Szeretnék segíteni!

  • Adószám: 18674190-1-43
  • |
  • Bankszámlaszám: Raiffeisen Bank12001008-00101932-00100001

Majoros Andrea, gyermek- és serdülő klinikai szakpszichológus, már 10 éve tart terápiás foglalkozásokat a Mosoly Alapítványnál. Emellett a Budai Gyermekkórház Neurológia osztályán is dolgozik, jórészt innen toborozza a résztvevőket a Mosoly hosszútávú terápiás csoportjaiba, ahol gyermekpszichodrámával és komplex művészetterápiás eszközökkel dolgoznak Noszkó Niki pszichológussal közösen. A résztvevő krónikus és pszichoszomatikus problémákkal küzdő gyerekek hetente, összesen 20-25 alkalommal vesznek részt a foglalkozásokon. Andreával szakmai útjáról, munkájáról, és arról beszélgettünk, hogyan segítheti a gyermekpszichodráma a gyógyulási folyamatot.

                                                                                     Majoros Andrea

  • Hogyan kezdtél el gyermekpszichodrámával foglalkozni?

  • Ahogy az sokaknál előfordul, az egyetemen hallottam erről a képzésről egy ismerős révén. Eredetileg közgazdász vagyok, és ez a hallgató társam is másoddiplomásként végezte a pszichológiát, így gyorsan egymásra találtunk. Tőle hallottam először a Kende Hanna által indított játékterápia képzésről, amit a végzés közelében kezdtem el. A játékterápia után világos volt, hogy a gyermekdráma képzést is megcsinálom Hannánál. Bár az egyetemen sok mindent tanultam, személyiség- és egészség pszichológia felé szakosodtam, de egyre inkább tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Ez nálam a mai napig evidens, noha tudom, hogy sok kollégám ódzkodik attól, hogy gyerekekkel foglalkozzon. Szerintem ez talán azért van, mert sokszor félnek attól hogyan tudnák a gyerekeket fegyelmezni. Ilyenkor az a kérdés, hogy érted-e mi történik egy gyerekben, mit miért csinál. Előfordul, hogy a pszichológus is lefagy akkor, ha a gyerekek túl provokatívak és fegyelmezni kell őket.
  • Nálad is előfordult ez már?
  • Persze, és én is fokozatosan változtam a gyerekek megértésében, de alapvetően nagyon nagy volt a tűréshatárom. Amit nekem meg kellett tanulnom, hogy úgymond az „extrém viselkedésű” gyerekeket is el tudjam fogadni, és valahogy a helyén tudjam kezelni. Nyilván ebben a szakmában benne van az érzés, hogy „Én a lelkemet kiteszem érted, hogy segítsek rajtad, és hogy-hogy te így viselkedsz”. Aki segítő pályára megy, abban benne van ez a gondolat,  „én meg akarlak téged menteni, mentődj már meg légy szíves”! Nekem is évek voltak míg ezt megtanultam kezelni, jártam szupervízióra, vittem az eseteket, és aztán ez kialakult. Nyilván az elméleti tudás is hozzátesz ahhoz, hogy kibírjam, ha egy gyerek valami miatt provokatív vagy egyszerűen nem kontrollált a viselkedése, és azt értelmezni tudjam. Ilyenkor azt kell átgondolni, hogy ő ezt abban a helyzetben miért csinálta. Erre sokszor csak a csoport utáni megbeszélésen kerül sor, amit a társ terapeutámmal tartunk.
  • Te alapvetően csak a gyermekpszichodrámával dolgozol a csoportban, vagy a művészetterápia eszközeit is használod?
  • Nekem nincs művészetterapeuta végzettségem, de sokat olvastam utána és kerestem olyan technikákat, módszereket a művészetterápia eszköztárából, amiket a gyerekdráma előtti bevezető, feloldó, bemelegítő feladatoknál, játékoknál hasznosítani tudtam. Ehhez a mostani társam, Niki is ért. Egy másik irányzatot is tanultam, egy zenemozgásos módszert, néha azt is bevetem. Ez már nagyon közel áll a művészetterápiához, mert az lényegében ugyanoda tartozik, hogy a zenére való mozgás és aztán a zenében átélt érzelmeket papírra áttenni, és valamit alkotni belőle,
  • Hogyan kezdtél el együttműködni a Mosoly Alapítvánnyal?
  • Egy másik Mosolyos terapeutától, Kiss Enikő Hajnától hallottam a lehetőségről; ő már akkor is itt dolgozott a Neurológia osztályon, és sok programot szerveztek a Mosollyal epilepsziás gyerekeknek. Utána kerestem egy másik, szintén ebben a módszerben járatos szakembert magam mellé, akivel elkezdtük tartani a foglalkozásokat. Az elején még nem alakultak ki a keretek, például az is egy közösen kialakított folyamat volt, hogy a szülőkkel hogyan dolgozunk. Fokozatosan alakult ki a visszajelzéseink alapján, hogy legyen szülő konzultáció, és a szoros visszajelzések benne legyenek az egész munkában. Amikor én 10 éve a Mosolyba kerültem, akkor indult be az is, hogy hosszútávú csoportot tartsunk. Addig kórházba bejáró művészetterapeuták dolgoztak a Mosolynál, és emellett nagy élményprogramokat szerveztek. Utána szemlélet és irányváltás volt ebben az alapítványnál, és a hosszútávú csoportok is szerepet kaptak. Nagyon jó volt, hogy ezeket együtt csináltuk, beszélgettünk arról mire lenne szükség. Az alapítvány részéről mindig volt egy nagyfokú nyitottság, hogy ha mi mondtuk, hogy ez így nem jó, még itt ez kéne, akkor le tudtunk ülni és ki tudtuk találni közösen a folyamatot. Erre jó példa, amikor eldőlt, hogy kell legyen minden terápiás foglalkozásról jegyzőkönyv; legyen egy struktúrája a visszajelzésnek és így legyen az egész folyamatnak egy minőségbiztosítása, annak a formájáról és tartalmáról is megkérdeztek minket.
  • Hogyan zajlik egy gyermekdráma foglalkozás?
  • Adott egy kis gyerekcsoport, 6-8 fő, ahol a résztvevők különböző pszichomatikus problematikákkal küzdenek, szédülnek, fejük fáj, és egyéb testi tüneteik vannak, illetve valamilyen krónikus betegséggel kell együtt élniük. Ezekről mi nem kérdezzük őket, csak ha ők akarnak beszélni róluk. Van hogy kialakul az, hogy ők elmondják, hogy ki volt rosszul, mi történt vele, és van, amikor egyáltalán nem beszélnek róla. De a foglalkozásokon megkapják a lehetőséget arra, hogy történeteket írjanak, ezeket mi megsegíthetjük különböző művészeti formákkal, rajzolással, mozgásos dolgokkal, és aztán azokat a történeteket ott spontán, abban a térben eljátsszuk. Az az elsődleges, hogy egy gyerek milyen történetet ír, mert az teljes mértékig az ő belső világa, és ha nyíltan nem is szeretne beszélni arról mi a baja, a történetében, a játékával biztosan fog. Megkockáztatom még akkor is, ha egyre több számítógépes játék szereplő jelenik meg a történetekben, akkor is az, hogy azt hogyan játssza le, az már ő maga, ott már nem lehet „csalni”. Nagyon sokszor megtörténik, hogy a gyerekeket elragadják a médiából, rajzfilmekből, számítógépekből érkező tartalmak; de a lejátszásban ott már nem tud más lenni, mint ami önmaga. Nagyon gyakran van az például, hogy ugyan leír egy gyerek egy ilyen történetet, de nem akar, nem tud a főszereplő lenni. Másik szereplőt választ, amiben egy teljesen más szerepet játszik. Ennek is jelentősége van.

Tavaly volt egy ilyen kisfiú, akinek az volt a vágya, hogy superman legyen és ezt játszhassa el, de lefagyott benne.

          Nem tudta lejátszani, ebből mi nagyjából láttuk, hogy ő hol volt elakadva, és megpróbáltunk neki segíteni.

  • Emellett pedig csoportként is együtt kell működniük a résztvevő gyerekeknek.
  • Így van, ez a másik szintje a dolognak, hogy egymással hogy vannak, tudnak-e csoportban működni. Mennyire ismétlik egymást, mennyire merik a saját belső spontán fantáziájukat bevinni a térbe, milyen helyzetektől tartanak, hol rivalizálnak egymással. Azt gondolom, hogy ebben a csoportos módszerben az rögtön látszik, hogy egy gyerek érett-e már arra, hogy csoportban működjön – Erich Neumann sokat írt erről az érési folyamatról –, és ha ez megvalósul idővel, akkor kimondható, hogy egy gyerek az egészséges fejlődés felé halad. Amiben természetes, hogy van kis rivalizálás, van kis ez-az, de a résztvevő gyerekek tudnak egymásra figyelni. Neumann azt mondja, hogy a gyermek fejlődése a matriarchátusból a patriarchátus felé halad. Ahhoz hogy egy felnövekvő gyerek meg tudjon küzdeni a neumanni értelemben vett „Nagy Anyának” az erős vonzerejével, ott ő egyedül nem elég, hanem csoportba kell szerveződnie – fontosabb kell legyen a csoport. Erre jó példa, amikor az általános iskolában külön a lányok, külön a fiúk barátkoznak, és ott a csoportok szerepe nagy jelentőséget kap. Ma nagyon sok olyan gyerek van, aki elkerül hozzánk gyerekcsoportba, és képtelen másra figyelni, retteg attól, ha éppen rá nem irányul figyelem. Lehet, hogy ő már harmadik osztályba jár, de lelki szinten 4 éves kor szerint működik, és nem tart ott, ahol kéne. Ekkor az a mi dolgunk, hogy a csoportban megtapasztaltakkal, meg az ő töréseinek a helyrerakásával segítjük a fejlődését, ami persze nem megy a szülőkkel folytatott megbeszélések nélkül. Ezt a haladást, végül ő, a gyerek teszi meg a gyermekpszichodrámán keresztül a saját történeteivel. Tavaly volt egy kislány, aki az egész gyerekkorát szinte betegséggel töltötte, többször volt műtétje, csontvelő transzplantációja, egy csoda volt, amit megtapasztaltunk vele. Az alatt a 7 hónap alatt, amit a foglalkozásokon töltött, azt gondolom, hogy lelkileg 3-4 évet tudott előre jutni az érésében. Fejlődött abban, hogy hogyan tud nem megsértődni, hogyan tud várni, elviselni, ha éppen nem rá irányul a figyelem, és ezeken a tapasztalatokon keresztül, hogyan tud aztán az iskolai közösségbe beilleszkedni. Folyamatosan láttuk rajta ezt az elmozdulást.
  • Miből látszott még, hogy nála elmaradás van?
  • Emellett még mindig voltak képzeletbeli lényei, amiknek beöltözött, és beleragadt ezekbe a szerepekbe. Aztán szépen fokozatosan elkezdett szerepeket váltani, már nem csak ugyanaz volt. Aztán elkezdte kint, a termen kívül hagyni a farkas tappancsát és a különböző kellékeit. Eleinte állandóan megsértődött, ha valami érte, aztán megtanulta, hogy ezt hogy kommunikálja le a másik felé. Nagyon érdekes folyamatok zajlottak le benne.
  • Hogyan tudjátok ezt ti szakemberekként elősegíteni?
  • Talán most már sokkal jobban értem, hogy a gyerekekben mi történik, és az a fantáziám, hogy ha jobban értem, akkor sokkal jobban fogok tudni nekik segíteni. Nagyon jól tudok Noszkó Nikivel együtt dolgozni, és mindig úgy találjuk ki az első bevezető feladatokat, hogy mit érzünk, mi az amin kicsit „lökni” kellene, mivel és kivel lenne érdemes aznap foglalkozni. Hiszen különböznek a résztvevő gyerekek abban, hogy ki mit szeret jobban csinálni, és figyelünk arra, hogy hosszabb távon ne szoruljon senki háttérbe. Múltkor például az történt, hogy nagyon sok volt az ismétlés – divatba is jöhetnek bizonyos témák a gyerekek között –, és akkor például összevontunk két történetet, mert az egyik kislány ugyan elmondott egy „saját” történetet, de lényegében lemásolta a másikét. Ez gyakran megesik, és akkor mondjuk neki, hogy rakjuk össze a két történetet, egészítsük ki egymást elemeivel. Annak a kislánynak, aki abszolút be van zárva az énjébe, és nem tud másra figyelni, ez egy új élmény; hogy együttműködni nem rossz, lehet kapcsolódni, közösen csinálni valamit a másik gyerekkel, és milyen klassz történet lesz belőle. Ilyenekből például az együttműködést tanulják meg, hogy ne irigy legyek rá, ne azt érezzem, hogy ha nem az van, amit én akarok, akkor összedőlt a világ.

Képünk illusztráció

  • Gondolom minden gyermekhez más és más úton kell elindulni, és ezek szerint is alakulnak a foglalkozások…
  • Korábban küzdöttünk nagyon egy kisfiúval, aki nagyon nem tudott még csoportban működni, és egy idő után már folyamatosan kapta a visszajelzéseket a csoport többi tagjától is, mert állandóan saját magára akarta felhívni a figyelmet. Aggódtunk, hogy neki ez nem lesz jó és kimarad a foglalkozásokról. De nem, továbbra is eljött minden alkalommal. Mert valamit ő ott – a visszajelzések mellett is – kapott, és bíztunk magunkban abban, hogy egy ilyenfajta terápiás beavatkozás, megélés, be fog érni a gyerekben. Ez a 11 éves kisfiú nagyon nehezen tudott spontán aktivitásból játékot kitalálni; volt olyan helyzet, amikor befeküdt a jelmezek közé, és a játékokat lényegében egy félig alvó állapotban végig szenderegte ott.

Olyan volt mint aki egy anyaméhet, fészket csinált magának, és oda bebújt. Neki az kellett. Körülötte zajlott a világ, de neki valamiért erre volt szüksége.

  • Az volt az én belső megérzésem, hogy ez a gyerek ott valamit csinál, ami neki jó. Leállt arról, hogy kicsit gonoszkodóan belezavarjon a többiek játékba. Ez is egy furcsa dolog, amikor az ember érzékeli, hogy a gyerek a rossz jelenlétből visszavonul a félig – vagy egyáltalán nem – jelenlétbe, és erre mégis azt mondod, hogy ez most lehet egy olyan változás, ami a jó irányba megy. Még akkor is, ha valaki kívülről ránézne a csoportra és megkérdezné, hogy miért nem vonjuk őt be? Nekünk is volt kétségünk ezzel kapcsolatban, de most azt gondolom, hogy ennél a gyereknél valami alapjaiban romlott el. Volt egy vele született testi problematikája, ami miatt a szülők nagyon túlféltették, valószínűleg egy nagyon szorongással teli és állandó kontroll alatt lévő csecsemőkora volt. Ezt a testi problémát aztán szerencsére kinőtte, és utána nem okozott számára gondot. De lehetséges, hogy hiányzott neki az az élmény, hogy nyugodtan, szenderegve legyen a világban, ne legyen körülötte szorongás, pedig ez egy csecsemőnek nagyon fontos. Bízom benne, hogy ő ezt velünk a csoportban megélhette: zajlik körülöttem a világ, de engem hagynak, hogy én csak úgy legyek. A gyerekek fantasztikusak voltak, mert senki nem csinált ebből gondot, természetesnek vették, hogy ez történik, és hagyták. Amikor egy gyerek valami betegséggel születik, akkor nagy a pánik körülötte. Ezt a vibrálást a gyerek átveszi, érzi azt, hogy körülötte mindent kontrollálni kell, mindig mindenre figyelni kell, és nagyon kevés a nyugodt, megtartott állapot. Most azt gondolom, hogy ez a kisfiú ebben a félszendergő állapotban azt pótolta, amire neki szüksége volt. De el kellett telnie több hónapnak, hogy ő ezt meg merje próbálni: szendergést a terápiás foglalkozáson.
  • Milyen szakmai irányzatok, gondolkodók voltak munkád során rád nagy hatással?
  • Nekem nagyon sokat segített a gyerekek megértésében, hogy elkezdtem az egyetem után a jungi alapképzést csinálni. Szerintem ez azért volt jó – noha nem olyan sokan csinálják gyerekterapeuták -, hogy amikor a gyerekekkel akár művészetterapeutaként, akár gyerekdramatistaként dolgozunk, akkor azt a szimbólumvilágot, amit a gyerekek hoznak, jobban értjük, és tudjuk, hogy a gyerek épp hol tart, milyen problémákkal küzd. Ami a jungi pszichológiában nekem nagyon tetszik és egy nagyon fontos elv, az egyensúly. Tehát akkor egészséges egy működés, ha egyensúlyban vagy, és mindegyik jelen van: az introvertált, az extrovertált működés, a kinn és a benn, a jó és a rossz, a szabály és a rugalmasság. Számomra Erich Neumann munkássága is meghatározó, ő azt mondja, hogy egy jó anyai hozzáállással pont azt tudja megtanulni a gyerek, hogy az ő negatív késztetéseit, tapasztalatait integrálni tudja az énjébe. Tehát történhetnek velem rossz dolgok, én azt túl tudom élni. Lehetnek rossz késztetéseim, de én azt képes vagyok szabályozni, és így vagyok egyben. Nagyon sok olyan nárcisztikus gyerekkel dolgozom, akin azt látom, hogy egyszerűen képtelen elviselni azt, hogy vele valami rossz dolog történt, vagy valami rossz dolgot csinált. Például a gyerek azt mondja: „ez a csúnya pohár leesett az asztalról és nem én löktem le”, és ebben a hárításban a szülő is megerősíti. Nyilván nem azt mondom, hogy egy ilyenért meg kéne büntetni egy gyereket. De tény, hogy vannak olyan szülők, akik félnek a gyermekük dühétől, és minden akadályt el akarnak hárítani a gyerek elől, hogy vele csak jó dolog történhessen.
  • Mi történik akkor, ha egy ilyen nárcisztikus gyerek lesz súlyosan beteg?
  • Katasztrófa, olyan mély zuhanás kezdődik, ami után nagyon nehéz felépíteni egy egészséges működést. Azt gondolom, hogy ilyen esetekben lehet látni a nagy különbséget. Amikor egy addig jól integrált gyerekkel történik az hogy egy betegséggel meg kell küzdenie, akkor sokkal könnyebben fogja tudni azt elfogadni, mint egy nárcisztikus gyerek. Természetesen neki is időre lesz szüksége, és ő is fog regresszív tüneteket mutatni, de hamarabb túl lesz rajta. Egy nárcisztikus gyereknek ez akkora pofon lesz, hogy például nagyon sokszor a betegséggel járó kontroll dolgokat, hogy bevegye a gyógyszert, nagyon nehezen fogja elviseli. Ennek oka, hogy nem tud szembesülni azzal, hogy betegsége van. Előfordul, hogy meg kell kérnem a szülőket, hogy ne azt mondják egy 8-9 éves gyereknek, hogy vitamint szed, hanem gyógyszert. Hiszen egy gyerek nem hülye, ez ugyanaz a tendencia a szülő részéről, amit az előbb említettem. Azt mondják, hogy „jaj hát van úgyis elég baja”. De ez nem így működik, mert a realitás körbevesz; és a betegséget nem úgy fogom tudni elviselni, ha letagadom, hanem ha megtanulok vele megküzdeni és együtt élni. Anyaként természetes, hogy a betegség nehéz időszakában minden támogatásommal a gyermekem mellett vagyok. De a támogatás nem azt jelenti, hogy elfedem a gyerek elől a valóságot, mert azzal éppen a megküzdés lehetőségétől fosztom meg, mert azt is meg kell tanulnia, hogy egy rossz faktort hogyan építsen be az énképébe. De hogyha a gyerek „jól van összerakva”, akkor megvan az a belső ereje, hogy ő ezzel meg tud küzdeni, tud normálisan élni.
  • Ha a Mosoly terápiás foglalkozásokra gondolunk, ezek miben adnak plusz egy gyereknek? Miért éri meg a beteg gyerekeknek gyermekpszichodrámát tartani?
  • Azt már a Kende Hannától is nagyon hamar megtanultuk, hogy egy gyerek tud gyógyulni. Hogy egy gyerekben, ha csak nagyon nincs még szétrombolva, benne van az a késztetés, hogy gyógyuljon. Egy gyerekpszichodráma csoport arra jó, hogy ennek a lehetőségét megteremti, és facilitálja ezt a folyamatot. Mert bármilyen forma, amivel a gyerek szimbolikusan a benne lévő problémákat kirakhatja, az beindítja ezt a gyógyulási folyamatot.
  • Vannak olyan történetek, Mosoly terápiákon résztvevő gyerekek, akikre szívesen gondolsz vissza?
  • Azok a gyerekek maradnak meg bennem a leginkább, akiket valamiért sokszor hoztam példának. Sokkal jobban megmaradnak azok a gyerekek, akikkel több nehézségem volt, mert többet gondolkodtam rajtuk. Ők kihívást jelentettek, és náluk sokszor volt az, hogy felmerült, vigyünk-e tovább gyereket egyik hosszútávú csoportból a másikba. Én ezt nem támogattam, mert eleinte próbáltuk, és nem mindig sült el jól, hiszen ez nem egy szakkör. Ez olyan mintha egy kerek csomagban egy gyerek kapna valamit. Van egy folyamat, eleje, közepe, vége, tessék, ajándék, ez a tied. Te megcsináltad benne, amit lehetett. Azt gondolom, hogy ha ez a folyamat nem lendíti tovább, és nem tudja rárakni a pályára a gyereket, akkor el kell menni egyéni terápiába. Az már egy továbblépés, ha ezt a szülő is megérti és el is viszi a gyerekét. De ezt az elengedést ugyanúgy meg kell tanulni, nekem is, és a gyerekeknek is. És maradunk egymásnak egy jó emlék.
Adomanyozok mosoly Adományozom