„Kilépés az alkotás egészséges terébe” – beszélgetés Puskás Ildikó szakpszichológussal

• Hogyan kezdtél el művészetterápiával foglalkozni?

• Felnőtt klinikai-és mentálhigiénés szakpszichológusként végeztem, jelenleg a pécsi Egyesített Egészségügyi Intézmények Pszichiátriai Gondozóintézetében dolgozom pszichológusként főállásban. Emellett pszichodráma csoportvezető, relaxációs terapeuta végzettségem van, és családterápiás képzésben is részt vettem. Képzett művészetterapeuta nem vagyok, de mindig érdekelt ez a terület: az egyetem alatt zeneterápiás kurzust végeztem Debrecenben, majd az integratív táncterápiáról is szereztem tapasztalatot, melynek része a képi kifejezés. Komáromi Erzsiék művészetterápiás workshopjain is részt vettem. Ezen felül – természetesen –, sok szakirodalmat olvastam és tudtam meg többet erről a területről.

Puskás Ildikó

• Hogyan kapcsolódtál be a Mosoly Alapítvány munkájába?

• 2007-ben találkoztam először a szervezettel és kapcsolódtam be a képzésbe, az akkor induló pécsi csapattal. Fazekas Zsuzsa zeneterapeuta kolleganőmmel vezettünk csoportokat a gyermeksebészeti osztályon, én főként pszichodramatikus játékokkal kapcsolódtam a munkába. Ezután gyermekeim születése után hosszabb szünet következett, majd ismét csatlakoztam a Mosolyhoz és két éve folytatom a munkát Kanizsai Melinda zeneterapeuta kolléganőmmel az onko-hematológiai osztályon.

• Milyen érzés visszatérni egy nagyobb szünet után? Máshogy fordultál a feladat felé?

• Egész más a mostani feladat: a célcsoport és eszközök is eltérnek, érzelmileg is megterhelőbb, nehezebb volt megtalálnom a helyem. A sebészeten maximum egyszer-kétszer találkoztunk egy gyerekkel, most hónapokig kísérjük őket a betegségükben. Kialakul egy szorosabb kapcsolat, amiben a feladat szépsége, öröme és nehézsége is rejlik.

• Mi az, ami számodra szakmai kihívást jelent ebben a munkában?

• Alapvető kihívás már az is, hogy én a mindennapok során felnőttekkel dolgozom, s most így a gyermekpszichológia felé is kitekinthetek. Sok bizonytalansággal indultam erre a területre: mennyire tudom a súlyos beteg gyerekeket és családjukat támogatni túlzott érzelmi belevonódás nélkül. Megtaláljuk-e azokat a terápiás eszközöket, amivel ott és akkor, a legjobban tudunk segíteni, rugalmasan alkalmazkodva a gyerekek és szüleik fizikai és mentális állapotához. Emellett nehéz tud lenni a helyzet kiszámíthatatlansága; hogy mindig improvizálni kell, s a gyerekek pillanatnyi állapotához illeszkedve reális célokat kitűzni, vigyázva a határokra, kompetenciákra. A legnehezebb természetesen a rossz prognózisú gyerekek kísérése, ebben saját korlátaink elfogadása. Ezeken a nehézségeken segít túllendülni az, hogy ketten vezetjük a foglalkozásokat és szupervíziós segítséget is kapunk minden hónapban. A kettős vezetésben különösen jó, hogy így megoszthatók az érzések, tapasztalatok; többletet ad a helyzetek elemzésekor, és a terhelés is megoszlik.

• Hogyan képzeljük el, mi történik egy-egy terápiás foglalkozáson?

• Sosem tudjuk előre, mire számíthatunk: kik mobilizálhatóak az osztályon, milyen a gyerekek korosztályi összetétele. Igyekszünk kiválasztani a helyzetnek megfelelő eszközöket: aktív vagy passzív zeneterápiát, művészetterápiás eszközöket (festés, rajzolás, gyurmázás) vagy mesét. A gyerekek szabad kifejezőkészségére és törekvésére, kompetenciájára építünk, s kísérjük őket ebben a folyamatban a feltételek megteremtésével. A legfontosabb a biztonságos, meleg-támogató légkör, és természetesen a jó minőségű eszközök is elengedhetetlenek az alkotáshoz.

• Mik azok a pozitívumok, amiket a művészetterápia ad a gyerekeknek?

A legfontosabb a szorongás oldódása és az elmélyülés az alkotás szabadságában.

• Emellett a művészetterápia segíti a gyerekeket abban, hogy az egészséges énrészeiket mobilizálják és az azokhoz kapcsolódó érzelmeket megéljék. Az jellemző, hogy az osztályon fekvő gyerekek a kórházi közegben ritkán élhetnek meg kompetencia- és kontrollélményeket, ebben is tud nekik segíteni nekik a művészetterápiás foglalkozás.

• Neked mi adja a legnagyobb sikerélményt ebben a munkában?

• A legnagyobb öröm, amikor a gyerekek a foglalkozás végén felszabadultan, ellazultan mennek vissza a kórházi ágyra, s kérdezik, hogy mikor jövünk legközelebb… Sok apró jelenet, történet van, amire jó visszaemlékezni: most egy olyan ülés ugrott be, ahol egy gátlásos, szorongó kisfiú mosolyogva, kipirosodott arccal ütötte hosszan a dobokat, kiengedve a benne hosszú idő óta pangó szorongást, feszültséget.

• Mi az, ami ezen a területen érdekel, izgat jelenleg, merre szeretnél tovább haladni?

• Szeretnék minél több technikát, eszközt megismerni, hogy gazdagíthassuk a gyerekek számára kínált lehetőségeket. Számomra fontos és összetett kérdés a szülők szerepe a gyermek gyógyulási folyamatában, ennek kapcsán részvételük, illetve kívül maradásuk a művészetterápiás folyamatban, ami mindig csak az adott kapcsolati kontextusban értelmezhető. Továbbra is szeretnénk a velük való kapcsolattartás egyénre szabott, optimális formájának kiépítésére törekedni.

• Mi az téged leginkább motivál ebben a feladatban?

• A motivációmat elsősorban az adja, hogy látom a foglalkozások hatását: a gyerekekben lévő szorongás oldódását, az ő feltöltődésüket, ahogy kilépnek a kórház és betegség teréből az alkotás egészséges terébe.