Terápiás szakembereink a művészet- és meseterápia eszköztárával dolgoznak, és ezeken keresztül segítenek a súlyosan beteg gyerekeknek. Ebben a sorozatban arról kérdeztük őket, nekik mik a személyes kedvenceik, milyen műalkotások, mesék állnak közel a szívükhöz. Most Majoros Andrea, gyermek- és serdülő klinikai szakpszichológus mesélt kedvenceiről.
Emlékszem az összes mesémre, amit a Boldizsár Ildikónál, a meseterápiás képzéseken megéltem, amikor saját mesét kellett vinni. Kettő is volt, ami számomra nagyon fontos; és azóta is azok. Az egyik a „Jancsi és Juliska” volt. Később külön érdekes volt elméleti megközelítésből újra találkoznom ezzel a mesével Erich Neumannál, amikor a Rettenetes Anyáról ír, aki becsalogat a mézeskalács házba, ellát minden jóval, miközben a szándéka az, hogy soha ne engedjen el. A másik fontos mese pedig a „Libapásztor lány”. Nekem ez a mese a függőségről szól, olyan értelemben, hogy állandóan mások igényei szerint élsz, és nem tudsz szabadon létezni. A Libapásztorlány egy teljesen alkalmazkodó szereplő, aki azon kesereg, hogy elvették a királylányi ruháját, levágták a táltosát, és aggódik, hogy mit fog ehhez szólni az anyukája. Ebből a helyzetből kell a hősnőnek eljutnia odáig, hogy képes legyen hangot adni annak, amire ő született. Személyesen, hogy én mit akarok, hogy hogyan is vagyok a világban – ebben engem ez a mese lendített tovább. Aztán a munkámban is sokat foglalkoztam vele később; és dolgoztam vele kliensekkel is.