Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Dec
4
2020

Addig nincs vége a mesének, míg az utolsó pont nem kerül a végére

A Mosoly tanácsadó teamhez nemrégiben csatlakozott Kovács Ágnes Anna klinikai szakpszichológus, aki több éve dolgozik az onkopszichológia területén és a hospice ellátásban. Analitikus megközelítésében ötvözi az egzisztenciális pszichológia és a logoterápia segítői szemléletét.

Hogyan kerültél a Mosoly szakmai teamjébe, és miben tudod erősíteni a csapatot?

Volt egy gyermek nálunk a Tábitha Házban életvégi ellátásban, aki előtte a Mosoly Alapítványnál több terápiás és élményprogramon is részt vett. Ennek kapcsán keresett meg az alapítvány vezetője, Adorján Katalin. Már ekkor felmerült bennünk, hogy kezdjünk el együtt dolgozni, de ezt a Covid felülírta. A kapcsolódási igény azonban megmaradt, és amikor felmerült egy külső szakmai team létrehozásának az ötlete az alapítványnál, akkor Kata újra megkeresett. Bár alapvetően felnőttekkel dolgozom, a Tábitha Házban gyerekekkel is szereztem gyakorlatot, ami nagyon más. A gyerekekkel foglalkozó szakembereknél az élmény és mozgásterápiák, valamint a játék sokkal inkább előtérben vannak. Alapvetően verbális terápiás képzettségem van, bár a hospice nem mindig verbális terápiát igényel, sőt… de így izgalmas.

A szakmai csapatban egyrészt a dokumentáció áttekintése a feladatom szakmai szempontból: mit tud a pszichológus szakma még hozzátenni az anyagokhoz. Másrészt felmerült, hogy a gyermekjogok hogyan biztosíthatók a Mosoly Alapítvány foglalkozásain és a működésében. A gyermekjogokkal foglalkozó Hintalovon Alapítvánnyal indult el egy közös gondolkodás, mert a Nemecsek programjuk érdekes lehet a Mosoly számára is. Ez egy izgalmas, új terület, ami távolabbról a PhD témámmal is összefügg: hogyan traumatizálódnak társadalmi csoportok, hogyan traumatizál a bántalmazás.

Kovács Ágnes Anna

Hogyan kell elképzelnünk egy onkopszichológus munkáját? Miben speciális ez a terület a pszichológián belül?

Magyarországon az onkopszichológus szakma hivatalosan nem létezik, nincs ilyen irányú szakképzés, sajnos. Ez most alakul. A Magyar Pszichoonkológiai Társaság dolgozik azon, hogy egy akkreditált továbbképzés jöhessen létre azoknak a kollégáknak, akik érdeklődnek e terület iránt vagy már ebben dolgoznak. Riskó Ágnes szokta azt mondogatni, hogy sok olyan folyamat történik egy onkológiai megküzdés során, ami nagyon erősen hat a beteggel foglalkozó teamre. Egy multidiszciplináris csapatban működünk, amiben van dietetikus, gyógytornász, orvos, szociális munkás, mentálhigiénés szakember, vagy akár lelkész is. Ha jól funkcionálnak ezek a „lábak”, akkor a beteg köré tudunk rendezni egy olyan mikrovilágot, ami őt jól megtámasztja. Hogyan maradjunk ebben egészek, hogy tudjunk segíteni, ez nagyon speciális.

Abban speciális még ez a terület, hogy bár többnyire egyéni terápiákat folytat az onkopszichológus, mégis a bio-pszicho-szociális térben, amiben létezünk, sokszor a család is megjelenik. Együtt dolgozunk velük a közös terükön, hogy a kezelési folyamat minden szakasza könnyebb legyen a páciens számára.

Analitikus szemszögből pedig a betegség szimbolizációja, ami különlegessé teszi ezt a területet. Nem is a C típusú személyiségre gondolok itt, hogy kinek lesz daganatos betegsége ahogy azt még a 80-as években vélték. Hanem inkább arra, hogyan képződik le valakiben a krónikus betegséggel való megküzdés: milyen testi és verbális szimbólumok képződnek, és ezek a terápia során hogyan alakulnak át. Elsősorban jungi szemléletben dolgozom, ahol nagyon sok lehetőség van a verbalitáson kívül is: például lerajzolni, lemozogni ezeket. Nagyon szép, amikor a terápia hatására a páciensek a saját testükkel elkezdenek másképp bánni, például másképp hozzáérni a műtéti hegekhez.

Miért választottad ezt a területet, mi fogott meg ebben a munkában?

12 évesen vettem le a családi könyvespolcról Mérei-Binét Gyermeklélektan című könyvét. Innen indult: elolvastam és nyilván semmit nem értettem belőle, de tudtam, hogy valami ilyen területen szeretnék dolgozni felnőttként. Majd pár évre rá a személyes tapasztalásaim végleg el is döntötték az irányt.

Meglepő lehet, de számomra ez egy csodálatos terület, csak így tudok róla mindig beszélni… Egyrészt szerencsésnek érzem magam, hogy bár több, mint 10 éve az onkopszichológia különböző ágaiban dolgozom, nem égtem ki. Ez nemcsak az én érdemem, a szupervízoraimnak is nagyon hálás vagyok. Másrészt megtiszteltetés, hogy egy csomó értékes emberrel találkozhattam, kollégákkal, páciensekkel, családokkal, akiktől rengeteget tanultam. Szeretem a kórházi közeget, számomra megnyugtató ott dolgozni.

Gondolkoztam azon, hogyan lehetne megfogalmazni ennek a területnek az elhivatottságát. Talán nem a legjobb kifejezés, de nekem olyan, mint a „rocksztárság”, mert állandóan új kihívásokkal van tele a munka és szélsőséges lélektani folyamatokkal kell foglalkozni. Mindig meg kell benne újulni, résen kell lenni. Ezt nagyon élvezem benne.

Nekem most a mesehősök jutottak erről eszembe, és az ő próbatételeik. Sok éve dolgozol a hospice ellátásban is. Mi az, amit a legnehezebbnek érzel ebben a munkában, ami próbatétel számodra?

Akár gyerekekkel, akár felnőttekkel dolgozunk az életvégi ellátásban, a szakmai próbatételek közül talán annak az átadása és valós érzelmi átélése a legnehezebb, hogy nincsen vége a mesének addig, amíg nincsen vége… Ez egy nagyon komoly munka és kihívás szerintem mind lélektanilag, mind a pszichoterápiás folyamatokban. Ha a palliatív terminális ellátást tekintjük, a kezdeti diagnózistól még bármennyi is van előre, az előre van. Cselekvően van előre, tartalommal és minőséggel van előre…  „Az életvég is élet” – ez nemcsak egy közhely, amit a hospice-ban mondanunk kell. Hanem azt jelenti, hogy az életvég is lehet tartalmas. Az a fontos, hogyan töltődik meg tartalommal ez az életszakasz, és ez egyénileg hogyan valósítható meg. Ez egyszerre nagyon szép része ennek a munkának, ugyanakkor a páciens számára a szociális, emocionális és fizikai térben kihívásokkal teli is. Ez tud emelni is, de tud lélektani galibákat okozni nekem is, ha úgy érzem, nem sikerült teljesen megvalósítani.

Hogyan szoktál töltődni egy-egy nehezebb nap, időszak után? Miből meríted az erődet?

A mozgás nagyon sokat segít nekem, főleg azok a formái, amiktől kitisztul az agyam. A meditatív mozgástér nagyon erős élményem: amikor a medencében vagyok és a 2-3 kilométeremet úszom, annak van egy ritmusa, van egy hangja, a levegővételnek és a kilégzésnek is. Most, hogy nem lehet uszodába menni, ez nagyon hiányzik. A futásban is van egy pont, amikor átkapcsolok és kiüresedik az agyam. Minden történet, ami nem tudatosan is „mesélődik bennem”, az ilyenkor eltevődik egy helyre, ahol jó, hogy ott van, de engem nem zavar. Ez egy nagyon jó érzés.

E mellett az onkopszichológia és a terminális ellátás abban is segített, hogy az „itt és most” felértékelődött az életem más területein is, például a kapcsolataimban. A munkám könnyen el tud sodorni, ezért kihívás a számomra és az elmúlt években sokat tanultam arról, hogy a minőségi kapcsolatok mennyire fontosak. Ebbe is érdemes belefektetni, mert rengeteget ad vissza a munkámhoz.

Van esetleg valamilyen életfilozófiád, egy gondolat vagy egy mondat, ami segíthet egy-egy krízishelyzetben?

„Semmilyen mesének nincs addig vége, amíg az utolsó pontot nem tettük a végére” – ez egy fontos belső mondat számomra. Mi emberek, közösen meséljük a meséinket, történeteinket. A kapcsolatainkban is mesélünk. Érdemes aktívan mesélni magunknak és másoknak a történeteinket, mert ezek az erőfeszítések önmagában gyógyítóak. A lelki gyógyító folyamat során, egy-egy gyógyulás történetben különösen gyerekekkel sokat segíthetnek olyan apróságok is, mint az illatok, hangulatok. Nagy krízisek esetén is ilyen apró dolgok tudnak sokat jelenteni a családoknak, gyerekeknek.

Lehet, hogy nem mindenki tudja, hogy mi is az a logoterápia és az egzisztenciális pszichológia. Kicsit mesélnél róla, neked mit jelentenek, és hogyan kapcsolódnak ezek a megközelítések a munkádhoz?

A logoterápiát és az egzisztenciális pszichológiát gyakran együtt kezelik, összemossák. Nekem a két megközelítésben az értelemkeresés a közös nevező. Más-más választ adnak arra, hogy mi az élet értelme, vagy mit jelent értelmet keresni az életben, de ennek a keresésnek a folyamata áll mindkét elmélet középpontjában. A gyerekterápiában is fontos lehet, hogy mi az értelme egy adott helyzetnek, egy folyamatnak vagy egy állapotnak. Engem az fogott meg ezekben a megközelítésekben, hogy egy krízisben, egy nagyon erős határeseti lélektani élményben is meg lehet találni az értelmet, akkor is, ha elborít minket a testi vagy bármilyen szenvedés. Erről nehéz úgy beszélni, hogy ne hangozzon sziruposan, de minden szakmai munkának fontos része az értelemkeresés, amitől az ember egészlegesebb lesz, vagy a valós önmagához közelebbivé válik. Ezt a szemléletet próbálom átforgatni az életvégi terápiákba, vagy az onkológiai munkába, ahol ez különösen fontos.

Egzisztenciális pszichológia és logoterápia, én ezt a kettőt összekutyulom. A szorongás az emberi fiziológiának és lélektannak egy természetes jelzése. Tehát nem a szorongással önmagával van baj, hanem az a fontos, hogyan találok abban értelmet, mi lesz a funkciója, hogyan forgatom át. Mit tudok meg abból, hogy szorongok, és hogyan küzdök meg ezzel. Teljesen természetes, hogy az élet végességétől szorongunk. Ha nem szoronganánk, nem törekednénk a hétköznapokban arra, hogy valahogy többek legyünk, gazdagodjunk. A szorongás annak a jelzése, hogy tennivalóm van, hogy fontos előrefelé mennem.

A mostani pandémiás krízishelyzet a gyerekekben, és a felnőttekben is fokozta a szorongás és a halálfélelem érzéseit… Tudnál tanácsot adni, hogyan segíthetünk a gyerekeknek ezekkel az érzésekkel megbirkózni?

Egy történetet osztanék meg. Egy kisfiú onkológiai terápiájában arról rajzolt, hogyan éli meg önmagát a családban. Lerajzolta a testvéreit, a szüleit és önmagát. Annak kapcsán kezdtem el foglalkozni vele, hogy a fiú erősen szorongott attól, hogy meg fog halni. Nagyon sokat segített rajta, hogy játékban, rajzban kifejezhette a szorongását, az életvégi félelmeit. Nem a félelme múlt el, hanem megfoghatóvá vált ez a félelem. Tudomásul vette, hogy ez a szorongás ennek a folyamatnak a része, és megtapasztalhatta, hogy ha gondol rá, az nem azt jelenti, hogy azzal falra festi az ördögöt, és az meg fog történni. Ez egy nagyon fontos tapasztalata volt, hogy szabad gondolni erre, szabad kicselekedni, szabad lerajzolni, lemozogni, meggyurmázni, mindent szabad vele, ettől nem jelenik meg, sőt. Mint mikor az ágy alatt a mitikus farkast megnézzük a gyerekekkel, és rájövünk, hogy nincs is ott. Ugyanez történt akkor és ugyanez történhet meg velünk ebben a mostani helyzetben is. Az ilyen és ehhez hasonló módszerek segítik a megküzdést a gyerekeknek a szorongással.

Már régóta szerettünk volna becsatornázni téged a Mosolyba, de egy ideig nem éltél idehaza. Mi vitt téged Svédországba, munka vagy tanulás? A tanultakon kívül volt-e más is, amit “hazahoztál” magaddal (szemlélet, hozzáállás, más egyéb)?

Volt egy csodálatos földrajz tanárom, akitől egyszerre rettegtem és imádtam. Az egyik óráján a saját skandináv kirándulásairól mutatott diákat. Akkor és ott beleszerettem abba a világba. Tudtam, hogy oda egyszer el kell mennem. Aztán teltek az évek és amikor lehetőségem volt rá, elmentem tanulni Svédországba. Sokat lehetett kint tanulni a társadalomról és a hétköznapokról is. Nagyon másként viselkednek társadalmi helyzetekben, és ott ismertem meg a lapos hierarchikus rendszereket is. Megszerettem az ottani munkamódot: csak csoportok vannak, informális, lapos hierarchiákban. Persze náluk is vannak főorvosok és professzorok, de nem olyan távoliak, máshogyan értelmezhető a szerepük. Nagy élmény volt, hogy lehet úgy is dolgozni, hogy egymást inspiráljuk konstruktív kritikákkal. Ott tanultam meg, mit jelent konstruktív kritikát kapni-adni, hogy ez valóban a dolgok előre mozdításáról szól és nem a másik bántásáról. Meghatározó élményeim születtek arról, hogy ha a különböző szakterületekről érkezők összedugják a fejüket, mennyire tudják inspirálni egymást. A Mosolynál elkezdett munkában is ez a csodálatos: beszélgetések során megfogalmazunk valamit, amire addig nem vagy nem úgy gondoltam. Rengeteg inspirációt kapok tőletek.

Ami meg a szakmai részét illeti a kint töltött időszakomnak: az egyetemi tanulmányok mellett csatlakozhattam egy kutatócsoporthoz, ahol neuropszichológiai kutatásokat végeztünk. Azt vizsgáltuk funkcionális képalkotó diagnosztikával, hogy különböző agysérülések vagy krónikus betegségek kapcsán hogyan alakulnak az agyi funkciók. Klinikai, praktikus szempontból néztük az eredményeket, hogy milyen rehabilitációs vagy megelőző lehetőségek vannak, vagy a betegség folyamata alatt mit tudunk tenni, hogy a funkciómegőrzés érzékelhető legyen. Itt is bejött ez a szemlélet, hogy nincs vége a mesének, hanem tovább meséljük. Próbálkozni kell.

Lehet-e “rutin”-t szerezni ebben a munkában vagy úgy állsz hozzá, hogy minden új páciens egy-egy új személyes történettel érkezik hozzád?

Mindkét kérdésre igen a válasz. A szupervízorom szokta mondani, hogy van egy pont, ahol azért megjelenik a szakmai rutin, ami jó, mert azt jelenti, hogy valahová már eljutottunk. Csomó bevett mondatom van, néha nevetnek is rajtam a pácienseim, hogy ezt már mondtam. Persze van egy rutinom, hogy a folyamatot hogyan szeretném asszisztálni, meg mit szeretnék mondani, mit gondolok jónak. Az újdonságoknak meg azért örülök, mert megkérdőjelezik ezeket. Jön valaki, és azt mondja, hogy ő ezt nem így csinálja, vagy nem is érti, amit mondok, szerinte ez nem így van. És ez azért jó, mert ilyenkor rá vagyok szorítva, hogy nehogy azt gondoljam magamról, hogy már hú, de tudom, hogy mit csinálok. Gondolhatom azt, hogy valamit tudok, de azt szabad és kell is felülvizsgálni. Fontosak az új helyzetek, hogy ne legyen egy olyan vágány, amibe beleragadunk vagy azt higgyük, már kőbe is véshetjük az igazságot. Az a csodálatos a terápiákban, hogy a személyes történet mindig egyedi. Ez adja az újdonságot, és rákényszerít, hogy gondolkodjunk róla. A páciens nem lehet „ketteske” vagy az „ötös ágyon a beteg”. A páciens mindig valaki, akinek saját története van.

Fel tudsz idézni olyan pácienst a praxisodból, aki valamit tanított neked, vagy új látásmódot adott?

Az élet végességéből fakadó szorongás általában lebéníthatja az embert: az életnek vége, vagy kevés van már hátra, nincs már mit tenni. Viszont volt egy páciensem, akinél ez nem így működött. Életének utolsó másfél évében ismerhettem meg, és ebben az időben képes volt kinyílni még egy új világra. Teljesen természetesnek kezelte, hogy neki mivel lesz dolga, azt is tudta, hogy mit szeretne csinálni ebben az időszakban, és arra kért, hogy ebben segítsem őt, hogy ezek meg tudjanak még valósulni. Mind a mai napig nagyon inspiráló az ő története. Ez az, amiről nap mint nap „papolok”: minden történet addig tart, amíg meséljük.

Lehet-e mindig segíteni, hogy az elengedés könnyű legyen, vagy van, amikor egy határhoz érkezel, akár a saját magad, akár a páciens védelme érdekében?

Van, amikor azzal lehet segíteni, hogy nem avatkozok be. Nehéz meghatározni, hogy mit is jelent valójában segíteni. Egy másik páciensem esetében, aki szintén életvégi helyzetben volt, úgy éreztem, hogy az ő vágya az, hogy hagyjuk meg azokat a gondolatokat, érzéseket érintetlenül, amiben ő van, mert csak így tud megküzdeni a helyzettel. Ha a tankönyvet követem, akkor esetleg azt mondom, hogy erre rá kell ismernie, nem szabad ezt így hagyni. De a saját életének ő a szakértője, és van annak oka, hogy mire van kész és mire nem. Rá kellett éreznem, hogy nem huzigálhatom szét az élete egységét, ha ő így tudja csak megtartható módon megélni azt. A klasszikus lélektani krízisek és az életvégi krízisek ebben különböznek: nem mindig éri meg szétszedni a páciens saját történeteit, koncepcióit, mert az idő rövid. Ez egy fontos tanulásom volt, hogy itt nem a javítás a feladatom, hanem sokszor inkább a kísérés. Abban segíteni a pácienst, amiben ő tud lenni.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy neked van-e valamilyen megfogalmazott gondolatod arról, hogy neked mi az élet értelme?

Az édesapámtól kaptam ilyen mondatot. Apukám arra tanított, hogy amikor az élet végén, az utolsó állomáson majd visszatekintek, ne azt éljem meg, hogy mi mindent nem csináltam meg. Hanem inkább azt, hogy ezt is elrontottam, azt a hülyeséget is megcsináltam, és mekkora galiba lett abból. Bátran, cselekvőn, a saját határaimat feszegetve éljem az életem. Az sokkal nehezebb megbánás, hogy ezt is kihagytam, meg azt is, meg amazt is. Úgyhogy igyekszem úgy élni, hogy majd ne a kihagyott lehetőségeken búslakodjak, hanem úgy bánhassak meg dolgokat, ha ennek eljön az ideje, hogy milyen galibákban vettem részt.

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás