Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Jul
15
2022

Beszélgetés Pap Erika gyermek- és ifjúsági szakpszichológussal I. rész

Korábban beszélgettünk Komáromi Erzsébet képzőművészet-terapeutával, aki éveken át dolgozott együtt Pap Erikával.  Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetből indulva közösen álmodták meg a Murmo terápiás központot, együtt kutatták a Hatképes történet módszerében és a képzőművészetterápiában rejlő gyógyító lehetőségeket. Szakmai életük olyan sok szálon fonódik össze, hogy nem is lehet egyiküket a másik nélkül említeni.

Pap Erika klinikai és mentálhigiéniai gyermek- és ifjúsági szakpszichológus, szimbólumterapeuta, MBT-A terapeuta, a Murmo Szakpszichológiai és Művészetterápiás Központ alapítója és szakmai vezetője. Rábainé Domszky Zsófia a Mosoly munkatársa beszélgetett Pap Erikával arról, hogy milyen tudatos lépéseket tett Erika a pszichológussá válás útján, és hogyan látja ma a krízisben lévő gyermekek helyzetét az országban.

Rábainé Domszky Zsófia: Izgalmas szakmai ívet rajzol ki a pályád. Emlékszel a kezdetekre?

Pap Erika: Tizedikes voltam, amikor egy ifjúsági összejövetelen megvilágosodtam, hogy pszichológus szeretnék lenni, azon belül is börtönpszichológus. Kecskeméten nőttem föl, ahol az iskolába vezető út a börtön mellett vezetett. Számtalan családi beszélgetést hallgattam így végig, a rabok az ablakokon keresztül szóltak ki az anyukájuknak, a feleségüknek és a gyereküknek. Ez nagyon meghatározó élmény volt számomra. Nem féltem a raboktól, sőt szerettem volna bemenni és megnézni, hogyan zajlik ott a munka.

RDZS: A börtönben élő fogvatartottak krízishelyzetben vannak, melyen a megfelelő pszichés támogatással képesek lehetnek túljutni. Ha pszichológusként sikerül átsegíteni egy zárt intézetben élő embert ezen a kritikus időszakon, az nagyon felemelő érzés. Ugyanakkor ez egy rendkívül nehéz munkaterület. Miért döntöttél úgy, hogy inkább súlyos mentális problémákkal küzdő gyermekeknek, fiataloknak segítesz?

PE: Mikor a Szegedi Tudományegyetem Pszichológia szakára jártam, még bejutottam a Csillag börtönbe egy színházi előadás keretében, de addigra már ez nem foglalkoztatott annyira, és kifejezetten a gyerekkor felé fordult az érdeklődésem. Rájöttem ugyanis, hogy engem mindig is az egészség és a túlélés foglalkoztatott, az előre jutás, gyógyulás, épülés érdekelt. Ezért végeztem el az Egészségtan tanár és a Mentálhigiéné szakot is.

RDZS: A családod hogy fogadta, amikor bejelentetted, hogy pszichológus szeretnél lenni?

PE: Sok támogatást kaptam tőlük de egyben féltettek is, hogyan fogok ebből a munkából megélni. Anyukám egyik magyar szakos barátnője, akinek sok pszichológiai témájú könyve volt, olyan könyveket adott a kezembe 16-17 éves koromban, mint Hermann Imre művei vagy a híres pszichoanalitikus házaspár, Bálint Mihály és Bálint Alice művei. Végigolvastam az összeset és lázba hoztak.

RDZS: Igen, de az a fajta empátia és segítő szándék, ami benned van, nem tanulható meg könyvből. Ezt is otthonról hoztad?

PE: A családom „laikus pszichológusokból” áll. Velük sokat tudtunk közösen gondolkozni. Családi kupaktanács működik kiskorom óta a nagy fa árnyékában, ahol összeülünk és megbeszéljük a történéseket. Ez néha valakinek szorító volt, nekem inkább megtartó, előre mozdító. A család mindig mögöttem állt és megtanított arra, hogyan lehet segíteni, hogyan kell egyes helyzetekben a másik fejével gondolkozni. Mit jelent a mentális nehézségek elfogadása vagy elutasítása és hogyan kell csapatban dolgozni. Ezeket otthonról hoztam magammal.

RDZS: Milyenek voltak az egyetemi évek?

PE: Nagyon szerettem azt a közösséget, ami a szegedi egyetemen alakult ki, a mai napig összejárunk. Inspiráló tanáraim voltak, akiktől elsajátítottam a klinikai tudást: a gyerekklinikumra, vizsgálatokra nézve adtak egy jó alapot, mint például a projektív vizsgálatok. Az egyetemi képzés során alakult ki a kutatói szemléletem is. Az OTDK kutatási témám fókuszában a vak diákok integrációja állt. Azt vizsgáltam, milyen az ép diákok hozzáállása az integrált oktatáshoz, változik-e az attitűdjük a vak emberek iránt, ha tapasztalatot szereznek róluk, és milyen egyéni (személyiségbeli) illetve családi (szerkezet, működés, szülői nevelési mintázatok) faktorok járulnak hozzá a sikeres integrációhoz. Jó néhány évvel később a doktori kutatásomban is ezt a témát jártam körül a csoportpolarizáció szempontjából és próbáltam kezdeti hatásvizsgálatokat végezni. Azt vizsgáltam, hogyan tud a kisebbség beilleszkedni a közösségbe. A kutatás részeként egy éven át vezettem egy drámacsoportot vak és látó diákoknak. Már ebben a kutatásomban benne volt annak a Hatképes módszernek az előszele, ami később is meghatározó szemléletet hozott a pályámon. Elvégeztem a kutatást egy nagy mintán itt Magyarországon, majd Angliában is, de doktori disszertációt még nem írtam belőle, mert közben megalapítottam a Murmo terápiás központot, és három csodálatos gyermekem született.

A projektív tesztek a kliens belső konfliktusait, érzelmeit, vélekedéseit vizsgálják. Valamilyen többértelmű ingert (pl. tintafolt) mutatnak a vizsgált személynek, amelyre szabad asszociációi alapján reagálhat, mintegy „rávetítheti” saját belső lelki tartalmait. Ide tartozik többek között a Rorschach-teszt, az emberrajz teszt és a Világjáték teszt is.

RDZS: Az egyetemen elsajátított elméleti tudás jó alapja a későbbi pszichológusi munkának, de a gyakorlati tapasztalat megszerzése is legalább ennyire fontos. A hallgatók sokszor a gyakornoki munka során szeretnek bele egy területbe. Felismerik, hogy milyen célcsoporttal tudnak hatékonyan és hitelesen dolgozni. Azt már tudtad, hogy nem leszel börtönpszichológus.

PE: Az egyetem alatt tudatosan választottam gyakorlati helyeket, sok energiát fektettem bele, hogy minden területet megismerjek, hogy el tudjam dönteni, hova akarok menni. Bizonytalan voltam magamban, kérdések és a folyamatos kíváncsiság vezették a döntéseimet. Elmentem az Autizmus Alapítványhoz, ahol az unokanővérem, Őszi Tamásné Patrícia az iskolavezető. Olyan sok szépet hallottam tőle erről a szakmaterületről gyerekkoromban, hogy kicsit én is beleszerettem ebbe a populációba. Ott töltöttem több hetet gyakorlaton. Aztán elmentem Tündérhegyre (Országos Mozgásszervi Intézet OORI – Pszichoszomatikus és Pszichoterápiás Rehabilitációs Osztály – a szerk.), Dr. Harmatta János osztályvezető főorvos befogadott egy hónapra a rehabilitációs osztályra, gyakornoki pozícióra. Nagyon meghatározó szakmai élmény volt. Voltam egy emberi erőforrásokkal foglalkozó cégnél is másfél hónapot gyakornokként, ahova a szervezetek működésének megismerése miatt mentem el. Végül elmentem három hónapos gyakorlatra a Budai Gyermekkórházba, az Ali utcába, ami akkor még nem rehabilitációként működött. (jelenleg Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Rehabilitációs osztály – a szerk.). Végzős voltam az egyetemen, itt már vizsgálatokat végeztem, terápiás csoportokon vettem részt megfigyelőként. Ekkor már kifejezetten gyerekklinikusi érdeklődésem volt, és szerettem volna kipróbálni magam élesben, és figyelni, milyen érzéseket vált ki bennem ez a szakterület.

RDZS: Sok végzős hallgató álma volt bekerülni az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetbe (röviden OPNI, közismert nevén „Lipót”). Téged viszont ők kerestek meg.

PE: Amikor eljöttem az Ali utcából, felhívtak a Lipótról, hogy hallották, ott voltam gyakorlaton, és meghívnának magukhoz dolgozni. Mégis sokat vacilláltam a felkérésen. Nem tudtam, hogy szeretnék-e pályakezdőként ennyire súlyos esetekkel dolgozni. Bár egészséges gyerekeket akkor már táboroztattam, volt egy pedagógus diplomám is, mégis úgy gondoltam, nem állok készen rá. Ráadásul akkor volt már egy félállásom, ahova a kutatásom miatt hívtak meg. Végül ismerkedés céljából mégis elmentem a Lipót gyermekpszichiátriai osztályára. Dr. Herczeg Ilona főorvosnő és Galambosi Anna, aki akkor a vezető pszichológus volt, végtelen kedvességgel, nyitottsággal,  könnyedséggel fogadtak. Körbejártuk a terápiás és vizsgálati tereket, bemutatták a munka jellegét, azt, hogy mit kellene csinálni. Annyira otthonosan éreztem ott magam! Közvetlen emberek voltak, akikkel rögtön lehetett együtt viccelődni az önéletrajzomon, hogy miért nincs benne fotó és hogy ez mennyire ciki vagy sem. Úgy gondoltam, ha emberileg ilyen könnyen tudunk kapcsolódni és nekik rendben van, hogy doktori képzésre és klinikai szakképzésre is fogok járni, és közben lesz egy második munkám munkaidő után, akkor jövök. És ez nekik mind rendben volt.

RDZS: Pályád kezdetén állami intézeti keretek között foglalkoztál a legsúlyosabb gyermek-pszichoterápiás esetekkel, jelenleg pedig a civil és magánszférán belül, a Murmo központban segítesz a krízisben lévő gyerekeknek és családjaiknak. Továbbra is kapcsolatban állsz állami intézményekkel, családsegítő szolgálatokkal, pedagógiai szakszolgálatokkal. Mit tapasztalsz az állami pszichoterápiás ellátás területén? Több krízisben lévő gyereket kell ellátni a Covid kezdete óta?

PE: Terápiás folyamatokban vagyok benne, amikre állami kereteken belül nem nagy lehetőség van. Ezzel a világon mindenhol így vannak. Korábban a nevelési tanácsadók voltak ezen folyamatok terepei, de egyre inkább adminisztratív munkát tudnak csak végezni. Egyre kevesebb az a munka a pedagógiai szakszolgálaton belül, amit a szakemberek valódi pszichoterápiára tudnak fordítani, noha nagyon is jelen van részükről a nyitottság, szeretnének gyógyítani. Igény is van rá a gyerekek, családok részéről. Pontos kutatási adatok nem állnak rendelkezésemre, ami mindezt alátámasztaná, ez a véleményem a munkám során szerzett tapasztalatomra épül. Azt is látom, hogy a Covid nagyon sokat rontott a gyerekek, kamaszok és a családok mentális állapotán, főleg ott, ahol már korábban is voltak problémák, csak enyhébb formában mutatták magukat. Szorongásos zavarok, depresszió, az öngyilkosságok száma az egekben. A kamaszokban joggal merül fel a kérdés: mire éljek? Elmondják, hogy itt van a klíma szorongás, itt van a háború, a Covid. A legtöbb kamasz, akivel dolgozom szuicid krízis után, önsértéssel, kilátástalan jövőképpel és identitáskrízisben jelenik meg. Ezeket a fiatalokat a megbillent lélektani állapotú családok képtelenek megtartani.

fotó: Elek Orsolya

RDZS: Ezek nagyon súlyos problémák. Érthető, ha a családok segítséget kérnek a megoldásukhoz. Mennyire hozzáférhető számukra az állami segítség?

PE: Nagyon alacsony az óraszám, amit az állami rendszeren belül biztosítani tudnak erre. Nagyon kevés helyen érhető el ingyenes pszichoterápia, kevés a képzett és ezáltal teherbíró pszichoterapeuta.

RDZS: Kire támaszkodhatnak akkor a családok ebben a nehéz helyzetben?

PE: Sok kliensünk, akivel dolgozunk, védelembe vett gyerek. Azon dolgozunk a családsegítőkkel közösen, hogy a gyermek a családban maradhasson. Sok családsegítőben van családterápia, tudunk rájuk támaszkodni ebben. Bennük is ott van a segítő szándék csakúgy, mint a velünk kapcsolatban álló gyermekpszichiátriai osztályokban, beállnak a munkánk mögé, és próbálják támogatni a gyerekeket, a családjaikat, hogy végig tudjanak menni a terápiás folyamaton. De a veszély mindig ott van: ha a család nem kapja meg azt a támogatást, ami a gyerek megsegítéséhez kell, akkor végül ki kell emelni a gyereket a családból. És onnan már nem tudjuk, mi lesz vele. A kiemelés a legrosszabb megoldás a gyermek szempontjából. Ezért család-szintű terápiás megoldásokon dolgozunk a Murmóban. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetve a prevenció különböző szintjeire és az edukációra.

Ha egy családban nem megfelelően gondoskodnak egy gyermekről és veszélybe kerül a testi, értelmi, érzelmi vagy erkölcsi fejlődése, akkor a gyámhatóság védelembe veszi. A családjában maradhat, azonban a szülőnek be kell tartania a családgondozó által elkészített nevelési tervet. A gyermeket a szüleitől elszakítani, a családból kiemelni csak a gyermekvédelmi törvény által szigorúan meghatározott esetben és módon lehet.

RDZS: A vidéki családoknak van hová fordulniuk segítségért?

PE: Vidéken még kevesebb lehetőség van. Elkeserítő, hány családot kell elküldenünk még Budapesten is olyan megkeresésekkel, amelyek adekvátak lennének. Sok család fordul hozzánk egy-két hetes pszichiátriai ellátás után, szuicid krízisekhez kérnek segítséget, mások ADHD-ra (figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar – a szerk.) épült személyiségzavarral keresnek meg minket. Lényegében a semmibe küldjük őket. Ez nagyon nyomasztó. A munkám legnehezebb része, hogy nem tudok alternatívát mondani nekik, mert a súlyos, krónikus gyerek-, és kamaszkori problémákat jelenleg csak nagyon korlátozott számban tudnak egyéni terapeuták kezelni. Érthető, ha a szülők ezért dühösek és ingerültek. Vannak olyan családok, akik évek óta keringenek a rendszerben megfelelő segítség nélkül. Azt látom, hogy a maga szintjén mindenki megteszi a maximumot.

RDZS: Az állami gyermekpszichoterápiás rendszer túlterheltségét mennyire tudják a civil szervezetek átvállalni?

PE: A civilek és a mi szakmánk esetében a magán szektor, ezekből a problémákból nagyon sokat elvisz a vállán. A Murmóban futó Lotilko programunkat a Slachta Margit Nemzeti Szociálpolitikai Intézet és a MOL Alapítvány támogatja főként, tehát vannak jó példák, megoldások. A jól működő programok csupán cseppek a tengerben, az állami ellátásban tapasztalható súlyos hiányokat nem tudják pótolni a civil kezdeményezések vagy a magán egészségügyi intézmények. Azon kell dolgozunk, hogy a jól működő példákból, kezdeményezésekből és együttműködésekből legyen még több.

Az interjú második részében megismerkedünk a Murmo történetével, bemutatjuk a Lotilko programot és szó lesz a Murmo és a Mosoly Alapítvány szakmai összefonódásáról is.

Adományozok