Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Dec
9
2022

“Belépni egymás világába”

Közelednek az ünnepek: zsúfolt buszokon rohanunk egyik boltból a másikba, projektzárás van és hajt a főnök, a gyerek meg pont most betegszik le…  Mintha ilyenkor, év végén még több stressz érne minket, mint máskor. Pedig a karácsony az elcsendesedés, befelé fordulás időszaka, a szeretet ünnepe. Hogyan tudunk kicsit kilépni ebből a hajtásból és valóban szeretettel, türelemmel fordulni egymás felé? 

Erre is ad jó ötleteket beszélgetőpartnerem, Janda Zsuzsa pszichopedagógus, gyermekpszichodráma kiképző, szupervizor, a Játékok a jövőért könyv társszerzője.

Rábainé Domszky Zsófia: A segítő szakemberek mentális egészségvédelmének alapvető eszköze a szupervízió, ezért a Mosoly Alapítvány nagy hangsúlyt fektet a terapeuták rendszeres ellátására. Itt a Mosolyblogon foglalkoztunk már az analitikus megközelítésű szuperízióval, te pedig egy másik irányból, a pszichopedagógia és a gyermekpszichodráma felől érkeztél hozzánk, ilyen szemlélettel végzed a Mosoly terapeuták szupervízióját. Mesélj kicsit arról, milyen szakmai utat jártál be!

Janda Zsuzsanna: Annak idején megboldogult lánykoromban az ELTE Bölcsészkarán végeztem magyar-filozófia szakon. Egyetemistaként egy gyermekotthonban dolgoztam, ahol nagyon gyorsan kiderült, hogy bár imádok olvasni és gondolkodni dolgokról, legszívesebben hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozom, ez az én területem. Nagyon szerettem játszani velük, így ilyen irányban képződtem tovább. A másoddiplomámat a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán (ma ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Kar – a szerk.) szereztem pszichopedagógiából.

RDZS: Mivel foglalkoznak a pszichopedagógusok?

JZS: A pszichopedagógiát valahogy úgy szokták meghatározni, hogy a viselkedés- és magatartásproblémás gyerekek gyógyító nevelése. Ötvözi a pszichológiai és pedagógiai módszereket.  Tanítjuk, de emellett megérteni is próbáljuk a gyerekeket. Nemcsak a fogyatékkal élők vagy speciális nevelési igényűek tartoznak ide, az érzelmi, akarati sérült vagy magatartás-, viselkedésproblémás gyerekekkel is foglalkozunk. Azt látom, hogy az a gyerek, aki hagyományos iskolarendszerben viselkedés- vagy magatartásproblémával rendelkezik, egy alternatív iskolában, más típusú megközelítéssel, segítséggel teljesen jól működő, sikeres, boldog lehet.

RDZS: Lehetőséget adtok a fejlődésre és a boldog gyermekkorra azoknak a gyerekeknek, akik speciális törődést igényelnek. Ehhez nyilván sokféle, a hagyományostól eltérő módszert kell ismernetek. A megértés egyik eszköze lehet például a pszichodráma is. Kende B. Hannánál, a gyermekpszichodráma magyarországi meghonosítójánál képződtél, mostanra pedig te is kiképző dramatista lettél.

JZS: Miután megszületett a negyedik gyermekem, elvégeztem a pszichodráma képzést. Lett egy saját helyem, ahol rengeteg drámacsoportot vezettem.  Elsősorban a gyermekpszichodráma módszerét alkalmaztam. Dolgoztam a Cseppkő Gyermekotthonban és a kőbányai Gyermekek Átmeneti Otthonában, óvodában, iskolában, nevelési tanácsadóban is drámával.

RDZS: Nagy tapasztalatod van a gyermekvédelem területén, javítóintézetben lévő fiataloknak is tartottál szociodráma csoportot. Erről egy könyv is megjelent Játékok a jövőért címmel, melynek társszerzője vagy. 

JZS: Igen, a Magyar Pszichodráma Egyesület jelentkezett egy EU-s pályázati programba, melynek a témája a szociodráma magyarországi meghonosítása volt. Ehhez kerestek egy hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozó intézményt partnerként, mely az EMMI Budapesti Javítóintézet lett. A Budapesti Javítóintézetben előzetes letartóztatásban lévő fiúk vannak. Ez egyszerre gyermekvédelmi és büntetés végrehajtó intézmény. A projekt fókuszában az a kérdés állt, hogy egy ilyen intézményben van-e helye, tud-e hatni a szociodráma. Az volt a program különlegessége, hogy nemcsak az egyes szereplőket akarta megszólítani, hanem az egész intézményre szeretett volna hatást gyakorolni. Ennek a hároméves munkának az eredménye van ebben a könyvben.

Szociodrámában  a  csoportközi viszonyokkal foglalkoznak, például a szereplők egy intézmény különböző pozícióban lévő dolgozóit jelenítik meg. A közösség értékeit, nehézségeit kutatják, arra keresnek közösen választ, hogy hogyan lehetne jobban, hatékonyabban működni.

A pszichodráma olyan módszer, ami személyközi kapcsolatokkal, az egyén személyes viszonyulásaival foglalkozik, például a szereplők egy csoporttag álmát vagy belső lelki segítőit és akadályozóit játsszák el. Az egyén lelki tartalmai kerülnek a „színpadra” annak érdekében, hogy erre rálásson, jobban megértse, s ha kell, alakítson, változtasson rajta.

RDZS: Hogyan tudtatok az egész intézményre hatni?

JZS: Rengeteg drámacsoportot tartottunk, nemcsak a gyerekeknek, hanem a kollégáknak, vezetőknek, külön részlegeknek is volt csoport. Számtalan formát kipróbáltunk. Arra jutottunk, hogy azokban az intézményekben, ahol hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkoznak, sokkal nagyobb hatásfokkal zajlik a munka, ha az egész szervezetet vagy intézményt célozzuk meg, minden szereplőt bevonunk és összekapcsolunk.

Most is ilyen komplex munkákat csinálok. A Zuglói Családok Átmeneti Otthonában tartunk csoportokat a helyi kollégák bevonásával. A gyerekek élményvilága jól láthatóvá válik a foglalkozásokon, ez visszakerül a teambe, ahol a családgondozók, gyerekgondozók, pszichológus, fejlesztőpedagógus, védőnő közösen gondolkoznak arról, hogy mi lehetne hatékony segítség az egyes családok számára. Ez egy nagyon izgalmas munka, nemcsak azért, mert új, más, hanem azért is, mert a résztvevőket visszatölti. Ennyiben esetleg kapcsolódik a szupervízióhoz, ott is ez a cél.

RDZS: Tíz éve dolgozol a Mosoly Alapítványnál szupervizorként. Hogyan kerültél kapcsolatba az Alapítvánnyal?

JZS: 2012-ben keresett meg Tölg-Molnár Zsófi, aki akkor a Mosoly Alapítványnál volt terapeuta, hogy gyermekpszichodráma kiképzőként vállalnám-e a Mosolyos munkájukkal kapcsolatos módszertani konzultációkat. Majoros Andrea pszichológussal vezettek akkor párban egy hosszútávú csoportot. Andit nagyon jól ismerem, dolgoztunk együtt mindenféle relációban, gyermekvédelmi intézményben is, nálam is. Kezdetben nem voltam hivatalosan szupervizor, később végeztem el a Károli Gáspár Református Egyetem szupervizori képzését, nemcsak a Mosolyos munka miatt. Észrevettem ugyanis magamon, hogy egyre inkább úgy működök, mint egy magatartásproblémás gyerek: torzult, hogy kiket hallok meg, mi a fontos számomra. Arra gondoltam, jót fog tenni a perspektívabővítés. Más kollégákkal is kapcsolatba kerülök a képzés kapcsán és megismerek egy más típusú segítési formát.

RDZS: A Mosoly Alapítvány budapesti pszichoszomatikus csoportjainak vezetői járnak hozzád évek óta szupervízióba. Milyen témákkal fordultak hozzád az elmúlt években?

JZS: Kezdetben inkább módszertani kérdésekben fordultak hozzám a terapeuták, bizonytalanabbak voltak a gyermekpszichodráma alkalmazásában az adott célcsoportnál. Gyakran merültek fel technikai kérdések is. Volt olyan, hogy a Budai Gyermekkórházban tartottak csoportot, ahol éppen felújítás zajlott, ami zavarta a résztvevőket. A terapeuták fő kérdése az volt, hogyan lehet elérni, hogy a csoporttér mégis biztonságos, intim legyen? Eleinte az is kérdés volt, kinek a dolga eldönteni, hogy kik lesznek csoporttagok vagy a szülőkkel ki tartja a kapcsolatot? Ez mind az évek során tisztázódott le. Amikor önkéntes segítők jöttek, őket is be kellett integrálni a csoportba. Szupervíziós téma lett, mi legyen a szerepük, hogyan segítsék a folyamatot. Milyen aktivitási szint lenne a részükről pont elég. Mivel ezek az önkéntesek szintén jó szakemberek voltak, nekik is voltak meglátásaik a folyamattal kapcsolatban. Meg kellett beszélnünk, hogy milyen módon tudják ők is kifejteni az álláspontjukat. Nem lehetett csak a jegyzőkönyvírással megbízni őket, amit eredetileg kértünk tőlük, ha ennél több volt bennük.

Mostanában első sorban már nem módszertani kérdések merülnek fel. Van, hogy egy gyerek viselkedésének a megértése áll a középpontban, vagy valamilyen csoportdinamikai ügy, pl. nagyon kétfelé húz a csoport vagy egy gyerek nagyon periférikus helyzetben van. Az a kérdés is felmerült, hogy a családok diszfunkciója mennyire változik azáltal, hogy a gyerek jár a csoportba. Hangsúlyosabb legyen-e a szülőkonzultáció, vagy más formában segítsünk? 

RDZS: Hogyan zajlik egy szupervíziós ülés? 

JZS: Egy hosszabb nyitókörrel kezdünk mindig. Meg szoktam kérdezni, mivel jöttek, van-e közös kérdés? Ki mit vár az alkalomtól, mire szeretne választ kapni? Ezeket gyűjtjük össze és ebből lesz egy helyzet, amit akár dramatikus eszközökkel is megjeleníthetünk. Az én dolgom az, hogy visszatükrözzem, mit indított el bennem az, amit elmondtak, nekem mi a kérdésem. Szívesen dolgozom dramatikusan, mert ez a fő nyelvem. Amikor személyközi problémákat hoznak, azt általában meg szoktuk jeleníteni a pszichodráma eszközeivel. 

Ha például az a kérdés, hogy valamelyik gyerek kiakasztja a terapeutát és nem tudja pontosan, miért, mit nyom be nála, akkor ezt szerepcserében meg lehet nézni. Azt mondom a terapeutának: „Legyél te a gyerek szerepében és kezdj el úgy működni, viselkedni, ahogy ő szokott!” „Hol vagy te hozzá képest?” „Mi az ő üzenete feléd?” „Hogy hallod meg az üzenetét?” „Ismerős ez valahonnan?” 

RDZS: Mennyire viszitek tovább, ami ilyenkor felszínre bukkan a terapeutákban? Addig mentek el, amíg a terapeuta meg tudja fogalmazni a saját elakadását, esetleg annak az okát, de nem mentek olyan mélyre, mint mondjuk egy pszichoanalitikus irányultságú szupervízió? 

JZS: Igen. Az egyéni szálakba nem megyünk bele túl mélyen, nem futtatjuk végig. A terapeuta tudja, felismeri, hogy mi az ő személyes része ebben, de nagyon ritkán boncolgatjuk. Helyre teszi magában, tovább dolgozik vele. Mivel mindenki profi, gyakran elég ennyi, hogy átélik a helyzetet, felismerik, szembesülnek vele.

RDZS: Mitől lesz hatékony a szupervízió?

JZS: Számomra attól, hogy aki eljön, frissebben távozik. Egy terhet megosztott vagy egy elakadásra születtek ötletek, esetleg ő is átélte, milyen jó munkát végez. Érezze azt, hogy ez egy jó tanulás volt, ami gazdagította. Azt gondolom, a szupervízió egyik legfőbb hatása az, hogy megelőzi a kiégést. Visszatölt. Lehetőséget ad rá, hogy a szakemberek a saját szakmai munkájukra úgy nézzenek rá, hogy keressék azokat a pontokat, ahol valami nehézség adódik, megtalálják azt, ami gátolja a hatékonyságukat. Főképp a segítő szakmákban borzasztóan fontos lenne a visszacsatolás is, hogy a segítő ne csak adjon, hanem a végén ő is nyertesként jöjjön ki belőle. 

RDZS: Hogy látod, a Covid és az egzisztenciális válság mennyire terhelte meg a terapeutákat? 

JZS: Eléggé. Nem is feltétlenül a Covid, mint inkább az egyre erősödő értékválság. A korábbi támpontok, kapaszkodók eltűntek. Fenekestül felfordult mindenki élete, senki nem tudta kivonni magát alóla. Ez nem olyan volt, mint amikor jönnek a hírek, hogy valahol Afrikában éheznek. Mindenki közel került az egzisztenciális veszélyeztetettség állapotához. Az emberek alapértékei rengtek meg, amit a szülők szorongása is mutat: Mostanában azt tapasztaljuk, hogy egyre nehezebben köteleződnek el a velünk kapcsolatba kerülő szülők, családok. Nem, vagy csak rendszertelenül jönnek el a terápiára, nem ismerik fel, hogy ez fontos és segít. A terapeutáknak erre nincs ráhatása – annak ellenére sem, hogy a részvétel feltételeit írásos megállapodásban rögzítik –, de a következményeit nekik kell vinni, ami felőrli őket.

RDZS: Mit tudsz tenni értük a szupervízión?

JZS: Azzal tudok nekik segíteni, hogy ezekről beszélünk. A valóságon nem  lehet változtatni, de annak megélésén biztosan. Van erre egy szimbolizációs gyakorlat: képzelje el, hogyan nézne ki az a szimbólum, ami a saját helyzetét megjeleníti. Milyen érzés ez neki, milyennek látja kívülről? Hogy lenne ez neki kicsit komfortosabb? Ha megvan, akkor alakítsa át! Hogy hat az vissza rá?  Mi változott? A szupervíziós térben van mód és lehetőség a „megélésen” változtatni. 

RDZS: Ezzel a gyakorlattal legalább valami kis kontrollt visszakapnak a szakemberek a helyzet felett. Visszatérve a gyerekekkel végzett terápiás munkára, hogy tapasztalod, velük is lehet hasonló gyakorlatot végezni?

JZS: Igen. A gyerekeknél is fontos, hogy amit befolyásolni tud, át tud alakítani, azt tegye is meg. Szét kell választani azt, amire van hatása és azt, amire nincs. 

Az elmúlt években lecsökkent a gyerekek hatóereje. Sokszor látom, ahogy csak ülnek és elképzelni sem tudják, mit szeretnének, nem tudják, hogy mi motiválja őket. Pedig ezt olyan könnyen meg lehet támogatni. Nem kell nagy dolgokra gondolni, csak arra, hogy egy biztonságos, elfogadó teret teremtünk nekik, ahol mesélhetnek magukról. Mindenki képes rá, hogy egy jó élményt vagy érzést az életéből megtaláljon és megjelenítsen. Ha a gyerek érzi, hogy kíváncsiak rá, akkor kicsit ő is rátanul arra, hogy odafigyeljen ezekre az élményeire, gyűjtögesse magában. A csoportfoglalkozásokon próbálunk olyan helyzeteket teremteni, amiben a gyerekek használják a hatóerejüket, aktívan alakítják például a történetet a vágyaik, fantáziájuk szerint. 

RDZS: Mit tudnál a szülőknek tanácsolni, hogyan tudnak a gyerekeiknek segíteni a hétköznapokban?

JZS: Fontos, hogy ne rakjon a szülő felesleges terheket a gyerekre. Ez őrült nehéz, de külön kell választani a felnőtt dolgokat azoktól, amelyek a gyerekre vonatkoznak. Bizonyos dolgokat nem a gyerekkel vagy a gyerek előtt kell megbeszélni. Abba biztos, hogy nem kell bevonni, hogy tudunk-e parizert venni.

RDZS: A család anyagi ügyeit vagy a háborúval kapcsolatos híreket ne előttük vitassuk meg részletesen. Miről beszélgessünk akkor velük?

JZS: Adjunk időt és teret a gyereknek arra, hogy elmondja, mi van vele. Ha kíváncsi rá a szülő, hogy ő mit érez, mit gondol, akkor az életkorától függetlenül, kifejezi azt a gyermek. Ha azt látja, hogy kíváncsiak rá, akkor el fogja mondani a szülőnek, hogy mi történik vele az iskolában, mi érdekli, milyen vágyai vannak. Hihetetlennek hangozhat, de a szülői kíváncsisággal fel lehet állítani még a számítógép elől is. Ha máshogy nem tudunk kapcsolatot teremteni a gyerekkel, akkor oda kell menni hozzá és be kell kapcsolódni az ő tevékenységébe, abba, amit éppen csinál. Ne várjuk, hogy a gyerek jöjjön oda mesélni. Ha az a kommunikációs stílusa a családnak, hogy „Mi volt ma?” „Semmi!” „Hello!” „Hello!” és mindenki letudta ennyivel, akkor nem lehet változást várni a gyerektől. Ez egy közös ügy. A család pedig a közös tér. 

RDZS: Ha érzi, hogy meghallgatom őt, talán ő is meghallgat engem. Hajlandó alkalmazkodni a szabályokhoz.

JZS: A szabályok biztonságot adnak, fontos igazodási pontok a felnőttnek is. Legyen tiszta, hogy kinek mi a dolga. Milyen szabályokat kell minden körülmények közt betartani és milyen körülmények közt lehet bizonyos szabályokon változtatni, alkudozni. 

Azok a spirálok szoktak gondot okozni, hogy a felnőtt túlterhelt, feszült, kiábrándult. Hazamegy, a gyerek nem úgy működik, mint ahogy az ő ideáljában kellene. Jól ráüvölt, mire a gyerek is feszült lesz. Ez egy egymást gerjesztő kör.

RDZS: Hol lehet ezt a spirált megállítani?

JZS: Amikor a szülő hazamegy idegesen, találjon ki valamit, hogy ez az idegesség ne kerüljön be a közös térbe, ne a gyereken csapódjon le. Ha a szülő felismeri és rálát arra, hogy az ő haza hozott idegessége viszi el az egész délutáni hangulatot, akkor az már eredmény! Néha elég az is, hogy felismeri a saját szerepét ebben a körben és képes máshogy viszonyulni a gyerekhez. Igénye lesz rá, hogy változtasson. Ezt segítheti az, ha hetente, kéthetente leül a család beszélgetni. Ha valakinek éppen leordította a főnök a fejét, akkor a másik családtag csak úgy tud erre tekintettel lenni, ha tud róla. Beszéljenek a saját állapotukról, kivel mi van és a jó, működő dolgokat erősítsék. 

RDZS: A Mosolyblogon is található egy cikk ebben a témában: Korbai Hajnal írt a tudatos szülői nevelés technikáiról, amelyekkel megfelelő mentális állapotba hozhatjuk magunkat (link: ). Esetleg a gyereknek is lehetnek ötletei a változtatásra?

JZS: Persze! Mivel többnyire az ő szabályozása körül van konfliktus, a gyerek tudja a legjobban, mi hat rá. Akire tartozik a dolog, az lehessen az alakítója. Egy nyugodt pillanatban, nem a reggeli rohanásban, elő lehet venni a témát és megbeszélni a gyerekkel, ő mit javasol, mit próbáljanak ki a következő egy hétben, hogy például jobban működjenek a reggelek. Egy hét múlva megint meg lehet beszélni, hogy bejött-e? Ha nem, mit próbáljunk ki legközelebb? Ne adjuk fel, keresgélni kell tovább!

RDZS: Ez egy hosszabb folyamat. Akár újévi vállalás is lehet a családok részéről, változtatni egy ilyen elakadáson.

JZS: Igen. Fontos átgondolni, hogy a saját otthonunkban hogyan szeretnénk élni. Közös érdek, hogy mindenkinek jó legyen a családban. Ki mit gondol róla, hogyan lehet ezt megvalósítani. És ha erről elkezdenek beszélgetni a családtagok, már az sokat hoz.

RDZS: Karácsonykor több időt tölt együtt a család. Ugyanakkor sokat hallunk ilyenkor őrült rohanásban telt készülődésről, vagy az egyéneket megterhelő kötelező családi programokról. Van olyan gyakorlat, ami segít egymásra hangolódni, örömmel együtt lenni?

JZS: Igen, például fel lehet osztani az időt, hogy mikor melyik családtag világába lépünk be. Legyen külön ideje a kicsinek, olvassunk neki mesét, tapsoljuk meg, ha összepárosít két elemet stb. Próbáljuk elérni, hogy neki megfelelően alakuljon az együtt töltött idő. Nem könnyű az igényeket összehangolni, de nem is mindig ez kell, inkább az a fontos, hogy mindenkinek meglegyen a maga kitüntetett ideje. A hétvégéket vagy a szünet napjait mindig más tervezze meg. A kamasz gyerek is el tudja dönteni, milyen programra menne szívesen. Nyilván a büdzsét be lehet lőni. Ma te találod ki a programot, holnap én, és így tovább. Egy kirándulás mindenkinek jó program, ingyenes, gyönyörű helyek vannak. Lehet vinni teát, ennivalót, egy-két órát együtt tölteni.

RDZS: Akár olyan egyszerű dologban is dönthet mindig más családtag, hogy mit együnk reggelire vagy ebédre?

JZS: Igen, vagy akár, hogy ki készítse el. Már bölcsődések is meg tudnak teríteni, nagyobbak egyszerűbb ételeket elkészíteni. Sok tininek fontos produkció, ha ő készíthet el egy ételt, ami nagyon finom lesz. Ez csak úgy működik, ha a gyerek irányából jön a kezdeményezés és nem a szülő kötelezi, hogy csinálja. Meg lehet kérdezni, miben venne részt. Legyen téma, hogy milyen házimunkákat kell elvégezni ahhoz, hogy működjön a család élete. Ki mit tesz ebbe bele. Ha csak az anyuka robotol láthatatlanul és a végén már csak üvölteni tud mindenkivel, akkor ezen lehet egy picit változtatni. Be lehet vonni az apukát, nagyszülőt, gyereket is. Nyilván nem lesz olyan gyors és tökéletes az elvégzett munka, ha a gyerekek is elkezdenek besegíteni, de ez prioritás kérdése. 

RDZS: Érdemes lehet megállni egy pillanatra és végig gondolni, mi a fontos az ünnepek alatt: az, hogy gyönyörűen álljon a karácsonyfa és az összes étel tökéletesre sikerüljön, vagy, hogy a készülődés együtt, meghitt hangulatban teljen.

JZS: Így van, ezek választások. Az is egy választás, hogy én ezt egyedül döntöm el vagy elmondom-e a többieknek? Beszélgetünk-e róla, hogy ki hogyan szeretné az ünnepeket tölteni? Végig kell gondolni, hogy csak egyféle, csak a megszokott módon lehet ünnepelni, vagy tudok alkalmazkodni? Fontos megbeszélni és közös döntéseket hozni, hogy valóban békében és örömmel teljen az ünnepi időszak.

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás