Szeretnék segíteni!

  • Adószám: 18674190-1-43
  • |
  • Bankszámlaszám: Raiffeisen Bank12001008-00101932-00100001

A testtudati technikák mögött álló legújabb tudományos elméletekben az a közös, hogy a test és az elme (vagy lélek) szétválasztása helyett e kettő integrációjára törekednek. Ami összeköti a sokféle tudományterületen a test-elme működés régi problémájáról gondolkodó kutatókat, az egy új elméleti paradigma, az embodiment (testesült elme) teória.

Korábban a pszichoszomatika és a szomatopszichológia foglalkozott a test és a lélek egymásra hatásával a betegségek kialakulásában. Míg az előbbi azt vizsgálta, hogy a különböző mentális állapotok, hogyan hathatnak a testre (pl. hogyan lehet egy fejfájós testi tünetünk szervi elváltozás nélkül), addig a szomatopszichológiát a test hatása érdekelte a mentális állapotokra (pl. hogy egyes szervi elváltozások depressziót okozhatnak). A testesült elme paradigma azonban túlmutat ezeken a megközelítéseken, melyek a test és lélek különállásán alapulnak. Az embodiment elméletek azt állítják, hogy a test és az elme elválaszthatatlanok, bonyolult mechanizmusokon keresztül állandó oda-vissza, cirkuláris kölcsönhatásban vannak egymással (Varela és mtsai 1991). Ez a megközelítés csak a nyugati tudományos gondolkodásban új – a keleti rendszerekben a test és az elme ilyen éles szétválasztása nem történt meg. Akár a jógában, akár a tai chi-ban, a szellemi útra lépés előtt a gyakorlóknak a testüket kellett rendbe hozniuk.

A fent említett cirkuláris okság elve, mely a dinamikus rendszerek fontos sajátossága, elsőre kicsit nehezen hozható le a terápiás gyakorlat terepére, de érdemes megpróbálkozni vele. A matematika, fizika, biológia, kognitív tudományok és a pszichológia mind ugyanarról beszélnek manapság, hogy az általuk vizsgált rendszerek történései nem írhatók le a lineáris oksággal. Mivel a dinamikus rendszerekben a változás természete nem lineáris, hanem inkább ugrás jellegű, így nem mondható meg pontosan, hogy mely ponton következik be a változás, és mi lesz a formája (Kampis, 2001; Stern, 2004). A pszichoterápiában ez azt jelenti, hogy maga a terápiás helyzet egy sok független tényezővel bíró komplex rendszer, ami nagy kihívás elé állítja a hatékonyságát vizsgáló kutatókat. Milyen egyszerű lenne azt mondani, hogy egy adott terápiás helyzetben az hatott, az volt a páciensben történő pozitív változás oka (lineáris), hogy például a terapeuta adott egy találó értelmezést. Ekkor azonban eltekintenénk a terápiás folyamatban ható többi fontos tényezőtől, mint amilyenek például a terapeuta és a páciens aktuális testi-lelki állapotai, vagy a kettejük közötti kapcsolat minősége, egymásra hangolódásuk, a terapeuta megfelelő időzítése stb., és mindezek dinamikájától. Nemcsak a terápiás helyzet, hanem már maga a terapeuta és a páciens is egy ilyen önszerveződő dinamikus testi-lelki rendszerként írható le, és ez a két rendszer valahogyan hangolódik egymásra, és szinkronizálódnak a terápiás folyamatban. Ezek a történések többnyire nem a szavak szintjén, hanem egy folyamatos testi kommunikációban zajlanak, amelyekről ma még keveset tudunk, de a testtudati szemlélettel közelebb kerülhetünk a megértésükhöz.

Ha ez a szinkronizálódás, egymásra hangolódás kicsit misztikusan hangzana, nem olyan régen az idegtudományok megtalálták ennek természettudományos alapját is, a tükörneuronokat. A tükörneuron-rendszer működését Rizzolatti olasz neurobiológus és Hutchinson kanadai agykutató munkáiból ismerhetjük meg (Bauer, 2011). A tükörneuronok által kínált naturalista magyarázat a személyközi viszonyokra azt állítja, hogy vannak olyan idegsejtek az agyban, melyek akkor is aktiválódnak, ha teszünk egy mozdulatot, és akkor is, ha azt mástól látjuk (Cattaneo, Rizzolatti, 2009). Hutchinson az érzésekre beállított tükörneuronokat talált a limbikus rendszerben, melyek lehetővé teszik az érzelmi beleélés és együttérzés tapasztalatait, vagyis az empátia idegrendszeri alapjainak tekinthetők (Bauer, 2011). A tükörneuronok többféle funkciót is betölthetnek a személyközi helyzetekben: egyrészt szerepet kapnak a testtartás és a mimika összehangolásában (rezonanciaviselkedés); másrészt segítségükkel a másik érzelmi-cselekvési folyamatairól egyfajta „mintha-élmény” hozható létre; s végül mindez anticipációs jelentőséggel bír, vagyis bejósolhatóvá teszi a másik szándékait (Bauer, 2011).

Ezekkel az elméletekkel vissza is jutottunk oda, ahonnan a testtudati cikksorozat elején elindultunk, hogy miért is lehet fontos a testtudati szemlélet bármilyen verbális vagy nem verbális terápiában. A következő cikkekben pedig arra fogunk konkrét példákat hozni, hogy hogyan gazdagíthatják a különböző testtudati gyakorlatok és elméletek a terápiás foglalkozásokon folyó munkát a kliensekkel, ha nem kifejezetten testtudati módszerekkel dolgozó megközelítéssel van dolgunk. Mielőtt részletesen rátérnénk arra, hogy ezt a gyakorlatban hogyan is lehet megvalósítani, először azt nézzük meg, mit is jelent a szimbólum vagy a metafora a testtudati paradigmában, mivel ezeket az eszközöket a különböző művészetterápiás módszerek is használják.

A testesült elme hipotézis azt állítja az emberi gondolkodásról – legyen az illető gyerek vagy felnőtt –, hogy az egyáltalán nem választható el a testtől. Az elmélet szerint a gondolkodás nemcsak a fejben történik, az elme nem csupán egy a fejben elhelyezkedő entitás, hanem az egész fizikai és szociális környezetbe ágyazott szervezetben van „megtestesülve” (Varela és mtsai 1991). Szokták testi elme néven is nevezni az elméletet, hogy a spirituális felhangokat kivegyék a tudományos kontextusból. Konkrét példával megvilágítva ez azt jelenti, hogy a világról szerzett ismereteink a test felépítésétől és képességeitől erősen függenek – azaz „egészen más világunk lenne, ha polipszerű lények lennénk, amik denevérszerűen látnak” (Kékesi, Farkas 2014, 7. o.).

Lakoff és Johnson (2003), a testesült elme hipotézis alapjául szolgáló metaforaelmélet megalkotói szerint, a gondolatnak nem a nyelvi forma ad jelentést, hanem a testi jellegű tapasztalat. Ebben a megközelítésben a nyelv néhány etológiai szempontból fontos séma jeleiből és az azokra épülő metaforákból építkezik. Ezeket a test működése által az elmében létrejött alapvető mintázatokat hívják a különböző szerzők képi sémáknak, vagy „kis testi tapasztalástörténeteknek” (Kékesi, Farkas 2014). Ilyen séma a test, mint konténer, amiből például a bent és kint, vagy a határ fogalmai, és az egyensúly sémája is származnak (Kampis, 2001). Ezek a sémák és a rájuk épülő metaforák kora gyerekkorban épülnek be a gondolkodásba, s ezen keresztül a nyelv szimbólumainak elsajátítása mellett sok mindenre hatással vannak.

Vegyük például az egyensúly mintázatát. A metafora elmélet szerint azért vagyunk képesek az egyensúly elvont fogalmának a megértésére, mert gyermekkorunkban számtalan módon szereztünk róla testi tapasztalatot. A ringatáson át a hintázásig, az egy lábon egyensúlyozástól a különböző tornagyakorlatokig megtapasztalhattuk, hogy hogyan működik a testünkben a vesztibuláris rendszer és a mozgásvezérlés segítségével az egyensúlyozás. Ezt a testi élményt, ennek működésmódját aztán összekötöttük egyéb egyensúlyi helyzetekkel (rávetítettük, mint egy metaforát, innen az elmélet neve): testi-lelki egyensúlyok és azok felborulásának, majd helyreállásának megtapasztalásával. Ezek a testi tapasztalatok alapozzák meg továbbá olyan elvont fogalmak jelentését is, mint a mérleg egyensúlya, a színek egyensúlya egy képen, vagy a matematikai egyenlőség. Az elménk összekapcsolta ezeket egy közös reprezentációs mintázatba, melyben egyaránt szerepelnek a különböző testi érzetek, agyi mozgásvezérlő mechanizmusok, valamint képek, szimbólumok, elvont fogalmak. A mintázat bármelyik elemének ingerlése hatással van valahogyan a többire.

Ma már különböző tudományterületek kutatási eredményei is alátámasztják a testesült megismerést, vagyis hogy a szimbolikus gondolkodás gyökerei ezekben a testi tapasztalatokban rejlenek. Az idegtudományok alapján egyértelmű, hogy a korai tapasztalatok mélyen meghatározzák az agy fejlődésén túl a szociális és érzelmi fejlődést is. Azonban arról kevesebb tudásunk van, hogy hogyan működik mindez a későbbi életszakaszokban. Mikor a szimbólumok jelentése már kialakult, berögzült, hogyan változtatható meg? Lehetséges-e testi tapasztalatok átírásával megváltoztatni szimbólumaink személyes jelentéseit? Vagy a szimbólumokkal való munka visszahathat-e testi folyamatokra? Ezekre a kérdésekre fogjuk keresni a választ a következő cikkünkben a meseterápia példáján keresztül. A Mosoly terapeuták színes eszköztárából a meseterápia módszere azért lehet jól alkalmazható ennek a szemléletnek a bemutatására, mert bár nem testtudati módszer, mégis lehetőséget nyújt a szimbólumokkal és a testtudattal való munka összekapcsolására.

Irodalom

Bauer, J. (2011): A testünk nem felejt – Kapcsolataink és életmódunk hatásai génjeink és idegrendszerünk működésére. Budapest, Ursus Libris Kiadó.
Cattaneo, L., Rizzolatti, G. (2009): The Mirror Neuron System. Neurological Review, Vol. 66 (No. 5).
Kampis Gy. (2001): Az elme dinamikus modelljei. In Gervain, J., Pléh, Cs. szerk: A megismerés
vizsgálata. Budapest, Osiris-Láthatatlan Kollégium.
Kékesi B., Farkas A. M. (2014): Piroska, a farkas és a kognitív nyelvészet. Kézirat.
Lakoff, G., Johnson, M. (2003): Metaphors we live by. London: The University of Chicago press.
Stern, D. N. (2004): A jelen pillanat. Mikroanalízis a pszichoterápiában. Budapest, Animula Kiadó.
Varela, F. J., Rosch, E., Thompson, E. (1991): The Embodied Mind: Cognitive Science and Human
Experience. MIT Press, Massachusetts.

Adomanyozok mosoly Adományozom