott termék megvásárlásával csak látszólag tesznek a környezetükért. Valójában az igazi környezettudatosság nagy kihívás, hiszen le kell mondani dolgokról. A legjobb az, ha kevesebbet fogyasztunk, bármikor, bármiből, mindig kevesebbet.
RDZS: Mennyire látsz rá más országok környezetvédelmi trendjére?
VK: Mentorként dolgozom a Szatyor Egyesület nemzetközi önkénteseivel. Ők permakultúrát és környezettudatos életformát tanulnak Etyeken, ahol lakom. Eltöltenek nálunk 6-12 hónapot és viszik tovább az ötleteket, miközben ők maguk is változtatnak a saját életmódjukon: Kevesebb húst esznek, zöldséget termelnek, újrahasznosítanak. Gyakran beszélgetek velük, mert érdekesnek találom, hogy ők a teljesen átlagos állampolgári tudást hozzák magukkal az országuk környezetvédelmi tevékenységéről. Nagyon eltérő dolgokat mesélnek például a hulladékgyűjtésről. Vannak olyan országok, ahol még a szelektív gyűjtésről sem tudnak az emberek, de olyan országok is, ahol már tudják, hogy inkább nem kellene hulladékot termelni, hiszen a szelektív gyűjtés sem megoldás.
RDZS: Merre visz tovább az utad, mit tervezel a jövőben?
VK: Mindig mozog bennem, hogy elvégezzek egy nemzetközi erdőfürdő vezetői képzést. Közben két pályázaton dolgozom, ha sikerülnek, akkor majd mesélek azokról is. Az Erdőmerülésen belül új modulokat tervezünk, mert ezekből a kezdeményezésekből mi is mindig rengeteget tanulunk. Ezen kívül most éppen KIP-et tanulok. Az imagináció során többféle természeti képet is alkalmazunk. Amikor a terápiában lelkileg feltöltő természeti képeket használok, ugyanaz történik képzeletben, mint amit az erdőben a valóságban is megélünk egy Erdőmerülés során. A KIP módszerrel be lehet hozni a természettel kapcsolódást a beltéri terápiás térbe, és nagyon jól hat. De még jobb lenne ennél is többet az erdőben dolgozni.
RDZS: Ez nagyon izgalmas párhuzam. Amikor KIP módszert alkalmaz egy terapeuta, jellemzően városi környezetben, egy terápiás szobában hozza módosult tudatállapotba a pácienst, majd elképzeltet vele egy természeti képet és annak szimbólumaival dolgozik. Az Erdőmerülés során a természethez kapcsolódás önmagában módosult tudatállapothoz vezethet és adott a természeti kép is, mellyel pl. egyéni terápiás alkalmon ott az erdőben tovább lehet dolgozni.
VK: Igen, most a rendelőt úgyszólván kiviszem az erdőbe és az erdőt is behozom a rendelőbe. Azon gondolkozom, hogy az egyéni pszichoterápiás munkát hogyan lehetne kivinni, hogy ne csak prevenciós program, hanem terápia is legyen. Milyen lenne egy outdoor rendelő? A mentorálást az önkéntesekkel ki szoktam vinni a szabadba, outdoor tréningeken önismereti jellegű munkákhoz is szoktam használni a természeti elemeket. Nehéz azonban olyan biztonságos terápiás teret találni az erdőben, ahol nem jár senki. Ettől függetlenül mindenkinek ajánlom az erdőjárást, lassan vagy gyorsan, egyedül vagy együtt, télen vagy nyáron, mert biztos vagyok benne, hogy jól fog esni!
Következő blogbejegyzésünkben Korbai Hajnal ír arról, hogyan lehet indoor táncterápiás keretek között a természettel dolgozni.