Blog
Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról
Jul
3
2018
„Felszabadulni másfél órára” – Debreceni hosszútávú csoportunkról
Tóth Mónika |
kommunikációs koordinátor
Hosszútávú terápiás csoport tartanak a dr. Kettesy Aladár Általános Iskola és Kollégium tanulóinak Miholecz Judit és Cseke Otília klinikai szakpszichológusok. A csoporttal való munka hamarosan lezárul, ennek kapcsán Miholecz Judit az éves munkába adott bepillantást. A terápiás program évek óta az Új Európa Alapítvány Gyermekgyógyító programjának támogatásával valósul meg.
- Mióta dolgozol az iskola tanulóival? Miben más ez, mint a kórházi terápiák?
- A Kettesy Általános Iskolában tavaly kezdtem el terápiás foglalkozásokat tartani, ebben a tanévben Cseke Otília gyermekklinikussal dolgoztunk együtt. Hetente két csoportot tartottunk, egyet kisiskolásoknak és egy másikat kamaszoknak. Az év elején Otíliával kidolgoztunk egy terápiás tervet, 10 alkalom és 10 témakör köré gyűjtöttük az éves munkát. Emellett minden témakört 3 irányból próbáltunk megközelíteni, ami így mélyebb feldolgozásra adott lehetőséget. A három irány, a képzőművészetterápia, a mese, és a zene voltak. Mi itt zárt csoporttal dolgoztunk, tehát a kicsiknél és a nagyoknál is fix résztvevőink voltak. Nyilván az, hogy minden alkalmat előre megtervezzünk, és erre készülünk, nem mindig volt tartható. Hiszen bármikor becsúszhat valami, ha például egy gyereknek van aktuálisan valamilyen hozott problémája, akkor természetesen azzal foglalkozunk; ezt mindig az adott helyzet dönti el. Attól is függ, hogy a gyerekek milyen passzban vannak. Készülni kell, mert jó, ha van a tarsolyodban több lehetőség, ami közül lehet választani, de ezeket alkalomadtán el is kell tudni engedni. Mindezzel együtt ez egy jóval tervezhetőbb, hosszabb távon belátható terápiás folyamat, mint a kórházi munkám során tartott, rövid távú terápiás támogatás.
- Milyen problematikával küzdenek az iskola tanulói?
- Ide vak és gyengén látó gyerekek járnak. Sokaknak közülük súlyos mértékben sérült a látásuk, vakok vagy a fél szemükre vakok. Többen pedig csak foltokat látnak, de éles kontúrokat nem. A kicsiknél a látássérülés mellett az egyéb testi fogyatékosság is jellemző. A csoportok résztvevőinek többsége bentlakásos tanuló, vagyis az iskola kollégiumában laknak. Ők kéthetente, péntek délután mennek haza a hétvégére. Tehát a család is jelen van az életükben, de olyan is előfordul, hogy valaki nevelőszülőkkel él.
Az iskola tanulói a 11. Mosoly Váltó tagjai voltak az idei NN Ultrabalaton futóversenyen
- Milyen főbb célokat lehetett kitűzni ebben a hosszútávú munkában?
- Elsődleges céljaink között szerepelt a látássérülésből, egyéb testi fogyatékosságból adódó veszteség feldolgozásának támogatása. Emellett célunk, hogy az állapotukból, nehéz élethelyzetükből fakadó szorongásokat oldjuk és segítjük őket az én-erősítésben, az önelfogadásban. Fontos volt ugyanakkor a csoportra való szocializáció segítése, és a csoportszabályok tanulása is. A családtól való távollét nehézségeinek elfogadása főként a kicsiknek okoz kihívást az első években, hiszen az otthontól távol kell egy olyan új közegben megtalálni a helyüket, amit nem, vagy csak részlegesen látnak. A kamaszok esetében a jövőbeli célok megfogalmazása, az ezekkel kapcsolatos anticipált félelmek, szorongások oldása volt középpontban. Ők ugyanis az iskola által megteremtett védett burokból nemsokára kilépnek az életbe, ami rengeteg félelemmel, szorongással járhat számukra.
- Hogyan alakult az év során a közös munka a gyerekekkel?
- Egy ilyen hosszútávú csoportnál nagyon jó, hogy van egy mintázat, amin keresztül tudod követni a gyerekek alkotásait, vagy bábjátékát. Ezen keresztül látod, hogy honnan hova jutott, merre tart. Ilyenkor kézzelfoghatóan látod az eredményét a munkádnak, amit a Kettesys csoportoknál is megtapasztaltam. Amit pedig a gyerekek visszajeleztek, hogy mindig nagyon vártak minket, és kérdezgették, hogy mikor jövünk, mikor lesz Mosoly-foglalkozás. Jelzik, hogy szeretik azt a másfél órát, amit mi adunk nekik. Ennek így elsősorban támogató jellege van, hogy abban a másfél órában tényleg fel tudjanak szabadulni, és ne folyton az állapotuk körül forogjon a kis agyuk.
- Van olyan történeted, amit szívesen megosztanál velünk?
- Úgy 6 éve a gyermekklinika onkológiai osztályán dolgoztam egy 3 éves kisfiúval, akinek mindkét szemét el kellett távolítani másfél éven belül. Vele tavaly találkoztam újra itt, a Kettesy iskolában, melynek időközben ő is a tanulója lett. Amikor újból találkoztunk, és meghallotta a hangomat, odajött hozzám, megtapogatott, megölelt és megkérdezte: „Még mindig a szekérben tetszik ülni?” Mindig szekérnek hívta a kórházban is a kerekesszékemet. Később, ahogy a hónapok teltek a foglalkozások során a legtöbbször a gitárt, a dobot és szintetizátort vette elő, és hol visszafogottan, hol minden energiáját beleadva nyúlt a hangszerekhez. Hozzá elsősorban a zene volt a kulcs, de volt olyan alkalom is, amikor együtt rajzolt a többiekkel. Amikor még a klinikán rajzoltunk vele kicsi korában a két szem eltávolítása után, még emlékezett a színekre és ő mondta, milyen színű ceruzát adjak a kezébe, és azokkal rajzolt. Most, 6 év után az egyik foglalkozáson nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy egyedül már csak a kék színre emlékszik. Egyik alkalommal Vivalditól az Őszt hallgattuk, és mandalát színeztünk a gyerekekkel. Ez a kisfiú a barátjával – aki szintén teljesen vak –, egy fehér lapra olajpasztellel rajzolta meg a zenét. Először nem is igazán tudták, hogyan lehet a zenét megrajzolni, aztán fokozatosan ráéreztek az ízére, és annyira belejöttek, hogy öröm volt látni őket. Ekkor is a kék színt kérte. Az egyik részlegesen látó lánynak megtetszett, ahogy a fiúk a zenére alkotnak és magától mondta, hogy ő most becsukja a szemét, és zenére rajzol. Inspiráló volt számára is zenére alkotni csukott szemmel. Az ilyen pillanatok rengeteget adnak nekünk is, hiszen nagyon jó látni, hogy a foglalkozásokkal olyan elfogadó közeget tudunk teremteni, ahol a gyerekek is támogatják és inspirálják egymást.
