Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

May
21
2021

„Attól, hogy kimondunk mondatokat, nem szakad le a plafon”

Az elmúlt időszakban sokat foglalkozunk itt a blogon azzal, hogyan hat a családokra a pandémia, mi mindennel kell megküzdeniük a gyerekeknek, a felnőtteknek a járványhelyzetben és azt követően. Az előző interjúban Korbai Hajnal szakmai tanácsadónk beszélgetett Majoros Andrea Mosoly terapeutánkkal, mindezt a családterápia módszerén keresztül megközelítve. A mostani interjúban sokkal inkább „szülői” szempontból nyúltunk a témához, így ezúttal Kőhegyi Ilona munkatársunk, 2 kislány anyukája kérdezte Majoros Andreát a generációkon keresztül átöröklött családi mintákról, a szülői jelenlétről, a kimondott és kijátszott negatív érzelmekről és a terapeuta szenvedéseiről, megküzdéseiről, elengedéseiről.

Az előző interjúban sok szó esett a krízisről és hogy mit lehet csinálni ilyen helyzetben. De mi határozza meg alapvetően a működésünket egy krízis helyzetben?

Nincs szükség társadalmi méretű krízisre ahhoz, hogy ezt megtanuljuk. A család, ahol felnövünk valamint a környezetünkkel való kapcsolat minősége egyaránt meghatározza a kötődési mintáinkat. Ha jó a kötődési mintánk, akkor képesek vagyunk bízni másokban és a külvilágban, a családban, önmagunkban. Ha ezek a minták nem jók, akkor egy krízishelyzetben zavartan fogunk reagálni vagy nehezebben tudunk megküzdeni a helyzettel. A család, ahol szocializálódunk sok mindenre tanít meg minket, és mindaz, amit megtapasztalunk, továbbvisszük a saját családunkba. A mai társadalomban kiveszőben van egy korábbi szigorú „törjük be a gyereket”” nevelési modell, ami számomra egy pozitív fejlemény, de a családok helyzetét nehezíti. Bár mára a gyermek sokkal fontosabb szerepet tölt be, jobban figyelünk az érzéseire, fejlődésére, még nem forrt ki, nem szilárdult meg egy másik nevelési modell a régi helyett. Az is kihívást jelent, hogy a szülők két különböző családból jönnek, két különböző mintázatot hordozva magukban. Az idő előrehaladtával a saját családjukra, a saját gyerekeikre megírt közös értékrendet kellene kialakítaniuk. Van, hogy ez könnyű és van, hogy nehezen megy. Egy biztos: mindenképpen munkát, energiát kell belerakni.

Ha a családról beszélünk, akkor kérdésként merül fel az, hogy a szerepek, feladatok milyen módon adhatók át egymásnak. Például az anyának kell-e minden esetben a gyerek negatív érzéseit is megtartani vagy ez a „konténer/megtartó” funkció átvállalható egy apa részéről is?

Abszolút. Egy apa, egy férfi ugyanígy képes erre, meg tudja csinálni. Sőt. Korábban a social média felületeken futott egy videó, amin egy nagyon sármos apuka épp ilyen megtartó módon van „jelen” a hisztiző gyerekével. Egy, még pelenkás apróság fölhúzta magát valamin és sír, toporzékol. Ilyenkor nem ordítani kell vele, nem hideg víz alá dugni őt, nem a pizsamájánál fogva rángatni, hanem csak jelen lenni. Fontos lehet látni és elfogadni, hogy az anyák a nap végére belefáradnak az egésznapos gyerekfelügyeletbe, teendőkbe. Ha a szintén, de valami nagyon más tevékenységben elfáradt apuka hazaér, lehet, hogy egy ilyen helyzetben ő jobban, könnyebben tudja megnyugtatni a gyermeket. Mert ehhez a jelenléthez is energia kell. Tudatosan kell ott lenni. Persze, ha az anya a jó anyaságát attól teszi függővé, hogy képes-e bármikor, bármilyen helyzetben megnyugtatni a gyerekét, akkor az újabb konfliktust szülhet. Egyfajta rivalizálás is kialakulhat a két szülő között. Ajánlok egy rövid szituációs gyakorlatot: a szülők ilyen helyzetben képzeljék el, hogy olyanok, mint egy a forró kályha, a gyerek pedig egy fazék forró víz. De vajon le lehet-e hűteni egy fazék forró vizet egy forró kályhán?

A hisztiző gyerek megnyugtatásához kell egy bizonyos nyugodtság. Az előbb említett videóban is az látható, hogy amikor közelebb ment a gyerek, akkor az apa átölelte, amikor ellökte, akkor hagyta, de minden pillanatban jelen volt és a végére a baba meg tudott nyugodni. Ilyen szülői támogatással, megtartó funkcióval a gyerek képes önmagát megnyugtatni. Ezek fontos folyamatok a gyerek számára, hogy megtapasztalja és elhiggye, hogy ő ezt meg tudja csinálni, végig tud menni ezen a folyamaton.

A család, mint rendszer fontos kiindulópontja a családterápiának. A családot alkotó egyének mennyire képesek egyéni érdekeiket a közösség érdekei mögé helyezni?

Kétféle esettel szoktam leggyakrabban találkozni. Az egyik a nagyon erősen kontrolláló család, ahol a gyermek nagyon szorongó. Ilyenkor az a dolgom, hogy segítsem elővarázsolni a gyerekből az individuumot, megtalálnia önmagát és képessé tenni az önmegvalósításra. A szülőkkel közösen pedig megérteni azt, hogy milyen félelmek húzódnak a túlzott kontroll mögött. A másik véglet a szabályok nélkül működő család, hihetetlenül megengedő és gyenge szülőkkel. Úgy szoktam fogalmazni, hogy ezekben a családokban „kis nárciszkák” nőnek fel, mindig az történik, amit a gyerek akar. Ennek a helyzetnek a mintázata is eléggé tipikus, transzgenerációs traumákkal a háttérben. Azt gondolom, hogy a családnak pont e két szélsőség közötti egyensúlyt kellene megteremtenie: teret adni a gyerek egyéniségének, hogy kifejlődhessen, hogy megmutathassa mire született, de ugyanakkor megtanítani őt alkalmazkodni is. Ezeknek a készségeknek az elsajátítása alapvetően a család feladata, mert a család is e két ellentétes erő küzdelmében létezik.

Mint korábban mondtad, a tünethordozó a gyerek, akivel hozzád fordul a család, de legtöbbször a szülőkkel kezdesz el foglalkozni, mert ők a rendszer működtetői, amiben a gyerek csak jelzi az elakadást. Mik az első lépések?

Vannak szülők, akik valami miatt nem tudnak változni. Ebbe belekalkulálom azt is, hogy én nem nyúlok jól a problémához, túl erőteljes vagyok, esetleg a szülő családi hátterében húzódik a változást akadályozó komolyabb erő. Ezeket az eseteket megtanultam elengedni. Így is marad elég, ahol viszont elég hatékonyan tudok segíteni. A közös munkához az irántam való bizalomnak kell megszületnie a szülőben: fogadja- és higgye el, amit mondok, mert ebben a folyamatban egy csomó pszichoedukáció is van. Első lépésként meg kell nézi, hogy a szülők hogyan működnek egymással, milyen példát mutatnak. Meg szoktam kérdezni, hogy tisztelik-e egymást, a másik érzelmeit. Ezzel általában sokat küzdünk az elején, és az elmaradt családokat sokszor kudarcként éltem meg. Ugyanakkor van egy csomó család, aki elkezdi átformálni a szemléletét és az érzelmek mentén megérteni a másikat. A viselkedés mögött húzódó érzelmek megértése sok mindenre választ adhat.

Mennyire nyitottak a szülők, hogy saját tudattalan sémáikat feltárják, megismerjék? Volt olyan, hogy valaki visszakozott, nem neki van szüksége terápiára, hanem a gyereknek?

A saját érzelmeihez mindenkinek joga van. A nagyobb testvérnek ahhoz nincs joga, hogy az érzelmei mentén laposra verje a kishúgát, de ahhoz, hogy dühöt érezzen, ahhoz van. Azt kell megérteni, hogy miért dühös. Egy kisgyerek is kimondhatja, hogy féltékeny, irigy. Joga van azt érezni, hogy a másiknak nem kéne itt lennie, hogy mennyivel jobb volt, amikor még egyedül volt. Attól, hogy kimondunk ilyen mondatokat, nem szakad le a plafon. Ki lehet mondani, hogy irigylem a húgomat, mert ő mindig kitalál új játékokat, nekem meg nem jut eszembe semmi új. Vagy attól félek, hogy ha nem nyerek, akkor nem fogsz szeretni. Ezek a mondatok és érzések ott lappanganak bennünk, és ezeket egy gyereknek is ki lehet mondania. Félek. Gyűlöllek. Dühös vagyok. Szomorú vagyok. Legszívesebben mindenkit megvernék. Nem teszem meg, de hadd mondhassam ki. Sokszor azonban a gyerekeknek nincsenek szavai arra, hogy mit is éreznek pontosan, ilyenkor a szülőknek kell segíteni, hogy beszélni lehessen a valós érzésekről. Ha a szülők a saját indulataikat sem értik, akkor nehezen fognak azokról kommunikálni és ők is a viselkedésükben fogják lereagálni azokat. Ezek az érzelmek az adott konfliktushelyzetben mindig ott vannak valamilyen módon, de amikor mindenki megnyugodott, akkor lehet ezekről beszélni és végül összeölelkezni. El sem tudod képzelni hány felnőttel beszélgetek, aki most döbben rá, hogy gyerekkorában soha senki nem volt kíváncsi az érzelmeire, mert mindenki jobban tudta, hogy mit szabad, mit kell és mit lehet éreznie. Ha egy család bele tud állni ebbe a változásba, és képes ránézni a negatív érzelmeire, akkor működik a dolog. Ha valakinek túl nagy egója van és a saját tökéletességét védi, akkor ki fog pörögni ebből a közös munkából, mert nem bírja el az azzal járó szenvedést. Az ilyen szülőket egyre jobban értem. Ahogy azokat is, akik félnek nemet mondani a gyereküknek. Ilyenkor jönnek azok a mondatok, amik úgy kezdődnek, hogy „Csak azért, nehogy…” vagy „Az a baj, tudja, …” Ezektől nagyon szoktam szenvedni. Valószínűleg azért szenvedek tőle annyira, mert az a szülő is rettenetesen szenved. Tehetetlen. Ő is, én is.

Mennyire találják meg a szülők a saját egyéni nevelési módszerüket, ha már nincs egy etalonként működő nevelési modell? Vagy mi okoz nehézséget a párhuzamosan egymás mellett létező modellek kapcsán?

Sokféle szülő van. Van, aki a kötődő nevelést tolja túl, de van elhanyagoló- és túlkontrolláló szülő is. A kötődő nevelés esetében nagyon érdekes játszma is beindulhat a szülőben. „Én kielégítem a te ilyenfajta, már nem időszerű, de láthatólag neked még fontos igényedet, ám cserébe te meg legyél ilyen vagy olyan.” Azzal abszolút egyetértek, hogy a gyereket az első fél évben igény szerint szoptassuk, és ne hagyjuk átsírnia az éjszakát. Ha a baba féléves korában is ötször kel fel éjjel, akkor meg lehet kérni a férjet, hogy legalább minden második ébredést oldjon meg ő a cumisüveggel, vagy ringatással. Az anyuka pedig aludjon.

Mit szokik meg egy baba, akihez azonnal ugranak a szülei? Azt, hogy az anyám, a szüleim csak arra vannak, hogy az én szükségleteimet bármikor és azonnal kielégítsék. Az ilyen gyerekek nem tanulnak meg megküzdeni a problémáikkal, hihetetlenül lusták lesznek, és unatkozni fognak. Ha pici csecsemő koruktól fogva nincs meg az a 2, 5 majd 10 perc, amit egyedül kell eltölteniük, mert amint megnyekkennek rögtön ugranak a szülők, akkor nem fogják tudni elsajátítani azt az alapélményt, hogy egyedül is képesek eltölteni az időt, nem fogják tudni csillapítani a frusztrációjukat, nem alakul ki az önmagukat megnyugtató képességük. Hangsúlyozom: ez egy szép, fokozatos folyamat.

Azzal a véglettel sem értek egyet, amikor hagyják sírni a gyereket, és szerencsétlen azt tanulja meg, hogy nem érdemes kérni. Ezt embertelennek tartom. De féléves kortól szépen lassan, apró lépésekben kezdjen el számítani az anya igénye is, az apa igénye is, a tesóé is. És akkor megtanulunk alkalmazkodni. Ha tudunk alkalmazkodni, akkor egy covid helyzettel is könnyebben birkózunk meg. Individuum és alkalmazkodás, ennek a kettőnek kell egyensúlyban lennie.

Milyen gyerekekkel találkozol leginkább?

Neurológiai osztályon dolgozom, így ezért nálunk tipikus „tünetek” vannak. De van egy számomra nagyon zavaró jelenség is: nagyon sok olyan gyerekkel találkozom, akiket autizmussal vagy ADHD-val diagnosztizálnak, de az én olvasatomban „csak” érzelemszabályozási nehézségekkel küszködnek. Éldegélnek a diagnózisukkal, meg a később kapott Ritalinnal, és nem történik semmi. Pedig lenne mivel dolgozni, még akkor is, ha van organikusan autizmusra utaló jegy. Nem kell megtorpanni a diagnózisnál, hanem az adott gyerek képességeit, korlátait figyelembe véve, lehet tágítani az alkalmazkodási képességet. Ezeknek a gyerekeknek is meg kell tanulniuk létezni a családban. Ahogy a család többi tagja tekintettel van a rigolyáira, a szokásrendjére, úgy ő is képes bizonyos mértékig a családhoz, annak tagjaihoz alkalmazkodni. Azt lehet tudni, hogy soha nem lesz fele-fele arányú az alkalmazkodás, de azért a 80-20 százalékos aránytól el lehet jutni a 65-35 százalékosig. Fontos felmérni, hogy mit tudunk reális célnak kitűzni. Úgy érzem, hogy az életünket meghatározó értékválságból fakadóan sokkal több a viselkedés-problémás gyerek. A család pedig sokszor nem érti, mi miért történik, ezért alámegy, mindig enged. A gyerek pedig úgy éli meg, hogy neki minden jár. A viselkedészavarok mögött is nagyon sok minden húzódhat. Ezért fontos nekem, hogy megértsem azt a rendszert, amiben a gyerek működik. Ehhez a folyamathoz, a változáshoz meg kell nyernem a szülőket. Ha valamit rosszul csinál a szülő, akkor sem arra helyezem a hangsúlyt, hiszen azzal csak bűntudatot keltek benne. Azt kell megértenem, hogy miért úgy csinálja, miért csak úgy tudja csinálni, milyen generációkon átörökített mintázat, trauma van az mögött, amit csinál.

Beszéltünk különböző nevelési modellekről. Van olyan modell is, amibe a szülők egy adott helyzetből fakadóan csúsznak bele?

Ha hosszútávú betegség derül ki a gyereknél, ott valóban felerősödik a túlóvás és kialakulhat egy regresszív állapot. A Mosoly hosszútávú csoportjaiban ezért is nagyon fontos feladat a szülőkkel folytatott konzultáció, ahol lehetőség van együtt megérteni a helyzetet, és időt is adni ehhez. Epilepszia esetén például, ha sikerül jól beállítani a rohamokat, tüneteket enyhítő gyógyszert, a szülőknek akkor is szükségük van minimum három hónapra, akár fél évre is, amíg megnyugodnak, elhiszik, hogy a gyerekük tud majd normálisan működni. A szabályok betartása mellett (gyógyszerbevétel, mennyire fáradhat túl stb.) a gyerek pont úgy működhet, mint a diagnózis előtt. A csoportban a gyerekekkel pedig azt kell elérni, hogy elhiggyék magukról: olyanok, mint a többi gyerek. Nem is szoktuk elmondani, hogy ki miért van ott, ha ők ezt valamiért elmondják, akkor elmondják, ha nem akarják, akkor nem mondják. Az alapvető helyzet minden gyereknél ugyanaz: a betegség egy probléma, amivel valahogyan meg kell tanulni együtt élni, fel kell dolgozni, hogy jelen van. Nálunk a játékban mindenki egyenlő és szabad. Nem változnak a módszerek azért, mert a csoportban több a migrénes, a cukorbeteg vagy az epilepsziás.

A játékban a negatív érzelmek elfogadása is hangsúlyos. Számtalan alkalommal győztek le, pusztítottak el egy-egy történet lejátszása közben. Óriáspolipként kifogtak, legyőztek, fölaprítottak, meg is főztek, sőt meg is ettek! A bennük lévő rosszat, a betegséget, amivel meg kell küzdeniük, azt valahogyan fel is kell dolgozni. A gyerekekkel átélt játékok során jöttem rá arra, hogy a rosszal való megküzdésben mennyire fontos pl. a „gonosz elfogyasztása”. Szimbolikusan ez egy integráló aktus: meg kell emésztenem azt, ami velem történt.

Pszichológusként annyi a feladatom, hogy megértsem az érzelmeiket, facilitáljam az önkifejezési képességüket, és arra biztassam őket, hogy a helyzettől függetlenül valósítsák meg a fantáziájukat, elképzeléseiket a játékban, merjenek megnyilatkozni, merjék kitenni a többiek elé, ami ott bennük megszületik.

Adományozok