Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Sep
4
2022

„A ló elvégzi a munkát” – beszélgetés Pálinkás Judit lovasterapeutával I. rész

A lovas pszichoterápiában rejlő lehetőségekről korábban már beszélgettünk Dr. Szentes Annamáriával, bemutatva, hogy a módszer kombinálása meseterápiával és gyermekpszichodrámával milyen komplex terápiás élményt nyújthat a gyerekeknek. A ló, mint terápiás segítő, fontos szerepet tölt be olyan módszerekben is, mint a hippoterápia és a lovas coaching. Dr. Pálinkás Judit lovasterapeuta, lovas coach a Mosoly Alapítvány szervezésében is éveken át vezetett lovasterápiás foglalkozásokat látássérült, halmozottan sérült gyermekeknek Debrecen közelében. Rábainé Domszky Zsófia a Mosoly munkatársa készített vele interjút, amely bepillantást enged a különböző lovas módszerekbe, a lovak és emberek rejtelmes kapcsolatába, miközben az is kiderül, hogyan válhat ez a kapcsolat terápiássá.

Rábainé Domszky Zsófia: Saját blogodon egy személyes történetet osztasz meg, miszerint amikor megkaptad első lovad onnantól kezdve csak aludni jártál haza.

Pálinkás Judit : Gyerekkorom óta nagyon szeretem az állatokat, központi szerepet játszottak az életemben. Édesapám egy kis borsodi faluból származik, ahol nagyon sok nyarat töltöttünk. Csodálatos idők voltak: gyerekként macskákat kergettem, kutyákat tanítottam minden féle trükkökre, disznók hátát vakargattam, nyuszit dédelgettem, kakasoktól menekültem. Nagyapámnak, akinek szintén nagyon különleges kapcsolata volt az állatokkal, nagy álma volt egy ló. Az ő életét a szegénység és a kemény munka határozta meg, amit mindig alázattal, szerénységgel és rendkívüli odaadással végzett. Magával ragadó személye, tettei, gondolatai és mély érzelmi világa mai napig meghatározóak a családomban. Számomra ő az egyik olyan ember, akinek a talpnyomában haladni vágyom, és remélem, hogy büszke lenne rám, ha látná, milyen irányt vett az életem.

Másik meghatározó dolog, ami végigkísérte az életemet, az pedig mások támogatása, segítése. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, mindig elsőként léptem oda ahhoz, akinek segítségre volt szüksége. Amikor valakit bántottak, kiközösítettek a suliban, egyből a védelmére keltem. Nyitott voltam mindenkire, színes, érdekes baráti köröm volt mindig, tele egészen különböző emberekkel, akikben emberi értékekre találtam. Sokszor kérdezik tőlem, miért nem állatorvos lettem, de érdekes módon sosem az állatokon akartam segíteni. Az érdekelt mindig is, hogy a két faj, ember és állat, hogyan tud egymásra hatni. Az foglalkoztatott, hogy az állatok hogyan tudnak adni az embereknek, mint ahogy nekem is adtak. Már gyerekként feltűnt, hogy nagyobb a rend az életükben. A morgós, harapós kutya a következő nap is pont úgy meg akart harapni, ha incselkedtem vele, a szomszéd szelíd tehene pedig nem rúgott fel másnap sem, ha a hasa alá másztam. Stabilitást találtam a világukban.

Az első lovamtól nagyon sokat tanultam. Egy leszuperált, korábban Európa-bajnokságon is futott versenyló volt, Szikszai Lajos Gringója, lovas körökben ismerték a nevüket, híres párost alkottak akkoriban. Gringónak volt egy sérülése, ezért nem volt anyagilag elérhetetlen számomra. Ekkor én egyetemre jártam, jól tanultam és sok ösztöndíjat kaptam, de ami legfőképp motivált a tanulásban, hogy ki tudjam fizetni a lovam bértartását. A diákhitelem pedig javarészt az edzésekre ment el. Gringó egy jó képességű, érzékeny és kissé labilis idegrendszerű versenyló volt, így az elején „nagy volt a kabát”, borzasztó nehéz volt őt lovagolni. Nagyon sokat tanultam tőle, és természetesen sokat segítettek az edzőim, Boros Sándor és Számel Ildikó is. Így a segítségükkel felnőttem hozzá. A lovasterapeuta képzésben elég magas az elvárás a tanulók felé, díjlovaglói és díjugratói vizsgakövetelményeknek is meg kell felelni, és akkoriban Ildi segített, hogy ezt el tudjam érni.

R. D. ZS.: Most pedig már saját lovardád van, ahol már tényleg együtt élhetsz a lovakkal.

P. J.: Egy erdőben élünk, ahol a házunk egy dombtetőn áll. Sétálok 200 métert és ott is van a lovarda, az udvaron belül, de szeparáltan. Ezzel a gyerekeim életében megmarad az intimitás, nem zavarom őket a munkámmal. Hozzáteszem, hogy ők azért ebben nőnek fel, hétvégén mi vagyunk a lovászok: kitrágyázzuk az istállót, megetetjük a lovakat. Hiszem, hogy ez sokat ad nekik, még ha egy hideg hajnalon ők nem is pont így gondolják.

R. D. ZS.: Közel két évtizede foglalkozol gyerekekkel és felnőttekkel lovasterapeutaként. Milyen problémákkal jöttek hozzád az évek során?

P. J.: Főként központi idegrendszeri sérültekkel dolgoztam. A hippoterápia indikációja elég széles, vannak mozgásszerviek is, de azt gondolom, hogy a legtöbbet a központi idegrendszeri sérüléseknél adja ez a módszer, pl. születés körüli vagy traumás sérülések. Mindkét körből vannak gyerek és felnőtt betegeim is. Egy kis pacientúrával dolgozom, mert van más elfoglaltságom is. Elkezdtem foglalkozni a lovas coachinggal, valamint a debreceni egyetemen is dolgozom. Évekig dolgoztam ott oktatóként, jelenleg pedig egy tudományos folyóiratot szerkesztek, illetve van egy cégem is. Így lovasterapeutaként csak annyi emberrel dolgozom, amennyivel teljes odaadással tudok foglalkozni szakemberként. De számomra ők jelentik a munkában a feltöltődést.

R. D. ZS.: A hippoterápia mennyiben más, mint a többi lovasterápia?

P. J.: A lovasterápiának három fajtája van: a lómediált pszichoterápia a gyógypedagógiai lovaglás, és a hippoterápia. Hippoterápiát gyógytornászok vagy szomatopedagógusok végezhetnek, a megfelelő szakmai továbbképzést követően. Ahhoz, hogy valaki lovasterapeutává váljon, még két évig kell tanulnia az egyetemi diploma megszerzését követően. A hippoterápia során elsősorban az orvosi javaslatra történő mozgásfejlesztés a cél. A lovasterapeuták tovább képződhetnek lovas coach irányba is. Ez még nem teljesen szabályozott terület, de lovas coach csak az lehet, aki lovasterapeuta végzettséget szerzett. Az is járható út, ha egy coach végzettséggel rendelkező szakember összefog egy lovasterapeutával, és együtt indítanak lovas coaching programot.

R. D. ZS.: Milyen jellegű sérüléseknél hatékony a hippoterápia?

P. J.: Azoknál a pácienseknél, ahol a járási funkció gyenge vagy kiesett, kiváló lehetőség a lovasterápia a járás mintegy helyettesítésére. Az emberek nem is gondolnak bele, hogy a járás mennyire alapvető, de bonyolult funkció. Ha sérül a járás, nem csupán a fizikumra, hanem a mentális és szellemi funkciókra is hatással van. Azoknál a gyerekeknél, felnőtteknél, akiknél a nagymozgással van gond, azaz valamilyen központi idegrendszeri sérülés van, kifejezetten jótékony hatású a ló mozgása. A doktori disszertációm is a lovak mozgásának emberi járásra gyakorolt fejlesztő hatásának bizonyításáról szól. A ló hátának a mozgása – ha amplitúdóban nem is –, de jellegében rendkívüli módon hasonlít az emberi járásra. Tehát amikor felülünk a lóra, akkor a ló háta az ember medencéjét pontosan ugyanolyan vonalvezetéssel mozgatja, mintha sétálna. Pusztán fizioterápiás, gyógytornász eszközökkel nagyon nehéz a testet olyan helyzetbe hozni, hogy egy olyan automatikus és rendkívül bonyolult funkciót, mint a járás, fejlesszünk. Lovasterápián viszont „csak” rá kell ültetni a pácienst a lóra, és az állat „elvégzi a munkát”. Nyilván ennél azért összetettebb a dolog. Az agy a neuroplaszticitás révén funkcionálisan egy rendkívül képlékeny szerv. Amikor a járásminta patológiás, akkor a test felől nem a normál mozgásnak megfelelő jelek érkeznek, így az agy nem jó jeleket kódol. A lovon ülés során viszont a testre gyakorolt normál járásnak megfelelő mozgások révén a helyes ingerek táplálódnak bele a központi idegrendszerbe előidézve ezzel egy rendkívül hatékony járásfejlesztést. A lovasterápiával tehát duplán hatunk a páciensre: egyrészt kezeljük a testet, másrészt az agyban a járásnak megfelelő helyes mozgásokat kódoljuk. Ez az igazi ereje a lovasterápiának. Beszélhetünk emellett egyensúlyról, szimmetriáról, törzsizom erősítésről, sok minden másról, de az egésznek ez a valódi kulcsa.

R. D. ZS.: Mennyire hozzáférhető a hippoterápia az érintettek számára?

P. J.: A hippoterápia nem túl elterjedt. A Magyar Lovasterápia Szövetség hozta be ezt a módszert az országba és fogja össze. Az ő érdemük, hogy ez itt, Magyarországon létezik. Nagyon jól csinálják, komoly szakmai szervezet. De kevés a szakember, sokan dolgoznak sajnos képesítés, tudás nélkül. Ez egy költséges műfaj, sok minden kell hozzá: lovarda, szakember, lovas, lókiképző. Egyszemélyes, nem csoportos műfaj, ráadásul magán a terápián is két személy van jelen, hiszen a terapeuta irányítása alatt dolgozik a lóvezető is. Nem szakmai kitétel ugyan, de én mindig egyedül dolgozom, csak az az egy ló van a pályán, aki a hippoterápiát csinálja. Más ló a lovardapályán sem tartózkodhat közben, mert a lovak ménes állatok, hatnak egymásra, bármikor megriadhat egy ló, ami kiválthat riadalmat a másik állatból is, hiszen ez az alapvető ösztönös működésük. Szóval nehéz ezt összehozni. Az én életem úgy alakult, hogy meg tudtam teremteni a feltételeket. Akartam is nagyon, de az azért kevés. A lovarda kiépítését más vállalkozói tevékenységekből tudtam csak finanszírozni. Nehéz ezt kiépíteni, anyagi szempontok miatt sok kiváló lovas kényszerül hátat fordítani, és egy teljesen más utat keresni. Más tevékenységeket is elindítottam a lovardában, szereztem egy újabb diplomát a műszaki karon, mellyel a vállalkozásfejlesztés és személyiségfejlesztés területén egy egyedi és teljesen új technikát vezettünk be, a lovastréning/coaching műfajában, az ehhez szükséges legmagasabb szakmai végzettségek és tudás birtokában.  

R. D. ZS.: Azt mondod, nehéz megteremteni a körülményeit a lovasterápiának, de ahol a körülmények megvannak, oda hogyan jutnak el az érintettek? Egy korábbi cikkedben pont arról írsz, hogy a háziorvosoknak van lehetőségük ajánlani ezt a kezelést.

P. J.: Valóban, mivel a lovasterápia a fizioterápia egyik ága, ahogy a gyógytornászok, úgy mi sem dolgozhatunk orvosi indikáció nélkül. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy kapcsolatban állok háziorvosokkal, szakorvosokkal, akik tisztában vannak azzal, hogy kik tartoznak a lovasterápia célcsoportjába, melyek az indikációi és a kontra-indikációi. Hozzájuk irányítom a betegeket, ők pedig javaslatot tesznek a kezelés megkezdésére. Működő út az is, ha a hozzánk érkező páciens saját háziorvosa javasolja a kezelést, ezekben az esetekben azonban jellemző, hogy az indikáló orvos megkeres egy egyeztetésre, hiszen a lovasterápia nem szerepel az általános orvosképzés anyagában, nem elvárható, hogy ismerjék a hatásmechanizmust. A szakorvosképzésben én is tartok előadásokat a témában, de nem mindig ők indikálnak. Vannak olyan állapotok ugyanis, amikor nem lehet lovasterápiát alkalmazni. Sokan csodamódszernek tekintik, mindenféle problémával megkeresnek. Fontos elmondani azonban a betegnek, hogy ne erre költsön, ne erre szánja az értékes idejét, ha nem ez a hatékony módszer az ő problémájára. Ha pl. semmi gond a nagymozgásokkal, mert más jellegű gyógypedagógiai pszichés, vagy szociális probléma van, akkor nem ültetjük fel a lóra mozgásfejlesztés céljából, hanem más irányú fejlesztést javasolunk neki.

R. D. ZS.: Ha a háziorvos felírja a hippoterápiát, akkor legalább egy részét támogatja a tb?

P. J.: Sajnos Magyarországon még nem. A Magyar Lovasterápia Szövetség küzd azért, hogy ez változzon. Mi is támogatjuk őket ebben szakmai anyagokkal. Én is kapcsolatban állok olyan orvosi körökkel, akik ebben támogatóan tudnak fellépni, de itt még nem tartunk sajnos, ráadásul hosszú a sor, amibe beálltunk.

R. D. ZS.: Mi történik egy lovasterápiás foglalkozáson?

P. J.: Kívülről nézve unalmasnak tűnhet, ahogy körbe – körbe sétálgatunk a lóval. Ez a célcsoport, akikkel én dolgozom kitartó, kemény munkával, kis apró lépésekkel tud előrehaladni. Csodálatos látni őket, a családokat, pácienseket, azt a makacs és elszánt kitartást egy átlagos ember számára sokszor reménytelennek titulált helyzetben. És elérik a céljukat, ha nem is egy hét alatt, ha nem is azonnal, ha nem is könnyen. Ők az én szememben az igazi emberi nagyságok. Van egy rendkívül kedves, szívemhez közel álló, kerekesszékben élő felnőtt páciensem, Miholecz Judit, aki nálatok is dolgozik pszichológusként. Amikor először felült a lóra, mögé kellett ülnöm támasztani. Nagyon nehezen tudta tartani magát, és most ott tart, hogy teljesen egyedül, magától, kapaszkodás nélkül, a kezét megtámasztva, rendkívül jó törzsegyensúllyal dolgozik. De ezért az eredményért rettenetesen sokat dolgozott, időről időre megugrotta magát, küzdött, hogy legyőzze a saját határait. Rendkívül nagy lépcsőfok volt Juditnál például, amikor leszálltam mögüle a lóról. Ez a munkánk egyik leglényegesebb pontja: szakemberként tudni kell, mikor van az a pont, amikor leszállhatunk, elvehetjük a kezünket, tovább terhelhetjük testét-lelkét, mert már önállóan is biztonságosan ül a lovon. Azonban őket is tovább kell terhelni, hiszen nem élményfoglalkozást tartunk, hanem a terápia lényege a kitűzött célnak megfelelő fejlődés. A terápián én „csupán” a páciensre figyelek, a ló-irányítás a lóvezető dolga. A lovat az úgynevezett hosszúszáras technikával vezetjük, ami nagyszerű lehetőséget ad arra, hogy a ló teste egyenes, szimmetrikus tartásban haladjon. Ha a lovat elölről vezetnénk, akkor egy kicsit kifliben meghajlik a ló háta, mivel a nyakát elől magam felé húzom, ami ebben az esetben nem jó, hiszen nekünk itt egy tökéletesen normál mozgásra van szükségünk, nem engedhetjük meg magunknak azt a szakmai hibát, hogy rossz mozgást tápláljunk be az agyba. A járt körök méretével, formájával változik, hogy milyen fizikai hatások érvényesülnek a páciensnél. A ló mozgását is tudjuk fokozni, csökkenteni és mi magunk is sokféle könnyítő és nehezítő segítséget tudunk alkalmazni a testen. Terapeutaként mindig átgondoljuk, hogy mit miért csinálunk. Szakmai elvem, hogy mindezt a résztvevő és családja bevonásával kell végeznünk, megértetni vele, mi történik a testével. Ez azért is nagyon fontos, mert mi csupán heti fél órát vagyunk jelen az életében, az igazi munkát – bármennyire is szeretnénk nagy jelentőséget tulajdonítani magunknak – a páciensek maguk és a családok végzik. Ők azok, akik valójában a sikert elérik, mi csupán egy picivel hozzásegítjük őket ehhez.

R. D. ZS.: 2007-ben indult az együttműködésed a Mosoly Alapítvánnyal. Közel három éven át jártak hozzád a Kettesy iskolából látássérült, halmozottan sérült gyerekek. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

P. J.: Nagyon jó emlékeket őrzök az együttműködésünkről, sok gyerek kapott lehetőséget lovasterápiára ennek keretében. A debreceni Dr. Kettesy Aladár Általános Iskolából hosszú évekig járhattak ki lovagolni a látássérült gyerekek. Minden meg volt szervezve, nem voltak akadályok, mindennek megvolt a kerete és háttere. Még egy tehenem is van tőletek! 2006-ban volt a budapesti TehénParádé, egy jótékonysági célú árverés, amiben a Mosoly is részt vett, és a végén a lovarda kapta meg az egyik tehénszobrot. Itató készült belőle. Aki csak meglátja, azonnal megkérdezi, honnan van. Én meg mindig mondom, hogy a Mosoly Alapítványtól.

R. D. ZS.: Annak idején megnézhettem az egyik foglalkozásodat, amit a látássérült gyerekeknek tartottál. Számomra is meglepően jó hangulatú volt.

P. J.: Nagyon érdekes volt velük dolgozni, mert a járásképük rendkívül más, mint a miénk. Már a testtartásuk is eltérő, de azért szakmailag lovasterápiában nem egy bonyolult célcsoport, de mivel akkor még a pályám kezdetén voltam, nagyszerű lehetőség is volt a tapasztalatszerzésre. Ha kialakítjuk a bizalmat bennük, akkor szépen ki tudják javítani a tartásukat, ahogy ráéreznek a mozgás jellegére. A szép, harmonikus, felegyenesedett járásképet tudja a ló nekik megadni. Ők lassabban járnak, mint a látók, ám ha intenzívebben léptetjük a lovat, akkor olyan dinamikákat élnek meg a testükben, amelyet a legtöbben – csak a járás révén – nem szoktak. Nagyon érdekes volt velük beszélgetni is. Sok fantáziadús gyerekkel találkoztam. Gazdag szókincsük volt, náluk ez megerősödött. Volt ott egy kisfiú, akiről Oti (Peltekianné Cseke Otília Mosoly terapeuta – a szerk.) is beszélt, hogy meseterápián olyan jó meséket mondott, színes belső világa volt. Akikkel akkor találkoztam, azokra jellemző volt a gazdag fantáziavilág. Az ő színes képzeletbeli világukban, még talán az én zömök Maci lovam is szilaj táltosparipává változott. Látássérültekkel csak a Mosoly programjának a keretében dolgoztam, bár volt köztük egy-két központi idegrendszer-sérült gyermek is. Az egyikük, aki azóta már felnőtt, visszajár hozzám lovasterápiára. Teljesen önállóan dolgozik, munkába jár, kvázi teljes életet élő nagylány lett. Őt is a Mosoly Alapítvány indította el a Kettesy-féle programjával.

Jövő héten folytatjuk a beszélgetést, így arra is választ kaphatunk, hogyan segíthet a ló a jobb vagy az “elég jó” szülővé válásban.

Adományozok

  Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás