Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Oct
9
2020

„Együtt keressük a kilábalás lehetőségeit” – interjú Ormay István pszichiáterrel

Dr. Ormay István pszichiáter, pszichoterapeuta szakorvos, aktív-analitikus kiképző, a Szent László Kórház Őssejt-transzplantációs Osztályán dolgozó Mosoly terapeuták szupervizora.

Tizennyolc éve a tradicionális Chen stílusú tajcsicsuán gyakorlója, a területen szerzett jártasságát a pszichoterápiás munkájában is hasznosítja. A karanténhelyzetben megélt személyes élményeiről, az online terápiákkal kapcsolatos szakmai tapasztalatairól és a tajcsi alkalmazási lehetőségeiről beszélgettünk. Az interjút 3 egymást követő részben közöljük.

Annak kapcsán ültünk le beszélgetni, hogy az elmúlt karantén időszakot, hogyan élted meg mint magánember és mint terapeuta. Először arról kérdeznélek, hogy magánemberként milyen volt neked ez az időszak?

Szinte alig voltam magánember, annyi munkám volt, hogy nem értem rá magánember lenni… Rendkívül furcsa érzés volt ezeket a történelmi időket megélni. Egy film jutott az eszembe: egy család az egyik jelentben még egy polgári estet ad, vendégeket fogad, a másik jelenetben pedig már egy pályaudvaron tülekednek, ahol a tömeg elsodorja az egyik gyereket. Ez az elsodródás élmény nagyon erős volt: egyszer csak jön valami, és az addig békés hétköznapok egyik napról a másikra eltűnnek. Mi a feleségemmel Budakeszin ragadtunk, míg a három gyerekünk Pesten. Nagyfokú ijedelem volt bennem és hitetlenség, már nem a vírusveszély miatt, hanem hogy ilyesmi megtörténhet. Mert tegnap még nem erről volt szó. Ezt a kezdeti ijedelmet fokozatos megnyugvás követte: mit tudok tenni a család érdekében, a magam érdekében, mit tudunk tenni egymásért. A félelem és a cselekvés úgy ötvöződött, hogy a cselekvés mindig képes volt a félelmet csillapítani.

A cselekvés, ahogy mondtad, nagyrészt a munkád volt. Neked szerencséd volt, hogy nem állt le a munkád, hanem még több is lett. Mi történt veled a munkában?

Elsőre nagyon ijesztő volt a helyzet, mert a skype – addig – nem volt benne a mindennapjaimban. Többször kérték már korábban is, hogy folytassuk skype-on a terápiát, de eddig mindig nagyon határozottan elzárkóztam tőle. Most meg gyakorlatilag két nap alatt át kellett térnem az online létre: számlázás, receptírás, kapcsolattartás a páciensekkel… És ijedtemben meg is tudtam csinálni, amire nagyon büszke vagyok. Nagyon megnyugtató volt, hogy tőlem gyakorlatilag nem nagyon morzsolódtak le páciensek. Az elején voltak, akik azt mondták, hogy egy-két hétre függesszük fel a terápiát. De mikor kiderült, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz, akkor visszajöttek azok is, akik így gondolták. E mellett tanácsadó lettem egy cégnél, hogy az alkalmazottak tudjanak kihez fordulni. Rengeteg megkeresés érkezett, éltek az emberek a lehetőséggel. Bár ezek inkább rövidebb, félórás tanácsadások voltak, de több alkalommal is jöhetett ugyanaz a személy. Szinte elözönlött a feladat és a munka, azaz bár sokkal jobb körülmények között, otthoni környezetben, de mégis többet dolgoztam, mint korábban.

Hogyan tudtál erre a távterápiára ráhangolódni? Más volt a felkészülés egy-egy alkalomra, mint egyébként?

A testtudatosság is benne volt egy kicsit: magamat kellett másképp felkészítenem arra, hogy aktív szereplőként leszek jelen egy folyamatban. A képernyőt nézni is nagyon megerőltető volt. Ez egy teljesen más vizuális környezet, hiszen a periférián még látszik a saját környezetem, amiből kiemelkedik egy képernyő, amin megjelenik egy ember, akit próbálok minél jobban érzékelni, hogy át tudjam venni azt, ami őbenne van, miközben próbálom érzékeltetni magam. Másképp kellett felkészülnöm egy terápiára, mint egyébként, és ahogyan gyűlt a tapasztalatom egyre jobban éreztem a helyzet másságát.

Volt valamilyen speciális trükk vagy technikai tudnivaló, amire útközben jöttél rá?

Nagyon sok. Amikor először láttam képernyőn keresztül, ahogy egy páciensem megfogja, és arrébb teszi a telefonját, szinte hátra hőköltem attól, hogy hirtelen milyen naggyá tud válni egy kéz…

Azt mondják, hogy amikor az egyik első mozgófilmet – A vonat érkezése – mutatták be, a nézők majdnem kirohantak a teremből, mert azt hitték kijön a vászonról a vonat. Valahogy így voltam én is… Figyelni kellett magamra is: ne hajoljak túl közel a kamerához, mert nyomasztóvá válok, úgy helyezkedjek el, hogy ne csak az arcom töltse ki a szerencsétlen páciensem képernyőjét. Erre szántam időt: különböző helyeket kerestem a lakásban, különböző pozíciókat próbáltam ki: asztal mögött könyökölök, fotelben ülök, meddig látszom a képernyőn, milyen a háttér.

Melyik beállítás vált be a leginkább?

Ezt egyénje és a helyzet válogatja. Meg magamra is figyelni kellett. Ha például fájt a hátam, akkor nem választottam olyan helyet, ahol mereven, behatárolt pozícióban tudok csak ülni, hanem olyan helyet kerestem, ahol kuporoghatok úgy a fotelben, hogy az nem látszik. Rendkívül fontos itt is, hogy először magamat kell biztonságban, komfortosnak éreznem, mert ez ad egy magabiztosságot, és csak ebből a pozícióból tudok segíteni, tudom megtartani a másikat. Tehát erre időt kellett szánni és technikailag kísérletezni kellett. Ebben sokat segített az, hogy szeretek fotózni, ami nagyon hasonló bizonyos szempontból a videóhoz.

Arra jöttem még rá, hogy más beszédstílusra van szükség a képernyőn keresztül. Sokkal lassabban, artikuláltabban, más tempóban kell beszélni. Mert van egy fázis különbség a között, ahogy beszélünk, és ahogy jön a válasz. Más technikával lehet megállítani a pácienst vagy időt hagyni neki, hogy ő is közbe tudjon vetni egy kérdést. Más lett a pantomimikám, a mimikám, a hanghordozásom. Szinte átalakultam valamilyen „képernyős” terapeutává. Ezt éreztem is, meg tudatosan törekedtem is rá. Kísérleteztem vele, sokszor a pácienst is bevonva. Az elején teljesen nyílttá tettem, együtt tanultuk ezt a műfajt egy csomó páciensemmel. Ez is nagyon konstruktív dolognak mutatkozott: együtt kerültünk bajba és együtt keressük a kilábalás lehetőségeit, egymásra vagyunk utalva.

Volt olyan is, amit másoktól vettél át jó gyakorlatot?

Elkezdtem utánanézni, és kollégákkal is beszéltünk a terápiás technikák lehetőségeiről, elkezdtem ilyen irányban is keresni a fejlődés lehetőségét. Konkrétan nem tudom felidézni, de nyilvánvalóan számos hasznos tippet, pici fogást találtam, amit hasznosítottam vagy kipróbáltam. Lehet volt olyan, ami nem volt hozzám való, de volt olyan, ami igen. A gyakorlat, technika illeszthetősége a terapeutához itt megint egy rettenetesen fontos dolog.

Volt olyan munkád, amit ezen az online módon, távolról nem tudtál folytatni?

Egyértelműen a tajcsicsuán oktatás. Szinten tartásnak jó volt, de új anyagot elsajátítani vagy mélyebb régiókba menni, arra teljesen alkalmatlan volt. Leginkább azért, mert nincs meg az együtt és egymást kölcsönösen érzékeljük lehetősége, illetve rendkívül szűk határok közt van. Bizonyos páciensekkel, ahol nagyon nagy szerepet kapott ez a fajta kommunikációs csatorna – tehát a non-verbalitás, a testi áttételi és viszont áttételi folyamatok – lehetetlenné vált a munka. Ezt meg is tudtuk beszélni a pácienssel – persze nem ebben a szakmai fogalmi keretben –, hogy ez így nem folytatható tovább, és a közös munkát majd személyesen folytatjuk, amint megszűnik ez a helyzet.

Milyen korlátokat és milyen új lehetőségeket találtál ebben az online térben történő munkában?

Új lehetőség például, hogy az arc, mivel sokkal közelebbről látható, elemezhetőbbé válik. Érzékelhetővé válik az arcjáték, a finom rezdülések. Ugyanakkor sokkal behatároltabb is, mert mást nem látok. Nincsenek szagok, nincs egy komplex mozgásos élmény. És valójában nincs szemkontaktus sem. Mindenki a képernyőt nézi, de a kamera nem ott van, tehát nem azt látom, hogy a szemembe nézne a másik, és ő sem úgy lát engem. Adott esetben tudatosan a kamerába kell nézzek, ha azt szeretném, hogy úgy érezze a páciens, hogy a szemébe nézek. És ez nehéz, ezt is gyakorolni kell.

Sokat beszélünk a látásról, de meg kellett tanulnom, hogy a vizuális élmény mellett odafigyeljek a hangokra is. Bár torzított hang jön át a mikrofon keresztül, az sem olyan, mint az életben, de erre is kell figyelni.

Pozitívum, hogy elérhetővé váltak új emberek, például a külföldön élők. Vagy aki személyesen nem tudott volna éppen eljönni aznap, tehát kimaradt volna egy alkalom, így nem maradt ki. Új lehetőség volt még tudatosabbá tenni, hogy hatóerővel rendelkezem: mi van a hátteremben, mi az, amit megmutatok. Nagy hiányosság azonban, hogy mégsem tudok személyesen ott lenni. Különösen azoknál a terápiaformáknál fordul ez elő, ahol például módosult tudatállapotokkal kifejezetten foglalkoznak. De vegyük azt figyelembe, hogy módosult tudatállapotok bárhol előfordulhatnak, pszichodrámán épp úgy, mint egy egyéni dinamikusan orientált terápián, és nem tudok ott lenni. Itt nagyon fontos korlátba ütközünk. Ezt érzékelni – volt erre egy konkrét esetem – amikor a másik valami fajta transzállapot felé kezd menni és ebbe beavatkozni, megállítani, leállítani a folyamatot. Ez például egy nagyon fontos emlékem és tapasztalatom maradt, hogy talán erre is van így lehetőség. Volt, amikor a gyors elérhetőség, mint lehetőség, fontossá vált.

Hogy érzed magad most, hogy véget ért a karantén időszak?

Sokat voltam magamban a karantén ideje alatt, sok időm volt magamat figyelgetni. Hosszabb folyamat lesz ezeket a megfigyeléseket, érzeteket feldolgozni. Úgy érzem magam, mintha kiküldetésben lettem volna, ahol készítettem egy csomó fotót, és rengeteg élmény ért. De ezek az élmények még feldolgozatlanok, reflektálatlanok. Most még bíbelődök a fotókkal, nézegetem őket, gondolkozom az élményeken és kibeszélem őket. Most indul a feldolgozás időszaka és nyilván jönnek a következő élmények is.

Az interjú folytatása itt és itt olvasható.

Adományozok