A Covid válság idején rátaláltam erre az „elég”-re

Az interjú első része itt, míg a második része itt olvasható. E mellett a tajcsicsuán-ról ebben a cikkben lehet bővebben olvasni.

Már többször előkerült az interjú alatt, hogy te tajcsicsuán-t gyakorolsz és oktatsz is, most is egy ilyen edzőtáborban beszélgetünk veled. Neked ebben az időszakban a tajcsi gyakorlás miben tudott segíteni?

Nagyon sok mindenben segített a tajcsi: stressz levezetés, rossz energiák átdolgozása, megdolgozása, átformálása, feszültség levezetés. Ebben az időszakban sok tekintetben elmélyült a kapcsolatom önmagammal. Részben a kényszerhelyzetből is fakadt: nem tudtam közösségekbe járni, ahol fejlődhettem volna, ahol társaim lehettek volna. Kénytelen voltam egyedül csinálni. Ez megint az aktivitás szerepét tolta előtérbe. Rá kellett ébrednem, hogy a tajcsicsuán-nal kapcsolatban van egy tudásom, ami nem egy statikus valami. Nem olyan mint, hogy van egy mobil telefonom és kész. Hanem egy dinamika, azaz akkor van ez a tudás, ha csinálom. Itt megint az aktivitás szerepe, és a szorongásoldás szerepe kerül elő. Tehát ha az ember szorong, nyugtalan, sokszor önkéntelen is elkezd matatni, össze-vissza járkálni. Azonban, ha ez célirányossá válik, tehát valamilyen gyakorlatformába viszem bele, akkor lesz ennek szorongáscsökkentő hatása. Máskülönben csak a pszichomotoros nyugtalanság kifejeződése lesz. Ilyen értelemben nagyon-nagyon sokat jelentett. Ahogy az online térben próbáltam mindezt átadni a tanítványaimnak, sokat jelentett abból a szempontból is, hogy ebben a helyzetben is jelen tudtam maradni az életükben, meg tudtam tartani magamban a segítő szándékot, és tudtam segíteni. Erről így még nem beszéltem, de a szándékaim összességeként határozom meg magam, azaz dinamikaként. Addig vagyok terapeuta, amíg terapeutaként működök, működtetem magam. És addig vagyok tajcsi gyakorló, amíg gyakorlok. Ilyen értelemben az identitás megőrzésben is fontos szerepe van a gyakorlásomnak, mert egyfajta koherenciát ad. Egyedül gyakorolni heroikus dolog. Minden tiszteletem azoké, akik képesek elvonulni a pusztába, és ott rendszeresen, nap mint nap egyedül gyakorolni. Könnyű kifogásokat találni: ma egy kicsit fáj, ma egy kicsit hideg van, ma egy kicsit álmosabb vagyok. A folyamatos, rendszeres gyakorlást egyedül fenntartani óriási erőfeszítés, ennek leküzdésében sokat tud segíteni a közösség. Éppen ezért mindenkinek, aki valaha járt nálam, küldtem egy üzenetet, hogy heti három alkalommal csatlakozzanak hozzám közös online gyakorlásra. Ez nagyon nagy segítség volt nekem és másoknak is. Tartottuk a kapcsolatot. Szinten tartásra, a szándék megtartására nagyon jó volt, de mint korábban mondtam, újat tanítani vagy mozdulatot korrigálni így nem lehet.

Mi volt benne a nehéz?

Egyrészt sokan voltak a képernyőn, és nem látszott a mozgás. Másrészt van egy technikai háttere is, amiről eddig nem volt szó: a látható kép minősége is fontos. Rólam a mobil telefonom ad megfelelő minőségű képet, azon viszont én nem látom a többieket. Nem is jó a szemem, szemüveges vagyok, és volt, amikor ötvenen voltak, tehát lehetetlen volt ellenőrizni a másik mozgását. Az lenne a lényeg a tajcsicsuán oktatása során, hogy követek valakit, és a követés során megtörténik egyfajta kölcsönös kontroll. Bár a technika valamennyire lehetőséget ad a követésre bizonyos korlátokkal, azonban a kölcsönös kontroll megvalósulása és egy kapcsolat kialakítása már nem megy ilyen körülmények között. Egy közösséghez való tartozásra jó volt.

Úgy tűnik a közösségi élmény vagy annak hiánya kiemelkedően fontos volt ebben a nehéz időszakban. Te hogyan látod ezt?

Főleg a tanácsadás kapcsán született meg bennem egy fontos tanulság, mivel nagyon sok élethelyzetbe láttam bele. Mindegyikben megjelent az egymásrautaltság, az, hogy mennyire szociális lények vagyunk. A pszichoterápia egyébként ritkán foglalkozik az egyén szociabilitásával, hogy mennyire számít az, hogy képesek vagyunk adni egymásnak, és hogy ez mennyire létszükséglete az embereknek. Tehát nemcsak a kapni oldal a fontos, hanem az adás is. A legkülönbözőbb élethelyzetekben jelent meg, hogy az „adás képessége” segítette az embereket abban, hogy helyt tudjanak állni. Bármekkora bajban is ülünk jelenleg, és nem tudjuk, hogy még mi minden vár ránk, engem ez a tapasztalat egyfajta optimizmussal tölt el, hogy milyen óriási erőfeszítésekre és heroikus kitartásokra voltak emberek képesek nagyon nehéz helyzetekben azért, hogy egymásnak adjanak, hogy egymásból töltekezzenek.

Te tajcsicsuán-t oktatsz kifejezetten szakembereknek, terapeutáknak is. Mit tud a tajcsicsuán adni ezen a téren egy szakembernek, ha most kilépünk az online térből, és a személyes térben végezhető gyakorlásról beszélünk?

Szakmai szempontból a kapcsolattal, a kapcsolatisággal való mélyebb megismerkedés lehetőségét adhatja a szakembereknek. Mi a szerepem egy kapcsolatban, mi a másiké, és hogyan kapcsolódunk össze, mi történik. Megérintek valamit, és az által megérintődöm én is. Érinteni és érintve lenni. Érdekes a magyar nyelv ebből a szempontból, hogy az a kifejezés hogy „hú, de megérintett az a vers, amit a múltkor olvastam”, mit is jelent. Senki nem fogja azt gondolni, hogy a fejemre pottyant egy verseskötet, hogy fizikailag megérintett, de ugyanazt a szót használjuk rá…

De hogyan jön mindez a tajcsi-ból, kifejtenéd ezt részletesebben is?

Igen, a tajcsicsuán az egy harcművészet. Azonban nagyon kevesen tudják róla, világszerte sem erről híres ez a mozgásforma, hogy itt páros gyakorlatok is vannak. Vannak a formagyakorlatok, amik talán ismertebbek, mert szép és lágy, gyógyító hatású mozgások vannak benne. Ezek az önismeretre is jók. És ezen kívül vannak olyan gyakorlatformák, ahol szó szoros értelemben fizikai kontaktusba lép egymással két ember. Ennek nagyon szigorú szabályai vannak és nagyon biztonságos. Maga a mozgás könnyen kivitelezhető, tehát nem kíván akrobatikus készültséget vagy különleges testi adottságokat. Gyakorlatilag korhatártól, egészségi állapottól függetlenül gyakorolható, ha már megvan az előzetes önismereti rész, a formagyakorlatok ismerete. A fizikai kontaktus itt is arra való, mint minden más harcművészetben, hogy közvetlenül érzékeljük a másikat és átvegyük felette a kontrollt. Közben megtanuljuk magunkat is kontrollálni, elrejteni a szándékunkat a másik elől. Azáltal, hogy összeér a kezünk a lökő vagy tapadó kezek gyakorlatoknál, e testi kapcsolaton keresztül sokat tanulhatunk a kapcsolódásokról. Ez nemcsak egy testi kapcsolat, hanem lélektanilag is nagyon sok minden történik benne. Hallatlanul finomítja, mélyíti az ember másik iránti érzékenységét, követési és beavatkozási készségét, az időzítést – és egy csomó olyan aspecifikus tényezőt, amik a terápiában rendkívül fontosak.

Ha csak arra gondolunk, hogy miből áll a tudattalan. Ott nemcsak statikus emléknyomok vannak, mint amit Freud tanai sugallnak. Ő abban a gondolkodási keretben gondolkozott, hogy a traumák a tenger iszapjába süllyedt történetek. Pedig nem statikus emléknyomok, hanem dinamikák vannak. Kb. 2 éves korig az emberi emlékezet meglehetősen arra hagyatkozik, amit az amigdala és a kisagy tárol, ahol egyébként a mozgásos folyamatok és a koordináció is vannak. Ezek valójában olyan tudattalan kapcsolati dinamikák, amelyek hatnak akkor is, amikor az ember már aggastyán. Ezek a kora gyermekkori, vagy akár intrauterin élmények az implicit kapcsolati tudás elemei. Ebbe a világba tud levinni a tajcsicsuán. Mivel ez verbálisan nem elérhető, ezért gondolom rendkívül fontosnak az összes olyan terápiás eljárást, ami a testtel is foglalkozik, a testet ilyetén módon a fókuszba emeli. Mert ez a kapcsolati dinamika alapvetően meghatározó tud lenni egy terápiás folyamatban: létrejön-e egyáltalán egy találkozás a klienssel vagy sem. Mi történik a páciens és a terapeuta tudattalanja között, vagy a terapeuta mennyire tudja pótolni vagy betölteni a tolmács szerepét a páciens tudatos része és a kapcsolati tudattalanja között. Erre a terapeutának fel kell készülnie. A klasszikus pszichoterapeuta képzés alapvetően a verbalitásra, az explicit vagy explicitté tehető dolgokra fókuszál. Ezzel az aspecifikus tartománnyal, az implicit kapcsolati dinamikával viszont a klasszikus képzések nem foglalkoznak. És itt jön a tajcsicsuán-nak egy óriási tere, lehetősége. Azért nem a tai box vagy a karate alkalmas erre, mert ott is ez a lényeg, csak más az út. Minden harcban az lenne a lényeg, hogy meg tudjam előzni, hogy engem megsemmisítsenek, vagy nehéz helyzetbe hozzanak, és be tudjak avatkozni időben, tehát az érzékelés és a hatni tudás. A tajcsi technikája olyan, amit gyakorlatilag bárki, aki elég kitartó, el tud sajátítani. Ahogy a mesterem, Han Kuiyuan szokta mondani: a tajcsicsuán gyakorlása során az állhatatosság a legfontosabb. Valóban így van: aki kitartó, az előbb-utóbb be tud lépni ebbe a világba. Én más olyan módszerről nem tudok, ami a kapcsolati dinamikák megtapasztalásában ennyit tudna segíteni.

Az előbb említetted a test fontosságát a szakemberképzésben. A karantén időszakban sokaknak megváltozott a testhez való viszonya. Te tapasztaltál ebből valamit?

Igen, azt hogy rettenetesen hiányzott az embereknek a testi kontaktus. Sokan elszakadtak egymástól, ahogy én is a három gyerekemtől. Ahogy oldották a karantén szigorát, úgy oldódott bennünk is a szorongás, ami térben is nyomon követhető volt. Amikor először eljöttek a gyerekeim, akkor még tartottunk 8 méter távolságot, a kert végében rakták le lefertőtlenítve a csomagot, aztán a harmadik találkozáskor már egy asztalnál ültünk, bár talán egy kicsit távolabb toltuk még a székeket egymástól, míg végül az ötödiknél már pusziszkodtunk, és mára szinte visszatért minden a régi mederbe. Ez valami elemi, ösztönös szükséglete az embernek: érinteni és érintve lenni. Nagyon fontos a testi kontaktus. És nagyon lehet szenvedni a hiányától, mint ahogy rettenetesen lehet szenvedni a túlérintéstől is. Gondoljunk azokra, akik össze voltak zárva, mondjuk egy pici lakásban, ahonnan nem lehetett kimozdulni, esetleg több ember, mint kettő, de sokszor kettő is bőven elég lehet ahhoz, hogy túlérintsék egymást, hogy telítődjenek egymással, hogy averzió alakuljon ki a másikkal szemben. Ami szintén sokszor nem egy tematizálható tudattartalom, hanem egy olyan érzés, hogy valami egyszerűen sok. Pont olyan érzés, mint amikor jóllaktam vagy túl ettem magam. Tehát elemi szinten nagyon fontos a test és az érintés.

Mennyire tud megoldást hozni ebben a helyzetben a tajcsicsuán és a testtudati szemlélet, hogyan látod ezt?

Azt figyeltem meg, hogy miközben bizonyos helyek, terek egyre zsúfoltabbá váltak, ezzel párhuzamosan az emberek egyre jobban elzárkóztak egymástól. Tipikus kép a metrón, hogy azért nem tud valaki felszállni, mert egy másik utas fülhallgatóval és a mobilja képernyőjére meredve megáll az ajtóban, így az utána következő már nem tud hova belépni, pedig lenne bőven hely, ha másik érzékelné őt és arrébb menne. Nagyon sűrűn vagyunk, és nem vagyunk tekintettel a másikra. Ennek a dinamikának a megváltoztatásában segíthet a válság, mert ráébreszt bennünket arra, hogy van a másik is. Persze ebben van egy csavar is, mert nem tudhatom, hogy az a másik ellenség-e, tünetmentes vírushordozó-e – nincs a homlokára írva, nincsenek látható fekélyei, mint annak idején a leprásoknak. Annak idején füstölőt használtak, vagy kolompoltak, tehát megkülönböztetett jelzéssel haladtak a betegek. Itt most bárki potenciálisan beteg lehet, tehát jó lesz vigyázni, jó lesz nagyobb távolságot tartani, de nem abban a formában, hogy egyénileg elzárkózunk és begubódzunk egy sajátos világba. Ahol egyébként lehet, hogy éppen másokkal tartunk kapcsolatot a mobilon csevegve a metró bejáratában, ami az aktuális helyzetet ellehetetleníti. Ennek a helyzetnek lehet előnye is, ha éberek vagyunk, és ki tudjuk használni ezeket a lehetőségeket, ha megtanulunk odafigyelni a másikra.

A testtudati technikák hogyan tudnak ebben segíteni?

Az érzékenyítéssel a másik felé. Ha a testtudati technikákat összekötöm azzal, hogy ez nemcsak egy befelé vivő út önmagamba, ami egy mélyebb úgy nevezett önismeretet hoz létre, hanem ez egy eszköz is arra, hogy ezen keresztül kapcsolódni tudjak másokhoz, akkor ez rendkívül fontossá válik. Ha hidat ver a test és a testtudat fejlesztése egy másik ember irányába, akkor ez egy megoldás lehet vagy megkönnyítheti a megoldást.

Mi volt számodra ennek az időszaknak a legnagyobb tanulsága?

A legnagyobb tanulságát ennek az egész Covid válságnak – a külsőmben is látszik, mert lefogytam – egy szóban össze tudom foglalni: elég. Eddig is tudtam, hogy van ilyen, hogy elég, de most megtapasztaltam. A feleségemmel egy olyan életmódra tértünk rá, aminek ez az elég volt az egyik vezényszava. Nem éheztem, nem éreztem, hogy éhes lennék, mert annyit ettünk, amennyi szükséges volt. Jól laktunk, de nem ettük túl magunkat. Rátaláltam valamire, ami már kamasz koromban nagyon megfogott. Kosztolányinak van egy kínai versfordítása. A kínai költő nevét nem tudom (Tao Jüan-ming – a szerk.), a vers címe Idill. A vers utolsó sorai a következők: „Józanság és mérték vezet, sose vétkeznék ellene, / mi az „elég”-en túl vagyon, nekem ingyért se kellene.” A Covid válság idején rátaláltam erre az „elég”-re. Ha megnézed ezt az egész fogyasztói társadalmat, akkor minden a habzsolásról, a mértéktelen fogyasztásról szól. Felesszük a Földet magunk alól, ami egy óriási öngól. Ha erre oda tudnánk figyelni, akkor egy élhetőbb világ is lehetne körülöttünk. Az maga lenne az önismeret, vagy inkább önreflexivitás, ami nem más, mint a bennem lévő dinamikák állandó és folyamatos reflexió képessége. Nem is szeretem az önismeret kifejezést, mert az valami végeset feltételez. Mintha kiolvasva egy könyvet, elvégezve egy terápiás munkát, azt mondanánk, hogy most már ismerem magam, befejeztem. Holott nem. Ha az önreflexió és az abból megszülető „elég” érzés, aminek szintén testi alapja van, szélesebb körben menne, akkor azt hiszem, nemcsak a körülöttünk lévő világ lenne élhetőbb, hanem a kapcsolataink is. Nem akarnánk annyit a másiktól.

Tao Jüan-ming (Csen Hungsou festménye)

Hogyan kerül elő ez az elég érzés a szakembereknél?

Terapeutaként nekem is ki kell jelölnöm a kereteket. Például este már nem telefonálhatnak nekem. Sokszor mondják, hogy a terapeuta „anyai” funkciót lát el. Bár ez ellen férfiként mindig berzenkedek, mert egy apának is van megtartó, meg befogadó, megértő, gondoskodó minősége is. De pont az anyával és az apával való testi kapcsolat mássága miatt, egy apa hamarabb mondja azt, hogy „elég”. Míg az anya át tud abba menni, hogy most már nem tejet iszik a gyerek, hanem anyát eszik, mert nem tud anya nemet mondani a gyereknek. Ezek megint csak a testhez köthető fontos tapasztalatok. Ahogy előbb a tudattalan dinamikájáról beszéltünk, hogy abban mennyire testi élmények vannak és mintázatok. Ezek az élménymintázatok meg affektusmintázatok társas produktumok igazából, és hatással vannak az aktuális tudattalan tartalmakra is. Ha innen nézzük, megint a testnek a szerepe jut előtérbe. Ezért gondolom azt, hogy a testtudatosságnak sokkal nagyobb hangsúllyal kellene megjelennie a nevelésben, az oktatásban, az iskolákban, a tananyagokban. Kína számos iskolájában tananyag a kung-fu. Milyen jó lenne nyugatabbra is bevezetni ezeket a dolgokat, amik testtudatosságra nevelnek.

Ha nincs meg a kellő önreflexivitásom, akkor nem fogom megérezni, hogy meddig tápláló, és mettől kiszipolyozó egy kapcsolat. Azt fogom csak érezni, hogy rettenetesen fáradt vagyok, kiégett leszek, és nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert a kiégésnek is az egyik alapdinamikája, hogy a terapeuta belesodródik abba, hogy jóval többet ad, mint amennyit a helyzet valójában megkövetel, amennyit kellene. Ez a „kellene” nem valami kőbe vésett szabály, hanem amennyit neki szabad lenne az ő kapcsolati dinamikájával. Ami megint zömmel az ő tudattalanjában van: már eleve, hogy miért is választjuk ezt a pályát, miért úgy vagyunk benne, miért úgy csináljuk. Ezek nagyon fontos dolgok.