Szükség van egy kis belső időre… – Interjú Dr. Merényi Mártával a Testünk @ hálón innen és túl konferencia kapcsán

Vissza tudsz-e emlékezni, hogyan született meg benned a 80-as években a gondolat, hogy táncterápiával szeretnél foglalkozni?

Akkor még nem is tudtam, hogy ezt táncterápiának fogjuk hívni. Az egész úgy kezdődött, hogy én az egyetem alatt egy mozgásszínházban játszottam. Ennek szerves része volt az önkifejezésen kívül egy olyan testtudati alapú mozgástréning, amiről azt éreztem, hogy ez nekem nagyon jó. Hatodévesen aztán kaptam egy lehetőséget a Kálvária téri nappali szanatóriumban (akkor még Kulich Gyula tér), a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, hogy terápiában is kipróbáljam ezt a módszert. Az egyik évfolyamtársam csinált ott zeneterápiát, és mesélt rólam és a mozgásszínházról Gerevich Józsefnek, aki a nappali szanatórium egyik vezetője volt. Gerevich József pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem mozgással pantomim terápiát csinálni a betegeknek. És persze, hogy volt kedvem. Bár abban az időben még agykutató akartam lenni és nem orvos. Akkor éreztem először azt, hogy ezen a mozgásos nyelven a pszichiátriai betegekkel egy különleges találkozás jön létre. Aztán pár évre rá, mikor kezdő orvosként elmentem a Lipótmezőre dolgozni, tudatosan kezdtem el kifejezetten mozgással foglalkozni a pszichiátriai betegekkel való munkámban. Akkor nagy dolognak számított, hogy ezt egyáltalán megengedték nekem. Valahogy innen indult. Számomra az egyik legfontosabb élmény az volt, hogy ezekkel a betegekkel így valódi kapcsolatba lehetett kerülni, mert amikor beszélgetni próbáltam velük, nem tudtam hozzájuk férni. 1983-tól kezdődően folyamatosan csináltam a csoportokat, ami hetente egy vagy két alkalmat jelentett. Aztán úgy megerősödött ez a munkamód, hogy már a különböző osztályokról küldték a mozgáscsoportba a betegeket. Hozzá kell tennem: sok támogató kollégám volt. Akkoriban még lehetett kezdeményezni, még ha ki is kellett harcolni, hogy a betegekkel egy új megközelítéssel foglalkozhassunk. Nagyon sok nyitott és érdeklődő kollégával dolgoztam együtt, akik segítettek ebben a folyamatban azzal, hogy elfogadták, igényelték, vagy asszisztensként részt is vettek a csoportban. Nagyjából így indult.

Mi minden formálta a pszichodinamikus mozgás- és táncterápia módszerét az elmúlt évtizedekben? Hogyan alakult ki módszer mai formája?

A pszichodinamikus mozgás- és táncterápia (PMT) módszerének mai formájához hosszú út vezetett a kezdetektől a pszichoterápiás elfogadottságig. Sokat merítettem a saját élményeimből, a legkülönbözőbb mozgásos műhelyeket próbáltam ki. Például a mozgásszínházi tapasztalataim után kontakt improvizációra jártam, részt vettem Body Mind Centering (BMC) kurzusokon, amit Kálmán Feri szervezett, vagy volt egy idő, amikor tajcsiztam. Ezekből a testtudati és kortárs tánc élményeimből indult a módszer testtudati munkamódjának felépülése. Minden olyan tapasztalatot, amiről azt éreztem, hogy szervesen hozzáad a módszerhez, azt beforgattam. Közben folyamatosan képződtem a klinikumban, a pszichoanalitikus szemléletű módszerben, és mindig volt valamilyen elméleti elképzelésem, hogy mit csinálok. Először a regresszió elméleteire és a korai anya-gyerek kapcsolat, a beszéd előtti időszak jelentőségét hangsúlyozó fejlődéselméletekre támaszkodtam. Ferenczi Sándor, Bálint Mihály, Melanie Klein, vagy Winnicott és más analitikusok már nagyon sokat tudtak erről a nem verbális létezésről. Ahol ők éppen tartottak, azokkal az elméleti fogalmakkal, ami korukat jellemezte. Az ő elméleteik még más nyelven íródtak, de sok ezek közül ma is értékes és használható tudást ad, amiket később az idegtudományi vizsgálatok és a csecsemőmegfigyelések bebizonyítottak, míg más elképzeléseket megcáfoltak. Akkor azt gondoltam, hogy ha a mozgásterápiában a pszichotikus betegekhez ezen a korai, nemverbális szinten kapcsolódunk, elérjük a fejlődés beli sérüléseiket, akkor valamennyire gyógyítani is tudjuk őket. Bálint Mihály újrakezdésnek nevezte ezt a folyamatot. Majd 1995-ben, mikor Daniel Stern munkássága eljutott hozzánk, akkor szárnyakat kapott a módszer konceptualizálása. Ettől kezdve már egyre gazdagabbá, tudatosabbá vált a koncepció, hogy amivel dolgozunk, az az egész életünkben fennmaradó és működő, csecsemőkorból származó preverbális szelférzetek szelf(újra)szervező kapacitásának felszabadítása és játékba hozása, az implicit kapcsolati tudás átdolgozása, s ezáltal a szimbolizáció folyamatának megsegítése.

De a legfontosabb az volt, hogy 1989 őszén elkezdődött egy sajátélmény csoport kollégák számára. Akkor én már elég régen dolgoztam ezen a nyelven a páciensekkel, de a módszer még nem volt ilyen módon kialakulva, nagyjából az alapok voltak meg. Ebben a csoportfolyamatban azt a tapasztalatot, amit átéltem, és az ebből leszűrt tudást osztottam meg a résztvevőkkel. Ennek és az utána következő három csoportnak a tagjaiból munkatársak lettek, akikkel együtt kezdtük el aztán a módszer szakmai leírását. Ott csatlakoztak hozzám, ahol éppen akkor tartottam. A következő csoportokban már egyre megalapozottabban csináltuk végig a folyamatokat. Incze Adrienne például ebből a szakmai műhelyből az elsők között kezdett el dolgozni saját maga is betegekkel Tündérhegyen. Nagy-György Attilával a következő csoportokban együtt dolgoztam, és ő is nagyon sokban hozzájárult ahhoz, hogy ez a módszer, és annak testtudati gyakorlata ennyire megerősödött. Sorolhatnám tovább a kollégákat, akikkel együtt érleltük módszerré a PMT-t, az egyesület most megjelent kiadványában szerepelnek a tanulmányaik.

A többi táncterápiás módszerhez képest is a PMT nagyon erősen épít a testtudatra. Más modern vagy hagyományos testtudati rendszerekből mit építettél bele a PMT-be?

Ez nagyon érdekes. Már a pszichiátriai betegekkel a Lipóton átéltem azt, hogy a lelassult mozgás az énfolytonosság élményét tudja megteremteni. Tehát van egy jelen idő a testi érzetekkel, de még mindig ott van az előző mozdulatnak az árnyéka, és már ott van a következő mozdulat, ami születni fog. Az idő átélése a múlt felé és a jövő felé a jelenben egy folytonos szelf-tapasztalást tesz lehetővé. Ez valósul meg a lelassított mozgásban a tajcsiban, illetve a butoh táncban is, ahonnan sok gyakorlatot merítettem. Ez utóbbi mozgásformában például van egy olyan gyakorlat, hogy tíz percig kell felállni a földről. Amikor tíz percig állsz fel, át lehet élni a lassú mozgásból eredő folytonosság érzés tapasztalatát egy speciális, megváltozott tudatállapotban. A pszichotikusoknál ezt a tapasztalatot úgy tudtam megfogalmazni, hogy átélik a létezés élményét. Mivel ezeknek a betegeknek a szelf-élménye töredezett, nagyon nehéz leírni azt a világot, amiben ők szenvednek. Nem csak nehéz ezeket az élményeket elképzelni, de ijesztő is lehet az őrület világa. Ám a mozgás és a test szintjén lehetett hozzájuk kapcsolódni, és mivel ez a létezés élményét erősítette, érdekelni kezdte őket. Például sokszor tapasztaltam azt, hogy egy beteg erős hallucinációi a foglalkozás hatására halványultak. Ahogy kapcsolatba került a többiekkel és elkezdett a testére figyelni a páciens, bele tudott kerülni a jelenbe, és háttérbe szorultak a hallucinációk. Ez volt az egyik fontos tapasztalatom. A másik az volt, hogy nagyon nehezen voltak képesek önindította mozgásra. Amit ma már tudunk a PMT-ben, azt akkor még nem tudtuk, hogy ez mennyire segíti a hatóerő élményének a fejlődését. Főleg skizofrén diagnózisú betegek nem, vagy nehezen voltak képesek nemcsak önindította mozgásra, hanem egyáltalán saját mozdulatot alkotni. De ha tükörmozgással dolgoztunk, ha hagytam a pácienst, hogy ő tükrözze a mozdulataimat, s így kapcsolódjon hozzám, akkor egy idő után ezeket a mozgásokat tovább tudta alakítani. Ilyenkor egy másik lény, egy másik ember, személy segít valamit elindítani benne, amit aztán ő képes saját maga továbbfejleszteni. Ezek voltak a legizgalmasabb tapasztalataim. Nagyon érdekes, hogy a stern-i szelfmag érzetek szintjét én akkor már megfogalmaztam, anélkül, hogy ismertem volna Stern munkáját. A hatóerő, a koherens testi szelf, az egységben levés, az énfolytonosság érzése, és a szelf affektivitása, azaz, hogy mindez érdekli is a személyt, már mind jelen voltak a mozgásos folyamatban, ezekkel mind dolgoztunk. 1991-ben a „Nonverbális pszichoterápiák” című kötetben írtam először ezekről: a testi-mozgásos – azaz testtudati –, a kapcsolati munka és az alkotás szintjeiről a táncterápiában. Ez a három alap már nagyon korán megvolt. A döbbenetes az – és itt most utalok a keleti nagy testtudati- és mozgásrendszerekre, melyekben az önmagunkra és a testünkre irányuló figyelemnek nagyon nagy a jelentősége –, hogy ez a figyelem olyan tapasztalati, megismerést segítő tudást hoz, amiből lehet meríteni, ami tényleg létezik. Például a jóga tapasztalati világa az emberi test működéséről olyan elveket, fiziológiai ismereteket fedezett fel, amiket a nyugati orvostudomány élettani ismeretei később igazoltak. Aztán hogy ezeket a tapasztalatokat milyen koncepciókba, elméleti rendszerekbe illesztjük, még sok-sok munkát jelent, de a tapasztalatnak nagyon nagy a jelentősége.

A kontakt improvizációból pedig a hangolódás, a test saját súlyával, a gravitációval való kísérletezés vagy a támasz gyakorlatok jöttek a PMT-be. Nagyon inspiráló volt ez az élmény is, amit beépítettem a mozgásterápiás munkámba. Aztán 1986 őszén Magyarországra jött Cary Rick, egy nagyon hiteles táncterapeuta, és akkortól lett táncterápia a PMT, hiszen kiderült, hogy amit csinálok, annak neve is van. Így illeszkedtünk bele a világ folyamatába, a trendekbe. Akkor kezdtem zenét használni. Már abban az időben is sok módszer dolgozott mozgással, de az is nagyon fontos volt, hogy mennyire sikerül ehhez egy szakmai közeget kialakítani. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam ezen a téren, mert igazán nyitott, érdeklődő és alkotásra fogékony emberek kerestek meg, és olyan kollégákkal tudtuk együtt alakítani a módszert, akik elkötelezettek lettek, a sajátjuknak érezték, és így fejlesztették tovább a PMT-t. Ezt nagyon nagy dolognak tartom visszamenőleg is, bár annak idején nem voltam ennek tudatában. Az együttműködés, a közös gondolkodás, az számomra mindig nagyon fontos volt.

Említetted, hogy pszichotikusokkal kezdődött a munka, de amit meg a testtudati figyelem önismereti potenciáljáról meséltél, az azt mutatja, hogy mindenki számára hasznos tapasztalat lehet egy táncterápiás csoport.

Abszolút így gondolom. A mai életünkben különösen fontos tapasztalat az, hogy hogyan is vagyunk a testünkkel, és a testtudati élmény az egy igazi erőforrás is lehet. De ha valahol már egy súlyosabb személyiségzavar áll fenn, akkor önmagában kevés a testtudati tapasztalat, szükséges egy pszichoterápiás folyamatba illeszteni és dolgozni is ezekkel az élményekkel. Azért, hogy ne legyen az, hogy a testével átélt élményeket a páciens a saját korai hárításai útján meg nem történtté teszi, vagy átalakítja, leválasztja magáról. És azért is, hogy a páciens képessé váljon saját autentikus mozdulatok létrehozására. Itt az egész személyiséggel kell dolgoznunk. De teljesen egyetértek azzal, amit az önismereti lehetőségekről mondtál. Olyan példám is van erre, amikor pedagógusokkal dolgoztunk egy tréning csoportban, ahol én vittem a mozgásos gyakorlatokat. Ott nem voltak beteg emberek, de volt, aki azt mondta, hogy most döbbent rá, hogy évek óta nem megy be a gyerekek közé, a padok közé, hanem kint marad. Ez a felismerés neki sokat jelentett. Azt gondolom, hogy ez a módszer nagyon sokat tud adni az önismerethez is. Még manapság is, ha bármikor elmegyek egy mozgásműhelybe, ahol én résztvevő vagyok, mindig átélek valamit, amit viszek magammal tovább. Ez egy kimeríthetetlen, gazdag forrás, ami persze lelkileg is megdolgoztatja az embert. Ezért lehet nagyon elfáradni egy ilyen műhely után.

Ha már a mozgásos műhelyeket említetted, szeptember végén volt egy konferencia Testünk@ hálón innen és túl címmel, ahol táncterápiás workshopokat is ki lehetett próbálni. Itt volt egy előadásod a pszichoszomatikus zavarok kortárs szemléletéről. Mennyiben használják a szakemberek ezt a kifejezést manapság, vagy hogyan közelíthetőek meg másképp a mentális és testi folyamatok összefüggései?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, már az előadásomra készülve is sokat gondolkodtam rajta. A pszichoszomatika azért egy problémás kifejezés, mert feltételezi azt, hogy van valami, ami a „pszicho” tartományban van, és az aztán testi gondot okoz. Miközben van egy egészleges élményünk, amelynek része a testi létünk is. Ahogy az előadásban próbáltam ezt megfogalmazni, szerencsére már van egy csomó bizonyíték, hogy ez a komplex egyensúly, ami a mentális és testi egészség alapja, egy annyira bonyolult rendszer, hogy ha bármilyen szinten megbillen, akkor az mindenre kihat. Ha én lelkileg megbillenek, és nagyon sok nehéz érzésem van, az óhatatlanul a testemben is jelen van, mert annyira egységben van a test és a lélek. A fiziológiai, a hormonális szabályzásban is változások lesznek. Viszont minél egészségesebb valaki, ez annál könnyebben vissza tud billenni. Ha már eredendően van egy elcsúszás a testhez való viszonyban, akkor minden stressz, minden traumatikus élmény ezt tovább fokozza, és akkor egy olyan egyensúlyvesztés áll fenn, amikor mind mentálisan, mind testileg betegekké lehetünk. Az viszont nagyon nehéz, hogy amikor valaki éli az életét, és egyszer csak egy súlyos testi betegsége lesz, akkor nem lehet azt mondani, hogy azért történt ez vele, mert úgy élt, ahogy, és ilyen a személyisége. Ez nagyon veszélyes. Hanem azt lehet mondani, hogy valami miatt az egyensúly felborult. Biztos, hogy érdemes azt megnézni, hogy mi minden érte azt az embert. De mondhatjuk azt is, hogy a környezeti hatások szintén sok mindenért felelnek, vagy ott van a genetika, aminek a kifejeződését a környezeti hatások alakítják. Én valahogy úgy gondolom, hogy a pszichoszomatikus kifejezés az jelentésében problémás, ugyanakkor mégis így lehet azt a megközelítést képviselni, hogy fontos az egész ember. Egyelőre jobb kifejezés nem nagyon született, vagy olyan, amit inkább használni lehetne. Egy pszichoszomatikus rendelőről azt lehet tudni, hogy ha valakinek van egy testi betegsége, akkor ott nemcsak a testi betegségével foglalkoznak, hanem a személyiségével is. Ez egy sokkal teljesebb megközelítést jelent, és nem egy linearitást, amit régen a pszichoszomatika képviselt.

Akkor ez azt is jelenti, hogy valójában minden testi betegség ilyen értelemben pszichoszomatikusnak tekinthető, és a teljes embert kellene nézni a kezelésekor?

Azt mondanám, hogy minden betegség mögött egy egészleges rendszernek a működése áll. Vannak mentális betegségek, és vannak testi betegségek. De a testi betegségek mindenképpen magukba foglalnak mentális tényezőket, de nem, mint okokat, hanem mint részeket. És a mentális problémák szintén minden esetben a testtel való viszonyban is tükröződnek. Ha valaki beteg, az hat az életére, a kapcsolataira. Ha a kapcsolataiban ez egyre nagyobb problémákat jelent, akkor nő a veszélye annak, hogy a betegsége is súlyosabb lesz. Ha a betegsége súlyosbodik, akkor beindul egy ilyen circulus vitiosus, ördögi kör. Én egy spektrumban gondolkodom, amit az előadásomban is kiemeltem. A spektrum egyik végén van az a szomatizációs betegségcsoport, ahol nincs, vagy csak minimális a testi elváltozás, de mégis nagy a testi szenvedés. Ezek azok a betegek, akiket tulajdonképpen kivet az alapellátás. Mindenhova mennek, és az orvosoknak, nővéreknek hamar elvész a türelmük, elegük lesz a betegek folyamatos panaszaiból. Ez az egyik oldal, amit fontos, hogy így egységében szemléljünk. Mert ez az ember tényleg szenved, és tényleg fáj neki. A spektrum másik végén pedig a szomatikus súlyos betegségek állnak, amikor már azt lehet mondani, hogy súlyos szomatikus destrukció történt. Amit lehet, hogy nem tudsz összekapcsolni az ő mindennapi működésével, de attól még az egész személyiségét érinti. Az ok-okozati gondolkodásmód igazából az, ami megváltozott, de nincs jobb kifejezésünk a pszichoszomatikusnál.

A beszélgetést jövő héten innen folytatjuk!