Segíteni szeretnék!
Telefon: +36 (1) 501-4618, +36 (1) 501-4619 · Adószám: 18674190-1-41 · Bankszámlaszám: Raiffeisen Bank 12001008-00101932-00100001
EN

Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Tóth Mónika
Feb
8
2018

„Mint amikor a kancsóból öntik a vizet” – beszélgetés Noszkó Nikivel a mese- és művészetterápiáról

Noszkó Niki pszichológusként három helyen is dolgozik a Mosoly Alapítvánnyal: a Szent László Kórház Hematológiai és Őssejt Transzplantációs osztályán tart egyéni mese- és művészetterápiás foglalkozásokat, és emellett két hosszútávú csoportot is visz munkatársaival együtt. Az egyik kiscsoportban onkológiai betegségből gyógyuló gyerekek vannak, míg a másikban pszichoszomatikus zavarokkal küzdenek a résztvevők. Nikivel a terápiás munka kihívásairól és a benne rejlő pozitívumokról beszélgettünk, és arról, hogy az öngyógyítás folyamatában milyen szerepe van a gyerekeknél a képzeletnek.

  • Úgy tudom, először pszichológusként csatlakoztál a Mosoly terapeutáihoz, és ennek hatására kezdtél el gyermekpszichodrámával és meseterápiával foglalkozni.
  • Így van, először Debrecenben dolgoztam a Mosoly Alapítvány által a Kettesy Aladár Általános Iskolában. Itt látássérült gyerekekkel dolgoztunk Hajduné Fábián Irénnel, és így ismerkedtem meg a meseterápia módszerével. Az volt a cél, hogy kicsit dramatikus elemekkel, mese- és művészetterápiás elemekkel foglalkozzunk az ott tanulókkal. Amikor felköltöztem Pestre, folytattam a munkát a Mosolyban, és a többi szakember hatására – akik már mind képzettek voltak a gyermekpszichodráma területén –, végeztem el én is a képzést. Előtte autodidakta módon szedtem össze az elemeket hozzá, végül a képzés mélyítette el számomra a módszert. Később a Boldizsár Ildikó féle Metamorphoses Meseterápia módszerével is megismerkedtem.

                                                                                         Noszkó Niki

  • Két hosszútávú csoportban, és kórházi körülmények között is dolgozol. Mi e kettő között a különbség, hogy kell elképzelni az egyik fajta foglalkozást, és hogyan a másikat?
  • Teljesen más a kettő. A kórházas munkát most szeptemberben kezdtem, és az elején nagyon féltem tőle. Pont ezért mentem bele, hogy megnézzem milyen belülről, honnan indulnak a gyerekek… . Sok gyerkőc, aki akár hónapokig kórházban volt, és jobban van már, részt vehet később a hosszútávú csoportban. Itt – többek közt – abban tudjuk őket segíteni, hogy könnyebben vissza tudjanak illeszkedni a kortárs közösségbe, segítsük ezt a folyamatot. A kórházi munka pedig egyéni foglalkozásokat jelent, ott az őssejt transzplantációra váró, vagy éppen azon túlesett gyerekekhez, a steril bokszba megyek be. Ez egy nagyon intim helyzet. Teljesen beöltözve, mint egy orvos, maszkban, kesztyűben és köpenyben lépek be a zárt térbe. Valójában nincs ott semmi, csak én meg a gyerek, és az eszközeink. Amit én használok az inkább a fantázia és a képzelet, a papír, a színes ceruzák, a festék és a mese… . Igazából a boksz zártsága azért is érdekes, mert ez nem negatívum, nem feltétlenül így kell elképzelni. Inkább egy olyan intenzív jelenlétet, figyelmet ad, mint amikor megnyílik egy másik kis világ. Teljes mértékben arról beszélünk, az történik, amit mi ketten szeretnénk, és ez egy elsimító, töltő, töltekező, érző állapotot hoz létre. Minden nagyban függ attól, hogy éppen a gyerek hogy van, mire nyitott és hány éves. A fő különbség tehát ez: a hosszútávú terápia csoportos foglalkozás, a kórházi körülmények közötti munka pedig kétszemélyes alkalom. Illetve a kórházban előfordul, ha a gyermek félsteril szobában van, hogy az anyuka vagy bármelyik szülő, nagyszülő jelen van a szobában. Bevallom, én inkább azt preferálom, ha kicsit nincs ott a szülő, mert akkor a gyermekek is jobban belazulnak, könnyebben megnyílnak. Mindig a méhen belüli vagy a szimbiotikus állapotra emlékeztet ez a nagyon zárt helyzet. Azt gondolom, hogy ahogy a gyereknek, úgy a szülőnek is szüksége van arra, hogy legyen ebből kicsit egy kimozdulás, eltávolodás is, ne csak közeledés. Egy ilyen betegség és az ebből fakadó helyzet nagyon szoros kapcsolatot hoz létre közöttük.
  • Ha jól érzem a félelmeid nem igazolódtak be a kórházi munka kapcsán?
  • Minden alkalommal szorongva megyek – mondja nevetve. – Valójában azért, mert nagyon kiszámíthatatlan mi fog történni egy foglalkozáson, erre sokkal kevésbé lehet készülni, mint a hosszútávú csoport alkalmakra. Ez emellett inspiráló is. Sokszor ott és akkor, az intuíciód, a spontaneitásod, és a gyermek belső világa szabja meg, hogy mi fog ténylegesen történni. Gyakran mentem úgy, hogy készültem tervvel, viszont teljesen más sült ki belőle. Mert a gyerkőc arra nem volt nyitott, nem volt befogadó, inkább kiadni szeretett volna dolgokat, vagy beszélni egyáltalán nem akart, viszont rajzolt, mint a felhúzott búgócsiga. A félelmem annak szól, hogy ez egy krízis helyzet, az osztályon lévő gyerekek életveszélyes állapotban vannak: a transzplantáció az utolsó lehetőségük szinte, hogy meggyógyuljanak. Valahol nekem ez a hely szimbolizálja az újjászületés lehetőségét is. Ezen merengtem sokat a munka előtt, hogy a gyerekek sokszor donorok által kapnak új sejteket, és mintha „kicserélnék” őket: valamilyen módon egyfajta újjászületés is az ottlétük.
  • Ebben az újjászületésben mi a szereped neked, mint terapeutának? Hogyan hat a terápiás foglalkozás?
  • Úgy képzelem el, hogy amikor mi belépünk hozzájuk, az lehetőséget ad arra, hogy legyen egy külön kis sziget, az ő kis világuk, amihez megpróbáljuk azt a segítséget nyújtani, amire éppen nekik szükségük van. Tehát ha töltekezni akarnak, akkor töltekezni tudnak, ha a félelmekről akarnak beszélni, akkor azzal tudunk foglalkozni. Én azt gondolom, hogy a terápiás foglalkozás olyan számukra, mint amikor a kancsóból öntik a vizet, a felfrissülést, a töltekezést jelentheti a résztvevő gyerekeknek. Beviszünk valami egészen mást a külvilágból. A kórházban lévő gyerekeknek az ottlét maga fizikailag és lelkileg is okoz egy nagyon nagy beszűkültséget. Védelmet is jelent valahol, mert biztonságos; ott vannak az orvosok, a nővérek, van megszokott napirend. De azt látom, hogy van, amikor pont az ellenkezőjébe fordul ez át, egy nyomasztó teherré válik, amitől a későbbiekben mégis nehezen tudnak elszakadni, vagy kijönni ebből. Talán a mese- és művészetterápia azt segíti, hogy ez a folyamat ne legyen annyira merev, és legyen egy kis levegővétel benne, valami más. Bemozdít egy másfajta dinamikát: megmutatja a gyerekeknek, hogy vannak emberek, akik más témákat, más módszereket, más hangulatot, beszélgetést visznek be, és kicsit ablakok a külvilágra; ugyanakkor a hangsúly mégis az ő belső világukra helyeződik.

Alkotás egy foglalkozásról

  • Hosszútávú csoportokban is dolgozol. Ehhez képest, ott milyen problémával küzdő gyerekeknek foglalkoztok?
  • Ha gondolunk egy olyan gyerekre, aki sok időt töltött a kórházban elszeparálva, izolálva, számára egy hosszútávú gyermekdráma csoport abszolút alkalmas arra, hogy segítse őt az iskolai osztályába vagy egy nagyobb közösségbe való visszailleszkedésbe. Ez a kis csoport hosszútávon ad egy biztonságot; a résztvevő gyerekek tudják, hogy ami ott történik, amit ők oda behoznak, csak ránk tartozik, minden köztünk marad. Egyrészt az is ad egy nyugalmat nekik, hogy itt ki lehet a dolgokat tenni: nem fogják őket megítélni, leszidni, csúfolni. Emellett fontos, hogy egy mikroközösségben ők kapnak, és adhatnak visszajelzést. Olyan mintha először egy kiscsoportba tanulnának meg beilleszkedni, ami segíti őket abban, hogy egy nagyobb közösségbe beilleszkedjenek később. Itt megtanulják kifejezni akár a saját igényeiket, félelmeiket, vágyaikat, és azt, hogyan kell visszajelzéseket adni és kapni. Figyelünk arra, hogy mindez úgy történjen, hogy közben ne bántsák egymást, de itt szóvá lehet tenni a dolgokat: „Engem már nagyon zavar, hogy Pistike tizedjére is ugyanazt a mondatot szajkózza, és nem hallom tőle Bélát”. Így ezek kimondható dolgokká válnak, amikre lehet reagálni, hogy akkor most mi legyen: itt van egy konfliktus helyzet és át lehet beszélni hogyan kezeljük ezt. Vagy valaki, aki mondjuk csendesebb, és kevésbé mer megszólalni, visszahúzódó, szorongóbb, introvertáltabb alkat, ő egy idő után bátrabban meg tud nyílni egy ilyen kiscsoportban, mert megtapasztal egy elfogadást. Most épp van is egy ilyen kislány a csoportban, aki már egyre többet és egyre bátrabban mer beszélni, hallatni a hangját és megnyilvánulni. Én hiszek abban, hogy ő ezt a fejlődést integrálni tudja majd és tovább fogja tudni vinni magába az iskolai osztályába is. Itt pozitív élmények és visszacsatolások érik, bátorságot tud gyűjteni, nő az önbizalma a folyamat során, és ebből mind profitálni fog. Igazából én mindig azt mondom, hogy a gyermekpszichodráma mindenkinek jó. Van akinek nincs konkrét tünete, de a módszer által mégis énerősítést kaphat. Nyilván nagyon jó emellett megélni egy olyan közösséget, ami ilyen pozitív, biztonságos, ahol bizalom van.
  • Szakmailag kihívásnak éled meg a Mosollyal való munkát?
  • Igen, mert egyrészt mindig új, de emellett adott egy módszer, ami egy biztos pont, tudod használni a szabályait, kereteit. Ez ad egy jó értelemben vett alapot és biztonságot, de mégis mindig más születik meg a munka során. Ez a változatosság végül is a gyerekekből jön. Én azt szeretem a legjobban ebben, hogy a gyerekeknek a fantáziája és képzelete mennyi mindent tud megszülni. A Mosoly Alapítvány pedig mindig ad egy vérfrissítést. Ahogy kapjuk a képzéseket, kapjuk az inspirációkat, új munkalehetőségeket, ez mindig szinten tart, és tovább visz a munkán belül. Nekem az tetszett meg legelőször a Mosolyban, hogy ez egy nagyon jó csapat, mindenben támogatnak és segítenek minket, és ezáltal mi is mindenben támogatni és segíteni tudjuk a gyerekeket. Nekem más dolgom sincs, csak a színtiszta munkára koncentrálni, a többi terhet meg leveszi a háttérben az alapítvány. Ez egy nagyon nagy áldás.
  • Vannak-e olyan történetek, gyerekek akikre szívesen visszaemlékszel?
  • Kapásból eszembe jut egy kislány, aki szerintem legalább kettő vagy három hosszútávú csoporton vett részt, vagyis két-három éven át dolgoztunk vele. Általában egy gyerek egy csoporton vesz részt, de ő kivétel volt. Én már előtte foglalkoztam azzal a kislánnyal: szinte láttam felnőni, 7-től 11 éves koráig, ha nem is minden évben, de valahogy végig tudtam követni, hogyan fejlődik. Nagyon ingadozó volt az egészségi állapota, bekerült egyszer a transzplantációs osztályra. Az ő fejlődése számomra hatalmas sikerélményt jelentett, mert sokáig bele volt ragadva egy olyan állapotba, amiből nem tudott kimozdulni. Mostanra már le tudta vetni ezt, elhagyta a drámajátékban sokszor megjelenített szerepeit, amiket előtte újra meg újra játszott… . Mivel elkezdtem a kórházban dolgozni, sokkal jobban megértettem, hogy mi az, ami benne dolgozik: ő a steril bokszban töltött egy hónapot, és ez nagy szintű bezártságot jelentett számára. Utálta, hogy ott nincs kivel játszani, és ezért a hosszútávú csoportokra mindig ő jött a legnagyobb lendülettel, lelkesedéssel, egy csomó új kitalált történettel. Azt éreztem, az ő zsákjában legalább még ezer történet van, amit ki akar játszani magából. Egy idő után ezek a történetek megváltoztak, egy kicsit el is fogytak. A betegség alatt benne keletkezett űr feltöltődött, és ezután tudott minket elengedni, és mi is őt. Sikerült nagyrészt maga mögött hagyni ezt a több éven át tartó nehéz folyamatot, amin keresztül ment. Nekem ez egy hatalmas történet, hiszen ő is meghalhatott volna, olyan súlyosan beteg volt. Nagyon jó azt látni, hogy egy kiskamasz lány lett belőle, aki utolérte magát életkorilag, érzelmeit, lelki állapotát tekintve.

Olyan volt, mint Micimackó, aki ha elé raknak egy mézesbödönt, egyből kiissza: neki is ennyire szüksége volt erre a csoportra, a játékra, a történetekre, a mesékre.

  • Ha esetleg olvassa ezt a beszélgetést egy olyan szülő, akinek nagyon beteg egy gyereke, de nincs lehetősége Mosoly terápiához, vagy más pszichológusi segítséghez jutni, akkor mit tehet? Szülőként hogyan támogassa a gyermekét a mese, művészetek segítségével?
  • Én azt gondolom, hogy egy szülő elsősorban maradjon szülő, ne kerüljön át egy segítő szerepbe, terapeuta szerepbe, mert nem az ő dolga, feladata. Azzal nem árt, hogy ha minden nap olvas a gyereknek mesét, főleg olyat, amit a gyermeke kér, akár ugyanazt többször, ha éppen arra van szüksége a gyerkőcnek. Bármilyen közös játék vagy tevékenység, együtt rajzolás ugyanakkor észrevétlenül is jó hatással lehet… . Amikor kicsik a gyerekek, általában verbálisan nem tudják még megfogalmazni mit éreznek, mire van szükségük, a félelmeiket, szorongásaikat nem feltétlen tudják így kifejezni, de ezek meg fognak jelenni a játékukban, rajzaikban. Nem kell attól sem megijedni, ha egy gyerek agresszívebbé válik egy ilyen helyzetben, mert az természetes. Mondjuk a kórházban sokat szurkálják, vizsgálják őket, ezeket mind bántásként élheti meg egy gyermek. Hogy ezt feldolgozza, valahol lejátssza, például elkezd a ceruzájával szurkálni. Ilyenkor nem az a cél, hogy az anya mondjuk hagyja hogy a gyerek a ceruzával őt agyonszurkálja, de ha látja, hogy neki épp most erre szüksége van, nem feltétlenül kell leállítani. Lehet ilyenkor elé egy párnát vagy gyurmát tenni, amibe nyomhatja a ceruzát és e köré kitalálhatnak akár közösen egy történetet. Ekkor máris egy keretbe foglalhatók az élmények, és így le lehet vezetni, feldolgozni azokat. Erre nagyon szép történeteket lehet kitalálni, például küzdjünk meg valamivel, ki lehet találni egy ellenséget, lehet imitálni egy harcot, de olyan is előfordul, amikor egy gyermek például a babájával játssza el, ami vele történt vagy történik. A baba is kap branült, szurit és gyógyszert, meg kell gyógyítani őt, és a gyerek a baba által megjeleníti a vele történteket, az érzéseit. Ez az újrajátszás segít neki a feldolgozásban. Ilyenkor sok olyan dolgot ki tud tenni a gyerek, amit nem biztos hogy meg tudott volna fogalmazni.
  • Gondolom ez más formákban is megjelenhet.
  • Így van, sok gyereknél ezek rajzban jelennek meg, például az egyik csoportban volt egy kisfiú, aki épp nagyon nagy konfliktusban volt egy osztálytársával. Minden alkalommal lerajzolta, hogy azt a másik gyerkőcöt hogy ölné meg, vagy robbantaná fel. Ezt mi nem minősítettük, mert itt nem az volt a cél, hogy ítélkezzünk, de ebből láttuk, hogy neki ez még terítéken lévő probléma. Az, hogy a csoportban tényleg minden negatív felhang nélkül megjeleníthette ezt, már feloldott benne nagyon sok agressziót és innen tovább tudtunk lépni a probléma feldolgozásában. Ezekkel az érzelmekkel a gyerekek nagyon szépen dolgoznak; van amikor a kitalált történetükbe szövik bele a félelmüket, vagy az adott problémájukat, van amikor a drámajátékban jelenítik meg, van amikor a rajzban. Vagy ráéreznek arra a mesére, amire éppen szükségük van. Mindegyik módszer alkalmas arra, hogy amit a gyerekek nem tudnak kimondani, vagy nehéz számukra, azt egy kicsit szimbolikus nyelven jelenítsék meg. Mi ezzel dolgozunk tovább velük; látjuk éppen hol tartanak és mi van bennük. Ezek alapján célzottan viszünk be olyan mesét, vagy módszert ami nekik mondjuk jó lehet. Vagy egy idő után a résztvevők már alkalmassá válnak arra, hogy a felkínált módszerek, mesék közül válasszanak, és ezzel dolgozzanak tovább fantáziájuk, képzeletük, kreativitásuk mozgósításával. Amikor belehelyezkednek a képzeletük segítségével ebbe a szimbolikus térbe, akkor tudja végre használni egy gyerek azt, ami valójában benne van. Ezáltal mozgósítja az öngyógyító erejétől kezdve a megküzdési képességein át a saját erőforrásait. A gyerekek nyelve a képzelet, a fantázia, a játékkal ötvözve. Szerintem ez olyan szép.
  • Mostanában milyen szakmai terület, irány érdekel téged, merre szeretnél fejlődni?
  • Eddig a dráma volt a fő hangsúly az életemben, most a mesékkel is szeretnék mélyebben foglalkozni; valamint ennek a kettő területnek az ötvözése érdekel. Illetve az a téma, hogy kiskamaszokkal vagy akár már nagyobb kamaszokkal hogy lehet mesével foglalkozni. A mese és a kamaszok találkozása, most ez izgatja a fantáziámat. Mindig 6-10 év között gyerekekkel dolgoztam elsősorban, most szeretném kitapasztalni, hogyan lehet kicsit nagyobbakat a mesék felé terelni. A kórházi terápiás foglalkozások, az ottani helyzet ilyen szempontból is érdekes lesz, hogy ott a nagyobbakkal és a mesével hogyan lehet dolgozni a gyógyulás felé vezető úton.

Adója 1 százalékával támogassa a Mosoly Alapítvány munkáját. Az adóbevalláshoz szükséges nyomtatványt itt találja.

Kiemelt támogatóink

Adományozok