Blog

Írások a Mosoly Alapítvány mese- és művészetterápiás foglalkozásairól, szakmai munkájáról

Jun
6
2018

„Nehéz a szülőknek a burkot megszüntetniük” – beszélgetés Erős Nikoletta klinikai szakpszichológussal

Erős Nikoletta klinikai szakpszichológus, gyermekpszichodráma vezető és meseterapeuta már 10 éve dolgozik a Mosoly Alapítványnál. Jelenleg krónikus betegségből gyógyuló gyermekek számára tart hosszútávú pszichodráma csoportot Budapesten. Nikivel arról beszélgettünk milyen egy gyógyult gyereknek a kezelések után visszatérnie a kortárs közösségbe, hogyan élik meg ezt a folyamatot a szülők, és hogy milyen nehézségekkel néz szembe ilyenkor egy család.

  • Hogy kezdődött az együttműködésed a Mosoly Alapítvánnyal?
  • Korábban a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán dolgoztam, és 2008-ban ott keresett meg engem és Szentes Annamária kolléganőmet a Mosoly Alapítvány szakmai koordinátora. Azóta dolgozunk együtt, különböző terápiás foglalkozásokat tartottam a szervezet keretein belül az évek során. Korábban volt olyan zárt gyermekpszichodráma csoportom, amin gyógyult daganatos gyerekek és testvéreik együtt vettek részt, később lovasterápiás csoportot tartottunk Annamáriával, ahol a gyermekpszichodráma és a meseterápia módszerét is felhasználtuk. Jelenleg egy hosszú távú terápiás csoportot vezetek, Noszkó Niki kolléganőmmel közösen, a MURMO terápiás központban. Itt a gyermekpszichodrámát és képzőművészet-terápiás módszerek kombinációját alkalmazzuk olyan gyerekeknél, akik korábban rosszindulatú daganatos betegségekkel küzdöttek – például leukémiával, agydaganattal vagy csontdaganattal -, és már befejezték a kezelésüket. Fő célunk, hogy a kortárs közösségükbe vissza tudjanak illeszkedni, de emellett az is nagyon fontos, hogy csökkenjen a gyerekeknél az izoláció, elősegítsük az elmúlt események feldolgozását, és oldjuk feszültségeiket, szorongásaikat. Ezek a célok a belső kórházi rehabilitációs munka során is fókuszban vannak, de én azt látom, hogy miután a gyerekek befejezik a másfél-két évig tartó kórházi kezelést; a családok úgy érzik, magukra maradnak. A szülők maguk is megélik, hogy a kórház úgymond „elengedi a kezüket”, egyre ritkábban, havonta-kéthavonta kell járni már csak kontrollra. Emellett természetesen a kezelések végét követő időszakot is nehezen élik meg. Azt gondolom, hogy a Mosoly Alapítvány hiánypótló szolgáltatást nyújt abban, hogy itt a gyerekek, a szülők ingyenesen kapnak segítséget ahhoz, hogyan haladjanak tovább a gyógyulás pszichés részével. Általában ez nehéz a családoknak, mert nem tudják, hogyan illeszkedjen vissza a gyerek a mindennapi életbe, hogyan szüntessék meg azt a szoros burkot, ami a betegség alatt meghatározta az életüket.
  • Milyen jelei vannak ennek az elakadásnak? Mi történik a kezelést követő időszakban a családokkal?
  • Egyrészt a szülők nehezen engedik vissza a gyermeket a kortárs közösségbe, legyen szó óvodáról, vagy iskoláról; nagyon nehéz az, hogy most már szinte egy tünetmentes, egészséges gyerekről van szó, és ő is mehet most már az osztálytársakkal ide-oda, vagy egyáltalán mindennap mehet iskolába. Gyakori ezeknél a családoknál, hogy nem engedik el a gyermeket egész napra a közösségbe, csak egy-két órán vehet részt. Több olyan eset volt, hogy a szülő kint ült a tanterem előtt, míg a gyerek bent volt, mert „biztos majd rosszul lesz és lesz valami baj”. Ilyenkor a szülők szorongása nagyon erősen rárakódik a gyerekre, és maguk is sokszor beszámolnak arról, hogy Damoklész kardjaként ott lebeg felettük a visszaeséstől való félelem. Ahogy mondják, ezt sokszor mélyebb szorongásnak élik meg, mint azt, amikor a betegség kezdetén közölték velük a gyerekük diagnózisát.

Képeink illusztrációk

  • Hogyhogy ez mélyebb szorongást jelent?
  • A szülők már tudják, hogy miről van szó, tudják, hogy hova kerülhetnek vissza,mi vár rájuk. Küzdenek azzal is, hogy a gyereküket nagyon nehezen engedi vissza a kortárs közösség. Úgy gondolom, ebben sokat tud segíteni egy ilyen zárt terápiás csoport, mert ha a gyereken látják az oldódást, a fejlődést, azt, hogy ő nyit, és kicsit kezdi ezt az erős kötést lazítani, akkor a szülő is enged majd. Nagyon sokszor a gyerekek szépen szimbolikusan megjelenítik azt, hogy ők igenis szeretnének ettől a szülői közelségtől, ettől a buroktól távolabb kerülni.
  • Mondanál erre egy példát?
  • Például pár éve az egyik csoportban volt egy kislány, aki hozott egy nagyon jellemző történetet. Őt nagyon féltette, nagyon óvta az édesanyja, például télen nem is engedte óvodába… Emellett még az evés egy központi kérdés volt náluk, az anyukája mindig nógatta, hogy egyen. Az egyik történet szerint, amit a pszichodráma foglalkozásra hozott a gyermek, az erdőben élt egy csiga, akinek már nagyon picike volt a házikója. Egyszer rátalált egy lány, és segített neki egy másik, nagyobb csigaházba átköltözni, mert az már annyira szorította, hogy szólni sem tudott, hogy neki nem jó ebben a szűk házikóban élni. Végül a lány segítségével be tudott költözni egy másik csigaházba, amiben már jól elfért, és nem érezte olyan szűknek. Aztán a lánnyal barátok lettek. Ez is szimbolikusan mutatja, hogy néha már fojtó és túl nehéz ez a fajta aggódás a gyerekeknek, de nyilván ezt ők nem tudják kifejezni. Ugyanakkor a gyerekek részéről is megjelenik a szülők felé egy féltés-óvás, hogy „anya akkor érzi jól magát, ha én naponta ötvenszer kezet mosok, és az anya által mondott fertőtlenítőszert folyamatosan használom, mert anya egyébként nagyon fél”. Ezt a gyerek nem tudatosan gondolja végig, egy tudatalatti folyamat zajlik benne, ami során meg akar felelni ezeknek a szülői elvárásoknak. Ezek az elvárások nyilván nem abba az irányba viszik őt, hogy egészséges, már gyógyult attitűddel gondolkodjon magáról, hanem inkább a beteg szerepbe való visszahúzást erősítik nála.
  • Ilyen esetekben hogyan kell elképzelni az előrelépést? Gondolom nem fog kiállni a gyerek egyszer csak azzal, hogy „nem, nem mosok kezet”…
  • Ezeknél a csoportterápiáknál – akármilyen gyermekről és akármilyen problémáról, nehézségről, elakadásról van szó –, szerintem az előrelépésben nagyon fontos az énerősítés, a gyermek személyiségének támogatása. Ennek köszönhetően válik lehetségessé, hogy a gyerek ki tud majd állni magáért, ki tudja fejezni az érdekeit és érzéseit, és akár azt is el tudja mondani, hogy „én most szeretném megpróbálni azt, hogy ott alszom a barátnőmnél! Milyen jó lenne, hiszen más is ott alszik”.

Tehát megjelenik az, hogy képes rá, képessé teszi magát a cselekvésre. Ha a szülő ezt a magabiztosságot, ezt az énerőt látja a gyermekén, akkor ő is tud lazítani.

  • De amíg egy gyámolításra szoruló, szorongó, passzív valakit lát, akkor nyilván erre ő is aggodalommal reagál. Úgy gondolom, hogy ezeknél a családoknál sokszor nagyon szimbiotikus kapcsolat van a gyerek és a szülők között, amin a gyermek énjének erősítésével is lehet segíteni. Ebben nagyon fontosak – és szerintem ez a Mosolynál nagyon jól működik –, a rendszeres szülőkonzultációk. Egy hosszútávú terápiás csoportnál a folyamat elején, félidőben és az év végén is van szülőkonzultáció, amin kötelező a részvétel, ha a család vállalta a csoportterápiás folyamatot. Ezek visszacsatolást jelentenek nekünk is, hogy tudjuk, hogy ők, mint család hogy haladnak otthon. Így látjuk, hogy akár az első konzultációhoz képest hol tartanak most, a szülők milyen fejlődést látnak a gyereken. Ez nekünk is jó alkalom arra, hogy vissza tudunk jelezni, hogy „igen, ebben is ügyesek, abban is, milyen sok mindenen tudtak lazítani”. Tapasztalatom szerint ezt a szülők nagyon igénylik is. Van olyan, aki a rendes konzultáción túl is, egyik vagy másik terápiás foglalkozás előtt jelzi, hogy ő szeretne röviden visszajelzést kérni, igényli, hogy gyakrabban megbeszéljük a dolgokat. Akad olyan, aki külön időpontot kér arra, hogy nyugodtan tudjunk beszélni. A Mosoly Alapítványnál erre van lehetőség, tudjuk ezt biztosítani a szülőknek, ami nagyon jó. Azt gondolom, fontos dolog a szülőkkel való állandó párhuzamos munka abban, hogy eredményt tudjunk elérni és a gyerekek egyre jobban legyenek.
  • Említetted, hogy milyen komoly betegségekkel küzdöttek meg ezek a gyerekek. A foglalkozások során felmerül náluk témaként az, hogy „mi lett volna, ha meghalok”?
  • Persze, a halál témája egyértelműen szóba kerül náluk, akár már a kezelések alatt is, de az erről való gondolkodást a gyerekek inkább szimbolikusan, többnyire történeteken keresztül teszik meg. Kórházi munkám során azt tapasztaltam, hogy a gyerekek a halált általában úgy említik meg, hogy a szülő ne legyen ott: ekkor is van egy szülőféltés, szülőért való aggódás, hogy „inkább nem kérdezek, nem mondok olyat, amin anya sírhat, vagy rosszul eshet neki”. A halál témája a későbbiek során is egy állandó kérdés és probléma a tünetmentes gyerekeknél; sokszor jelenik meg nálunk is olyan fókusztörténetekben, amik azt mesélik el, hogy hogyan küzd meg a főszereplő azzal, ha valami nagyon rossz történik a családi életben. A történetben – amely akár egy állatcsaládról is szólhat –, jellemző fordulat, hogy megjelenik egy boszorkány vagy más gonosz, vagy egyszerűen összedől a házuk… Emiatt útnak indul a főhős, különböző próbatételeken esik át, és megszerez valami fontosat, amivel újra vissza tud térni. Ez ugyebár egy népmesei fordulat is és szerintem nagyon szépen szimbolizálja azt, hogy mi történik, amikor megbomlik az egyensúly. Káosz keletkezik, nagy probléma jelentkezik, amit úgy tudok megoldani, ha én is változok, velem is történik valami, vagy olyan tudásra, képességre teszek szert, amivel vissza tudok térni, újjá építhetem a házamat, az otthonomat, a biztonságomat, az életemet. Korábban volt egy kisfiú az egyik csoportban, aki a tűzmadár szimbólumot használta, ami szintén gyakran jelenik meg a népmesékben. Az ő története szerint otthon éldegélt a kisfiú a tűzmadarával, de egyszer a tűzmadár elröpült és nem érte utol, nem tudta befogni, bárhogy akarta. A madár szikláról sziklára szállt, ahogy követte, de amikor éppen utolérte volna, a tűzmadár megint elszállt, és soha nem tudta elkapni. Ekkor rájött, hogy igazából egyedül nem is tudja befogni, segítséget kell kérnie. A történetben két-három segítő is mellé állt, és végül közösen befogták a tűzmadarat. Később, amikor a kisfiú hazaért a tűzmadárral, megkérdezte tőle, hogy „De hát miért repültél el, miért mentél el?”, amire a tűzmadár azt felelte, hogy „Azért mentem el, mert erre jött a farkas, és féltem, hogy elkap és megesz!”. Ez is olyan szép, mert a farkas a halál szimbóluma a mesékben. Az élet, belső energiaforrások, tartalékok szimbóluma, a tűzmadár repült el a kisfiútól és csak segítőkkel tudta azt visszaszerezni. Ez a történet szépen mutatta az ő gyógyulását és azt, hogy hogyan dolgozta fel a vele történteket.

Képeink illusztrációk

  • Van még olyan történet, vagy olyan gyerek, akire szívesen emlékszel, akinél szintén azt érzed, hogy sokat adott a gyógyulásához a Mosoly-terápia?
  • Korábban dolgoztam egy hétéves kisfiúval, akinél jellemző volt az erős családi összetartás, a nagyszülők is mindig jöttek segíteni nekik. Ő egy kicsit szótlanabb, visszahúzódóbb volt, és nagyon sokat dolgoztunk vele az általa kitalált romantikus mesékkel az elkülönítő szobában, ahol feküdt. Ennek a kisfiúnak állandó, visszatérő problémája volt az evés, az édesanyja nagyon sokat noszogatta a kórházban töltött időszak alatt az evéssel kapcsolatban. Nyilván ez akkor, ott, egy központi kérdés, mert a gyerekeknek a kezelés hatására megváltozik az ízérzetük, étvágytalanná válnak, nem esznek. Ez nála is így volt, és nagyon sok olyan történetet hozott, ami az evéssel volt kapcsolatos. Volt olyan története, amiben azt mondta el, hogy éheznek az állatok, de az állatcsaládból az apa hősiesen elindul, hogy megetesse a gyerekeit. Ez a kisfiú a gyógyulása után járt a hosszútávú, gyógyult daganatos gyerekeknek alakult Mosoly-csoportba, és ott ezt a történetet folytatta. Nekem nagyon tanulságos volt látni, ahogy egy évig ezzel a történettel dolgozott különböző állatokkal, különböző formában, és soha nem jutott tovább, mert a történet mindig megállt ott, hogy az apa nem ért haza, és az nem derült ki, hogy mi lett a családdal… Az apának mindig útját állták különböző gonosz erők, és mindenféle bajba keveredett, és ez így ment sokáig. Aztán egy napon végre tovább folytatta a történetét. Azt fontos tudni, hogy a csoporton minden terápiás alkalommal más-más gyerek hoz történetet, annak a napnak az adott gyerek a „rendezője”, ő mondja el a saját történetét és ebből a történetből választanak a többiek szerepet, és ezt játsszuk el közösen. Az említett kisfiú esetében aztán nagyon egyszerű lett a megoldás, az apa egyszer csak hazatért és megetette a kicsiket, de neki ez egy nagyon nagy lépés és áttörés volt. Ez mutatta azt, hogy ő akkor indult el a gyógyulás útján, amikor visszatért az apa a történetében, és újra kerek egész lett a család. Ami még nagyon szép volt ebben, hogy kiderült, hogy az apa pont az életet adó forrásból hozta el az élet vizét, tehát ott is megjelent a kisfiú üzenete.
  • Az ilyen történeteket például elmondjátok a szülőknek a szülőkonzultáción? Mennyire titok, hogy mi történik a csoportban, mi foglalkoztatja a gyerekeket?
  • A hosszútávú csoportnál van egy titoktartás a gyerekek felé, hogy a történetet úgy, ahogy van, ahogy ő azt ott mesélte, a szülőkonzultáción nem mondjuk el a szülőknek, de ha ő szeretné, akkor elmondhatja nekik. Tehát ez az ő dolga, hogy ebből mennyit oszt meg a szüleivel, mi inkább a pszichológiai értelmezését közvetítjük feléjük. Ebben az esetben is ez történt, a szülők felé azt kommunikáltuk a csoportvezető társammal, hogy a gyermekük továbbjutott egy olyan problémán, ami számára elakadás volt.

Megerősítettük őket abban, hogy a gyerekük szépen halad afelé, ahol ő már nem beteg szerepben van, hanem egy egészséges és gyógyult kisfiúként van jelen.

  • Az esetek nyolcvan-kilencven százalékában a gyerekek a szüleiknek semmit, vagy csak nagyon keveset mesélnek a csoportról. Ritka, hogy megosztják, hogy mi történt, vagy esetleg azt, hogy ők milyen szerepben voltak. Annyira terápiás terükként fogják fel már kicsikként is ezt, hogy ezzel inkább a belső énjükbe zárva dolgoznak.
  • Az említett kisfiúnál az lett a terápiás foglalkozások eredménye, hogy szépen lassan elkezdett helyreállni az étkezése?
  • Igen, nyilván nem úgy kell elképzelni, hogy elmondta a mesét, befejezte a történetét, és akkor másnap már jól evett. Ez hosszú folyamat volt. Azt gondolom, hogy ebben sokat segített az is, hogy az anya is lazított és nem volt állandó téma az evés. Később a gyerek elkezdett iskolába járni, és egyre inkább rá volt bízva, hogy mikor és mit eszik. Ez  az eset is szépen leírja azt a fontos tényt, hogy a gyerekek a kórházban elvesztik a saját testük fölött a kontrollt, hiszen mindig megmondják nekik, mikor mit kell csinálniuk. Mikor kell vért venni, mikor kell lázat mérni, írják a vizeletét, írják, hogy mikor és mennyit ivott, vizsgálatok vannak reggelente; tehát a gyerek a saját teste fölött minimális kontrollt tud gyakorolni. A gyógyulási folyamatban szépen fokozatosan kapta vissza a kontrollt, elért arra a pontra, hogy „akkor én döntöm el, hogy mikor és mennyit eszek, és nem az a helyzet, hogy anya szól, és kockázza nekem a kenyeret”. Az önállóság és a kontroll visszavétele nagyon fontos a folyamatban.
  • Említetted, hogy a már gyógyult gyerekek nehezen illeszkednek vissza a kortárs közösségbe. Miért alakul ez így?
  • A kezelések egy-másfél évig is eltarthatnak, izolációba kerülnek a gyerekek, ami alatt nem járhatnak iskolába, óvodába, lényegében a kórház és az otthonuk között ingáznak. Ha belegondolunk, hogy gyerekként nem láthatod a barátaidat, vagy csak maszkban, és csak kéthavonta egyszer, egy idő után teljesen kiszakadsz az ottani iskolai vagy óvodai létből. Nem fogod tudni mi történt ott, és már inkább a kórházi közösség része leszel. Másrészt, ha a szociális személyiségfejlődés része felől nézzük, első-második osztályban már elindul az átpártolás, amikor a gyermek számára már nem a szülő lesz a referenciapont, hanem azt inkább a szociális közegben keresik. Ez egy teljesítményorientált korszak a gyerek életében, mert ilyenkor kezdi el azonosítani, hogy ő miben jó. Például ha iskolába jár, akkor azt fogja mondani, hogy „Pisti vagyok, aki matematikából a legjobb”, de ha kórházba jár rendszeresen, akkor a mondat így hangzik majd, hogy „Pisti vagyok, aki kórházba jár” és neki akkor ez lesz az identitása is. Teljesítményben nem tud mit mutatni. Ez az izoláció nagyon leblokkolja, és a személyiségfejlődésében egy nagy lyukat okoz, amivel nagyon nehéz visszailleszkedni. Miközben épp ebben a korszakban a többiek szépen haladnak, reagálnak egymásra, az óvodában, iskolában szocializálódnak. Egy súlyos betegségből felépült gyerek ennek egy részéből kimarad, mintha átaludta volna azt, és neki ez hiányzik majd. De ott kell folytatnia a többiekkel, ahol ők vannak, mondjuk harmadikban, és lehet, hogy ő közben elsőből esett ki. A gyerekek önbizalma ilyenkor nagyon lecsökken, ami összefügg a megváltozott testképpel is, és a sok történéssel, ami a kezelések során érte őket. Eleve nehéz elfogadni ezt a megváltozott testképet, ami végső soron az identitásukra is hatással van.

Képeink illusztrációk

  • Ez például megnyilvánul abban, hogy szégyellik, ha maradnak nyomok a testükön?
  • Nagyon sokszor szégyellik a nyomokat is, és ami még nagyon erőteljes és fontos, az a haj elvesztése. Ha jobban belegondolunk, ezeknél a gyerekeknél egyrészt kimarad egy időszak, másrészt sokkal bölcsebbé válnak pont azok miatt a dolgok miatt, amiken átestek. Nekik nyilván az lesz a normalitás, hogy tudják, hogy mi az a trombocita, mi az a vörösvértest, mi miért és hogyan felelős, és ezt az osztálytársaik pedig nem tudják. Az is egy gyakori jelenség, hogy amikor visszatérnek a közösségbe, és szeretnék elmondani, hogy mi történt velük, de a pedagógus erre nem nyitott.
  • Vagy a barátainak mondaná el, mi történt vele…
  • Igen-igen, de a többi gyerek nem tudja megérteni, hogy vele mi történt. Ebben és az egész helyzet kommunikációjában fontos szerintem, hogy segítséget kapjon a pedagógus. Azzal kapcsolatban is fontos lenne a támogatás, hogy ő hogyan kezelje ezt a helyzetet, hogyan vezesse vissza a gyereket a közösségbe. Például egy kisfiú az egyik órán mesélte a többieknek, hogy hát ő eltűnt másfél éve, és szeretné elmondani a többieknek, hogy vele pontosan mik történtek. Azért, hogy ne gondolják azt, hogy ő csak úgy eltűnt, és ne tudják, hol volt. A gyerekek ilyenkor tényleg azt érzik, hogy egyszer csak eltűnnek az életből, mert végül is ez történik velük…
  • Eltűnnek az életből?
  • Igen, kimarad az addigi életükből egy időszak, miközben egy más szinten nagyon sok minden történik velük. Azért is nehéz a visszailleszkedés, mert ebben az időszakban a szűk család marad az egyetlen közösség számukra. Később a szülőkkel való szimbiotikus kapcsolat is nehezíti azt, hogy újra nyissanak a kortársak felé. Általában az édesanyák azok, akik egy hosszú időszakot eltöltenek a kórházban a gyerekkel. Akár az anya is ki tudja újra nyitni a világot, sokat tud segíteni a gyerekének, ha azt mondja:

„Menjél, jó lesz, érezd jól magad”, és nem azt kérdezi, hogy „Úristen, van-e zsebkendőd, fertőtlenítőszered, elraktad a sapkádat?”

  • Amikor egy szülő ezt kérdezi, akkor ezzel visszahúzza a gyermekét, azt sugallja, hogy te nem vagy képes erre. Nem mindegy, hogy azzal az előfeltételezéssel viselkedik, hogy te igenis képes vagy rá, mert már meggyógyultál, vagy azt sugallja a tetteivel, hogy te erre nem vagy képes, mert te még mindig beteg vagy.
  • Hogyan alakulnak a gyerekek baráti kapcsolatai egy ilyen hosszan tartó kezelés után?
  • Gyakran előfordul, hogy a gyerekek nagy hévvel mennek vissza az óvodába, iskolába, és örülnek annak, hogy visszatérhetnek a barátaik közé. De közben eltelt egy-másfél év, és a közösségben azt tapasztalja, hogy a Lili, az már nem az a Lili, aki korábban a barátnőm volt, a Lili azóta a Marcsival barátkozik… A gyerek pedig azt gondolta, hogy ugyanott folytatják majd a barátságot, és ebben sokszor csalódnia kell. A hosszú kimaradás miatt az eszközkészlete is megváltozik a barátkozásra, nincsenek olyan módszerek, képességek a kezében, mint a kortársainak. Emiatt ezek a gyerekek sokszor esetlenül állnak a szociális kapcsolatokhoz. Ebben a már gyógyult gyerekeknek szóló Mosoly terápiás csoportok nagyon sokat tudnak segíteni, mert ott egy biztonságos közegben hat-hét fő tudja egymással gyakorolni a különböző szociális helyzeteket. Itt kitapasztalhatják azt, hogy ki, mire, hogyan reagál. Kipróbálhatják, hogyan vegyék fel a kapcsolatot, vagy mi történik, ha megbántanak valakit. Ezeknél a csoportoknál nagyon gyakori téma a barátság, hogy hogyan tehetsz szert barátokra, hogyan barátkozhatsz. Az egyik kislány történetében szimbolikusan azt mesélte el, hogy társai az iskolában nem fogadták el, nem szerették, kiközösítették… Eleinte próbált olyan lenni, mint ők, hogy elfogadják, de mivel ez nem működött, rájött arra, hogy ő olyan lesz, amilyen és kész… És végül ez vezetett megoldáshoz, mert így idővel a többiek is jobban el tudták fogadni. Az általánosan elmondható, hogy a súlyos betegségből felgyógyult gyerekeket gyakran nem fogadja be a szociális közeg, sok esetben élnek meg kiközösítést. Sajnos nagyon gyakori ez a stigmatizáció.
  • Gondolom ezt nap, mint nap érzékelik ezek a gyerekek…
  • Így van, sajnos sokszor csúfolják is őket a betegség miatt. Hallottam már olyan esetről, hogy azt mondták egyik gyerekre a társai, hogy „halálhozó”, vagy azt, hogy „fiú vagy, mert nincs hajad”, „nem vagy az osztálytársunk, mert nem voltál itt”. Sokszor a felnőttektől hallott dolgok is előkerülnek „Anyukám azt mondta, hogy te majdnem meghaltál” vagy „fertőző vagy”.
  • „Beteg voltál és akkor biztos fertőző vagy…”
  • Sokszor ezek a kifejezések a gyermeki asszociációkhoz kapcsolódnak: hogy beteg volt, kórházban volt, ráadásul nagyon sokáig, akkor biztos valami nagyon szörnyű dolog történhetett vele. Persze ilyenkor elindulnak a felnőttek asszociációi és félelmei is a daganattól, a daganatos betegségtől. A saját félelmeit – például hogy arra gondol, hogy ilyen az ő gyerekükkel is történhet –, pedig sajnos sok felnőtt úgy oldja meg, hogy azt mondja a gyerekének, hogy nem barátkozhat az épp visszatérő, gyógyult osztálytárssal…
  • Remélem azért nem mindig ez a jellemző…
  • Nem, szerencsére pozitív példa is van. És a kórházban dolgozó pszichológusok figyelnek arra, hogy a visszatérő gyereknek adjanak egy eszközkészletet a helyzettel való megküzdésre. Fontos, hogy amikor megkérdezik a többiek tőle „Miért nincs hajad?”, erre a kérdésre tudjon válaszolni, és ne blokkoljon le vagy ijedjen meg ettől, hanem mondja el három mondatban, „Hát velem az volt, hogy…”. Akkor ez a többi gyerek számára egy pozitív példa lesz, és valószínűleg úgy fognak rá reagálni, hogy „Ja, jó, gyere, menjünk játszani”. Gyakori, hogy a gyerekek ezt nagyon szépen, és gyorsan elintézik egymás között. Ám ha a háttérben egy szülő vagy egy pedagógus szorongást közvetít és olyanokat mond, hogy „Úristen, mi volt ezzel a gyerekkel, ne játsszál vele…”, akkor ez nem lesz már természetes helyzet a gyerekeknek. A gyerekekben megvan az a képesség, hogy az ilyen helyzeteket egyszerűbben megoldják, nagyon jól tudnak alkalmazkodni a megváltozott állapotokhoz, körülményekhez.
Adományozok