szakmai koordinátor
Az előzőekben a munkatársaimmal sokat írtunk arról, milyen körülményeket jelent a súlyos, krónikus betegség és annak kezelése a gyerekek szemszögéből, de talán keveset arról, mit jelent ez egy terápiás munkatársnak. Gondolhatnánk persze azt is, hogy ez nem fontos, hiszen a gyerekek segítése a cél, és a velük foglalkozó szakemberek az idáig összegyűjtött tapasztalataik, tudásuk segítségével képesek kell hogy legyenek megoldani az összes felmerülő akadályt, ami a gyerekek pszichés állapotának javulása útjában áll.
A Mosoly Alapítványnál dolgozó, kórházi körülmények közt támogató terápiás foglalkozásokat tartó munkatársaink általában kritikus helyzetekben vannak jelen, súlyos, komoly fájdalommal járó, néha veszélyes helyzetekben, ahol a betegség illetve a kezelések miatt minden szereplő (gyerek, szülő, egészségügyi szakember) mozgástere, lehetőségei lecsökkenek. Mindent áthat a bizonytalanság szorongató érzése, pont akkor, amikor valami biztosra, kézzelfogható kapaszkodóra vágyik mindenki.
A gyerekek rosszul tűrik a beavatkozásokat, a rosszulléteket, a bezártságot, az ingerszegény környezetet, azt hogy enni kell, amikor az fájdalommal járhat, hogy folyton várni kell valamilyen eredményre, hogy a gyógyulás érdekében folyton megmondják nekik mit szabad, mit nem, és nekik ezt, a saját jól megfontolt érdekükben, be kell tartaniuk. Gyakran előfordul, hogy a gyerekek indulatai, feszültége olyan erős, hogy szétfeszítik a kórházi dolgozókkal a gyógyulásért folytatott közös munka kereteit, vagy akár a gyerekek teljesen visszavonulnak, és nem akarnak részt venni semmiben.
Képünk illusztráció
A gyógyító munkát végző szakembereknek nagyon összeszedetten és fegyelmezetten kell dolgozniuk ezek között a nehéz körülmények között, és a siker szempontjából fontos, hogy mennyire tudnak a gyerekek velük együttműködni. Bár a Mosoly terápiák célja a gyerekek feszültségének oldása, és soha nem az együttműködésük javítása, azért néha, áttételesen van erre hatásunk. Hiszen a mi segítő munkánk feltétele is az, hogy első lépésként egy, a gyerekekkel, számukra biztonságos kapcsolatot tudjunk kialakítani, ennek talaján, sokféle együttműködés elképzelhető, a kapcsolat teherbíró képességétől függően.
Visszatérve a korábban vázolt, a kórházi körülményeket jellemző kiszámíthatatlanságra, az nyilvánvaló, hogy a hagyományos terápiás kereteket itt nem lehet tartani. Amikor a terápiás munkatársaink a kórházban elkezdenek dolgozni egy gyerekkel, nem tudják, mikor találkoznak vele ismét, hiszen nem lehet tudni, hogy az állapota engedi-e majd, hogy jövő héten ugyanekkor újra találkozzanak. Nem lehet tudni, akkor a gyermek betegséget-gyógyulást kísérő lelki folyamatoknak mely szakaszában lesz, és ezzel összefüggésben, miben kell majd őt segítenünk. Érdemes tudni, hogy ezeknél a betegségeknél a gyógyulási szakaszt követheti visszaesés, újabb előrelépés a gyógyulás felé, ennek a folyamatnak az iránya nem mindig előrefelé halad, sok lehet benne a vargabetű, és az, hogy ezek a vargabetűk mikor és hányszor jelennek meg, nem megjósolható.
Továbbá tudni kell, hogy a Mosoly terápiás foglalkozás fizikailag nem tud védett lenni más, külső hatásoktól, mivel a gyógyító munka megkívánhatja, hogy a foglalkozás közben egy-egy nővér bejöjjön, gyógyszert adjon, illetve végezze a munkáját. Ez érvényes a munkatársaink terápiás foglalkozásra készített előzetes tervére, de arra az adott módszerre is, amivel éppen dolgoznak. Hiába tanult valaki éveken keresztül egy módszert, amiben magabiztos és hiteles, egy hányó, rosszul lévő gyermek nem biztos, hogy szívesen dolgozik mesével, egy legyengült, csak feküdni akaró gyerek nem biztos, hogy szívesen rajzol az adott pillanatban, és ez a segítő beszélgetésre ugyanígy igaz. Bár törekedni kell a határok és a keretek megteremtésére és tartására, ez nem könnyű. Ez persze nem azt jelenti, hogy erről le lehet mondani, sőt egy kaotikus helyzetben még nagyobb szükség van a biztonságra és kiszámíthatóságra.
Tapasztalataink szerint egyetlen dolog biztos ebben a helyzetben, és ez a terápiás helyzetben résztvevő két ember kapcsolata.
Hiszen egy támogató terápiás ülés látszólag egy hétköznapi emberi viszony két ember között, akik közül az egyiknek nagyobb tapasztalata van az ilyen helyzetekkel kapcsolatban, és ezt a tudását tudatosan és felelősen használja fel annak érdekében, hogy a másik ember előre tudjon lépni a saját, nehéz helyzetéből.
A terápiás helyzet és a kapcsolat biztonságáért a terápiás munkatárs felel. Ha ezt a biztonságos kapcsolatot sikerül megteremteni, a gyerekek rá tudják bízni magukat a munkatársainkra, és el tudnak kezdeni a fenyegető, működésüket szétfeszítő tartalmakkal dolgozni. De a kapcsolatot felvenni nem könnyű, az erre vállalkozó munkatársaknak megfelelő jelenléttel, attitűddel és teherbírással kell rendelkeznie, érzelmileg mindig elérhetőnek, és megtartónak kell lennie. Ezt a jelentős módszertani, és szakmai tudás, felkészültség sem tudja helyettesíteni, viszont meglétük feltétlenül szükséges.
A Mosoly Alapítvány szakmai koordinátoraként azt gondolom, a kiszámíthatatlan és állandóan változó kórházi körülmények között alapvetően fontos, hogy találjunk egy konkrét dolgot, amit kézben tudunk tartani, és ez nem más, mint a saját mentális működésünk, ami a saját jelenlétünk minőségét alapozza meg ebben a helyzetben, a saját jelenlétünk minősége pedig a gyerekekkel való kapcsolat-felvétel alapfeltétele. Érzékeljük-e a gyerek aktuális, valós állapotát, kapcsolódni tudunk-e az ő jelen működéséhez, meg tudja-e osztani ezt velünk, be tudunk-e lépni az ő szimbolikus világába, hogy később vele alakítsuk ezt tovább, közösen értelmet adva a vele történő dolgoknak, elfogadva, és beépítve az élményeit. Szét tudjuk-e választani a saját, helyzettel kapcsolatos érzéseinket, benyomásainkat a valós helyzettől, rálátunk-e, és kézben tudjuk-e tartani a saját pszichés működésünket, be tudjuk-e fogadni és meg tudjuk-e tartani a gyerekek érzéseit.
A terápiás munkatársaknak képesnek kell lennie a fentiekre, és arra, hogy tolerálják a gyerekek intenzív érzelmeit, a szimbiotikus igényeiket, az elutasítást, a frusztrációt, képesnek kell lenniük arra, hogy részesüljenek a gyerekek szimbolizációjából, képesnek kell lenniük arra, hogy önfeledten együtt játszanak a gyerekekkel.
A kórházi támogató ülések – a fent vázolt körülmények okán – zavarba ejtően hétköznapinak tűnnek, nem hasonlítanak arra, amit a tankönyvekben olvastunk a terápia kereteiről, folyamatáról, a segítő munkatárs által ebben a helyzetben betöltendő szerepéről. Sokszor olyan helyzetekben veszünk részt, vagy vagyunk tanúi, amelyek messze túlmutatnak ezen; a gyerekek rosszul lesznek a foglalkozás közben, vagy segítenünk kell nekik kitörölni a feneküket, hiszen a steril bokszban nem lehet egynél több ember a gyerekeken kívül, és nincs más, aki akkor tudna segíteni. Az esetleges életvégi szakaszok kísérésekor, a helyzet rendkívüli mivolta könnyen belesodorhatja a terápiás munkatársat valami egészen más szerepbe. A súlyos, krónikus beteg gyerekekkel, kritikus helyzetekben végzett munka során a terápiás kapcsolat, és az intimitás határai mindig állandó kérdést fognak jelenteni, de úgy érzem, hogy ettől nem szabad félni, mert egyrészt az adott speciális élethelyzet, és annak dinamikus változása, természetéből fakadóan magában hordozza és állandóan napirenden tarja ezt a kérdést, amire csak annak folyamatos, és konkrét helyzetekhez kapcsolódó vizsgálatával tudunk válaszokat adni. És nem is az a fontos, hogy megtaláljuk az érvényes, igaz választ, hanem a különböző helyzetekhez rugalmasan és megfelelő tudatosággal igazodva, jól tudjuk segíteni a gyerekeket, hogy nagyobb biztonságra leljenek.
Alapos önismereti munka, és egy jó szakmai közösség, illetve az állandó szupervízió sokat segíthet és talán szükséges is abban, hogy tisztán lássuk a saját szerepünket, a terápiás kereteket, célokat és módszereket egy ilyen rendkívüli környezetben végzett munka során. Ezek nélkül számomra, nehezen elképzelhető ez. Ez az oka annak, hogy a Mosoly Alapítvány csak tapasztalt, több módszerben képzett, nyitott és az önismereti munkát fontosnak tartó szakemberekkel igyekszik dolgozni. A cél az, és ezekben a kritikus helyzetekben erre is van szükség, hogy azoknak a gyerekeknek a pszichés állapotában, akikkel dolgozunk, rövid idő alatt tudjunk változást létrehozni, és ennek eléréséhez professzionális segítő munka szükséges. Szemléletben és a gyakorlatban is.