Standovár Ágnes, klinikai gyermek- és ifjúsági szakpszichológusként a Pécsi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai osztályán tart mese- és művészetterápiás foglalkozásokat a Mosoly Alapítvány szervezésében. Ágnes a vállalati szférában is dolgozott pszichológusként, ám később a gyógyítás és a meseterápia mellett kötelezte el magát. A miértekről, motivációjáról, valamint a mese- és művészetterápia hatásairól, és a gyerekek közti kapcsolódásokról mesélt nekünk.
- Hogyan találtál rá saját szakmai utadra, mi vezetett téged a Mosoly Alapítványbeli munkádig?
- A diploma megszerzése után kezdtem el érdeklődni az integratív gyermekterápia iránt. Akkoriban nevelési tanácsadóban és gyermekideggondozóban, majd gyermekotthonban is dolgoztam. Egy gyakorlatias módszertant kerestem, ami olyan körülmények között is alkalmazható a gyerekekkel való munka során, amikor nagyon korlátozottak a lehetőségek; kevés eszköz vagy idő áll rendelkezésre, illetve az együttműködő, támogató szülői háttér hiányos vagy adott esetben teljesen hiányzik… Később, a klinikai szakvizsga után volt egy hosszabb időszak az életemben, amikor átmenetileg nem a klinikum területén dolgoztam. Ekkor a versenyszférában találtam meg a helyemet, ahol a felnőttekkel való munka területén szereztem tapasztalatokat. Szerettem a szervezetpszichológiát, érdekelt a szervezetek belső működése, és jól éreztem magam a felnőttoktatás, képzések világában. Ezután érkezett el az életemben a gyermekvállalás ideje, és két kislányom született, akikkel öt évig voltam otthon. A munka világában való visszatéréskor új, komoly döntések sorozatát kellett meghoznom. Újra el kellett döntenem, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”. Ebben az időszakban vettem rész Boldizsár Ildikó Klinikai Metamorphoses® Meseterapeuta képzésén, ami egy sajátélményű hétvégével kezdődött. Ez a hétvége egy hivatástisztázó belső munkát indított el bennem. Akkor kristályosodott ki bennem, hogy a pszichológusi hivatásom mégis a gyógyításhoz kapcsolódik. Az újonnan elsajátított meseterápiás módszertan ismeretében pedig azt éreztem, hogy a mesékkel sok dolgom van a prevenció, az egészségmegőrzés és a gyógyítás terén. Azóta úgy tekintek a saját pszichológusi küldetésemre, hogy két ugyanolyan fontos részből áll: az egyik a gyógyítás, a másik pedig a betegségmegelőzés.
Standovár Ágnes
- Ezután köteleződtél el a Mosoly Alapítvány tevekénysége iránt is?
- Igen, hiszen az Integratív Gyermekterápia és Klinikai Metamorphoses® Meseterápiás módszertan hangsúlyosan jelen van a kórházi Mosolyos foglalkozásokon. A Mosoly Alapítvány csapatához 2014-ben csatlakoztam. Pécsett először az endokrinológiai osztályon dolgoztunk Boda Gyöngyi kolléganőmmel, 2016-től pedig a Pécsi Tudományegyetem Gyermekgyógyászati Klinikájának Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai osztályon tartunk komplex mese és művészetterápiás csoportot terapeuta társaimmal hetente háromszor az ott tartózkodó gyerekeknek.
- A gyerekek milyen problémával kerülnek be általában az osztályra?
- A kórházi tartózkodás leggyakoribb oka vagy kivizsgálás, vagy akut egyensúlyfelborulás, krízisállapot. A kivizsgálásoknak különböző okai lehetnek; pervazív fejlődési zavarok, figyelemhiányos – hiperaktivitás zavar, evészavarok, hangulatzavarok, pszichotikus zavarok jelentkezése. A krízisállapot kapcsán a fiatalok gyakran nagyon súlyos állapotban kerülnek az osztályra; öngyilkossági kísérletet követően, vagy akár pszichotikus jellegzetességekkel. A Mosolyos terápiás csoportfoglalkozásokon a mese- és a művészetterápia eszközeivel dolgozunk velük, verbális és non-verbális formában.
- Mi az, amit szeretsz ebben a munkában, amit pozitívumként élsz meg?
- Ha sikerül megtalálni azt az eszközt, módot, kapcsolódást, ami az akkor és ott résztvevő gyerekeknek a legmegfelelőbb, akkor igazán szép közös együttlétek, kapcsolódások valósulhatnak meg. Ezt nem akarom ennél bonyolultabb szavakkal leírni, mert egyszerűen érzed, hogy a gyerek tudott kapcsolódni, hogy jó volt neki, hogy ki tudott fejezni valamit, amit másképp nem sikerült közölnie. Sokszor csak azt látod rajta, hogy megkönnyebbült, megértett vagy megtanult valamit. Nagyon jó látni, amikor a gyerekek egymáshoz kapcsolódnak. Sokszor ezt akár jobban, hitelesebben is teszik, mint mi, felnőttek… Amikor az egyik gyerek megosztja személyes tragédiáját, és erre a másik azt mondja neki, hogy: „részvétem”. Te pedig tudod, hogy ennél hitelesebben senki nem tudja ezt mondani, mert ő is átélte ugyanazt a veszteséget, és valóban tudja, hogy miről beszél. Amikor ilyenek történnek, az mindig olyan pillanat, amikor igazi kapcsolódások jönnek létre. Ezek nagyon szépek, sok erőforrás lehet bennük, és a mi terápiás foglalkozásunknak fontos célja is az, hogy mindez megtörténhessen a gyerekek között. A másik fontos célkitűzés és eredmény, amikor a csoportfoglalkozás keretein belül a gyerekek megtapasztalják, hogy az indulat megélhető, azután le is csendesíthető. Egy zeneterápiás foglalkozáson katartikus, ahogy a hangszerek segítségével megjelenítenek egy indulatot, fájdalmat, szomorúságot, egy érzelmi vihart, beleadnak apait-anyait, és aztán megtapasztalják, hogy mindez hogyan válhat kontrollálhatóvá saját maguk által.
- Vannak még olyan történetek, amik számodra különösen kedvesek?
- Nagyon sok ilyen van – mondja nevetve. – Azok számomra a különleges történetek, amikor olyan kórképpel vannak bent a gyerekek, amik hosszú távú kezelést igényelnek, és így komoly kapcsolódások alakulhatnak ki. Klasszikusan ilyen az anorexia, hiszen az ezzel küzdő kamaszoknál fiziológiailag indokolt, hogy sokáig maradjanak az osztályon a felépülésük alatt. Tavaly nagyon sok anorexiással dolgoztunk; megéltük azt velük, hogy a többiek jönnek-mennek, ők pedig maradnak, és számolják a kilókat. Folyamatosan láttuk a változásaikat, a fizikai mellett a lelkieket is.
Amikor lázadtak, hogy ők nem jönnek aznap csoportba, akkor örültünk, hogy végre lázadnak.
- Hiszen ez egy jó jel, hogy van már ennyi énereje, hogy egy ilyet fel tud vállalni, ez nagyon jót jelent. Látunk mindent, a rossz és a jó napjaikat is. Az olyan szép, amikor útnak indítjuk őket és tudjuk, hogy sikerült jól telerakni a tarisznyájukat. A tavalyi évben több ilyen kamasszal is dolgoztunk, ezek nagyon szép közös munkák voltak.
- Gondolom egy mese- és művészetterápiás folyamatban nagyon finom eredmények jelzik a haladást…
- Általában nem adunk tanácsot, sokszor nem mondunk ki dolgokat. Gyakran nem is kimondható. A sok non-verbális technika alkalmazásával az a feladatunk, hogy keretet, lehetőséget biztosítsunk a gyerekeknek az önkifejezésre, kapcsolódásra. A lényeg az, ami belül történik. Ennek a belső történésnek pedig nem biztos, hogy mindig látjuk a jeleit. Lehet, hogy nem is akkor történik meg valami, hanem sokkal később. Elindulnak a belső folyamatok, a gyermekben elraktározódik egy mondat, egy kép vagy egy hangulat a meséből, meg tud fogalmazni egy érzést, amit korábban nem. Megéli azt, hogy tud kapcsolódni másokhoz, egy másik gyerekhez. Megéli azt, hogy valaki ugyanúgy gondolkozik egy dologról, mint ő. Engedjük azt, hogy a negatív indulatok, érzések is megjelenhessenek, kifejezhetővé váljanak; akár nonverbális formában, akár az alkotásokon keresztül is. Számunkra elfogadható az is, amikor a gyerekek dühösek azért, hogy az osztályon kell lenniük, számtalan rossz érzés merül fel bennük a kórházi kezelés kapcsán. Az ezzel kapcsolatos indulatok minket is érnek, dolgoznunk kell vele. Jó, ha a gyerekek kimondják ezeket, vagy olyan is előfordul, hogy csak félig-meddig mondják ki, és mi ráerősítünk. Vagy egyszerűen csak elmondunk egy történetet, egy mesét, amiből mindenki annyit tud beengedni, amennyire akkor éppen készen áll.
- Mi az, amit mit kihívásnak élsz meg ebben a munkában?
- Ami mindig kihívás számomra, az az, hogy valójában nem tudunk „felkészülni” a csoportfoglalkozásra. Mindig vannak váratlan helyzetek, és sok azonnali döntést kell hozni: kit lehet aznap csoportra vinni, milyen technikával tanácsos aznap dolgozni. Sokszor amikor elkezdjük a foglalkozást, körülbelül 5 perc alatt dől el, hogy az biztosan nem fog működni, amit elterveztünk. Az állandó rögtönözés, spontaneitás, a kreativitásunk csúcsra járatása, az intuitív működés, az itt és mosthoz, a gyerekek aktuális állapotához való illeszkedés mindig kihívást jelent. Pillanatok alatt átlátni és eldönteni, milyen technikát alkalmazunk: firkáljunk, vagy fessünk, zenéljünk, vagy beszélgessünk, történeteket hallgassunk vagy alkossunk, vagy egyszerűen csak üljünk és hallgassuk, meghalljuk a gyerekeket és biztonságosan megtartsuk őket, bármilyen nehéz, fájdalmas legyen az a történet, amivel érkeznek.
- Miért ajánlanád szakmabelieknek ezt a munkát, miért érdemes együttműködni a Mosoly Alapítvánnyal?
- Nagyon fontos az, hogy az alapítvány a legjobb művészetterápiás eszközöket, alapanyagokat biztosítja a munkához. Folyamatosan releváns szakmai képzéseken vehetünk részt, a szervezet biztosítja a szakmai szuperviziót, és mindig tanulunk egymástól is. Számomra mégis azért jó a Mosoly Alapítvány szakembereként dolgozni, mert a kórházi osztályon végzett munka során maximális szabadságot kapunk, aminek köszönhetően mindig a szakmai meggyőződésemnek megfelelően adhatom a gyerekeknek a tőlem telhető lehető legjobbat, legtöbbet abban a másfél órában.