Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Tóth Mónika
Mar
9
2018

“Az alkotáson keresztül megmutatják, amit szavakkal nem tudnak elmondani” – beszélgetés Csák Éva képzőművészet-terapeutával

Csák Éva képzőművészet-terapeutaként őssejt transzplantációra váró, vagy azon már átesett gyerekekkel foglalkozik a Mosoly Alapítvány szakembereként. A terapeuta számára fontos a gyerekekkel való kapcsolattartás, és az, hogy még a legtorokszorítóbb helyzetekben is támaszt jelentsen számukra.

  • Hogyan kerültél közel a képzőművészet-terápiához, mi vitt erre az útra?
  • Óraadó tanár voltam egy alapfokú művészeti iskolában, amikor az akkori „mesterem” javasolta, hogy végezzem el a Pécsi Tudományegyetem posztgraduális művészetterapeuta továbbképzését. Azért ajánlották, mert látták, hogy nagyon jól bánok a nehezen kezelhető gyerekekkel. Később a soroksári Fekete István Iskolában kezdtem el dolgozni tanárként, és emellett terapeutaként is kibontakozhattam ott, szakkört indítottam.  Miután 2009-ben Pécsett levizsgáztam, kért fel a Mosoly Alapítvány, hogy a Szent László kórházban, mint művészetterapeuta kezdjek dolgozni. Eleinte nagyon nehéz volt a kórházi munka, hiszen előtte még soha nem is láttam, dolgoztam ilyen környezetben. Ennek ellenére nagy kihívásnak éreztem.

Csák Éva

  • A Hematológiai és Őssejt Transzplantációs osztályon tartasz egyéni művészetterápiás foglalkozásokat steril és félsteril bokszban fekvő gyermekeknek, fiataloknak. Mit teszel azért, hogy jól sikerüljön az ismerkedés, szívesen vegyenek részt a foglalkozáson az épp embert próbáló időszakon áteső gyerekek?
  • Fontosnak tartom, hogy jól sikerüljön az első benyomás, a kapcsolatfelvétel. Ha ez megvolt, akkor úgy érzem nyílt utam van, mehetek újra majd megint. Ez a tapasztalatokon múlik, és emellett fontos a személyiségem is, hogy olyan vagyok amilyen; befogadó, elfogadó és szeretem a gyerekeket. Ezt ők is érzik, és hála a jó Istennek ezt viszonozzák is, szeretnek engem. A művészetterapeuta olyan ember, aki a művészetet használja gyógyításra, de nemcsak gyógyításra jó a művészet, hanem arra is, hogy megismerjük önmagunkat, rácsodálkozzunk a saját értékeinkre, megerősödjünk általa. Az első évben szorongtam saját magam is, hogy vajon jól csinálom-e, de később a gyerekek visszajelzései segítettek eloszlatni a félelmeimet. Ezek annak is szóltak, hogy ez egy nagyon speciális környezet, még a kórházon belül is különleges hely az őssejt transzplantációs osztály. Itt a betegek steril és a félsteril bokszokban vannak, és sok technikai részletre is oda kell figyelni: hogy öltözöl fel, mi miután következik, mikor veszed fel a kesztyűt, a köpenyt és a maszkodat, milyen eszközöket vihetsz be.
  • Egy ilyen speciális környezet arra is jó lehetőség, hogy újat tanuljon, tapasztaljon az ember…
  • Igen, így van, végül is mindig újdonság egy új gyerek. Amikor egy addig ismeretlen gyerekhez megyek be, kicsit mindig van bennem egy félelem, hogy elfogad-e, tudok-e olyat kínálni, ami felkelti majd a kíváncsiságát, tudok-e számára érdekes eszközt, anyagot mutatni. Általában az első alkalommal hajtogatni szoktam, mert az évek során arra jöttem rá, hogy ezzel a módszerrel ki tudom tapasztalni, hogy ez a foglalkozás, találkozás bejön-e neki vagy sem. Egy pelikánt szoktam hajtogatni, ez egy visszatérő motívum. Az elején általában faarccal néznek engem, és szerintem arra gondolnak: „Na, ki ez a nő és mit csinál?”. Amikor elkészülök a pelikánnal, kicsit húzogatom a szárnyait vagy a gyerek pofijához érintem, megsimogatom vele. Ha erre elmosolyodik, akkor tudom, hogy itt jó helyen vagyok és mehetek legközelebb is. Akkor megbeszéljük, hogy mi az, amivel szeretne foglalkozni, mi az, ami érdekli. Szerintem nagyon fontos, hogy az első alkalommal mennyire tudunk együtt dolgozni, milyen kommunikáció alakul ki kettőnk között. Emellett meghatározónak tartom a humort, úgyis megérzem, ha nem vevő a bolondságaimra, a viccemre, akkor másfelől közelítem meg. Ebben jó vagyok, addig kerekítem a szavakat, faggatom őket, amíg általában megnyílnak nekem.
  • Úgy tudom nehéz kiszámítani, hogy a gyerek, aki épp az adott héten ott van a steril, félsteril bokszban, vajon jövő héten is ott lesz-e. Hogyan lehet így tervezni a folyamatot?
  • Igen, ez megnehezíti a felkészülést. Amikor elkezdtem ott dolgozni, több időt töltöttek bent a gyerekek a kórház különböző részein, és jobban tudtam őket követni. Mostanában gyorsabban kikerülnek az osztályról, így nehezebb hosszútávú kapcsolatot kiépíteni velük. Többször előfordult már, hogy mentem be az osztályra a következő alkalommal és nem volt ott a gyerek, akivel előző héten együtt dolgoztunk. Érzékeny vagyok arra, hogy oda tudjak köszönni, fenn tudjam tartani a kapcsolatot, és a folyamat végén el tudjak búcsúzni. Tervezni mindig szoktam, és mindig több opcióval megyek a terápiás foglalkozásokra, mert a tapasztalataim szerint sosem lehet tudni mi fog éppen működni. Az is lehet, hogy az adott gyerek nem tud fogadni. Lehet, hogy én azt tervezem, bemegyek a Lacihoz (az interjúban szereplő gyerekek, fiatalok neveit adatvédelmi okokból megváltoztattuk – a szerző kiegészítése), de ha ő lázas állapotban van, vagy bármi más megnehezíti az alkotást, az együttlétet, akkor nyilván nem megyek be hozzá. Tapintatos vagyok és megérzem, mikor nyitott a találkozásra.  Tegnap is így volt, bementem egy új kislányhoz, megismerkedtünk, festettünk, nagyon jó volt. Aztán még elszaladtam Petikémhez, aztán visszaszaladtam Lacihoz, de ezek rövid beszélgetések voltak, egy-egy órások. Bevallom, nem mindig tudom betartani a másfél órás keretet, nekem az kevés. Azt gondolom, hogy az alkotáshoz, a beszélgetéshez, és az alkalom előtti ráhangolódáshoz, előkészüléshez több idő kell. Mindenképpen meg akartam ismerkedni ezzel a kislánnyal, de a fiúkat sem szerettem volna elhanyagolni. Mert fontosnak tartom a kapcsolattartást, még ha aznap nem is tudunk alkotni, de hogy a korábban megismert gyerek úgy érezze, engem érdekel, mi van vele.

Alkotás a steril bokszban, fertőtlenített eszközökkel

  • A szülőkkel is kapcsolatba lépsz általában?
  • Igen, fontosnak tartom a szülőkkel való kapcsolatot is, mert a gyerek is nyitottabbá válik, ha a szülővel jó viszony alakul ki. Amikor először találkozunk, elmondom, hogy a Mosoly Alapítvány munkatársa vagyok, képzőművészet-terápiával foglalkozom, és több éve járok az osztályra. Szeretem ezt kiemelni, jó, ha tudják, nem kezdő vagy, vagy alkalmanként jössz csak, hanem minden csütörtökön ott vagy. Ezután a gyerek és a szülő is tudja, hogy én csütörtökön délután fél 4-re jövök és várnak engem. Volt olyan is, hogy „leszidtak”, hogy most akkor már 4 óra van és hol voltál… Közben előtte egy másik gyereknél voltam. Számon tartják, nyilván ebben az elszeparált szobában szükség van ezekre a helyzetekre, és jó várni valamit. Egy kicsit kizökkenti a gyereket, felnőttet is abból, hogy órák óta ott ül anya, nagymama és még mindig csak ő van ott… Legtöbbször valamelyik hozzátartozó reggeltől estig bent van az osztályon. Ő is beöltözik a steril ruhába, kimegy néha egy rövid időre, hogy igyon egy kávét, megebédeljen, de gyakorlatilag ott tölti az egész napját a szobában.
  • Ez a helyzet nyilvánvaló mind a hozzátartozóknak, mind neked mind szakembernek megterhelő. Mi jelenti számodra a legnagyobb nehézséget?
  • Amikor meghal egy gyerek. Ezt nagyon nehéz feldolgozni. Az évek során meg kellett tanulnom azt, hogy mennyire engedem közel a gyerekeket magamhoz. Nem szabad nagyon belebonyolódni egy-egy gyerek történetébe. Nekem volt egy-két ilyen esetem, és nehéz volt később ebből kihátrálni. Van olyan történet, gyógyulási folyamat, ami nagyon jól végződik, és van, ami nem, és az akkor megvisel lelkileg. Ezért is igyekszem távolságot tartani, ami nehéz, mivel én alapjáraton egy ölelős, érintős ember vagyok.
  • Nem lehet könnyű ennél a munkánál, hogy mély kapcsolatot kell kialakítani, mégis egy szinten érzelmileg távol kell maradni.
  • Igen, így van. Emellett ebben a munkában nagyon fontos az alázat is. Hogy nem rólam szól a történet, hanem a gyerekről. Ezt nem mindenki tudja elfogadni. Pedig én azt gondolom, ezt mindig szem előtt kell tartani, és így hozzáállni az egész munkához. Amikor bemegyek a bokszba, hiába terveztem el valamit, ha a gyerek mást akart csinálni, akkor alkalmazkodom hozzá. Ez akkor csakis róla szól.
  • Ha ezt az interjút olvassa egy olyan szociális munkás, vagy tanár, aki szívesen indulna el ilyen irányba, és a képzést követően lenne művészetterapeuta, hogyan ajánlanád számára az elindulást?
  • Ez egy jó kérdés, és nehéz rá válaszolni. Sokan megkerestek, kollegáim is, hogy ez milyen izgalmas, ő is szívesen foglalkozna ezzel. Viszont miután bővebben meséltem róla, akkor eddig mindenki visszatáncolt. Hiszen ez azért elég ijesztő tud lenni. Nem úgy van, hogy bemegyek, jópofizok, festünk egy tájképet, és, jaj de csodálatos az élet. Ez lelkileg nagyon odavág az embernek. Van egy olyan – már diplomás szakember – ismerősöm, aki mondta, hogy ő is szívesen tartana terápiás foglalkozást a kórházban. Amikor meséltem neki a munkámról, egyfolytában sírt, sírt. Ezért azt javasoltam neki, hogy amíg nem képes az érzelmeit mederben tartani, addig ne ebben a környezetben végezzen terápiás munkát.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ne fordulna elő olyan, amikor én is sírok. Volt, hogy egy szülő elhívott miután meghalt a gyermeke, hogy beszélgessünk még egy utolsót. Én is vele sírtam akkor.

  • De a gyerek előtt semmiképp. Természetesen néha szorítja a sírás a torkomat, de fegyelmezett vagyok, tudom már kezelni. Ami nem azt jelenti, hogy később, az öltözőben nem sírom el magam, de az ő környezetében igyekszem féken tartani az érzelmeimet.
  • A gyászesetek feldolgozásában segít titeket a Mosoly Alapítvány?
  • Igen, háromhetente tartunk szuperviziót. Szerintem ez nagyon fontos, hálás is vagyok érte. Jó, hogy át lehet beszélni közösen a történeteket. Sokat tanulok abból is, hogy a többi terapeuta mit mond, hogyan lát egy-egy gyereket. Szerintem az is fontos, hogy arról is beszéljünk, mi volt jó, a pozitív dolgokat is elmeséljük a szupervizión. Hárman dolgozunk Mosolyos szakemberek az osztályon és az is nagyon jó, ha sikerül ugyanazokhoz a gyerekekhez bemennünk, mert ezeket az élményeket jó közösen átbeszélni. Hiszen lehet, hogy az adott gyerek nálam így viselkedik, a másik terapeutánál másképp, jó erről több szemszögből hallani. Vagy előfordul, hogy a másik szakembernek ugyanaz a problémája, nehézsége egy esettel kapcsolatban és ez megerősít az általam tapasztaltakban. Emellett bármi kérésem van, az abszolút meghallgatásra talál a Mosoly munkatársainál. Jó érzés az is, hogy nem csak az érdekli őket mit csináltam a kórházban, hanem hogy jól vagyok-e, hogy érzem magam.
  • Említetted, hogy jó érzés, amikor megdicsérnek a gyerekek. Mi az, ami még sikerélményt jelent ebben a munkában?
  • Hogy érzem vár a gyerek, várja, hogy mikor jövök, mit varázsolunk együtt. Még csak épp kinyílik az ajtó és megkérdezi: „Ma mit hoztál Éva néni?”. Jó nagyon, amikor érzem, hogy szeret engem, örül annak, hogy ott vagyok, elfogad. Látom az arcán hogy lelkes, amint megpillant, integet, és mondja „Na, gyorsan, öltözzél már, nem érünk itt rá!”. Ezek mind-mind sikerélményt jelentenek.
  • Hogyan magyaráznád el azt, miben segíti a gyerekek gyógyulási folyamatát a képzőművészet-terápia?
  • A művészetterápia az alkotás folyamatára figyel, arra, hogy milyen érzések születnek például festés közben, vagy arra, hogy egy érzést hogyan lehet színekkel, formákkal megjeleníteni. Az alkotáson keresztül ki tudják magukból dolgozni, amit szavakkal nem tudnak elmondani. A művészetterápia egy mentális gyógyító hivatás, melyben a művészi eszközöket, a kreatív folyamatot használják a résztvevő gyerekek saját érzéseik, érzelmi konfliktusaik kifejezésére. Számomra az is fantasztikus, amikor rácsodálkozik arra, hogy erre is képes, hogy ő ezt meg tudja csinálni. Egyszer Bencével, egy 20 éves nagyfiúval festettünk egy őssejtet. Nekem már az egy hatalmas sikerélmény volt, hogy hajlandó volt rá. Amikor elkészült vele, azt mondta: „Hú, Éva néni, nem gondoltam, hogy ilyenre is képes vagyok”. Ennek a nagyfiúnak a testvére volt az őssejt donora, és azt adta a képének címnek, hogy „Soma, tapadj!”. Szerintem ez annyira szép, én ezekért az élményekért, pillanatokért csinálom. Úgy képzelem, amikor aktívan dolgozunk az érzelmeinkkel, alkotunk, akkor az agyunk nagyon aktív, és nincsen helye a stressznek. Az akkor törlődik, és csak az van ott, amit akkor csinálunk, épp alkotunk.
  • Gondolom, előfordul, hogy a gyerekek erőszakos, vagy nagyon véres dolgot rajzolnak. Amikor ez történik, azt kommentálod valahogy?
  • Nem, amikor ilyen volt az egyik gyereknél akkor csak finoman rákérdeztem, megdicsértem, hogy milyen jók ezek a kis figurák, milyen aprólékos a kidolgozás, és megkérdeztem honnan jött az ötlet. Elmondta, hogy egy számítógépes játékból, és otthon ilyenekkel játszik, és ez foglalkoztatta. Utána őt ebből az érdeklődésből szép finoman ki lehetett vezetni… De volt olyan gyerekem is, aki nem volt hajlandó, csak sárkányt rajzolni. Húsvétkor nagyon kíváncsi voltam arra, hogyan fogja megoldani az alkotást, de végül a tojásból kelt ki a sárkány a rajzán… Elképesztő, milyen fantasztikus dolgokat találnak ki, és ezekből én is tanulok, eszembe nem jutott volna ez a megoldás magamtól.

Sárkányos alkotások

  • Mire helyezel még hangsúlyt a folyamatban?
  • Azt is fontos megtanítani a gyerekeknek, hogy az érzéseiket bele merjék vinni az alkotásba, ne szorongjanak. Amikor korábban művészetterapeutaként mutatkoztam be a gyerekeknek, az sokszor megrémítette őket. Azt hogy terapeuta, negatív dologgal azonosították, egy újabb gyógyító, aki majd biztos „turkálni” akar az ő fejükben. Akkor sokat kellett erről beszélnem, hogy mi is az, amit én csinálok, mit jelent a művészetterápia. Egyszer volt egy emlékezetes eset, amikor beszélgettem a kórházban Borival. Miközben beszélgettünk, elkezdett rajzolgatni. Ez volt a legelső alkalom hogy találkoztunk, ismerkedtünk csak egymással. Volt egy központi kérdés, egy probléma, ami őt nagyon foglalkoztatta. Beszélgetés közben lerajzolt egy állatot, és így a rajzán keresztül, szimbólumokban kezdett mesélni arról, hogy mi az, ami őt bántja. A nehezen elmondható belső tartalmak kikerültek a papírra. Mondtam neki, hogy: „Látod, erről szól a művészetterápia. Ott van, látom, és látod te is.”

Adója 1 százalékával támogassa a Mosoly Alapítvány munkáját. Az adóbevalláshoz szükséges nyomtatványt itt találja.

Kiemelt támogatóink

Adományozok

A weboldalon cookie-kat használunk, amik segítenek minket a lehető legjobb szolgáltatások nyújtásában.
Weboldalunk további használatával jóváhagyod, hogy cookie-kat használjunk.
This site uses cookies. By continuing to browse the site you are agreeing to our use of cookies. Adatkezelési tájékoztatóPrivacy Policy

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás