A gyerek biztonságát a család biztonsága jelenti

Szakemberként mi jut eszedbe arról a szóról először, hogy gyermekvédelem? Mi sokaknak feltettük ezt a kérdést, mikor aktívabban elkezdtünk foglalkozni a témával, és egyértelműen az jött vissza, hogy a gyermekvédelmet a legsúlyosabb esetekkel és a nem túl hatékonyan működő gyermekvédelmi rendszerrel kapcsolják össze az emberek.

Sokan a gyermekvédelmi rendszert annak a rettenetes intézménynek gondolják, amelyik megfogja a gyereket, elviszi, és soha többet nem adja vissza a szülőknek, a családnak. Holott egyáltalán nem erről van szó. Tehát ez nem egy kívülről jövő, agresszív rendszer. Talán maga a megnevezés sugallja ezt, mert védeni az agressziótól szoktuk általában a gyerekeket. De a gyermek védelme nemcsak erre terjed ki, sőt ez a lehető legritkább eset. Az elmúlt tíz év alatt, ha két gyerek kiemelését indítványoztuk, miközben számtalan esetünk volt. A gyermekvédelem a családról szól: nem lehet a gyermeket egy külön álló egységnek tekinteni, csak a saját működő rendszerében, azaz a családban kell vizsgálni, az adott család lehetőségeit kell figyelembe venni. A lehetőségek és a keretek pedig sokféle szemponton keresztül érvényesülnek pl.: pénzbeli, lakhatási, egészségügyi, oktatási, és még sorolhatnám. Nagyon fontos a tanácsadás, tájékoztatás, annak érdekében, hogy az információk eljussanak a családokhoz. Közvetítő szerepünk van: segítséget nyújtani abban, hogy a fennálló nehézségeiket könnyebben, gyorsabban, megfelelő szakemberek támogatásával képesek legyenek kihasználni, és kezelni. A gyermekvédelem nem felügyeli a családokat, hanem tanácsokat és segítségeket nyújt nekik. Természetesen súlyos eseteknél, esetleg nem együttműködő családoknál előírhatják a kötelező együttműködést, de ez lényegesen kevesebb számban fordul elő.

A gyermekjogok érvényre juttatása elsőrendű kérdés. A WHO egészség fogalmának meghatározásában is benne van már a szociális jóllét. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ahogy fontosnak tartom a civil szervezetekkel való kommunikálást, a kapcsolatok ápolását és a fennálló lehetőségek kiaknázását. Az állami rendszereknek is vannak pénzbeli, természetbeni lehetőségei, szolgáltatásai a családok megsegítésére. A kulcsszó az együttműködés: nem a családok feje felett hozni a döntéseket, hanem velük együtt megbeszélve, és velük egyetértésben, a család képességeit figyelembe véve. A cél az, hogy azt a családot, amely pillanatnyilag nem képes bizonyos problémák megoldására, azt a szociális munkás próbálja képessé tenni, illetve a szociális munkás feladata az is, hogy magukat a szülőket képessé tegye arra, hogy ezeket a diszfunkciókat önmaguk szüntessék meg.

Így a saját definíciómban a gyermekvédelem a gyermek jogainak maximális érvényre juttatását jelenti, figyelembe véve a családot, mint működő rendszert és mellé kapcsolva a támogató rendszer legoptimálisabb megoldásait. Ha valamilyen diszfunkció van a családban, akkor annak a kijavításában való segítségnyújtás, de a kulcsszó mindenféleképpen az együttműködés.

Jó összefoglaló képet adtál a gyermekvédelemről általában. Miben speciális a gyermekvédelmi területen dolgozó szociális munkás feladata egy kórházban? Hol helyezkedik el a szupportív team munkájában?

Általában az osztályokról kapunk jelzést, hogy valami nem működik jól, tudunk-e segíteni. Vagy jól működik, de lehet, hogy tudnánk még jobbá tenni ezt. Kaphatunk jelzést a pszichológusoktól, az ápolóktól, orvosoktól, de más intézmények szociális munkásai is keresnek bennünket, ha úgy gondolják, mi tudunk segíteni. A szülők közvetlenül is megkereshetnek bennünket, ha tudják, hogy kihez kell fordulni, vagy nem akarják mással megosztani a gondjaikat. A kórházi szociális munka azért érdekes, mert nem feltétlenül csak a kórházban felmerülő problémák vannak fókuszban. Egy szociális anamnézis felvételekor – ami minden esetben teljesen önkéntes alapon zajlik – más dolgok is felbukkanhatnak. Mi természetesen a GDPR figyelembevételével dolgozunk, és addig, amíg nem találjuk úgy, hogy külső családsegítő vagy gyermekjóléti intézmény bevonása szükséges, addig semmilyen adatot nem szolgáltatunk ki. Biztonságban lehetnek a szülők, a gyerekek, mert minden az ő hozzájárulásukkal történik, akár még egy ellátás igénylése is. Tehát olyan nincs, hogy egy szociális munkás kitalál valamit, és elindul a saját maga útján, csak a szülőkkel megbeszélve, egyeztetve indulhat el az együttműködés. Azért, mint említettem, a súlyos veszélyeztetés fogalmát kimerítő esetekben a törvény előírja a hivatalos írásos jelzést a Gyermekjóléti Központok/Szolgálatok felé.

A kórházban azért csúcsosodhatnak ki a problémák, mert a gyermek elesett állapotban van, és ilyenkor a szülő is sokkal kétségbeesettebb, így a diszfunkciók sokkal könnyebben előbukkanhatnak. De előfordulhat olyan is, amikor csak azért kezd diszfunkcionálisan működni a család, mert az aggódás, a féltés felborítja. A diszfunkcionális viselkedés mögött nemcsak viselkedési, hanem számtalan más, például pénzügyi, lakhatási, pszichés, esetleg oktatási problémák is meghúzódhatnak. Ilyenkor jelzőrendszerként működünk, és a kórház többi kollégája is e jelzőrendszer része. Ha ők valamit észrevesznek, akkor már nagy biztonsággal fordulnak hozzánk, mert ismernek bennünket. Nem napi szintű a kapcsolat velük, mert nyilván nincs mindig, minden nap esetünk az osztályon. Ám amikor elkezdődik egy eset, akkor szinte napi szintű az információáramlás, és a lehetőségek feltérképezése.

Milyen helyzetekben és mitől kell megvédeni a gyermekeket a kórházban, ahol eleve egy segítő környezetben vannak? Vannak tipikus esetek, amelyek jellemzően előfordulnak?

A saját intézményemen belül tudok csak nyilatkozni, mert nem állnak rendelkezésemre adatok, hogy más kórházakban mik a jellemző problémák. Valószínűsíthető, hogy az anyagi természetű problémák mindenhol jellemzőek, vagy az utazás nehézsége és a rendszeres lakhatási lehetőség a vidékről ide kerülő szülők jellemző gondja lehet másutt is. Illetve az otthoni lakhatás is lehet veszélyben, vagy probléma lehet a transzplantáció utáni egészségügyi, higiéniás feltételek biztosítása a gyerek számára. De az otthoni állandó felügyeletet sem tudja mindenki megoldani, hiszen vannak, akik egyedül nevelik a gyermeket, tehát nincs mindenhol édesanya, édesapa vagy esetleg nagyszülők, akik ebbe be tudnak segíteni. Elsődlegesen ezek a legfőbb problémák.

Előfordult már olyan is, hogy Münchhausen szindrómás szülővel találkoztunk. Ezek nagyon megrendítő esetek, de próbálunk a gyermeknek ilyen esetben is segíteni. Ilyenkor nemcsak a kórházi osztályokkal vesszük fel a kapcsolatot, hanem a védőnővel, a házi gyermekorvossal, sőt a családsegítő szolgálatot is megkeressük, hogy dolgoznak-e már az adott családdal. A lakhely szerint illetékes családsegítő, ha gondozásba veszi a családot, akkor nagyon sokat tud segíteni. Ugyanis a kórházban dolgozó pszichológusok addig tudják csak segíteni a gyermeket és a szülőt, amíg ott tartózkodnak. De ez a segítő, támogató folyamat nem állhat meg egy ilyen helyzetben. Külső segítséget lakhely szerint nyugodtan igénybe lehet venni, ez nem feljelentés, hanem szolgáltatás. Ezt nagyon fontos tisztázni. Mi csak akkor kérjük a családsegítő támogatását, ha a szülő is beleegyezik, kivéve a gyermek veszélyeztetésének esetén, amikor a mi segítségünk nem elegendő.

Fontos a külső segítség is, amikor hazamennek. Sokszor előfordul, hogy elkezdünk egy családdal dolgozni a kórházban, aztán amikor hazatérés után kontrollra járnak vissza, akkor bejönnek hozzánk egy kicsit beszélgetni. Nálunk lehet ventilálni, mert a kórházi lét egyaránt feszültség gyereknek és felnőttnek egyaránt. Hozzánk ilyenkor is be tud jönni a szülő és kiengedheti a benne lévő feszültségét, megfogalmazhatja kételyeit, elmondhatja fájdalmát. Ezt mi folyamatosan biztosítjuk, de azért van olyan pont, amikor jó ezeket egy kívülálló szakemberrel is őszintén megosztani. Nincs kockázata, következménye, csak megpróbálunk segíteni.

Hogyan épül fel a kórházi gyermekvédelem rendszere? Kinek, hogyan kell jelezni, ha baj van, mi az útja a jelzésnek, hogyan tudják támogatni a gyermeket és a családot?

A kollégák már tudják, hogy ha problémát tapasztalnak, akkor az intézményben működő medikai rendszeren keresztül jelezhetnek, a feltételezett probléma megadásával és vizsgálat kérésével. Nagyon diplomatikusak a kollégák, ha úgy látják, hogy a szülő nem szívesen beszélne az általuk érzékelt problémáról, akkor azt írják a rendszerbe kérésként, hogy a „szociális helyzet feltérképezése”. Ebbe azért elég sok minden belefér. A medikai rendszeren belül fogadjuk a jelzést, és 24 órán belül megkeressük a szülőt és a gyereket, valamikor nagymamát, nagypapát. Illetve valamikor a szülők is megkeresnek bennünket, de az előbbi a hivatalos.

Mindig készségesen állunk rendelkezésre, tehát a Központi Szociális Szolgálathoz bárki, bármikor bejöhet. Ha valakinek szüksége van ránk, egyszerűen megkeresi az irodánkat, bekopog, megmondja, hogy kicsoda és miben szeretne tanácsot, információt kérni. Ha valaki van már éppen nálunk, vagy a kórházi lét mindennapjai nem engedik, akkor megbeszélünk egy időpontot. A gyermekek mindig elsőbbséget élveznek. Ám ha éppen nincs nálunk senki, és van időnk, akkor azonnal le tudunk ülni beszélgetni. Ketten vagyunk a Szent László telephelyen a kolléganőmmel Nagy Zsófiával, egy elég hosszú épületben, de teljesen el vagyunk szeparálva. A kórháztól minden technikai és tárgyi feltételt megkaptunk, a vezetőség is rendkívül segítőkész, mert látják, milyen fontos ez a tevékenység. Minden a rendelkezésünkre áll. Mindenki rendelkezik mobiltelefonnal, saját számítógéppel, külön szobával, de ruharaktárunk is van. Gyakorlatilag az ügyek intézésében sem vagyunk korlátozva.

Az, hogy külön szobában tudunk dolgozni nagyon fontos, mert ha bejön a szülő, az iroda ajtaja becsukódik, és négyszemközt tudunk megbeszélni mindenféle problémát. Teljesen biztonságos a tér, a szülő biztonságban érezheti magát, olyan körülmények vannak, ahol nyugodtan meg tud nyílni. Elsősorban nem szociális munkásként ülünk ilyenkor a székben, hanem emberként és embertársként közelítünk a szülőhöz. Legyen neki bármilyen problémája. A partnerség és a bizalom nagyon fontos a szakmánkban. Volt olyan esetünk, amikor a szülő szerfüggő volt. Neki is próbáltuk segíteni, és teljes bizalommal volt felénk. Ez azért lehetett így, mert bár ez olyan eset, amit muszáj jeleznünk, de erről a kötelességünkről tájékoztatjuk a szülőt is. Ilyen esetekben nem tehetjük meg, hogy nem jelzünk a gyermek kezelőorvosának, illetve a gyermekvédelmi rendszernek. De minden ilyen esetben a szülőnek is elmondjuk, hogy ez most az a kategória, ami nem maradhat itt a négy fal között. A szülő mindenről tájékoztatva van, mindenről kap információt, és felteheti a kérdéseit is, amire, ha nem tudunk válaszolni, akkor mindenféleképpen utánanézünk, tájékozódunk és a válasszal megkeressük őt.

Miért fontos, hogy a kórházi pszichológusok/civil szervezetek/bárki más tisztában legyen azzal, hogyan működik a kórházon belüli gyermekvédelmi rendszer?

Akik a jelzőrendszernek a határán vannak, leginkább a szélén, és itt gondolok most a Mosoly terapeutákra is, azokkal nagyon fontos az együttműködés. Ezzel tudjuk biztosítani azokat a lényeges információkat, amikkel segíteni tudunk. A segítség tematizálása, hogy miben tudunk segíteni, az nagyon fontos. A tudás arra jó és arra kell, hogy a gyerekeknek, a családoknak segítsünk. Hogy megkapják azokat a lehetőségeket, anyagi juttatásokat, a civil szervezetek támogatásait, amik elengedhetetlen ahhoz, hogy javuljon a gyermekek és a családok helyzete.

Mik ennek a szakmának a szépségei és nehézségei?

A szépsége a gyermekek mosolya. Hozzám be lehet szaladni, nem kell nagyon illedelmesen viselkedni, itt önmaga tud lenni a gyermek. Szoktak rajzolni is a gyerekek. Nekem ez mindennél többet ér. És amikor a szülő is mosolyog, amikor látom a felismerést a szülő szemében, hogy van segítség és csökken, vagy elmúlik a feszültsége, ezek mind örömet okoznak nekem.

Ez egy nagyon humanitárius szakma. Akik a gyámhivatalban, a családsegítőben vagy a gyermekjóléti intézményekben ülnek, azok is mind ugyanúgy segíteni próbálnak. Fontos, hogy a szülők is megértsék, hogy ha valamiért összehúzzák a szemöldöküket, az azért van, mert ők is emberek. Próbáljuk különválasztani a szakember és az ember részt, de ez nem mindig megy. És nyilván olykor érzelmileg is megérintődik az ember. Akkor vagyunk jó szakemberek, ha ezt a helyén tudjuk kezelni, és nem visszük haza. De mivel mi is emberből vagyunk, néha nekünk is tud kicsit sok lenni a problémából. Van egy négy főből álló szakmai teamünk, ahol meg szoktuk beszélni az eseteket, természetesen titoktartás mellett, kifele nem áramlik semmiféle információ. Ez azért jó, mert több szem többet lát, több aspektusból vizsgáljuk az ügyet, és ami az egyik kollégának nem jut az eszébe, az eszébe jut a másiknak. Egyrészt így hatékonyabbak is tudunk lenni, másrészt nagyon jó ventillációs lehetőség is.

Nagyon nagy fájdalom, amikor nem tudjuk kihasználni a rendszer lehetőségeit, mert nincs együttműködés. Hiába vannak lehetőségek, hiába tudnánk segíteni, valamiért a szülő nincs abban a pszichés vagy mentális állapotban, hogy ezt el tudja fogadni. Igyekszünk minden oldalról megközelíteni a szülőt, de ilyenkor sokszor olyan „sokkban” van, hogy képtelen fogadni a segítséget. De az is lehet, hogy nem azt látják a gyermekvédelmi rendszerben, amiért azt valóban létrehozták: a gyermekek mindenek felett álló érdekeit képviseljük, a gyermeki jogokat maximálisan biztosítsuk, úgy, hogy a család tényleg a legoptimálisabban tudjon működni. De honnan is látnák, hiszen ők nem szakemberek. Ilyenkor kicsit elkeseredek, hogy nem ment át az információ. De arra is van példa, hogy egy-két héttel később már egy picit együttműködőbbé válik egy szülő. Ha érzik a munkánk jótékony hatását, akkor a bizalom is ki tud alakulni.

A kórházba kerülők gyerekek szülei mennyire tudják, hogy kérhetnek segítséget? Mennyire tudják a szülők, hogy mihez van joguk és milyen lehetőségeik vannak?

A kérdés teljesen jogos. Nálunk az osztályon ki van téve a faliújságra egy információs kis tábla, bár nyilván nem nagyon olvassák, mert ez a legutolsó dolog, ami eszükbe jut ilyenkor a kórházban. Ezért van nagyon nagy szükség a kórházban dolgozó szakemberek tájékoztatására. Nálunk ez elég jól működik. A pszichológus kolléga, aki az osztályon dolgozik, mindig telefonál először, és felveti a problémát nagyjából, amit ő lát, és utána leadja a rendszerben. Szerintem a szakembernek nagyon fontos, hogy legyen egy pici rálátása, affinitása, hogy lehet, hogy itt másban is tudnék segíteni, nemcsak a kórházi bent fekvés időtartama alatt, hanem segíteni egy olyan alapot megteremteni, ami hosszútávon is jó a családnak.

Honnan meríted az erőt és a lelkesedést ehhez a munkához?

A klienseimből. Ez oda-vissza működik. Egy szociális hálót próbálunk köréjük fonni, ami a későbbiekben is megtartja őket, és esetleg javít a helyzetükön. Gyakorlatilag nekünk ez a munkánk manifesztálódása. Amikor egy hajléktalant két évig nem tudtunk „betenni” egy hajléktalan szállóra, mert nem volt hajlandó bemenni, és két év munkája után sikerült, hogy megmaradt bent, dolgozik a szállón, pénzt keres, és mindenki szereti. Mi kell még több? Visszaadják a kliensek, amit tőlünk kapnak, úgy, hogy nem is tudják. Nem is kell, hogy tudják, mert nem erről szól a történet, mert nekünk ez a munkánk.

Van egy, immunhiányos családunk, akikkel évek óta dolgozom. Nem hajlandóak megosztani a diagnózisukat senki mással. Nyilván a kórház egy zárt rendszer. Gondoztuk a gyermeket, az anyukát, az apukának pedig ellátást intéztünk. Úgy építettük fel a családot, hogy míg korábban havi 50-60 ezer forintból kellett gazdálkodniuk, ma már nem kell annyira megnézniük, hogy mit vesznek a boltban. Ez levett róluk egy pszichés terhet, amit látni is lehet rajtuk. Most már a gyermek is felnőtt, átlépte a 18. életévét, de továbbra is ragaszkodnak hozzánk, így most felnőtt ellátásokat igénylünk nekik. Tőlük kaptunk az ünnepekre egy nagyon személyes ajándékot: régi, 10-15 éves karácsonyi kis gömbökre ráírták, hogy boldogság, öröm, szeretet, odafigyelés, bizalom, amit egy pici kis kosárban hoztak be. Annyira megható volt. Ez a gesztus mindennél többet mond a munkánk értelméről.