„Amikor a gyerek agyonütötte, és dobálta a dobot, az jó volt” – beszélgetés Stánicz Niki, zeneterapeutával

• Hogyan kezdtél zeneterápiával foglalkozni?

• 8 éves korom óta zenélek, akkor furulyán kezdtem el tanulni, később klarinéton zenekarban is játszottam. Így a zene kiskorom óta hangsúlyosan jelen van az életemben. Azt is egész hamar, már 13 éves koromban elhatároztam, hogy gyógypedagógus leszek. Ennek az a története, hogy az iskolai osztályfőnököm egyszer elvitt minket Ipolytölgyesre, ahol egy halmozottan sérült fogyatékos emberek számára fenntartott otthont látogattunk meg. Előadtunk ott egy darabot, és engem egyszeriben lenyűgözött az egész. Ekkor már éreztem, hogy én hasonló emberekkel szeretnék foglalkozni. Később pedig a zenekarral is jártunk onkológiai osztályokra koncertet adni gyerekeknek. Igazából hamar összefolyt az életemben a zene és a kórház, és ebből kerekedett ki a gyógypedagógia. Később egyre jobban szerettem volna beleásni magamat a zene és terápia kapcsolatába, és akkor rátaláltam a zeneterápiás képzésre, amit végül a Pécsi Tudományegyetemen végeztem el. Többek között tanárom volt dr. Kanizsai Melinda, aki most a Mosoly Alapítványnál kollégám is, hiszen ő a pécsi terapeuták egyike.

Stánicz Niki

• Hogyan kezdődött ez az együttműködés a Mosollyal?

• Tartottunk egy előadást a ’Zeneterápia a palliatív ellátásban és a geriátriában’ címmel, és a hallgatóság között volt Szilágyi Ági, a Mosoly Alapítvány szakmai koordinátora. Ági az előadás után megkeresett, és kérte, menjek be a szervezethez egy beszélgetésre. Ez egy nagyon szép találkozás volt, ezután kezdtük el a közös munkát. Nagyon lelkes voltam, hiszen noha előtte a palliatív ellátásban dolgoztam, de ilyen területen, kórházi keretek között ennyire súlyosan beteg gyerekekkel még korábban nem foglalkoztam. Amikor legelőször megnéztük közösen az osztályt a társterapeutákkal, nagyon izgatott lettem. Ám sajnos akkor pont egy olyan gyerek volt bent, aki nagyon rosszul volt a steril bokszban, és bevallom ez engem elsőre megrázott. Az édesanyja is ott volt, nagyon el volt keseredve, és nyilván az átélés ilyenkor összekapcsolódik azzal is, hogy nekem is van egy kisgyerekem. Az elején hozzá kellett edződnöm a feladathoz lelkileg, volt nálam ennek egy folyamata, de amióta ez végbement, nagyon szeretem és feltölt engem az ott megélt munkafolyamat, a közös alkotás.

• Úgy tudom, sokszor dalokat írtok közösen az osztályon fekvő gyerekekkel. Ilyenkor milyen témák merülnek fel, mi foglalkoztatja őket?

• Ami általában mindig felmerül, az a félelem, emellett pedig a harag és az agresszió a hangsúlyos témák. A dalszövegekben megjelenik a kitartás is, és hogy „legyőzőm azt, ami előttem áll, reménnyel nézek a jövőbe”. Mindegyik gyerek, akivel dalt írunk, a maga összképében az életről ír, megfogalmazzák azt, ami foglalkoztatja őket. Szerintem ez nagyon izgalmas. A másik, ami fantasztikus a közös alkotásban – és ami engem nagyon tölt – , az az, hogy a zene egy olyan nyelv, eszköz, amivel szinte minden gyermeket meg lehet közelíteni. Nyilván az egész kicsiknek a mondókák, a dalok kezdetektől fogva meghatározók, és ahogy cseperednek, akkor is ottmarad a zene az életükben, ezért is lehet, olyan jól alkalmazni náluk is… Múltkor volt egy kislány, aki korábban a másik Mosolyos terapeutával, Csák Évával egy képet festett, és később azt az alkotást vittük át együtt a zenébe. Igazán informatív volt, ahogy ő azt elzenélte. Nekem ez mindig nagy megdöbbenés, mert azt gondolnám, hogy hangszerrel kifejezni valamit nem mindig olyan egyszerű, de ezeknél a gyerekeknél abszolút működik.

• Azért megy ez a gyerekeknek jobban, mert ők egy ösztönösebb szinten zenélnek?

• Bennük még nincs meg az a frusztráció, ami a felnőtteknél, hogy úristen most hangszert kell választanom, az hogy szólal majd meg, vagy mi történik, ha nem sikerül szépen játszanom rajta… Szerencsére a gyerekek még nem így gondolkoznak, ez a fajta gát, megfelelési vágy kevésbé van jelen. Náluk főleg azt tapasztalom, hogy a zene a non-verbális úton egyfajta hídként funkcionál, amin együtt el lehet indítani a kommunikációt.

Néha az az érzésem, mintha erre várnának egész nap, mintha ezt üvöltenék, hogy jöjjön már valami ilyen, ahol végre szavak nélkül is kifejezhetik magukat…

• Amikor a verbális kommunikáció „megtorpan”, nagyon nehezen tudnak az érzéseikről, állapotukról beszélni, azokat gyakran elfojtják, főleg egy ilyen súlyos betegségnél. A helyzetből adódik egy markáns frusztráció is, egy szorongás, amit nem igazán tudnak kifejezni a gyerekek. Egy ilyen eszközzel, mint a zene, nagyon szépen meg tud jelenni miben vannak éppen benne, mit éreznek. Erre az a nagyfiú is jó példa, akinél most voltam. Ő nagyon szereti a rap zenét, és közösen kezdtünk el szöveget írni. Gyönyörű volt a folyamat, ahonnan indultunk, és ami felé tartottunk. Az elején még nagyon koncentrált, hogy rímekre épülő szavakat mondjon, de amint egyre jobban mélyültünk el a munkában, akkor már szinte ösztönösen jöttek ki belőle olyan szavak, amik igencsak „megdolgozták” őt. Ezek főleg a betegségéből adódó félelmekre, haragra utaltak. Utána visszajelezte, hogy „Úristen, milyen szavakat mondok ki, de furcsa, hogy ezt én mondom”. Nagyon jó volt, egy egész oldalt írtunk. Mutatott is egy számot, Fluor Tomitól a Szavaim címűt, és mondta, hogy most akkor az ő Szavaim dala is megszületett így. Ugyanez a fiú említette, hogy szereti 50 Centet és elmesélte, hogy amikor a sztár rapper börtönbe került, kiragasztotta dalszövegeit a falra. Mondta, hogy ő is így tesz majd, és a zeneterápiás foglalkozáson közösen írt dalszöveggel kitapétázza majd a boksz falát, az ő „börtönét”. A dalírás nem a szó szoros értelembe vett non-verbális eszköz, hiszen szavakat is használunk hozzá, de indirekt, szimbolikus módon tudjuk használni azokat.

• Egy-egy zeneterápiás foglalkozáson milyen hangszerek vannak veled, miket használsz?

• Nagyon sok hangszer van bent a kórházban, gitár, hangtál, szanszula, vannak xilofonok, chimes, óceándob, vihardob, darbuka és mindenféle más „zajkeltő” eszközök. Dallamhangszerből sajnos kevesebb van. A nehézség az szokott lenni, hogy a steril bokszba minimális hangszer parkot lehet bevinni, főként csak csörgőket, így ott sokszor az énekhangom a hangszerem. A nagyobbaknál az általuk írt dalokhoz ritmushangszereket szoktunk használni. Félsteril boxokba többnyire bármelyik hangszert be lehet vinni, csak alaposon át kell törölnünk őket fertőtlenítő kendővel.

Képünk illusztráció

• A gyerekek alapvetően a steril vagy a félsteril bokszban vannak?

• Ez mindig más, változik, hogy a félsterilben vagy a steril bokszban fekvőknél van a foglalkozás, ez nem egy kiszámítható dolog. A kórházi koordinátortól kapott információk alapján próbálom eltervezni, hogy milyen gyerekek vannak bent, kikhez mennék be terápiás foglalkozást tartani, de már többször elfordult, hogy az adott gyermek nagyon rosszul volt, és nem tudtam hozzá bemenni. Ez mindig kiszámíthatatlan, és ezért nehezebb egy folyamatot tervezni, van hogy csak részekre, a folyamat egyes részleteire van idő, lehetőség. A dalszerzésnél már az nagyon jó, hogy megírjuk a gyerekkel közösen a szöveget, ha a dallamra nem is jut idő. Ha már ezzel csak annyit elértem, hogy megfogalmazott olyan dolgokat, amiket korábban nem tudott volna, az nagy eredmény. Nagyon izgalmas megfigyelni, hogy a kórházban fekvő gyerekek milyen zenét hallgatnak. Azt tapasztalom, hogy az elfojtott feszültségük és szorongásuk ezekben az „impulzív” zenékben; például az őrült death metalban, vagy a rap zenében felszínre tudnak törni. Főleg a kiskamaszok, kamaszok találják meg ezt a zenei stílust. Ezeknek a számoknak igen agresszív tartalmuk van, obszcén szavakat használnak bennük, sokszor akár bűncselekményekről, erőszakról is szólnak.

Azt érzem, hogy a kamaszok nagyon tartják magukat a szüleik előtt, pontosan látják, érzik, hogy mindenki nagyon aggódik értük, erősnek kell maradniuk, viszont valahol mégis teret kell kapjon az a sok félelem, harag és düh, ami bennük van, és ezek a kemény dalok ebben is segítenek nekik.

• A zenehallgatás, a receptív zeneterápia egyébként a zeneterápia egyik fajtája, a másik az aktív zeneterápia, ahol hangszereket használunk, mi magunk vagyunk a hangforrás. Az aktívra szép példa volt, amikor a múltkor dobokat vittem be az egyik fél steril bokszba. Az ott lévő kisfiú agyonütötte és dobálta a hangszert, de ennek örültem, mert így meg tudott szabadulni a belső feszültségtől.

• A feszültségkiadás mellett milyen pozitívumot ad még egy gyereknek a zeneterápia?

• Azért is nagyon jó a zene, mert mobilizálja az érzelmeket, különböző állapotokat indukál. Ez nagyon fontos, hiszen a hosszas kórházi kezelés következtében kialakuló izoláció, hospitalizáció, beszűkült állapot nehezíti az ő megközelítésüket, és a zene által megélt érzelmek, érzések segítik ezeknek az oldását. Emellett az egyik legfontosabb hatása a terápiának a fájdalom enyhítése. Révész Renáta, a szupervizorunk erre azt mondta, hogy a gyerekek egy ilyen frusztrált helyzetben mindent sokkal erősebben élnek meg, a fájdalmat is. Ha van a kezünkben egy olyan eszköz, amivel ezt a szorongást és a frusztrációt tudjuk csökkenteni, és ezáltal az ott megélt fájdalom már csak arra az időre is enyhül, az nagy dolog. Mióta a Mosollyal dolgozom erre volt már egy konkrét példa is.

• Mi volt ez a példa?

• Voltam bent egy tizenkét éves gyermeknél, akit ismertem már korábbról is, és pont iszonyatosan nagy fájdalmai voltak. Torkaszakadtából üvöltött, vért pisilt, szörnyen szenvedett. Két fájdalomhullám között tudott csak kicsit figyelni. Elkezdtem játszani a gitáron, és ez őt döbbenetesen megnyugtatta. Róla tudni kell, hogy nevelőotthonban nevelkedik. Ezeknél a gyerekeknél erős kötődési zavar figyelhető meg, ami miatt náluk a zene nagyon be tud találni. Ennek az az oka, hogy a zene -, a dallam és az ének nagyon erősen az anyai élményt hozza elő, mert ezek a ritmusok egy gyereknek már az anya pocakjából, az ő szívverése miatt ismerősek. Szinte mindegyik édesanya ösztönösen úgy nyugtatja meg a gyermekét, hogy elkezdi ritmikus lüktetésre ringatni őket, vagy dúdolni nekik. Nyilván ez a kiszámítható lüktetés, az a ritmus, ami már az anya hasában is jelent volt, szívverésének a ritmusának emlékét hozza elő, ami nagyon megnyugtató tud lenni.

Ennél a nagyon szenvedő gyereknél, amikor két fájdalom hullám között elkezdtem gitározni, látványos volt a megkönnyebbülés.

• Mindig becsukta a szemét és tényleg lehetett látni, hogy megszűnt a fájdalma akkor, neki ez igazán segített. Sőt, olyannyira ellazult, hogy egy órára el is aludt, ami óriási dolog volt ebben az állapotban. Erre a történetre a szupervízión is reflektáltunk, és átbeszéltük, hogy a művészetterápia nagyon fontos „eszköz” lehet fájdalomcsillapításban.

• Lehetnek még más pozitív hatásai is a terápiás foglalkozásnak?

• Alapvetően a zene egy örömforrás, ami felszabadító dolog tud lenni. Már csak azért is, mert olyan hangszereket használunk, amikhez nem kell zenei előképzettség, és ez nagy sikerélményt tud adni a gyereknek. A sikerélmény azért is fontos, mert a betegség során, a kórházi tartózkodáskor általában nem úgy történnek a dolgok, ahogyan azt ők szeretnék. A betegség és a kezelések alatt a gyerekek elvesztik a kontrollt saját testük és életük felett, ezért nagyon fontos, hogy minél több kiszámíthatósághoz jussanak, és megtapasztalják, hogy valamiben ők irányítanak vagy „jól teljesítenek”… Amit még nagyon szeretek és fontosnak tartok, amikor a család együtt zenél. Volt egy ilyen, számomra kedves alkalom, amikor az édesanya is bent volt, és hárman zenéltünk. Ekkor teljesen más szerepbe kerültek ők ketten, anya is és a gyerek is, formálódott az anya-gyerek kapcsolat. Ha belegondolok, ekkor már bent voltak a kórházban 4 hónapja, az anya kimerült volt, nehezére esett, hogy a gyerekét szenvedni látja, a gyermekét, akit most folyamatosan ápolni kell. Ez nem a klasszikus anya- gyerek kapcsolat, megterhelő a gyerekedre betegként tekinteni. Nagyon szép volt, hogy a közös zenélés alkalmával az anya kiléphetett ebből a szerepből, és ő „csak” mint édesanya ült ott, és énekelt, zenélt együtt a gyermekével. Számomra ez az élmény könnyfakasztóan szép volt. Egy idő után elkezdtek arról beszélgetni, hogy „Emlékszel, amikor azt énekeltük együtt…”. Akkor elkezdtem azt a dalt gitározni, anya dobolt hozzá, a kislány meg csörgőzött. Más lett az anya arca, mintha a terheket levették volna a válláról, és akkor, ott tényleg boldogan együtt, a gyerekével lehetett. Amikor közösen énekelünk, mondókázunk a gyerekünkkel, az egy nagyon szoros meghitt pillanat, ezt akkor lehet jobban megérteni, ha valakinek van gyermeke. Hiszen egy kisgyermek életének első egy-két évét lényegében az ilyen elfoglaltságok töltik ki. Ez egy nagyon szép példa volt arra, hogy mennyire fontos, hogy a családokat és a szülőket is bevonjuk a terápiás folyamatba, és a szerepek is újra a helyükre kerüljenek. A közös, örömteli zene, játék olyan élményeket, állapotokat tud indukálni, amikből nagyon sokat lehet merítkezni, az ő kettőjük kapcsolata is töltődött, felfrissült, ha csak pár percre is. Ez is rengeteget számít.